A 16. szám szerzői
2006. dec. - 2007. febr.
vers
Báger Gusztáv,
széppróza
Százdi Antal, Vass Tibor
esszé
Halász Imre: Bella Istvánra emlékezve,
Kicsi
Pomogáts Béla: Ady Erdélye,
Koppány Zsolt: Füveskönyvek?
képzőművészet
Karátson Gábor festményei,
Morvay Ibolya textíliái,
Viszt György grafikái
****************************************
Szextola
Egyre kevésbé értem.
Volt csak, semmi sem régen.
Látok füstölni kéményt.
Életünk, hogy elégnénk.
Már vigasztalhatatlan.
Poklunk Istenre hagytam.
Hasonlat
Papírhajó csak, itt lebeg a part
s vele vízszegélyen különös
öröm ízének rohama, amely
fényt vendéglő nyárfasoron fakad:
fuldokló rémületében megbújt
zene. Dallam, dobogó s doboló,
szívhez szoríthatóan ismerős.
Miénk. Mégis örökre idegen.
Napló helyett
Azt mondod: ez a világvége.
De rajta túl csöndek, napok.
Boldog csalódás: nem csap tűzvihar
a mennyekbe, sehol szökőár.
Még vár tele teherrel:
egy almafa áll elhagyottan
tél, – közömbös táj közepében.
Tűrve égő gyümölcseit.
Ébert Tibor
Torlódások
Megfellebezhetetlenül
hétszer ugyanaz
s a nyolcadik ráadás
tévedés vesztés
a bizonyosság feltétele
az hogy van és nincs
kiválaszthatod a fogalmat
elismételheted rögeszmésen
a számok rugalmasak
de kimondatlanul
és ordítva is ugyanaz a cél a kín
a tervbe vett felszólítás
és véletlen esély
...
Megkísérelheted
(az éneket az éveket)
és magadból
mint megszemcsésedett
tetemek áhítatát
kiáshatod kövületeként
örökségként hogy vagy
lehetsz lehetőséged
... önáltatás
Micsoda rétegek
ki tudja honnan meddig
flitteres ocsúdásokkal
belecsúszva
fekete geometria átlóin
a lepedők lyukas éjszakáinak
csonka görbületei közé
torlódva bennem
még lét s létezés
ismerős ismeretlen
elszakadva széjjeltöredezve
egymástól önmagától
kioldódó föltornyosuló
lebegéssel
...
fénytelen késein
tapogatózó botladozó
kérdőjel-alkonyat
...
...
Gulliver útján
(részlet)
liliputi ország országocska
csupa kicsinyítő képző
itt állok abrosznyi téren
abroszocska terítőcske
ocska őcske őcske ocska
alattam huszadember emberecskék
mondják öthüvelyknyiek
feketécskék barnácskák
kopaszocskák bajuszosocskák
bajusztalanocskák ocskák ecskák
szemüvegesecskék sokaságocskák
ágaskodó csinnadratta dratta
dratta dratta dratácska a
létezés
megannyi tárgyacska életecske
csupa kicsinyítő képző
valóban óriásnak képzelhetem
magam?
felnéznek rám zsinóros meg-
sokasodó áhítattal bogár hangya
koboldféleségek képződményei
írni fogok róluk ez kötelességem
házacskáikról utcácskáikról
szokásocskáikról csacska csecske
mindennapocskáikról napjaikról
belenézek itt fent
a horizont egyensúlyában
abba a nagy lámpácskába
napocskájukba csillagocskáikba
hozzájuk dörgölőzve
megkapaszkodom vonzások tekintetében
tekintetecskében
a szabadságocska áramába
áramocskájába
...
...
tudom az ébredés
földhöz kötözve látszatokkal
szavaim egyensúlytalanságában
esélytelenségében
– az hogy valóban óriás vagyok
lehetek
vagy csak óriásnak felkorcsosult
törpemivoltom –
jelenvalóságának lényegével
elveszti eltaszítja megtagadja
saját magát
dadog a sok sok kicsinyítő képző
meg a talan telen telen talan
fosztóképző esztelen me
ztelen
...
