Pomogáts Béla

Avantgárd, népiesség és nyugatosság
Illyés Gyula költészetében

A párizsi „emigrációjából” (szívesebben mondanám így: „tanulmányútjáról”) 1926 nyarán hazatérő Illyés Gyula még az avantgárd vonzásában dolgozott. Kifejező formáit a lávázó indulat alakította, a költemény általában a szabad képtársítások ívén futott, nem fegyelmezték a szerkesztés hagyományos szabályai, a merész szóképeknek volt elsődleges szerepük. Mintha ő is búcsút mondott volna a költői tradíciónak, akár a Kassák Lajos és követői által szerkesztett Dokumentum című avantgárdista folyóiratban meghirdetett szürrealista esztétika és a belőle táplálkozó „új vers” többi híve. Mintha ő is szabad és ellenőrizhetetlen teremtő gesztusnak tekintette volna a költészetet, és szakított volna a kauzalitás elvével. „Mit tudom én – írta kihívó merészséggel –, mit fogok önmagammal is cselekedni! Büszke vagyok szabadságomra, mely eddig is már három javításnélküli oldalt eredményezett. Büszke vagyok szabadságomra, a kötetlen szavakra, szívem független iránytűjére, Kolumbus kedvére.”¹ Ezt a szabadságot és felfedező kedvet látszólag nem fegyelmezte a hagyomány megkötő ereje.

Csupán látszólag, minthogy a vakmerő költemények hátterében, mögöttes zenéjében mindinkább feltetszett a magyar költői hagyomány. Méghozzá a klasszicista költészet öröksége: Berzsenyi Dánielé. Az ő borongó kedélye, elégikus tájszemlélete, klasszikus formaalakító hajlama és görög mértékre szabott verselése hatott Illyés dunántúli tájverseire és életképeire. Látod, hogy gőzölög… című verse a dunántúli klasszikus óda nyelvére hangszerelte az avantgárd szólamát: „Látod, hogy gőzölög vén Mecsekünk már! Sűrű / Habokban csapódik lábához az őszi / Köd árja! Gúnyos szél rázza fáink jajongó / Ágait, leveri utolsó gyümölcseinket is.” Az őszi képek merengő hangulata, az elmúlás szorongató érzése, az ünnepélyes költői kifejezés és végül a klasszikus ritmusemlékek a Közelítő tél és a Búcsúzás Kemenesaliától költőjére utaltak, sőt távlatosabban az Ad Thaliarehum („Vides ut alta stet nive candium / Soracte.”) költőjére: Horatiusra.

Berzsenyi hatása mellett bizonyára nem véletlenül érződött egy modern költő: Füst Milán vonzása. Füst költészetének komor zengése maga is Berzsenyi hangjának mélységét és erejét idézte fel. Illyés a tolnai táj: a behavazott, időtlen dombok és a cikázó, eleven szánok látványával, tájszemléletének e meghatározó élményével magyarázta vonzalmát Füst Milán versei iránt. „Tán ez az emlék szerettette meg velem annyira később Brueghel havas festményeit, Füst Milán zuzmaralepte, középkori verseit” – jegyezte fel egy ifjúkori utazás kalandos emlékéről.² Füst „bruegheli” költészetének hatását mutatták pontos ábrázolást nyújtó tájrajzai: a Jel, a Tékozló, a Száműzött, az Énekelj költő és főként az Egy ősz, amely nemcsak tájszemléletében, hanem elégikus zengésében is Füst Milán életérzésére és dikciójára utalt: „Ittam a forrásból ma este és számban megéreztem / Üzenetedet rút öregség, számban, mellemben, tagjaimban.” Füst Milán tárgyilagos költői szemlélete, ódai előadása és szabadverses technikája kétségtelenül hatott a Nehéz föld verseire. „Füst Milán volt Illyés számára a rés – állapította meg Németh László –, amelyen át kora zárt lírai atmoszférájából a maga tágabb elemébe szabadult.”³

Berzsenyi és Füst Milán hatása az újítás hajlamát erősítette, s a klasszikus költő ebben ugyanolyan szerepet játszott, mint a modern, minthogy az újítás vágyát gyakran évszázados példa kelti fel. Arany és Petőfi vonzása jelentette a megkötő erőt. A gyermek Illyés első nagy versélménye a Toldi volt. Nem a történet ragadta meg, hanem a költemény művészi ereje: „a makulátlan ütem, a feledhetetlen rím, a megingathatatlan szerkezet.”⁴ Úgy gondolta akkor, az iskolapadban, hogy a világ törvényét lelte meg. Hasonló élményt kapott Fazekas Mihály Lúdas Matyijától és Petőfi verseitől. Az avantgárd költészet persze halványabbá tette ezeket az élményeket, otthont találva és művészi sorsot választva azonban ismét felerősödött vonzalma Fazekas, Arany és kivált Petőfi iránt.

