Nagy Zopán mágiája
A szétrobbant világ összeillesztése a Skizológia című kötetben
A címválasztás
Több szempontból
telitalálat: egyrészt jelzi, hogy valamiféle hasadás, ketté- vagy többfelé
osztódás zajlik majd a kötetben, másrészt egyértelművé teszi, hogy mindezeket a
skizmatikus jelenségeket („skizo”) tudományosan is igyekszik megközelíteni
(„lógia”). Világunkban sokféle hasadás megy végbe, amelyeket Nagy Zopán
tekintete egybefog, látómezejébe gyűjt, magáénak tud és magáénak vállal.
A világ szétesőben van, – mondja, de ezen megállapítással még nem mondana
újszerűt. Írásának újdonsága abban áll, hogy megtalálja a szétesettség
ábrázolására a megfelelő eszközt, de úgy tesz, mintha egyáltalán nem törekednék
rendre, mintha a szétesett világot szétesett formában, szerkezet nélkül lehetne
csak autentikus módon megjeleníteni. Ezért a szövegek ábécét követő egymásutánja
szándéka szerint a rend hiányát mutatja, pontosabban nem egy belülről kínálkozó
rend szervezi a betű jelölte szakaszok sorozatát, s hogy ez az alfabetizmus
egyfajta automatikus írás. „…nehezen beszélhetünk itt ’megállapítható
tartalomról’, eme írások 22 éves esemény és gondolatdarabkák, melyeket néhány
órás jegyzetelés alapján (…) vetek papírra, mindenféle kötöttséget és
szabadságot megengedve magamnak.” (
A betűk mágiája
csaknem egyidős az írásbeliséggel: az ógörög archaikus korban bajelhárító és
szerelmi mágiák szövegeiben vannak mágikus betűk, majd ún. betűpiramisok,
amelyeket a magánhangzókból állítottak össze. A magánhangzókra korlátozás
alapja a hatos szám bűvös ereje Püthagorasznál és követőinél, akik azért
tartották a legszentebb számnak a hatost, mert az első három szám szorzata is és
összege is egyaránt hat.
Tehát már a puszta
alfabetikus rend sem jelent automatikus írást. Már csak azért sem, mert a
betűkön belüli szövegek szabályosan rendezettek.
A szövegelemzés
módja
Nagy Zopán szövegeihez
csak close reading technikával, azaz ’szoros olvasással’ szabad
közelíteni, szigorúan magából a szövegből eredő magyarázatokkal: olyan pontosak,
kiszámítottak az asszociációk, hogy minden külső okoskodás felborítaná a logikai
láncot. Mindennek jelentősége van: a Prológusban, tehát a
kezdetben beszél a múlt színes és szép világáról, az
Epilógusban, azaz a bevezetés lezárásában ez fordítva következik:
megújul ugyan a világ, de szörnyarcú lelkek zúdulnak a költő felé. A kettő
között zajlik a Haldoklás, a két betűmágiás sorral közrevett
kulcsmondattal, amely önmagában hordoz egy paradoxonos ellentétpárt (az első
megkettőződést): nem azonosulok, ill. azonosulok. Köztük a mágikus
eljárásokból származó, megfordított írással: fordulatom – torzulat.
Torzító változás megy végbe hát a Haldoklásban, amelynek során Zopán
azonosul… – mivel is? Az Epilógus szörnyeivel? A válasz kimondatlan
marad, de tetten érhető. Abban a hiedelemrendszerben, amelyben Nagy Zopán
gondolkodik, a zen-buddhizmus tibeti változatában, az embernek az életben
végigvezető útja egyenlő a haldoklással, az új életre felkészüléssel. Ez a
haldoklás maga a bardo (a Tibeti Halottaskönyv címének első szava:
Bardoi tosz grol), amelynek révén személyt cserél az életúton vándorló.
A szép múltból a bardo során egy szörnyarcú, új világba kerül a költő, s ez
a bardo a kötet értelme, lényege, folyamata. A hasonulok – azonosulok –
torzulok a megkettőzött Én folyamatai: élet és halál közt, a kétpólusú világ
végpontjai közt vándorolva, ide és oda egyformán kötődve hasad az Én.
A Prológus és az Epilógus között zajlik a bardo, a kötet
tartalma. És milyen pontosan kiszámított, hogy a T betűnél, a Tartalom
címszónál bukkan fel a szétrobbanás és újra egybeszórás, a Minden és a Semmi, a
Mindenható és a költői Én, az isteni szféra és a Tartalom különbségeinek
egybevegyítése! Ebben a szoros szerkezetben mindig jelentősége van annak, mikor
szól a költői Én egyes szám első személyben – a vallomásos részekben –, és mikor
többes szám elsőben – ezek az emberiségre mint olyanra általában jellemző
folyamatok, cselekedetek –, és a harmadik személyű megszólalás a távolról látás,
a kívülállás jelzése.
Ezzel a grammatikai
pontossággal jelenítődnek meg a hasadás, a kétfelé válás, ill. a szétbomlás
képei. A kettősség leggyakrabban a költői Én megkettőződése. Így áll
már a kötet első szövegében, az A betűben, ahol a költő fal-énjével,
árnyképével küzd, és egybe kell folyniuk ahhoz, hogy a kötet cselekménye
elkezdődjék. Önvallomásos ez az első rész: a megkettőzött Én-ben Abraxasz
képében benne lakozik az ördög, s a szövegfutam végére egy görög költővé
lényegülésen keresztül, az Ego másik fele istenné válik: az isten szó
angol változatát a szakasz a betűs alliterációs végéhez igazítva egy igébe
rejti: „acsarGodjatok…” (6–7).
Az I betűnél
játékos, kedves a kettős Én, és többes számban is szólal meg: „Indigót
helyeztünk magunk közé, hogy szaporodjunk – és hogy mosolyogjon az olvasó” (22).
Annál meglepőbb-megrázóbb ugyanitt a halott és a varázsló kettősének (egy
szubjektum élet és halál közti állapotának) rituális haláltánca (22–23).