...
...
Trófeák
Báger Gusztávnak ajánlom
hol vannak a trófeáid (?)
a levágott körmök
a kiolvasott újságok
a tisztelgő egyenruhás
kerítések
a rád pazarolt mosolyok
köszönések
a fonalakon hozzád ereszkedő
dombok párák
lepedők áhítata
lépcsők ájtatossága
hol a múltadban kapálózó
csillagok
hol az árnyak mindentudása
hol vannak a trófeáid
diadalod (?)
Örvényben
zárt vonatablakok
a szájjal homlokkal
szemekkel
mosolyod mozdulatlanságát
félig kinyitom
elindul a szerelvény
mint ki búvárkodik
lidérces vizében
a múlt örvénylő áhítatába
tűnve
... …
a forma elvesztette
ígéretét:
a tegnapi arcod a dombokon
Báger Gusztáv
Mozgások
1
Indiát idéz a mozgás:
jönnek szembe,
ahányan mennek,
vállakat érint
az olasz tengerpart
örök vándorlása.
2
Hangyabolyt idéz a mozgás:
tesznek hozzá,
ahányan vesznek,
Bábelként épül
egy óriás-lego
ég alatti tornya.
Éjjeli repülés
Mikor minden olyan fáradt,
világ fölött szállnék éjjel:
fölhasítnám puha testét
az Alitalia géppel.
Látvány semmi, tudat szunnyad.
Bálnateste alig vérzik.
Belehullások félelmét
csillagháló viszi égig.
Május
Bolyhos fákról
pénzek hullnak
párnája nő
a sétaútnak
Olasz tengerpart, május
Hamut eszik a mocsár
s én szárnyaiddal téged
Elsüllyedni nem tudok
könnyű nehezékek
Megcsináltuk egymást
kvarcokból kézzel órát
Ütközések jelvényét
ép bőrök beforrják
Mocsarak kérgén ugorjunk
fény lesz szárnya nevednek
a földből május tör ki
s a hársfák is nézd nevetnek
Lászlóffy Csaba
Emlékező kőmagány
Szárnycsattogtatások a mélyben; fölébrednek-e álmukból az istenek? Ráismerni törvényszegő utódaira a mindenéből kiforgatott, kifakult világnak? A történések is kiherélve.
Bűnöktől elcsigázott, elnyűtt istenségek nyomai a többemeletes templompiramis, a romdzsungel alatt. Fejvesztetten, az igazgyöngyök gyöngéd hódolatát feledve, óvja-e őket valami még az erőszaktól? Képmutatástól, kiábrándulástól? (Legfeljebb a sziklamauzóleumra tapadó penész.)
Hová
úszott pisztráng-
tekinteted, négy karral pusztító, érzéki és haragvó (és jógázó) Siva? Melled
hamuszínű, vakütés-kék nyakadon mérges kígyók tekerednek, s ha kontyodat
leengeded, kiönt a Gangesz vize. Teremtő botodat: az Emberoroszlán, a
Sárkánylovas falloszát fogod. Visnuét (ki máskor csatabárdos Törpe), s ha
hármat lép, felkínálja neked a világmindenséget. Vagy csak a köldökén csüngő
Brahmát. Árnyak óriás-sziluettjei társalognak az ázsiai Nap alatt (ha csupán
„férfi és nő története” az övék, az is épp elég!); tanulhatnátok tőlük – hol
vagytok, a világhegy alatt szunnyadó, Buddhaként megvénült khmer
királyok, ti, kőmorzsái az eleven elrendelésnek, kik végnapjaitokon hasztalan
dörömböltetek volt öklötökkel? Ki véd meg benneteket ma a bronztüskéket, üvegcserepeket
s ágyékkötős bódhiszattvák kőkolosszusait »skalpoló« vadász-, fotós-,
riporter-, gengszter- s politikus-falka inváziójától?
