36 fokos láz. Tizenkét magyar költő
(
Az értelmezés – így a lényege szerint sűrű és telített versszöveg megértése – időt követel. Ugyanarról a műről való felfogásunk változik a korok szemléletmódváltásai és a szemünk láttára feltorlódó értelmezések révén (l. még: Jauss, recepcióesztétika stb.), de ettől függetlenül is időt követel magának agyvelőnk működése. „Megérik az elhatározás”, „megérik a gondolat”, használja találóan a nyelv; és ha József Attiláról van szó, felmerül a „megérlel a sors” kifejezés is.
Megértés: kószálás közben, sétálva vagy bandukolva, aprólékosan tekintjük át az egész látóhatárt, a súrolókefét, az öntőműhelyt, a „szegények éjét”.
A hivatalosság – évfordulók, ünnepek, centenáriumok – mellékhatása: fölpörög az értelmezésre szánt idő. A „most van rá pénz” tétel alibi köteteket, adminisztrált konferenciákat és álrendezvényeket generálhat. Létezhet elkapkodott, elhamarkodott megértés? Vagy az már a megértés tagadása? „Take your time”, mondja az angol nyelv, tudván, hogy a dolgok a maguk módján, a maguk rendjén történnek.
Azért kezdem ezzel, hogy kontrázhassak: a 36 fokos lázban
című antológia üdítő színfolt ebben a kicsit már kampány jellegű József
Attila-évben. Részben azért, mert jó a koncepció: elég sokoldalú ahhoz, hogy
többféle módon kössön le. Élén a három visszaemlékezés-töredéket (
Bizonyos József Attila-versek, gondolom: sokunknak, Latinovits
hangján szólalnak meg ma is. Hadd valljam be: számomra azok a költő „nagy
versei”, melyeket az ő előadásában hallottam. A valami apropó folytán számomra
legmértékadóbb kánont Latinovits komponálta meg, és azóta sem tudtam a
hangjától elszakadni. E nagy versek közül a Talán eltünök hirtelen…, a Téli
éjszaka, a Kései sirató, a Külvárosi éj és a Levegőt!
szerepel a
Különös benyomásom támad attól, hogy épp a Talán eltünök hirtelen… a kezdő opusz. Utolsó évében írta ezt a verset az öngyilkos költő; a kötet élén való szerepeltetése paradoxont rejt; ellentmond saját magának – hiszen ez az antológia is jelzi –, a halál nem jelent eltűnést. Jelentés és jelentőség, emlékezet és feledés kérdéseire vet fényt ez a felütés. Merésznek tartom, hogy épp ezt választotta Jász Attila: a vers záró versszaka egyike József Attila talán legtömörebb, emblematikus sorainak: „Ifjuságom, e zöld vadont / szabadnak hittem és öröknek / és most könnyezve hallgatom / a száraz ágak hogy zörögnek.” Ez a „fura dolog”, ami „bár nincs”, „az örökös ifjúság itala” egy másik versében is visszaköszön, hasonló gondolati keretben: „Nehezülök már, lelkem akkor boldog, / ha párban zöldel a fiatal ág – / bár búcsút int nekem…” Alighanem minden költészet legarchaikusabb rétegét: a természet idejének, így az ember életidejének tapasztalatát idézi, s ezzel halál és újjászületés gondolatát is. Hadd tegyek mellé egy szöveget a Mátray-kódexből (1670): Iffiusagh, mint solyom madar, / Akor vigh, ha szabadon jar, / De jai nekem szegenynek mar, / Vigasztalast szivem nem var” – jelenik meg ez a gnomikus kép a kézzel írt énekeskönyvben; párhuzamba állítva az idő elröppenését (ami nyilván a halálhoz vezet) és a szabadságot. Újjászületés? Talán mások emlékezetében; hiszen az emlékezés rendkívül emberi, talán: az emberi dolog. „Egy nap, tudom, hiába menekülök tovább” – válaszol erre Jász Attila; és – merészen – saját halálát vázolja fel költői látomásában; egy pályaudvaron hal majd meg, állítja, egy kvartett zenéjét hallgatva („talán Schubertet”). A saját halálról való gondolkodás, a saját halál elképzelése szintén kulturális toposz; archaikus, népi imádságok gyakran fogalmazzák meg azt a kérést, hogy csak halálom óráját hadd tudjam. „És a zene által székhez szegezve…” ez mindenképpen kellemesebbnek tetszik, mint – mondjuk – a harcmezőn, ahogy Petőfi vizionálta; Jász Attila verse szerintem nemcsak vízió, hanem sorsigazítás, sorsvarázslás is…