A J betű kettős énje a skizoid Ego első nyilvános színre lépése, nem
véletlenül vezeti be Jung nevének említésével. És itt idézi először a kötetcímet
is mint a skizológia szóhasználat indokoltságának igazolását (24). Nem
véletlenül válik az ezt követő K-egység Egó-ja kétfelé: „nem ismerlek,
pedig belőled nézek ki, / majd egyre beljebb, én te vagyok / – Te én vagy (de ki
vagy?)” (26). Az N-nél a kétfelé hasadás és a szétrobbanás már együtt van
jelen: egy kastély tükröződik a befagyott tó jegén, tükörképe, Zopánnál
magától értetődően, a fordított íráskép. Ám a kettős kép is
megsokszorozódik: az emberek manifesztálódnak mint Isten multiplikálódott
képmásai (32). A kötet minden szempontból csúcspontja a középtengelyben
álló, emelkedett intonációjú O betűs tudatfolyam, amely az N
előtti állapotba tér vissza, az Ős-Robbanásba, ahol a kettős Én-ből
milliárdnyi kettős Én lesz: „egy monumentális ’skizofrénitás / eredményei’
vagyunk mindannyian; / EGY-ből eredő egy-formátlanságok”
(35).
Ha nem kísértük volna
végig a Szabad ötletek jegyzékének álcázott, szigorúan felépített belső
monológot a close reading kritériumai nélkül, nem lepleződtek volna le
leglényegesebb tézisei (nincs halál, csak a két élet közti haldoklás van; énünk
és a világ eredője egy alapvető két-osztatúság, amelynek létrejötte előtt
létezett az elemi egységnél kisebb részekre fröccsentő Ős-Robbanás, ami ezt a
két-osztatúságot az innen oda vándorlás során ismét
felrobbanthatja).
Az egy betűhöz
tartozó szövegek felépítésének módjai
A lineáris
gondolatvezetés
Ennek a típusnak első,
bevezető példája a kötetkezdő A-szöveg: a költői Én kettős képben
mutatkozik be, ördögi természetét egy szerelem égető kínjaiból származtatja.
A szeretett lény gyönyörű epifániája („Te egy lángoló ébenfa hasadékából
léptél felém”) tökéletes ellentmondásban van a költői Én manifesztációjával
(„mérgezett véremben romlott géniusz csobog”), majd a szövegzáró szakaszban a
lélekvándorlás során a már említett görög íróba átvándorolva ő is felmagasztosul
(érdekes ellentmondással: felmagasztosul, miközben az író nevét csúffá
facsarintja: „Arisztopenészedem”), egészen az istenné válásig (az
isten szó angol megfelelője egy negatív konnotációjú szóban nyer elhelyezést:
„acsarGodjatok”).
A megkettőzött
Én-ből az Örökkévalóságig és a Teremtő Magig magasztosul a G betűs
litánia, amelynek szövege tartalmilag és stilisztikailag is heterogén.
Tudományos meditáció a „Gondolatteremtő koncentrálás” lehetetlenségéről, ezt
követi az organikus szépség érzéki megjelenítése, a Kelet világát idéző,
káprázatos képekkel és táncritmusban:
„Gőzt szippantottunk s
kék lángok között rügyeztek pillanatok; akkor láthattam, hogy a szemeken erről
is él szépség (pedig mindeddig egy sárga kis gyík riadt rejtőzése volt nékem az
élet árama…) – türkiz színű, fellegekig kapaszkodó gyertyaoszlopokat tűzmadarak
gyújtottak meg…,
meztelenséged lebegő tánca,
ezer-karú lángok ropogása
színekkel
árasztott el..;
minden lódobbanásban ott a halál
és
az újjászületés –
gondoltam;
a láng pulzál, szikrákat
szül, hullámzása az Időtlenbe csap át, az idő csak pislog, ám minden rebbenése
az Örökkévaló gyermeke, a gyermek: Mag, a Mag feszül, tág tereket terít be,
élővé-holttá növekszik, gyümölcsének bomló illata az egekig párolog, az egekből
gyertyafények vibrálnak felénk…” (18–19).
A tánc erotikus
izgalma vezet át a lezáró felmagasztalásba, az Örökkévalóhoz és a Teremtéshez –
ez az első megnyilvánulása a szerelem különféle minőségeinek, az „Amor sanctus”
és az Erato Babits által is elkülönített, de egymásra hangolt és összetartozónak
érzett, örök kettősségének (18–19).
A kötet
csúcspontjának mondott O betűs szöveg a Tibeti Halottaskönyv
legismertebb imájának szentséges szavaitól (a tibeti nyelv egy szótagos
szavakból áll) „Om-Ma-Ni-Pad-Me-Hum”: a gyönyörűséget és a legfőbb bölcsességet
hordozó, lótuszvirágban rejtőzködő ékkőtől emelkedik, hosszú-hosszú gondolati
áttételekkel a szójátékkal önmagához hasonított zsidó szent könyvig –
„Óteste-mentem”. A gondolati ív végpontjai a Skizológia
kettősségeinek leglényegesebb ellenvilágait kötik össze: a keleti és az
európai-nyugati (zsidó-keresztény kultúrkör) vallásokat, s rajtuk keresztül
egyesül Nagy Zopánnál Nyugat és Kelet egész kultúrája. Ezt az egyesített
kultúrát hasonítja magába a költő a bardo – és a kötet – során. Számára ez a
zen leglényegesebb célja és útmutatása.
A buddhista tan
után – az Ős-Robbanás közvetítésével – eljut a zsidó Megnevezhetetlen
Teremtőhöz, akinek „Tudata ’billió’ részre szakadt”, elősorolódhatnak hát a
világ más művelődéstörténeti értékei is: a szanszkrit Rigvéda, majd egy
„régi latin bölcselet”, amely egy Nagy Zopán világához illő paradoxonos
megfogalmazás: „Omnis determinatio est negatio” (’minden meghatározás tagadás’).
A szöveg csúcspontján visszaérkezik Tibetbe, s egy olyan eseményt ragyogtat
fel a megvilágosodás fényével, amilyen élményben ritkán van része az olvasónak.