Petőfi egyénisége és költészete lázadásra biztatta, nemcsak kifejezésmódjának népiességét követte, hanem világnézetét és morálját is. Petőfi örökségében a magyar költészet nemzeti karakterét ismerte fel, a népi hagyományt Csokonai és Balassi életművéig, sőt az archaikus népköltészetig vezette vissza. Erdélyi József példája és sikere is növelte érdeklődését ez iránt a hagyomány iránt. A Nehéz föld és még inkább a Sarjurendek verseit lassanként átjárta a magyar népiesség költői öröksége. Megjelentek a népiesség hagyományos poétikai alakzatai: a népi életkép, a tájleírás, az arckép, majd az emlékező jellegű elbeszélő költemény. A Három öreg, az Ifjúság és a Hősökről beszélek már nyilvánvalóan utalt Petőfi példájára, nemcsak eszméire, hanem szemléletére, nyelvére és formáira is. Babits „a magyar népi líra főnixének új megéledését” jelenthette be.⁵

Illyés tanult elődeitől és kortársaitól, alkotó képzeletét nemcsak az újítás lendülete irányította, hanem a hagyomány megkötő ereje is, művének autonómiájára mégis vigyázni tudott. Sorra átalakította és a saját művészi egyéniségéhez hasonította a másoktól tanult zenét vagy technikát. „Rendkívül tanulékony – hangsúlyozta Németh László. – Ösztönei sokfélék, egymást tompítják, egymást művelik; nem akasztja őt a szellemi felfedezők szent vaksága. Fogékonyságának száz szeme van, a beolvaszthatót keresi s amit beolvaszt, az a sajátja lesz. A könnyed összegzők, a Raffael-természetek közül való, akik az ellentétet azzal, hogy magukévá teszik, kiegyenlítik.”⁶

Beolvasztja és a sajátjává tette először az avantgárd, majd az irodalmi népiesség és a nyugatos költészet hagyományát. A népi hagyomány: a természet iránt mutatkozó érdeklődés, a szerves kompozíció kialakítása vagy a magyaros ritmus halvány emléke Illyés avantgárd jellegű verseiben is szerepet kapott, természetesen az avantgárd folklorizmus igényeihez illeszkedve. A két véglet: a puritán népi kifejezés és a szabadon kalandozó szürrealista ihlet lassanként szerves egységet alkotott. „A szürrealizmus és a népiesnek tetsző puritán egyszerűség két véglete – írta Szegi Pál – tartja örök feszültségben ezt a lírát, mely e végletek összehangolására teremtette meg legszebb, legmagasabb formáit.”⁷ Illyésnek nehéz feladatot sikerült megoldania; az avantgárd verset olykor népi formákba játszatta át, a népi formában pedig az avantgárd merész képeit őrizte meg. Nemcsak a Nehéz föld avantgárd jellegű dikciójába lopta be a népköltészet dallamos alakzatait, hanem a Sarjurendek és az elbeszélő költemények népies hangját is az avantgárd jellegzetes formaelemeivel szőtte át. Különös és szerencsés vegyület jött létre, a modern költészet egy erőteljes változata, amely egyformán kapcsolatot tartott a francia szürrealizmusal és a magyar népies tradícióval.