Azt hiszem, nagyobb terhet vállaltak, akik kötött verset választottak József Attilától. Nem kell külön kiemelnem, hogy kései verseinek nyelve gazdagon tömör, cizellált; a kötött forma kiemeli bravúrjait. Magasra kerül a mérce tehát. A Kései sirató után mégis „autentikusan” szólal meg Tóth Krisztina verse – nem igazán értem a titkát, mert aligha állhatna távolabb egymástól két alkat. (Egy tudatos mondat az esszétöredékekből: „Mi, akik a kilencvenes évek elején indultunk, már Tandorin és Petrin megszűrve kaptuk a József Attila-i örökséget.”) Az idén ünnepelt költő egyik legkeményebb verse ez a „kötetcímadó”: az „Ettelek volna meg!” felkiáltás számomra feldolgozhatatlan. Nem akarok eljutni addig, hogy megértsem. Tóth Krisztina versében a verstárgyak egymáshoz való viszonya, mondjuk: élete bizonytalanít el – „lehető sorsok tükre minden este.” A változás, az áramlás, az átmenet: nem jut el élesen megfogalmazott kijelentésekig, noha kijelentései így is kemények. (Egy helyütt: „Azt akartam, hogy halj meg hogy meghalj egyszer azt akartam.”) Hosszú, egymondatos verssorok (minden verssor egyetlen mondat); nehéz eldönteni: metszetükben az anya vagy a szerető alakja áll; nem annyira egy személyes viszonyt idéz a Havak éve, inkább egy viszony körülményeit. Maga a személyes mondhatatlannak tetszik: „Minden szerelem képzelt beszéd a hang hiánya. / Mikor egy kihűlt lángnyelv szavait visszamondja.”
A kötetben őt követi Karafiáth Orsolya (Ringató / Vigyázz
rá, föld. Óvjátok istenek – a szövegben viszont – helyesen – vessző
található az „óvjátok” után is), majd
Két kifejezetten ideologikus-társadalmi József Attila-vers is helyet kapott a kötetben: Kemény István az Ős patkány terjeszt kórt…, Jónás Tamás a Levegőt! választotta. Az ilyes hangvétel a kortárs fiatal lírától elüt. Ámde: „… s a földgolyón nyomor szivárog, / mint hülyék orcáján a nyál.” – ez rendületlenül érvényes (van, lesz, marad); mintha erre mozdulna a Nagymonológ Kemény Istvántól. Merész asszociációival, éles vágásaival, fantáziájával Kemény költészete, versalkotása etalon. Tőle nem állnak annyira távol a társadalmi, világképi problémák; ezt messzemenően értékelem. Sajátos szimbolizmusában itt „a franciák uralma” jelenít meg költői kérdést. Mi lesz majd, ha eljön? A szöveg kidolgozatlanabbnak tűnik a tőle megszokottnál – na de József Attiláé után? Ismét sok a feledhetetlen sor: „Jelek most nincsenek, lecsillapultak / És nem borzongunk, hogyha éjszakánként / Az egészségünk lombja zúg a szélben / Mert mi lettünk az erdő…” Az esszétöredékekben egyébként ezt írja: „De az emberiség sorsáról mégiscsak többet tudunk József Attilánál. Hatvannyolc évvel többet. Ő nem tudhatta még egész pontosan, hogy mit is jelent az Ős patkány a valóságban. Mi már tudjuk. És éppen felejtjük.” Hm. Én nem lennék ennyire optimista abban sem, hogy tudjuk, hogy tudható.