Kétszáztizenhat konok fej; lótuszbimbó alakú arc. Jöjjetek hát, pálmalevelekre írt imádságot, a teremtés szerelmes hívásait s a liánok között szétzúzott oltártöredékeket kereső, rövidlátó papok! Istenek lakóhelye, ANGKOR VAT. (Malraux álma – jóllehet álmában is csupán az indákkal fojtogatott művészetet láthatta és nem Pol Pot gyilkos zsoldosait – ökörszekéren elhordani innen a kőtömb-oszlopokat!) Nézzetek le az Ararátról! Amott messze a méltóságteljesen kanyargó Mekong, no meg az „újcivilizáció” röpködő-lebegő nyomai, a szárnyszegetten büdösödő több ezer nejlonzacskó. Eltakarják a jayarajadevi királynő széles száján a szépséges mosolyt. Ezer éve lehunyt szeme csak hazudja vajon a nyugalmat
semmi polgári
ízlésű cifrázat, aranyozás még olyan se, mint Goethe kínaija Rómában. Dőre
mohósággal a sokaság húsa lerágva (s még lefestve is elkopott). Csontokból
épült palota a dombra kiált. Vizenyős réteken a Nevető Hiéna harapásától
kilyuggatott brokát virágok köntösében évszázadokon át burjánzik,
összebogozódva csomózva tenyészik tovább. Míg össze nem omlik a Képzeletbeli
Múzeum, miközben bozótot vág, gyomot irt az emberi faj, melyből a torzó (mindig
a torzó!) kidugja fejét
a fényre, s csonkult karját és kiszáradt, füves ölét – amit a halál birodalma
nem nyelt el örökre. Mit magadból kilövellsz („ó, irgalom, ó kegyelem”),
hogy a lelki legalább könnyebb legyen.
„Ez, ugyebár, valamilyen tévedés?” A derék kisemberek megvonják a válluk. A többi – gyűjtemény, mese. Az emlékezés szükséglete. (Az egyszerűségre ráfogni, hogy csupasz.) Földből kinőtt, türelmes kőmagány, törpék inváziójával tiltakozó. Kőbe vájt szépség, a vándorlással ellenszegülő, dúlásnak kitett, feldőlt dolmenek. Kis purgatóriumok őrzik a maszk mögötti bűnöket, csak föl kell rázni őket a történelem előtti idők álmaiból.
Az emberhüllő szemében mohóság, gőg. S a romváros alá temetett gyarlóságot nem ismerő istenek, akiket nem lehetett rabláncra verni.
2006. november 24.
Énhasadásos nemzedék
(az utód hangja)
Emberi hangok sírkőhajításnyira
s valamivel távolabb örök családi affér
a mamára gondolok aki nem gondol a
papára no meg arra hogy új ösvényt
koptatni mit ér?
kéktó hullámai csupán
vagy öntudatunk rezdülései (egy gesztus
erejéig bár) hol rejtőzik mélyeden ó idő
az anyai intés s a kedves kiborulása?
(ajkán zivataros szeszély!) van-e esélye
korrekciónak ha nem hallani mást
csak a kopogó csókacsőr morzejeleit
éhhasadásos est elviselt (elviselhetetlen)
ideák – átjutok-e ma a szürkületen? –
vakká körülkerített várban védekezővé
tevő rögeszmés rejtélyek vagy csak
reklámfogások te adathálótól s a közép-
szerűség koefficienseitől fojtogatott aki
a diktatúra őrülete után a demokráciák ön-
tevékeny önzésével is alaposan belaktál
mond-e valamit még neked a családi
„hittérítő” rozzant feje (vagy fejfája már)?
neonsárga műrozsdától szabadulni akaró
szánalmas izmok keresetlen gyakorlatai
a kocogás divatja kin mennyit segít?
2006. december 1.