„…a jelenet Tibetben játszódik, a Rolang táncának nevezik; aki természetfölötti
hatalmat akar, annak egy halott nyelvét kell megszereznie…” A tibeti vallás
rítusa félelmetes és fenséges egyszerre: durva és vad a varázsló halottébresztő
tánca, megdöbbentő a rítus célja, a halott nyelvének kiharapása – de fenségessé
válik akkor, ha mindezt jelképes cselekményként értelmezzük, ekkor ugyanis a
hiedelem vallomása: az ember ereje, hatalma a nyelvében van, ezért kell ezt
halála után megszerezni. A gondolatközlés képessége, a kimondott, az
írott szó az ember ereje. A szómágiában való hit idején a szó teremtő erő
is („Kezdetben volt az Ige…”). Hihetetlenül modern gondolat a nyelvfilozófia
burjánzásának idején, az olyan elméletek dominanciája idején, amelyek azt
állítják, hogy maga a nyelv teremti meg a szerzőt és a
művet.
Az önmagától az
Univerzumig, majd onnan újra vissza önmagához – a kezdet és a vég egybeesését
szimbolizáló keretes szerkezet
Az E betű az Ego
szubjektív jellemzőit beszéli el: „születésem pillanatától 3 napon át
egyetlen hangot sem adtam ki, és táplálkozni sem voltam hajlandó..; eme
tulajdonságok gyakran elkísérnek ’Ma’ is.” (kiem. Sz. E.) – vallja magáról
az a személy, aki néhány betűvel odébb a Rolang táncában a megszólalás, a
tanok és tudások elmondása érdekében küzd. Művelődéstörténeti vonulás az
E betű cselekménye is: a Sehol-hitből egy etruszk barátnő társasága emeli
ki, majd ismét eljut Görögországba (Euripidész sírja); itt magasztosul fel a
szövegben az ember előtti-nélküli természet szépsége (14).
Az I-egységet már
említettem a személyiség megkettőződésének példájaként: „Indigót helyezünk
magunk közé, hogy szaporodjunk” – innen szakad bele a költői Én először a
körülötte lévő mikrokozmoszba, majd a hatalmas Hold-udvarba. Itt járja el a
varázsló a – még megnevezetlen – Rolang-táncot, s úgy tér vissza önmagához a
költő, hogy a köztes lét modulációiba helyezkedik: „intermezokogok”,
„infernótám”, s innen jut el a változásig: „idestorzulok” (a torzulás-szó utal
vissza a Prológus és az Epilógus közötti Haldoklás részre,
nem véletlenül: a halotti tánc összefüggésben van a bardo-állapottal, az
átmenetiség formátlan-torz képlékenységével) (22–23).
Az M betű
szövegkezdő Maya (Mája) szava messzire vezet: a görög Földanya azonosul általa a
tibeti májával, a káprázattal, és veszi át a káprázat csábos tulajdonságait.
A káprázatot a költő életre is kelti: az érzéki szépségnek szentelt középső
rész igazolja, hogy ez a kispróza – prózaköltemény:
„Mandragóra gyökerét
vittem lila selyembe varrva egy távol-keleti, haldokló szépségnek, de az éjjeli
gyaloglásban eltévedtem, s az eddigi tervemet (a belémivódó sötétségben)
elvesztettem […] ami most meg-megvillan: hajnal, országút; szeszfőzde délibáb
közelsége; vonyítás; mintha szirénák (mintha szirének, kutyák és rókák kínjukban
közösülnének..);
csoszogások, hűvös szél vért ken
szét..;
mintha aszfalt-repedés
beszél..;
nem, nem; igen, igen:
pirkadat-
sugarak verődtek vissza egy
távolabbi,
fémes tárgyról, mely az út
közepén
hevert, minden vibráció
onnan
áramlott…”
Az R betűben a
tükör által megkettőződött Én-től a Rémkirályig jut el – a négyfelé
(később ötfelé) bomláson át a Semmin és az Egyedül Vagyunk állapotán keresztül a
révült, rémelygő Én-ig (42–45). Kettős keret (és önmagába
visszatérés) fogja közre a V betűt: a külső körben a Védáktól érkezik
Nepálig, közben átsuhan Egyiptomtól Magyarországig, amelyet Nagy László két
híres frázisa evokál: „…én ott voltam Egyiptomban s láttam, nagyonis láttam,
nagyonis láttam a sáskajárást;
valami rég elkezdődött és
nem menekülhettünk!..
’Versben bújdosó’
démonok; ’vérugató tündér’-ek, rozsdás angyalok, ne bántsatok!;..” (56), a belső
körben a „Végső lemondás”-tól a betűzáró „Végünk van”-ig
(56–57).
A K
szövegtest legerősebb része a középső: a költő szótárgyártáson gondolkodik, sőt
létre is hoz egy saját nyelvet, amelynek lényege, hogy valamilyen asszociáció
köti össze a szót és a szómagyarázatot (az egyik legszellemesebb: „tejúti szirén
= ’kerüld a fejőnőt’” [57]).
Látomástól
látomásig
Ennek a
szerkezetfajtának a lényege a látomástól látomásig feszülő ív. Első megjelenése
a kötetben a H: itt a kezdet egy logikai lánc megfordítása, amely érzéki
képekben jelentkezik, s a látomásos kezdet után minden víziók félelmetes modern
változata: a kábítószer pszichedelikus rémlátomásai – a szer nevét elrejtette
szójátékként egy olyan szóképzésbe, amely így egyszerre jelöli a kábítószert és
annak mindenekfeletti, a transzcendenssel szinte egyenértékű hatalmát:
„has-is-ten-em” (20).
Az N betű az
őrült Gulácsy vízióját, Na-Conxy-Pant keresi és találja meg egy kettőzött
képű látomásban, a látomást meditációk terelik gondolati síkra, s bár a
szövegtest őriz az őrületre visszautaló mozzanatokat („engem a ’Semmi’ és a
’Végtelen tébolyít’”, kiem. Sz. E.), a meditáció fokozatosan
vált át ezotériára („még szét nem hullott lények”, „Mirákulum kapui”,
„Nagy Megnyilatkozás”), majd szép lassan visszacsúszik a nagy szellemek
rögeszméibe (Nietzschecsemő, Nosztradálmos) (32–34).