Jónás Tamás nem követi a Levegőt! hangját, elszakad a társadalmi felvetéstől (ez persze nem kritika, hiszen tulajdonképpen magam számára találtam ki, hogy végig érvényesítem az „egymással beszélgető versek” koncepcióját). Verse, a Lassan kiderül, mintha egyetlen tételmondatra épülne: „Családom van. Lassan kiderül.” Kétértelműsége – hogy a „családom van” derül ki lassan (kinek? az „énnek”? az olvasónak?), vagy az égbolt kezd derengeni, majd, valamikor (most „fél kettő van”), szövegét inkább a Hajnali részegség vagy más, látomásos versek felé tájolja. Esszévallomása egyébként a szerkesztőről is árulkodik: „Nem hazardírozott, nem szemfényvesztett (talán nem ért rá): legszebb versei egyszerűek, a lényeget nem csupán érintő, hanem abból sarjadó versek. Úgy érzem, nincs imázsa, látszólagos pózai a fájdalomtól görcsölő emberéi.” „Lényegből sarjadó” vállalkozás a 36 fokos lázban, az imázs és a póz nem több a kelleténél (a költészethez szerintem mindenképpen hozzátartozik az imázs és a póz, ha egyéb nem: az „én költő vagyok” póza); jól megválasztott alkotói kör nem „görcsölő”, de „emberi” anyaga.
Kevésbé ismert töredéket választott
Térey János az Ars poeticát választotta. Ő az egyetlen szerző, akinek saját verse mintha tényleg válaszképpen, a választott vers kihívására született volna. Négysoros strófái nem vállalják fel ugyan az Ars poetica kötöttségét, de arra utalnak; témája viszont nem a költészet maga, hanem: „az ország”; úgyhogy nem is tudom, mivel támaszthatom alá mindezek után fenti állításomat. Mégis. „Olyan az ország, mint a gyönyörű gyár…” – kezdi, majd a gyár érzékletes leírása következik, végig a hatodik versszakig; és itt jön egy mondat, mely az egészet valahogy összekapcsolja a költészettel, az alkotással (és sok egyébbel): „És nyögi azt a hülye hagyományát, / hogy nem cselekszik isteni parancsra.” Ez a mondat számomra a (szabad) akarat kérdését veti fel; azt, hogy az kitől, hogyan van, ily módon elképesztő mélységekbe kotor; oda, ahol az akarat formálódik és elárulja magát tetteink mozgatója – vagyis ahol a József Attila-i „szabad ész” is megtapasztalható, korlátaival egyetemben. „Akárhogy nézem: ragyogása van.” Meggyőz. Van.
Nem szóltam még a kötet exponált nyelviségéről: a többszörös fordítások kiemelik a műfordítás erényeit és hibáit is. Nagy, fülünkben és szívünkben élő József Attila-versek címét angol nyelven hallani kín, de legalábbis paródia. A „Belated Lament” vagy a „Winter Night” romantikussá lágyított Shakespeare, az „An Ancient Rat” egy punk-csoport neve. Ám valamiben ez is megerősít: tudatosítja a nyelvi választás, az alkotás egyediségét (pont így, éppen ezt a megoldást kellett választani a számtalan közül…). A kötet egészében így a többnyelvűség is helyet kap.
Választott vers, saját vers, vallomás: három megközelítés. Tizenegy kiváló kortárs szerző; s nagy versek a tizenkettediktől. Háromszor tizenkettő: éppen harminchat. Mit jelent: lázasnak lenni? Tegyük fel, hogy verset ma sem csak irodalmárok olvasnak: hanem érzékeny, egészséges szenvedélybetegek. Nekik is épp jó kúra ez a könyv.