A népies költészet hagyományos összhangja szinte észrevétlenül áthangolódott, az avantgárd disszonáns zenéjéhez közeledett. A versszerkezet oldottabbá vált, a hagyományosan zárt kompozíciót fellazította és széttörte a merész képzelet, a szóképek vakmerő társításokról árulkodtak, a ritmus az előadásmód természetes lélegzetvételéhez igazodott, a rímek szándékosan kerülték a zenei hatást. A népies naivitás ironikus idézőjelek közé került, s a természetességet a groteszk pályájára futtatta a játékos képzelet. Minden arról tanúskodott, hogy rendkívül tudatos, a mesterség szabályait és fogásait fölényes módon: a nyugatos költészet követelményei szerint ismerő költő használja fel a népies formát és technikát a maga újító törekvése szerint.⁸ Az avantgárd költészet szabad futását a népies hagyomány tárgyiassága és versszerűsége szabályozta, fékezte meg. „Illyésnél – hangsúlyozta Németh László – a népies hatás szerencsésen köti meg (…) az irodalmias légiséget. Az illanó realitást megsúlyosbítja, a bukolikus táj konkrét magyar színeket kap, a természet ölén élő ember csomós öklű, fejét lógató magyar paraszt lesz, képzelete szárnyaira súlyt akaszt a nehéz emlékezés s verse túl könnyű lebegését le-lerántja a magyaros ütem.”⁹ A népies hagyomány, a népies poétika valójában fegyelmező erőt jelentett, a korszerű költői realizmus eszményéhez közelítette az avantgárd merész ihletét.

A Nehéz föld, majd a Sarjurendek verseiben fokozatos eltolódás ment végbe az avantgárdtól a népies realizmusig. A költői stílus változása tudatos törekvés műve volt, hiszen Illyés nyelvi fordulatát az a felismerés készítette elő, amelyre pusztai és hazai tapasztalatai nyomán jutott. Az ország átalakításának távlatosabb munkájában vállalt művészi szerep hagyományosabb és közérthetőbb kifejezést követelt. A hagyományos és közérthető kifejezés igényének azonban össze kellett férnie a modern költészet általánosabb elvárásaival, a költő nem mondhatott le teljesen az avantgárd vívmányairól. Illyésnek olyan lírát kellett létrehoznia, amely egyszerre volt hagyományos és modern, közvetlen és személyes, természetes és tudatos. Amely nemcsak poétikájában és módszerében, hanem irodalomszociológiai helyzetében is szintetikus eredményre törekedett, minthogy egyszerre tolmácsolta a parasztság felemelésének elkötelezett mozgalom szociális kívánságait és felelhetett meg a magas művészet várakozásának.

Németh László is e költészet kettős igényére, egyszersmind művészi egységére figyelmeztetett: „Párizst járt s a pusztán felnőtt fiú, beszéli a műveltség világnyelvét és beszéli a népdal feledésbe ment konvenció nyelvét. Költészetében úgy olvasztja össze a kettőt, hogy mondanivalója mind a kétfelé érvényes; a nép felé: egy feltörő osztály művelt szava; a műveltek felé: művelt szó a népből. Az új népiesség az ő mozgalmas, szívós szelleme révén magasabb levegőhöz, nagyobb láthatárhoz, jogosabb népszerűséghez jut.”¹⁰ Hagyomány és újítás tudatosan létrehozott egysége egyszerre szolgálta a versekben testet öltő új költői realizmus művészi hatékonyságát és közösségi erejét.

Az új költői realizmus mindenekelőtt szemléletmódjában tért el a „nyugatos” lírától, illetve az avantgárd törekvéseitől. A Nyugat első nemzedékénél általános személyesség és az avantgárdnál általános elvontság után a költészet leíró és ábrázoló jelleget kapott. A személyiség rejtettebb világa vagy a csupán metaforikus módon megközelíthető lét- és életfolyamatok után a közvetlenül érzékelhető elemi valóság: a természet, a tárgyi világ, az emberi tevékenység került a költői érdeklődés homlokterébe. Illyés tudatosan törekedett arra, hogy költészetében a tárgyias szemléletesség elvét valósítsa meg.

Elméleti síkon is igazolni kívánta ennek az elvnek az előnyeit, teoretikusként fejtve ki az ábrázoló-leíró alkotómódszer lényegét: „A művészeti teremtés (…) üres szólam. Értelme csak a felfedezésnek van. A költő csak ezáltal lehet cselekvő. A költészet ott kezdődik, ahol a költő és a tárgy közt meghitt beszélgetés kezdődik. Mert ha a költő eleve tudna mindent, de ha csak »öntudatos« is lenne, a tárgy, amiről szólni akar, csak azt az életet élné, melyet neki kölcsönöz, s így a költő csak önmagával társaloghatna. Ez egy életen át meglehetősen unalmas. De ha ő helyezkedik a várakozás álláspontjára: tárgya, a világ kezd el beszélni; épp elegendő, ha ő válaszolni tud.”¹¹ Azokhoz a költőkhöz és írókhoz: Petőfihez, Aranyhoz, Fazekas Mihályhoz, Móriczhoz és Nagy Lajoshoz vonzódott, akiknél tárgyias hajlamra és szemléletre talált. Még Babitsnál, Kosztolányinál és Szabó Lőrincnél is megtalálta az ábrázoló-leíró költészet elemeit.