Vasárnapi pszichoanalízis
Vasárnap másképp süt a nap. Pedig ma leg-
alább (vagy csak szinte) olyan zaklatott vagy,
mint az otthonából elmenekülő Freud, aki a bécsi
erdőben bolyongva talált magyarázatot álmaira.
Persze, az ok-okozati összefüggésekkel vissza-
élve, mondja az utókor. Pompás pompeji és
krétai gyűjteményére gondol (nemcsak kövekre):
„Megloptam én is az ókort!”
Erotikus szobor-
torzóktól letaglózva a bajor igásállatok
rémképe gyötörte – – – – visszatérni a
megművelésre váró tudattalan(y)ba.
(Milyen műfajban óhajtjátok a folytatást?)
Áthatolni a szürkületen, kivetkőzni ön-
magadból; mások helyett nem
felejteni! – több ez, mint sztereotípia;
szokásos családi affér.
Mennyiben segítsz a világ öntudatán, ha egy
kanapén időnként hanyatt veted magad?
Hány ügyefogyott, törékeny idegzetű páciens
odaveszett már a különféle labirintusokban.
Ez mind az ő bűne?
Az ő érdeme(?)
A fény nyilai mind jobban kihegyezve:
büntetni fognak, vagy megváltani?
Kiteszem a lelkemet értetek, én vétkeim,
velőtrázó katasztrófák, gyermekeim ka-
tarzist hordozó génjei!
(Tedd ki.)
Lélek, tesz-e még veled valaki csuda dolgokat?
2006. december 10.
Vass Tibor
Mitévő legyek
Kun Marcella Szabó Lőrinchez intézett levele, IV.
„Igaz leszek és hű; a hazáért kém is: /
„Most egész értelmesen fogok írni.”
Gondoltam én, Lőrinc, a maga titkos életéből sok mindenre, mert eltűnt ugye szem elől hosszúdad időkre mindenféle tűrhető magyarázat nélkül, de hogy besúgott, azt nem feltéteztem – most mégis mintha minden korábbi, felfoghatatlan cselekedetére megokolás lenne e tény, a maga beépített emberiessége. Vagy emberisége?, mit is tudom én, hogy volna rokonszenves a maga kettős vagy akárhányas életéről beszélődni. De összerakhattam így már, mért kurkászott éjjelente a táskámban, s mért nem azt mondta, ha szélcsapni támadt kedve, hogy jó bőr vagyok, folyton csak mataharisnyának nevezett. Ne vigasztalja, Lőrinc, hogy benne lettem volna a játékában, tudtam volna Magán kívül a titkot is nagyra tartani.
Maga beszél nekem életfilozófiáról, aki összekeverte a nácizmust a nárcizmussal, azt hitte, hogy az én szívem is holmi szemét- és hitlerakó hely. Velem melléfogott, Lőrinc, hitt akármiben, már nem érdekel, most miben hisz, leraktam Magát a pitvarom legalsó polcára, a spionos kötés sem tart minket össze már.
De hát mit tegyek, gyönge életemet a ferde hajlamú mondatai még most is folyton áthassák. Kassák, láthassák, máshogy, máshová lett beépített ember. Hja, rája pikkel a szamovár, én csak adogassák-kassák vagyok, szerva itt, csere ott, ezt a szettet is csak döntetlenre játsszuk. Patt, megpattant, itt maradt Kun Marcella, önmaga kettős vagy akárhányas ügynöke.
Egy mellékes ügy-nőke, Lőrincet ölelhess, alhass, alkoss, gyarapíts, s a fasza fényre derül. Ne híreszteljen már annyit, kémélje magát, drága barátom. Avangárdonyival szólva, éljenek barátságban a lengyel és a vegri csillagok.
***
Picsába a fabulákkal, Lőrinc, a Maga magja kedvéért még írszerző is lennék, olyan íreket szereznék, melyekről sosem álmodott, megbízhatna bennem. Bírnám az iramot, íratlan szabály, hogy tartanám a szám.