A központi
emelkedett szöveg, az Om-Ma-Ni-Pad-Me-Hum egészében szent dolgok
látomása: itt van többek között a Rolang tánca, s a végső látomás, a világnak az
ősmag felé összpontosuló áramlása az emelkedettségből teljes blaszfémiává és
kakofemizmussá torzul: „szarrá robban”. Az ezt követő lezárás szintje már csak
az alulstilizáltság lehet: végére helyezi a Tibetből a zsidó-keresztény
kultúrkörbe vezető Ótestamentum nevének rontott névformáját, előtte még néhány
alantas stílusban odavetett szójáték. A Kelet és Nyugat összebékítését
szolgáló látomások értékrendje – talán a való világ állapotát követve – a
pozitívtól a negatív felé tart (34–38).
Az
Om-Ma-Ni-Pad-Me-Hum csúcspontig kigondoltan emelkedik felfelé a gondolat
íve. Közvetlenül előtte a Na-Conxy-Pan víziós világa, azt megelőzően a Mayával
indított M betűs mitológia: a „legpogányabb” litániák ebben a kötetben.
A csábos Mája, e görög-tibeti káprázat-asszony nevének leírása után a görög
mitológia leghűségesebb nőalakja, Pénelopé jelenik meg a hiábavaló munka
allegóriájaként, s a két nő – a csábos és a hűséges – egymás ellenpontjai,
miként a velük megelevenített, allegóriába költöztetett két fogalom, a
doxa és az Igazság is.
A csúcspontot
követi még néhány kiemelkedően jelentős szöveg, amelyeknek látomásossága a
szentséges tibeti ima ellentéte. Közülük első a magasztos dolgokról az Ego felé
terelő, szubjektív vallomás, az Ő betű, melyben a látomás alanya a költői
Én, aki dadogva kezdi mondókáját (újabb bizonyíték arra, hogy a költőnek
nyelvi természetű komplexusai vannak), s a szöveg víziója „ösztöntől” vezet
„Ödipusztulásig” (38–39). Fokozatosan jut el a kötet az U betű
mélypontjához, a babona, a démoni hitek birodalmába, ahol a fennebb stílus
alantasba vált. Az elidegenítő látomást a kezdő szóval vezeti be: „Undország” (a
szóközépi szótag kétféle értelmezése: vissza az előzőhöz ill. elvezet a
következőhöz, Nagy Zopán szóképzéseinek egyik leggyakoribb fogása), helyének
meghatározása énünk belseje felé mutat („közel van”, „ki kell fordulnunk
öklendező magunkbanságunkból”). Undországban az organikus természet is
félelmetes, nyálkás, síkos, nedves, szúrós-szőrös teremtményeivel van jelen, a
víziót pedig egy olyan alkotónak ajánlja a költő, aki az emberi lélek
förtelmeinek legpontosabb ábrázolója volt: a filmrendező Ingmar
Bergmannak.
A kor, amelyben
szörnyek úsznak a tengerben és a lélek förtelmeivel foglalkozik a nagy művész:
természetesen a mi korunk, amelyben UFO-k repkednek, s az egyik UFO-ból
kitekintve a költőnek újabb látomása támad: való világunktól függetlenül létező
hegyet lát, nevét tábla jelzi (mint Esti Kornélnak a tengert): SZIÁM. Megint
Távol-Keleten vagyunk hát, s a költő víziójában olyan történeti-vallástörténeti
múlt elevenedik meg, amelynek lényegét éppen a legmodernebb tudomány tárta fel a
huszadik század utolsó évtizedeiben: a vallástörténet és etnográfia korábbi
ismereteit a nyelvtudomány (ismét a nyelv és az ő tudománya!)
segítségével tették pontosabbá, árnyaltabbá.
A költő víziója:
„egy hegytetőn szerzetes meditált, / a hegy észre sem vette; / a szerzetes
vállán egy fehér macska ült, / a szerzetes észre sem vette […]; / Mindhárom Egy
volt és mozzanatlan.” A merev, hieratikus képben egy élettelen természeti
elem (hegy), egy állat (macska) és egy ember (szerzetes) egyesül hármasan-Eggyé.
Az Ivanov és Toporov nevével fémjelzett orosz vallástörténet-iskola legújabb
eredményei szerint minden vallás ősszentsége egy olyan képzet volt, amelynek
isteni volta a hiedelem különféle fázisaiban más-más létezőben objektiválódott.
A szerzőpáros egy meghatározott ázsiai törzs ősistenének az animizmus
korában egy hegyet feltételez, amelyet később, a totemizmus korában egy szent
állat tartózkodási helyének tételeznek, végül az antropomorfizmus korában mind a
hegyet, mind az állatot uralma alá hajtotta az ember, méghozzá – és nemcsak
ennél az ázsiai törzsnél, hanem a világ mitológiáinak legtöbbjében – nem egy
ember alakú isten, hanem egy ikerpár, az alapdualizmus természetének megfelelően
az eredetileg egyetlen emberistennek később a jó és a rossz aspektusából
kettőződött megnyilvánulása. A három elem (élettelen természet, állat,
ember) az idők során eggyé vált, s olyanannyira egyek voltak, hogy nevük
ugyanazon szótőből származik.
A látomást
meditáció követi, majd újabb, a negatív érzetek tartományában megjelenő látomás:
az őrült Willam Blake teremténye, Isten negatív ellenpólusának, Urizennek
epifániája. Földényi F. László e témában mélyre hatoló tanulmányában kifejti,
hogy az embernek a 18. századig csak pozitív Übermensche volt, amelynek a 18.
században kialakult egy diabolizált változata, a negatív Emberfölötti, a Sátán.
Ennek a negatív Emberfölöttinek egyik manifesztációja a hatalmas testi erejű,
félelmetes külsejű Urizen, s a látomásos U betű záradékában megelevenedik
maga Blake, a róla készült szöveg – 1999 – idejében lehetőséget teremtve a
szerzőnek arra, hogy eljátsszék az idősíkokkal, „hogy a képzelet szabadon
ölelkezhessen a látomással”. Az ölelkezés egybefonja az őrült Blake-et és a mai
költőt: „ó, szegény próféták, ó, mi árvák…”, majd a lezárásban az
Un-szókezdet (emlékezzünk: a szövegegységet Undország nyitja meg)
variációi után a már többszörösen megismételt szó: „hasonlok”, a hasonlítok és a
hasonulok egybeolvasztása (52–54).