A Sarjurendek, majd a Szálló egek alatt (1935) és a Rend a romokban (1937) verseiben mind nagyobb szerephez jutott a tárgyias ábrázolás. A valóság dolgait szerves anyagiságukban ragadták meg ezek a versek, a tárgyak saját valójukban és természetükben váltak a költői világ elemi részeivé. Nem rajzolta át, nem stilizálta őket a képzelet, az anyagi világnak magának volt költői jelentése és ereje, anélkül hogy jelképül szolgált volna tőle független jelentések számára. Babits Versenyt az esztendőkkel című verseskötetéről írván Illyés saját verseszményét világította meg, midőn kifejtette a tárgyias ábrázoló poétika alapelveit: „A versek világát ugyanazok a tárgyak, tájak töltik be és ugyanazzal a jelentéssel, mint a hétköznapi világot. A költő nem torzít, nem alakít lelkéhez semmit abból, ami körülötte él. (…) A valóság valóság marad, és valóságosan él benne a költő is. Csirkeólról, malterozó kőművesekről, szemtelenkedő legyekről olvasunk. Egy nyilallásnyi jelképszerűség, mellékjelentés sincs bennük. (…) A versbe minden sor újabb anyagot fon, és a költemény az összesajtolt víz vagy levegő példájára sűrűsödik, és robban az érzelem érintésére. (…) Ha nem tenne mást, csak megnevezné a körötte levő tárgyakat – mint szerepíró a jelenet színterét –, nagyjából már kész is volna a vers.”¹²

Ennek a tárgyias poétikának a törvényei szerint a dolgok önmagukat jelentették, anyagi valóságukban voltak egyszersmind költőiek. Készen álltak arra, hogy bármikor a költészet közegébe kerüljenek. „Egy nyír, egy nyár, egy sornyi krumpliágy, / a krumpli közt egy törpe délibáb, / egy napraforgó… félszegen ezek / várják tőlem, hogy versbe lépjenek” hangzottak a Délben sorai, „Egyszerű a világ; / amit két szemed lát, épp elég dolgot ád. / Ragyognak a tárgyak. Nyald meg a ceruzád” – figyelmeztetett a Reggeli meditáció. A valóság és a látszat teljesen összhangban állt egymással, nemcsak a költő ruházta fel esztétikai értékkel a dolgokat, a tárgyak maguk is szépek voltak, csak meg kellett látni, fel kellett fedezni elemi szépségüket. A természetet vagy a paraszti élet tárgyait szelíd fény vette körül, rejtett sugárzás, amely magát a költeményt is bevilágította. „A legkonkrétabb képeinek is van némi metafizikai nyilallása” – mondotta Németh László,¹³ arra utalva, hogy a valóság dolgai sejtelmes holdudvart kaptak Illyés verseiben: „a képzeletnek az ugrásai (…) egyre biztosabbak, egyre könnyedébben ragadják meg a valóság mögött a csodát”.¹⁴ A fiatal költő könnyed mozdulattal elevenítette meg a tárgyakat, szemléletessé és érzékelhetővé tette akár az elvontabb fogalmakat is.

Sárközi György és Németh László egyaránt felfigyelt arra, hogy a Növekvő szél című költemény milyen tapintható módon ábrázolta a költő gyermekéveit övező történelmi országot, amely „arcával” mintegy a tenger felé fordul: „A kis állat, amely hason fekve issza / az Adriát, ránknéz egyszer Magyarország.”¹⁵ Illyés bizalmas viszonyban állt a természettel és a tárgyakkal, a legegyszerűbb dolgok is mozgásba hozták költői ihletét. „Ha egy pohár bor van mellette – jegyezte meg Sárközi György ugyanebben a tanulmányában –, már ketten vannak: ő és a pohár.” A dolgoknak életet, szinte eleven személyiséget adott, és ezzel a képzelt személyiséggel nyomban kapcsolatba került. A paraszti tárgyszemlélet naiv természetességére hivatkozott nagyanyjának tréfásan zsörtölődő szavait idézve: „Ne ficánkolj, te tűz, ne füstölj már, hallgass, / mit kapkodsz kezembe, mint egy mérges kakas. / Egy marék só is kell, hol vagy te sótartó? / Hozok egy kis rőzsét, az alsó udvarról. / Fölszedünk majd, krumpli, ne félj, hogy megfázol. / Gyere már ki, te ág, ebből a rakásból” (A ház végén ülök). A tárgyi világot ő maga is hasonló meghittséggel ábrázolta: „A tótágast álló fűrészbak! s hitvese / A tuskó s kölykeik a szőke aprófák – / Iszákos kútágas, kacagó kerítés, / Dolgos komoly disznók látták és hallották / Kedvem virágozni, arcomat nyílani” (Szülőföldem).