Nah, mondaná erre, arra meg felbőszülnék, utálom, ha nahnázik, nem a Zola maga, hogy emilekben folyton nahnázzon, figyelje meg, na, ha valaki azt mondja a távbeszélőben vagy ímélben, hogy nah, akkor sürgeti a végét, maga meg folyton csak nahnázott, még közben is, nah, nananah, nanananananannanah, azóta én is hiszek a mikrobarázdában, a táguló világban. Aki zoránkell, aranyat lel: szó bennszakad, hang fennakad, ígéret, szép szó, lehe lett, megszegik.
Magának A diktátorról is csak Adyk tátorjánjai ötölnek eszébe, édesgyökerű évelő növénykém. S levelezi nekem, hogy náci hová mész, mit csinálsz? jössz le rögtön a gázrezsóról? Már ott tartok, hogy égetni való, rossz szokásait is eltűrném, csak jönne hozzám vissza, ferdítené újból a hajlamom. Állna szoborként a kertem közepén, lenne szomorú, lelombozódott eperfám, vagy húzódna meg a sarokban, magányba fásult bokor.
Dolgozom, a munka szabaddá tesz. A nyilaskeresztes pók csípése valakit csak meg-, másvalakit feléget. Felégetek magam mögött mindent, pedig szép, nagy idők voltak Magával. Emlékszik?, hátul a Csepel rakfelületén: platói volt a szerelem.
***
Fáradt vagyok, Lőrinc, alig kapitulállok a lábamon, lassan megadom magamat az időnek, ami már nem nekem dolgozik, pedig igen becses perszóna lettem, Lőrinc, mióta hangom rendesen kiengedem a színházban.
Mai szerepemben a világot jelentő deszkákon virágot jelentő díszkakán állok, amin szalad az idő, mintha minden pillanat két pillanat lenne, mintha egy nap kettőt élnék, úgy szar, ahogy van, indigózzák egymást hetek, hónapok, dupláját öregszem, mint rendesen kéne.
Új kebelbarátom, aki Adym fordítja magyarról magyarra, ügyvédgyakornok, körmönfont eszű gazembereket ment meg a börtöntől körmönfont ésszel, esténként virágcsokrokkal dobálózik, fenenagy vörös rózsákat köttet egymásba a kedvemért fehér szegfűkkel, nah, ilyen ízléssel bír ez a jogtudós, a színpad által kiművelt ösztönöm ráérzett, hogy meg kell ezt a pasast nékem fogni a legelején. Pasast, pasölyvet, lopni tudó jogtudort – nagy szárnyadat borítsd ránk sikkasztó éji felleg.
Napközben beszorul ugyan hivatalszobája savanyú homályába, de esténként nekem tapsol és az én tarkóm masszírozza.
Leveleket ír, ál-szerelmeseket, „sziluettjét bámulom a gőzben, / megkapom, / arról álmodom a megkapó lábikrát, / csak tudnom kéne megdicsérni most. / Lenne rá alapom, tetszik, tényleg, / marha nagy / tomporához képest vékony a vádli. / Szóba e nővel kéne elegyedni. / Szótárbővítés: egyeledni. / Kimegy, odafekszem, ahol ő feküdt. / Hátaink a színpadkő egybenyomja.” Nah, így van benyomva ez a jogember, de jobb, mint az előzőek, tudja, volt olyan szeretőm, aki a kolbásztöltést is Qlombban mérte, a körjegyzőségről azt hitte, hogy köröket kell megjegyeznie, de ez legalább járatos a jogrendszerben, nem a szivar vagy a konyak, hanem a paragrafusjelek láttán jön meg az esze.
Ami nem jön meg mán Magának sohasem, Lőrinc, hogy itt hagyott, hogy elhagyott engem, hát van magának szíve, hogy ilyen dologra szánta el magát. Hiába karolják Magát befolyásos, titkos angol kémkezek, a karrierje csúcsán csöcsömre vágyik majd.