A legrövidebb
szövegrész az Ü betű, amely a magyar költészet egyik legismertebb
verscímét facsarja ki: „Üstbe nyalt nyelv”. Ismervén Nagy Zopán
nyelvcentrikusságát, a Füstbe ment terv-ből alkotott „szótorzulat” két
szempontból lehet fontos számára: egyrészt a szövegmutációval bevezeti a
„nyelv-perforációs-gasztronóm élő adást” (kiem. Sz. E.), másrészt a
nyelvet kettős funkcióban szerepelteti – a magyarban nem elváló jelentésű
„tongue” és „language” értelmében egyaránt. A beszélt nyelv így beszédhibás
formában áll elénk: „eLSő Dadogás”, ami visszautal egyrészt az E betűs
bemutatkozásban megvallott némaságra, másrészt a vizionárius költészet legújabb
témáira, a nagybetűvel kiemelt LSD kiváltotta hallucinált képekre. És mintha az
ezt követő látomások már ennek hatására születtek volna: a pszichedelikus
látványok egészen Drakuláig forgatnak. A kis szövegegység önmagába
visszatérése: a gasztronóm szóra reflektáló „gríz-ária”, „böfögés-bűn”, és a
végeredmény: „ürüléktornászok” (54-55).
A látomásos
V betű a Védáktól indul, Egyiptomba jut, démonokat emleget, de ezek a
démonok nem Kelet szörnyei, hanem a mi Nagy Lászlónké, akinél „Versben
bújkálnak”, „vérugató tündérek” társaságában. De még nem érkezik haza, még három
haikuban meg kell fogalmaznia önmagát, amely haikukban ugyanazok a motívumok
ismétlődnek variált sorrendben, s a haikuk látomásai valami egységből valami vég
felé vezetnek. Az Egység és a Vég – „apokalipszis” – is maga a költő.
A három haiku után újabb szövegrész indul a V betűben, ez
egyértelműen a vég közelítésére figyelmeztet (az egység elején: „Végső
lemondás”, az egység végén: „Végünk van”) (56–57).
Az „automatikus írás”
külső szerkezete
A betűkkel jelölt
szövegegységeken belüli mikrostruktúrák vizsgálata azt mutatta, hogy a szerző
önvallomásával ellentétben, az ábécé rendjében tagolt prózaversek feszesen
komponált, logikailag zárt egységek. A betűk következési rendjének
következetességét csupán egyetlen sorozaton mutatnám be: az M-től az
Ö-ig terjedő szakaszon, hiszen – mint láttuk – , ez a rész hordozza a
kötet legerősebb fényerejű látomását.
A Maya (Mája)
nevével kezdődő alliterációsorozat az alliterációkkal együtt asszociációkat is
görget: a görög theogónia ősanyjától indul el („makrancos mamája” – mondja
kedvesen a szentséges úrnőre), akit érzéki, démoni női princípiumként láttat
(30). Nevének fonetikus formája azonos hangalakú a tibeti hitvilág ’káprázat’
szavával, ami az Om-Ma-Ni-Pad-Me-Hum litánia látszat és valóság fölötti
elmélkedésében fordul elő (35), miközben a Mayával indított szöveg is látszat
(doxa) és Igazság viszonyáról elmélkedve jut el az „Egységes Létig”. Az
Om-Ma-Ni… himnusz vonatkozó része Lényeg és Valóság között oszcillál, míg
tudat és káprázat ellentétében villantja fel a tibeti mája szót. Az
M-egységben említett „Egységes Lét” továbbkúszik az N betűbe, ahol
Isten Egysége robban szét a „minden emberré”. A vallásos bölcseletek hamis
képzeteit világítja meg az „Isten mindenkit a saját képére teremtett”
hiedelmekkel szemben: „inkább mi teremtettünk (ki-ki a saját képére) isteneket”.
Nagy Zopán megfogalmazása mögött ott sorakoznak a korábbi, hasonló gondolatok,
így elmélete logikus következménye az ógörög Xenophanész (i. e. 6. sz.)
elhíresült tételének:
Ámha a lónak, ökörnek, oroszlánnak keze
volna,
s festeni tudna kezük, s vele azt tennék, mit az
ember,
akkor a ló is a lóra, ökör meg ökörre
hasonlón
mintázná meg az isteneket, testük meg
olyannak
alkotná, amilyen formát épp önmaga
hordoz.
A káprázat pozitív
konnotációjú szónak negatívját adja az N-egységben: „torzított
tükör-ittlét ez” (32). Az Om-Ma-Ni… litánia a költő önmagához hasonított
biblia-címvariációjával végződik: „Óteste-mentem” (38), míg az Ö betűnek
már a legelején olvasható az ördög tépte Biblia szétszóródó képe (38). Nem
hiszem el a költőnek, hogy az öntudatlan ihlet sugallta a szövegeket, hogy csak
az ábécét találta rendező elvnek. A kötet egészének hátterében feltáruló
művelődéstörténeti univerzum nem lehet a véletlen műve.
A szerző biztos
kézzel vezet: a legfontosabbnak tartott betű-egységeket pillérhelyzetbe
állította. Az első, az A az elindulás, a kezdet; a középső, az O
a tetőpont, a megcélzott magasság, az utolsó, a Z mindennek lezárása,
konklúziója. Ezek mentén haladok.
A: a kötet alapvető duális jellegének
előrevetítése: a falon megkettőződött Én, a költő és árnyéka (testetlen
manifesztációja) – itt kell átlépniük egymást, hogy különválásuk együttlétbe
oldódhasson. A költő lényének legbelső részét ördöginek (Abraxas) tekinti,
őt okolja megismert – de előttünk még rejtett – SORSáért. Az ördögi tettek és
angyali fények érzékeinkre ható megjelenítése egy szenvedélyes, mindent
felperzselő szerelmi együttlét, amelyben a szeretett lényt megkülönbözteti
korábbi szerelmeitől: azokkal a víz alatt ismerkedett, a második szakaszban
megszólított lány-lény pedig egy tűzjelenség epifániájával lép be a képbe.
A szerelmi egyesülés mégsem boldogságot hoz, hiszen az Ördög égisze alatt
megy végbe („mérgezett véremben romlott géniusz csobog, / homlokomban görcsösbot
szorong”) , a tűzjelenség alvadt vére másokéval keveredik a víz alatt, azaz a
korábbi partnerek sorsára – vízzé válás – jut, majd a halálba tűnik.