A tárgyias ábrázoló szemlélet naivnak tetszhetett volna, mégsem volt az. Illyés otthonosan mozgott a valóság terepén, harmóniában élt a természettel, meg tudta szólítani a tárgyakat, mint azok a költők, akik még egységes és összhangzó univerzumot tudtak maguk körül. Biztonságát mégsem a régiek naiv szemlélődése táplálta, ellenkezőleg, az erősen tudatos modern gondolkodás és a biztos társadalomtudományi műveltség. Ez tette lehetővé, hogy a valóság felszíne alá hatoljon és mélyebb összefüggéseket keressen. „… az első pillantással szerzett felületi kép – állapította meg Tamás Attila – magától élesedik, kap mélyebb, igazi tartalmat. Ugyanakkor viszont mindez nem olyan magától értetődő, mint a népdalénekeseknél, vagy mint a Toldi költőjénél. Az ő számára ez már élmény, újszerű, költői megörökítést kívánó különös jelenség. A külvilággal való kapcsolat teljessége az igazi naiv költő számára természetesen adott állapot; sok modern lírikus döbbent fájdalma ennek megbomlottságáról, megszűntéről vall – Illyésnél az egység tudata, annak átélése lesz kimondhatóvá.”¹⁶

Tudatos gondolkodás hatotta át a látszólag naiv tájleírásokat és életképeket, a költő módszeresen és következetesen építgette azt az egységes világképet, amely az előző nemzedékek kezén kényszerűen darabjaira hullott, s úgy tetszett, elveszett. Otthonossága távlatosabb eszmék és tervek kísérője volt, a tárgyias ábrázoló stílus beillett annak a költői vállalkozásnak a keretei közé, amely a szegényparasztság felszabadítását, a magyar társadalom demokratizálását célozta. Ez magyarázta az ábrázoló költemények gyakran szociografikus természetét. A három elbeszélő költemény: a Három öreg, az Ifjúság és a Hősökről beszélek mellett számos lázadó szellemű és szociografikus hitelű vers mutatta be a cselédek és a zsellérek nyomorúságát és megalázottságát, így Elégia, A kocsis csak állt…, Szennyesen, mocskosan, árván, Koldusok, Az árokparton című versei. Ezekben a versekben a népi mozgalom társadalomkritikai szelleme szabta meg az ábrázolás jellegét, soraikban a Puszták népe vagy a Lélek és kenyér szociális indulata lobogott.

Ahogy ezek a versek – és általában a harmincas évek költészete – mutatta, Illyés Gyula költészetének, még lázadó szociális indulatait tekintve is, mindinkább nemzeti szerepe és súlya volt, a népi irányzat korlátozottabb lehetőségeit már messze meghaladta. Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Kassák Lajos, József Attila, Szabó Lőrinc és Radnóti Miklós mellett az ő lírájában öltött alakot az a nemzeti irodalom, amely egyszerre szólt a magyarsághoz és a nagyvilághoz. Illyés költészetének nemzeti hivatást kellett betöltenie, Európa üzenetét és igényességét közvetítette a népi irodalomba, és a parasztság törekvéseinek adott hangot a Nyugat körében. Pártokat és mozgalmakat kötött össze, a szellemi élet pólusai között teremtett kapcsolatot. Természetes helye volt a népi mozgalomban, egyszersmind Babits oldalán. Kettős elkötelezettségben élt: a magyar progresszió és a haladó európai szellem vonzásában. „Pártban nem tudnék megmaradni semmifélében, de boldog otthoniassággal állnék e megindítóan bölcs és hős férfiak sorában, a fiaikéban! – írta ekkor az agrárszocialisták, az Áchim Andrások, Szántó Kovács Jánosok, Fekete Nagy Andrások és Szilágyi Albertok mozgalma iránt érzett vonzódásáról. – Egyik kezemmel az ő jobbukat fognám, úgy hogy közben a másikkal egy percre se ereszteném el Pascalét, mindazokét, akik tekintetüket rád vetették, oh változásaidban – kanyargásaidban is mindig egy irányú justice Éternelle!”¹⁷