***
Ilyen szomorú vágyakra tudok mán csak gondolni és emlékezni, nagyon szomorúakra, s ha a magam szomorú emlékeibe és vágyaiba belefáradok, előszedem másokéit. Egyik nap azt álmodtam, a jogvédőm párbajban agyonlövi magát, másik nap autóval gázolta át a másvilágra, zúg az éji folszvágen bogár, nekimegy, oszt halnak.
Sírok minden reggel, a sírás egy árva lánynak pláne kötelessége nagy életesemények előtt, és nekem minden napom nagy életesemény, kapkodom az esemény utáni tablettákat, a Párizsban okvetlenül feltűnő kebelbarátom meg postásokkal küldözgeti olyankor a rózsákat a sápadt szegfűkkel karöltve. Hánynom kell azok látványától is. Maga jut eszembe, Lőrinc, maga szóbafestő, mázoló, messze semmi, fogd meg jól.
Tizenegy film
1977 nyarán egy forró vasárnap délután elhatározásra jutottam. Nem ücsörgök tovább itthon, és lógatom a lábam, hanem erőt veszek magamon, és elindulok akárhová.
Lapozgattam az újságot, megállt a szemem a moziműsornál. Ez az, a mozi! Gyerekkorom óta moziba hurcolt a nővérem, csak hogy ne legyen otthon, meg nem is tudom. Nem hiszem, hogy én voltam a legjobb társasága. Azért mégis elcipelt az összes indiános filmre, Fantomas-filmre, vígjátékokra, mindenre, amire a magamfajta hátulgombolóst beengedik.
De 1977-ben már egyedül voltam otthon gyerek. Világosan dereng, mennyire gátlásos ifjú embernek látszottam én akkor. S nemcsak hogy látszottam, az is voltam. Előre memorizáltam, hogy mit fogok mondani, ha vennem kellett valamit. Tudtam, hogy ez nem jó így, csak tenni nem volt elég erőm ellene. Meleg volt, égett az arcom, talán a félelemtől, hogy megnémulok, talán hogy nem lesz elég a pénzem, habár a jegyárakat pontosan ismertem. A filmművészetről is voltak fogalmaim. És ennyi.
Kinéztem egy filmet, szép hosszú a címe, ennyit tudtam, meg a korábbi tájékozódás alapján még azt, hogy road-movie. És egyszer csak ott találtam magam a vasárnap délutáni álmatag város szinte teljesen kihalt mozijában, kinyökögtem, mit akarok, vettem egy jegyet, beültem, megnéztem a filmet, hazafelé átgondoltam, mit is láttam, aztán elégedetten elaludtam. Így kezdődött. A film címe: Alice már nem lakik itt. Nekem akkor Scorsese neve nem sokat mondott, a film címe indított el a mozi felé, meg a vándorlások várható mikéntje, a sodrás érzete. Alig valamire emlékszem. A teremben sötét volt, ember hangját alig hallottam a kihalt nézőtéren. S mégis fontos ez a film, mert ekkor kezdtem nyitni, ahogy a nyitó jelenetben csomagol lendületesen a főhős valami közepes mainstream rockra, ha jól emlékszem.
Ősztől aztán hetente két-három alkalommal moziban töltöttem az estét, később szerettem volna filmeket rendezni, esetleg filmklubot vezetni. Miből lesz a cserebogár, mi? Pajorból. De akár az emlékeit kereső ember, úgy ugrálok én is ide-oda időben és térben, pedig vannak itt korábbi filmek is.