A költő egy különleges szépségű képpel állít emléket neki: „szavakból-font
sírod mellett / egylábú várakozásom”. Összegezve: az A betűs egység egy
Teremtéstörténet kezdete, Isten és Ördög viaskodik benne a teremtésben alakuló
költői Egó-ért, aki e kettős természetének (ördögi – isteni/angyali, ill. az
őselemek között vízben és vérben születő lény) megfelelően a köteten végig
kettősségekben manifesztálódik. A Teremtéstörténet már magában foglalja
önmaga ellentétét, a pusztulást is, a kedves halála így előrevetíti az
én-kettőződéseket hordozó, ellentétekre épülő Univerzumot
(6–7).
A kezdő
A pillérhez szorosan kapcsolódik a gondolatok
továbbhömpölyögtetésével az őt követő B: ezért van akkora jelentősége,
hogy itt röviden jellemezzem felépítését. Egy harmadik személyben leírt –
érezhetően nagyon szeretett – Leányról ír: „Berill kristályosodott szeme helyén”
– az élettelen világ múltjának emlékét őrzi; az ásványok – hiszen
Teremtéstörténet szemlélői vagyunk – kutak, azaz éltető vizek mélyéről
sugároznak a költői Én-re. A kristályszemű lány éledni kezd: „bizsergő
csontjaiból hő gőzölgött s hasfalam rengését csókolta: e fényajkú Lény…” Az élet
keletkezése pillanatában, az érzékek megszületésével párhuzamosan a Tudat is
éledni kezd, az élettelen ásvány változataként „Bölcsek Kövévé”, s így a
tudatára ébredt költői Én kutatásának céljává lesz. A természet élőlényei
szinte keletkezésük pillanatában az Ember áldozataivá válnak, az Univerzummal
együtt a Káosz is megszületik, és dominanciája idején minden a visszájára
fordul:
minden Létezés
egészségtelen,
minden Kezdet és vég örök
Az A-egységben
jelentős szerepet hordozó görög költő, az európai kultúra „egészséges gyermeke”
ellenében egy idegen hang szól: a létezést a görögök sosem nevezték
egészségtelennek, náluk az Élet az elvont istenek között az egyik legfontosabb
volt. A Létezés egészségtelensége a Prológus és Epilógus
által közrezárt keleti tant magyarázza, ami szerint létünk: Haldoklás. Kezdet és
vég egybeérése és körforgása rokon gondolat a nyugati és a keleti filozófiákban,
és fel is tűnik, a Létezés párkányára könyökölve, az „Egység” (ti. Nyugat és
Kelet) mögött „Böhme szelleme”. A név mágikus erővel evokálja tulajdonosát:
Jakob Böhme volt az európai buddhizmus egyik első apostola, aki a keleti tanokat
a keresztény misztikával elegyítette. A zseniális dilettáns képes volt
„Egységben” látni Kelet és Nyugat kultúráját.
A látomások (Nagy
Zopán alcímével: „Éber álmok, ájulások”) a legmagasabbra az O-tetőponton
jutnak: itt hangzik fel a Tibeti Halottaskönyv legismertebb, már eddig is
méltatott imája, a rejtélyes hat szótag, amelyek jelentését igen sokféle módon
próbálják megközelíteni. A hat szótag mindegyike külön-külön a létezés
valamely szintjét képviseli: az Om elégedettséget és büszkeséget – az istenek
létezési szintje, a Ma a féltékenykedés, kérkedés – az irigy istenek szintje, a
Ni a szenvedély és vágy létezési szintje – az ember, a Pad a butaság, előítélet
szintje – az állatok –, a Me a szegénység és a birtoklási vágy – az éhes emberek
szintje, a Hum az egresszió, a gyűlölet: a pokol színtere.
Mindezek együtt léteznek
a szamszárában, a létforgatagban (öröklét, körforgás), együtthangzásuk
viszont ennél többet mond: „Üdvözöld az ékkövet a lótuszban”, vagy „ Az ékkő a
lótuszban rejtőzik.”
Ha a szótagok külön
jelentéseire figyelünk, sorozatuk Nagy Zopán világot átívelő képzetével rokon,
hiszen Istentől jut el a Pokolig. Költőnknél az A-egység a fordított utat
járta be. Az egész O-egység a középtájon egy misztikus kommunió Istennel;
innen távolodik el a negatív pólus felé. A költő elindul a mantra
(imádság) hívására, passiókat él meg (még a jelképes tövis is szerepel a
legyőzendő akadályok között), s a szenvedéstörténet eredményeképpen tárul elébe
a kötet legmagasztosabb látomása: kápráztató fényben az univerzum egymásba
kavarodó, nyüzsgő lényeinek szakadatlan áramlása. A vízió szoros
rokonságban van Weöres Sándor nagy teológiai-filozófiai művének,
A teljesség felé-nek egy hasonló látomásával, bár van lényeges
szemléleti különbség a két szöveg között: Weöres tanító szóval magyarázza a
rajta kívül létező világot, Nagy Zopán kiküzdött személyes élményként éli meg a
teljes lét epifániáját.
Weöres: „Figyeld a
tünemények szakadatlan áramlását: mind más és mindig más és mégis mindig azonos.
Figyeld tested fájását: a tompán húzódó sajgástól az élesen villámló fájdalomig
mennyi változat! s ezek folyton cserélődnek, egymásra rétegződnek, akár egy
zenemű motívumai, vagy a fán a lombok, gallyak, virágok csipkézete. Figyeld a
történelemben, a jelenkorban és saját hétköznapjaidban a jószándék, szenvedély,
hazugság egymásba-mosódó vonulását: mindaz, amit magában véve rossznak, csúfnak,
aprónak ismersz, oly harmóniává szövődik, mint a felhők vándorlása, vagy a
hegykúpok láncolata” (A teljesség felé; Az élet
megértése).
Nagy Zopán széthangzó
zűrzavarában az ima szótagjai szétesnek: „Om-ot egy torzított hangszóró okádta,
milyen sokak így (vagy hasonlóan) akarnak ’mindenféle öröklétbe’ eljutni –
legyen az akár egy rozsdás hordó, melyre a ’Lótusz’ fölirat van fölvésve” – lám,
nem ékkő rejtezik a lótuszban, hanem egy rozsdás hordó viseli magán a
varázslatos virág nevét. A lótusz lealacsonyításával kezd elsötétedni a
„ködös-fényes” látomás, és a költő ki is mondja a világosság szó tagadását:
„’együtt’ nem teljesíthetőek a nagyobb lélegzetű ’célok’ – főként a
megvilágosodás nem” (kiem. Sz. E.).