Az egyéntől és a nemzettől általános emberi felelősségtudatot várt, a teljes humánum szolgálatát. Ezért értelmezte a nemzet fogalmát azzal a közösségi összetartozással, amelynek a közös nyelv, a közös kultúra és a közös hagyomány, a közös történelmi sors ad tartalmat. Kettős vonzalma és elkötelezettsége: a magyarság és az emberiség, a nemzeti és az európai kultúra iránt valójában egyetlen erkölcsi élmény és parancs műve volt. Illyés azokat a klasszikus költőket: Zrínyit, Csokonait, Berzsenyit, Petőfit, Aranyt és Babitsot vallotta mestereinek, akik a magyarság és az európaiság nemes egységét hirdették és váltották valóra. Haza és nagyvilág, magyarság és Európa ideáljának egysége Illyés életművének egyik értékes eszméje, sugárzó gondolata volt már ekkoriban is.

A magyarság és az emberiség eszmei egységében gondolkodó költő a nemzeti költészet egyetemesebb nyelvének kialakításán fáradozva poétikájában és stílusában is eltávolodott a népi költőirányzattól. Illyés szűknek érezte már azt a nyelvi és formai keretet, amelyet a népi hagyomány adott. A Magyarok egyik jegyzetében kedvetlenül szólt a külsőleges népiesség mindent elárasztó hullámáról, óvott attól, hogy e népiesség, akár a tizenkilencedik század népnemzeti iskolája idején, ismét talmi divat legyen. Törekvései a nemzeti költészet körébe vágtak, az „új népiesség” igazabb feladatát is abban látta, hogy egybeolvadjon a nemzetivel. A népi és a nemzeti elvet összhangba tudta állítani, ideálját olyan magyar irodalomban jelölte meg, amelyben „a népiesség nem kérdés, hanem állapot”.¹⁸ A nemzeti költészet feltételezte a szociális elkötelezettséget és szolidaritást, vezérlő elve azonban nem a népiesség volt, hanem az elemző intellektualitás. Az az elv, amelyet különben a kései Babits vagy József Attila és Szabó Lőrinc költészete képviselt.

A harmincas évek intellektuális lírája fegyelmezett értelemmel vizsgálta a valóságot, rendet akart teremteni a történelem, a társadalom és az emberi lélek bonyolult folyamataiban és mélyülő válságaiban. Illyés is értelmes rendre vágyott, a fegyelmezett értelem jegyében dolgozott. „Nehéz a költő dolga – írta Rend a romokban című kötete bevezetése gyanánt a Nyugatban. – Mert a rendcsinálás persze, mint mindig, most is ráhárul, elsősorban azzal, hogy a rejtőző fogalmakat néven nevezze, »életre hívja«.”¹⁹ Először is önmagában, a történelmi csalódások és szorongások között megrendült költői személyiségben kellett rendet teremtenie. Önmagát figyelte, indulatait ellenőrizte, a bőven patakzó érzés és emlék után belső számvetést csinált. „Illyés Gyula – írta Halász Gábor –, akiben hálás, dús ajándékként szakadt fel az emlék, a származás gazdagon kiaknázott asszociációi, a küldetés magabiztos érzése, a forradalmi láz, a paraszti vakdüh a bántalomért, mely tegnap is érte, s ma is éri, az egy tömbből faragott indulatok után váratlan, de szükségszerű lelki hasadással most már figyeli önmagát, leméri gesztusait, szerepét, reakcióját a világra, leméri, és ezt az izgatott számonkérést önti át versébe. Az emlék, amely eddig egyszerűen téma volt, ringató jóérzés vagy ürügy a kirobbanásra, most lélektani valóságában válik számára problematikussá.”²⁰