A külső
káprázatokkal szemben a „’Lényeg’, a valóban Valóság / a Nagy Üresség
központjában lakik / = ő a Tudatosság.” Anyagtalanná vált a külvilág a költő
számára, ami maradt, a „Nagy Üresség”, az Őskáosz, ami pusztán a tudatot
tartalmazza. A költő továbbmegy a buddhista gondolatnál, és megemeli saját
képességeit és önérzetét: „minden káprázatot, illúziót ’Valóság-értékűvé’
érlelhetek”, de ennek fordítottját is képes elgondolni – „azt is
feltételezhetem, hogy mi, tudat-lények, szintén káprázatok (inkább árnyjátékok,
fikciók) vagyunk – mert képzeletünk mindenható.” A Nagy Ürességet, azaz a
Tudatosságot megszüntető Ős-Robbanás okozta a „Megnevezhetetlen Teremtő
Tudatának ’billió’ részre szakadását”, a kötet legnagyobb igazságát: „egy
monumentális skizofrénitás / eredményei vagyunk mindannyian; Egy-ből eredő
egy-formátlanságok”, és fő célunk, hogy „minél több tartalmat befogadó lehessen
elménk.” A filogenetikus Teremtéstől a filogenetikus széteséshez jutottunk
ezen a fordulóponton, ahonnan a kivezető út az ontogenezis létrehozatala a tudat
révén. Innen – az Univerzum szétesésétől – kezdődik Nagy Zopán egyéniségének
felépítése, azzal az előre látható negatív végkifejlettel, hogy „elménk […] majd
teljesen szétbomolva, / megsemmisülve juthasson vissza / teremtőjébe, az üresség
középpontjába.” Azaz elérkeztünk az önmagába visszaforduló időhöz, az örök
visszatérésben lévő szamszárához. (Ennek a strukturális szinten történő
megnyilvánulásai az önmagukba visszatérő, keretes szerkezetek.)
A depressziós megállapítás: „summa summárum: nincs megoldás” után mi is
jöhetne más Zopán paradoxonos módszerével, mint – a megtagadott Teremtés után –
egy teremtéshimnusz-részlet a Rigvédából (X./82), melyben ott fészkel az
Ősmag (változatai Nagy Zopánnál: „Ördögmag” 12; az „Örökkévaló gyermeke, a
gyermek; Mag, a Mag” 19; „Magva-magát idézi csak énem” 31), az Egy (a kötetben
végig szerepe van).
A tagadás-részt
előkészítő Om-Ma-Ni… első szótagja tér vissza a szintén paradoxonos latin
mondás elején, a tagadás-tartam pedig a mondás tartalmában: „Omnis
determinatio est negatio” (’Minden meghatározás tagadás’).
A tibeti himnusz
áhítata először negációba vált, majd még túlhajtottabban groteszk megoldásokhoz
vezet: a kezdő Om-szótag a latin omnis szó részévé válik, majd széthasad egy
o-ra és egy mi-re, és hétköznapian bizarr szöveg születik: „Ó,
mily letörtnek látlak – szóltam a körmömhöz, mert úgy vélem, a banalitások
késleltetik az őrületet, az irónia pedig feloldja a szellemi nehezéket.”
(37).
A magasztosság
felfüggesztése után a szöveg még mélyebbre ereszkedik: beszüremlik a fekete
mágia, a Gyűlölet és a Harc Tibetben elindított jelenete, a halottébresztés
tánca. Mágiáról lévén szó, itt a névmágia láttató erejének felkeltéséért
kimondja a csak a beavatottak által ismerhető nevet: „a jelenet Tibetben
játszódik, a Rolang táncának nevezik” (kiem. Sz. E.).
A halottébresztés célja hullacsonkítás, a halott nyelvének a varázsló
általi kiharapása. E helyütt – ha csak körülírtan fogalmazza is meg – a
halottébresztésre maga a költő vállalkozott, sikertelenül. Nem jut újabb
tudáshoz, nagyobb hatalomhoz, ezért csupa testi cselekvésbe fog:
búgócsigát pörget, baltával hadonászik, írni kezd, s mindezt így kommentálja:
„’energia-átvitel és meta-morfózis’: a centrifugális spektrum / spirituálisan
transzmutálódó, ős-mag felé összpontosuló / áradata: szarrá robban.” Nagy
jelentőséggel bír a jelenet: csupa forgó, pörgő mozgás – a szamszára
univerzális, örök körforgásának lekicsinyített és jelentéktelenné tett
változata; előkerül az ős-mag is, amely nem az Ős-Tudat billióvá hasadásában
vesz részt, hanem – és ez már blaszfémia, kakofemizmus: „szarrá robban”
(38).
Ha megnéztük az első
pillér (A betű) támaszát, úgy egy pillanatra időzzünk most az O-t
követő Ö-nél. A kakofemizmus után az Ördög veszi át a Mindenség
feletti hatalmat: „miféle haldoklás ez” – kérdezi ál-naivan a költő, mintha nem
ő jelezte volna könyve első oldalán, hogy nincs halál, csak haldoklás van,
legalábbis a tibeti mitológiában, mert e ponton kezd visszavágyni a napsütötte
Hellaszba, a pogány istenek élettel teli öröklétébe. Vágya nem teljesülhet: az
Olümposz is süllyed a Biblia széttépett lapjaival együtt. Az egész Ördög uralta
Ö-egységet a pszichológia és Jung alá rendeli, az ö-sztönök
tombolása alá, hiszen a Tudat az istenvilággal együtt elmerült. Miképpen
végződhetnék más módon az Ö-egység, mint Ödipusztulással? Meg
ős-embriókkal? (38–39).
Lássuk végül az ábécét
és a kötetet záró Z betűt, az utolsó pillért.
A Teremtés-részben
leírt filogenezis után a költő saját ontogenezisét kezdi felépíteni: elhelyezi
hitét-hitetlenségét abban a Tudatban, amelynek része kíván lenni. Ez a Tudat – a
szövegek eddigi tanulsága szerint – elsősorban a zen-buddhizmus tanaiból
táplálkozik, nem mellőzve persze az európai civilizáció örökségét sem. Az Én
megteremtésének be kell fejeződnie Z-nél, hiszen a betűmágia nem
folytatódhat. Egy elítélendő személyt (szégyenlősen elhallgatja, kire gondol,
netán magára?) így definiál: „’Zentelenkedik’ = önmagának is hazudozó, pimasz,
elnyugatiasodott
alak(talan)…” Aki tehát nem a zen szerint él: nem igaz – és
nyugati – ember. Igen ám, de a zen-buddhizmus tibeti ágának megvallása után
ennek tökéletes ellenpontja, a nyugati, az ókori görög Zénón következik, és nem
pusztán a neve élén található, a zen-nel azonos három betű miatt. Gondolatai,
kérdésfeltevései között ugyanis sok tézis van, pl. a „SEMMI – FOLYTONOSSÁG – és
a LÉTEZÉS” hármassága, amely gondolatkörrel a kötet egésze foglalkozik, hol
innen, hol onnan megvilágítva a problémát. Zénónt, híres teknősbéka-feladványa
óta a paradoxonok atyjának is tekintik – ezért is választhatja elődéül a költő.
Ami Zénónt és a „zentelenkedőt” egyaránt foglalkoztatja, az az objektumtól és
szubjektumtól független Létezés, az Ontológia. És miután konkretizálja, hogy ez
áll érdeklődésének homlokterében, váratlanul (bár Nagy Zopánnál az ellentétekkel
beköszöntő váratlanságok a szabályosak) szubjektív vallomás következik: két
nevének eredetét kívánja feltárni az olvasó előtt – a szubjektív
Teremtéstörténetben egységbe gyúrt személyiségét bűvöli névmágiával igazi
életre, ide, közénk.
Bibliai szöveget idéz
olyan időről, amikor Kelet és Nyugat hajdani közösségei még együtt voltak, ám
„lőn nagy Zavarodás” közöttük. A Nagy vezetéknevet a látomás látója
kiérdemelte. Majd Dél és Kelet összemosódott, a barbárok közé mitikus görög
alakok kerültek, lehet ez az özönvíz, a Bábel Tornya, vagy bármelyik mitikus
apokalipszis leírása: ezeket álmában, látomásként élte át a költő. Közülük
elsőként felismerhetően a török szultán (Zoltán) emelkedik ki: megnyertük
a keresztnév kezdő szótagját: zo-, majd elpusztul a „szaturnuszi
világkép”, az aranykor vágyálma. Tovatűnik vele a kettős: állati és isteni
természetű szatír, a „fenséges Pán”, akihez a görög mítoszban, de még a
neoplatonista reneszánsz mitologizálásban is , a kettős aspektusú – emberi és
állati – természet a leginkább hasonlít. Ő képviseli a keresztnév második
szótagját. Megelőlegezi a költő már tartalmi rokonságuk és hangalaki
hasonlóságuk miatt a Panteizmus és Pánpszichizmus párosát egymás mellé állítva
(46). A pánpszichizmus irányzata Nagy Zopán egész költészetére hatással
van: nem tesz lényegi különbséget az anyagból épülés szempontjából a testtel
bíró dolgok és a tudat között, továbbá az érzékelés szempontjából élő és
élettelen, ill. az élőkön belül ember, állat és növény között: azt feltételezi,
hogy a fájdalom érzékelésére, észlelésére – éppen a világ anyagi egységessége
miatt – (ez Nagy Zopán Ős-Robbanásának következménye is) a világ minden létezője
képes. A pán-szótag így személyiségjellemzővé is válik a kialakított
Zopán névben.
A személyes Én
megteremtése
A megtalált nevet –
a költő így vallja – a SORS-tól kapta. Ezzel teljesedett be az ő sorsa (az
A egységben: „most, hogy tud a ’Sors’-áról”, 6). Az eldöntendő kérdés
megválaszolásához: vállalom vagy elvetem a sors adományát, Nagy Zopán Camus-t
hívja segítségül, az ő halhatatlanul fenséges Sziszüphosz-történetét, amelyben a
mitológiai sors balsorsként sújtja a hőst, és emberi sorssá akkor válik, amikor
Sziszüphosz túlnéz rajta: „’nincs sors, melyet le ne győzne a megvetés’ – mondja
Camus.” Nagy Zopán nem egészen így értelmezi a sors legyőzését: „teljesítsük be
(és semmisítsük meg) lényünket – mondom –, két abszurd találkozása is további
abszurditás (ez evidens) = folytatom a név jelentését: Z = zéró, nulla,
semmi; a kiindulópont, az oszthatatlanság és a végső megértés […] a nulla:
’fordított ellipszis’; világokat összekötő, átjáró pálya; / a nulla: zárt burok,
a nem látható belső Lét és a befelé nyíló Tér…” Önjellemzése – természetesen –
önellentmondás: végtelen átjárás és zárt belső tér. Kezdet és vég egybefonódása.
És a zárás: „e kötetem (ezért) bemutatkozás és egyben elbúcsúzás is; / egy
fölismert Sors megvillantatása…” (68–70).
A nem látható belső
Lét és a befelé nyíló Tér mint önazonosítás – szükségképpen paradoxon:
ellentmond az egész kötetnek, amelyben apró részecskékből töltekezve felépül egy
teljes személyiség, akinek rejtekezése az olvasó számára megnehezített
kitárulkozás, magánvalója egy személyes lét érzékeny illesztése a való világ
törvényeihez.
Nagy Zopán mágiájában a
betűmágia csak a leglátványosabb, látható eszköz, mélyebb megnyilatkozásai a
Teremtéstörténetek sajátos alakításaiban, a sorsból elkülönült Egy, az egyén, az
Én felépülésében mutatkoznak. S ha van ereje a szépségnek, akkor mágikus
erővel bírnak látomásai, képei, álmai. A világ önmaga számára megteremtése
nehéz, önként vállalt sors; egy személyiség felépítése és a világhoz igazítása,
e sors feltárása – mindez egy alig hetven oldalt kitevő kötetben – nehéz, ám sok
gyönyörűséget létrehozó munka volt.
Teremtés.