Az önismeret és a számvetés igénye is az intellektuális költői stílus felé mutatott. Költői indulásának természetes dikciója, az előadás magától ömlő árama után modern, drámai nyelvet alakított ki, amely már alig őrizte a hagyományos népiesség néhány stíluselemét. Költészetének intellektuális belső küzdelmekről árulkodó nyelvezete inkább a „nyugatos” költészettel tartott kapcsolatot, közelebbről a kései Babits és Kosztolányi, illetve a nemzedéktárs József Attila és Szabó Lőrinc költészetével. Béládi Miklós – Illyés nyomán alkalmazott – találó szavával élve a „küzdve alakítás”²¹ poétikáját dolgozta ki, az intellektus küzdelmének tekintve a fogalmazást. Józan fegyelemre törekedett abban a világban, amely minden humánus értéket lerombolni igyekezett, és semmibe vette a józan ész ítéletét. Illyés Gyula a lélek és a világ szerves rendjére vágyott, és legalább költészetében ezt a rendet akarta megvalósítani, ha másként nem lehetett: rendet a romokban.

Jegyzetek

¹ Suh specia aeternitatis. Dokumentum 1927. március. Új kiadása: Illyés Gyula: Haza a magasban. Bp. 1972. 803–808.

² Kora tavasz. Bp. 1944. 128. Füst Milán és Illyés Gyula tájszemléletének hasonlóságáról: Fejtő Ferenc: Szálló egek alatt. Válasz 1935. 470–474.

³ Új nemzedék 1931. In: Németh László: Két nemzedék. Budapest, 1970. 323.

⁴ Az irodalom értelme. In: Iránytűvel. Budapest, 1964. I. köt.14.

⁵ Illyés Gyula versben és prózában. (1932) In: Babits Mihály: Írók két háború közt. (Budapest, 1941) III.

⁶ Magyar irodalom 1932-ben. In: Németh László: Két nemzedék. 396. Vö. Cs. Szabó László: „a kortársak töredékeit a maga harmonikusabb életművével megváltja.” Illyés Gyula. In: Cs. Szabó László: Haza és nagyvilág. Bp. (1942) 161.

⁷ Szegi Pál: Rend a romokban. Nyugat 1937. II. 356–361.

⁸ Illyés tudatos költői népiességével kapcsolatban érdemes idézni Török Sophie szavait: „Ha Illyés Gyula népies költő, mint mondják, akkor nem a naiv, nem a stilizált, hanem a bonyolult népiesek közül való. Tudatos költő ő, ki pontosan ismeri minden fegyverét, s bármily ösztönösek is célzásai, a találat sohasem véletlen. Még laza sorai s pongyola rímei sem véletlenek, a spontánság és egyszerűség nem a legkönnyebb művészi feladat.” Szálló egek alatt. Nyugat 1935. II. 199–202.

⁹ Új nemzedék 1931. In: Németh László: Két nemzedék. 323.

¹⁰ Magyarság és Európa. Budapest, 1935. 109–110.

¹¹ A tárgyilagosság lírája. (1933) In: Illyés Gyula: Iránytűvel I. köt. 312.

¹² Versenyt az esztendőkkel! (1933) In: Illyés Gyula: Iránytűvel. II. köt. 147–149.

¹³ Illyés Gyula: Nehéz föld. In: Németh László: Két nemzedék. 280.

¹⁴ Illyés Gyula: Sarjurendek. Uo. 288.

¹⁵ Sárközi György: Sarjurendek. Nyugat 1931. I. 263–264. – Németh László: Sarjúrendek. In: Németh László. L h. 288.

¹⁶ Költői világképek fejlődése Arany Jánostól József Attiláig. Bp. 1964. 107.

¹⁷ Magyarok. In: Illyés Gyula: Itt élned kell. Budapest, 1976. I. köt. 241.

¹⁸ Magyarok. Uo. 128–129.

¹⁹ Rend a romokban. Egy verseskötet elé. Nyugat 1937. II. 153–154. Kötetben: Magyarok. Uo. 206.

²⁰ Az új Illyés. (1938) In: Halász Gábor: Válogatott írásai. Szerk.: Véber Károly. Bp. 1959. 393–394.

²¹ Béládi Miklós: Érintkezési pontok. Budapest, 1974. 299. A kifejezés A költő felel c. 1956-ban megjelent versére utal: „Dolgozom: küzdve alakítom / nemcsak magamat / … / formálom azt is, amivé ti / válhattok.”

vissza