Már az iskolában is félénk gyereknek számítottam, pedig hogy de hogy vágytam én a barátokra. Minden lehetőséget igyekeztem megragadni, ma már tudom, vérszegény próbálkozások voltak ezek, de voltak. Hetedikbe jártunk, és apám révén sikerült néhány jegyet szereznem egy filmszemlés filmre. Nagy móka volt ez akkortájt. Ülni a zárt páholyban avval a tudattal, hogy ide nem ülhet akárki, és mindenféle hírességek meg félhírességek között nézni a vakvilágba, a sötétségben a vászonra, nem akármilyen élmény. A film talán már nem is számított, bár akkor nem is emlékeznék rá. A történetből nem sok maradt meg az emlékezés hártyavékony falán, de a cím, és hogy táborban játszódik, rögzült. Már megint egy jól működtethető alaphelyzet. Úgy látszik, ha végiggondolom fontos filmélményeimet, akkor vagy úthoz kötődnek, vagy egy speciálisan zárt helyzethez. Mint például gyerektábor. S addigra már túléltem első és egyben utolsó táborozásomat, két hét megannyi pocsék és megalázó helyzetét távol a szülői háztól magamra utalva. Nagy tanulság volt. A filmből is csak ennyire emlékszem, vad tábori romantika, röhejes lázadó kamaszok, és egy kellemesen balladisztikus dal, aminek a szövegét magyarul énekelte valaki. A cím igen hosszú, talán többek között ezért is maradt meg bennem: Áldd meg az állatokat és a gyerekeket..., meg akkoriban még faltam Stanley Kramer filmjeit. Olvasom, hogy meghalt. Rövid megemlékezés a szaklapban. „Kramer filmjeiben mindig ott találjuk a társadalomkritikai élt és a pozitív erkölcsi tanulságot. Hát, lehet... Kramer naiv volt, szentimentális volt, éppen olyan, mint a minap elmúlt század közmondásos kisembere. Abban hitt, hogy az embereket bátorítani és buzdítani kell: ha valami rosszat látnak, emeljék fel a szavukat, és higgyenek benne, hogy a dolgok előbb-utóbb igenis jóra fordulnak.” A mai napig nem tudom, mire való a művészet. Aztán kijöttünk a moziból másfél órával öregebben, csillogó szemekkel, és akármilyen volt is a film, valami történt velünk. Valamit elhoztunk magunkkal, valami ott motoszkált a szavainkban, a mozdulatainkban, mert arra a délutánra a mai napig emlékszem.
Nem először láttam akkor a szóban forgó filmet, de apám halála után csak az utcákat jártam feketében, és betévedtem minden útba eső moziba, minden éppen vetített filmre, hogy eltereljem a gondolataimat apáról. Ez a film persze ráterelte. Mert apa szöges ellentéte volt mindannak, amit ez a film képvisel. Persze talán vannak olyan közlendői, melyekkel ő is tudott volna azonosulni, de egyszer sem látta. Megnézhette volna, hiszen először 1980-ban vetítették első komolyabb szerelmes eszmélésem idején. Jegyet kellett rendelni, az utolsó pillanatban sikerült szerezni, s mire odaértünk már ügyesen leült valaki a helyünkre, vagy csak beszöktünk?! Végül is mindegy. A fal mellett állva, ülve néztük végig, és úgy is jó volt. Aztán még hatszor jobb körülmények között, mígnem azon a nem túl vidám délután egy hirtelen elhatározással beléptem a moziba, hogy megnézzem immár nyolcadszor a Hairt. Pontosan tudtam mi után mi következik, de jó volt újra átélni, hallgatni a zenét, érezni, ahogy a hideg futkos a hátamon, közben pedig fájdalommentesen bosszút állni apán a halála miatt, mert itt hagyott. Nem is tudom, miért, katona voltam, és akkor kellett volna nagyon, hogy legyen apám, aki megmondja bölcsen, mit hogyan, és miért. De nem szerette sohasem a hippiket. Persze ő is talált volna szépet, neki tetszőt, például a tüntetéseket a vietnami háború ellen. Mert azt a háborút nagyon utálta, hivatalból is, meg mint magánember. Találtunk volna hát közös nevezőt. De ő elment. Én meg beültem a moziba, s az első taktusnál beindult a szívem, az agyam minden kis motorja, hogy majd megtisztulva távozzam a film végén. Kicsit talán könnyeztem is. Nyolcadszor is. Felejthetetlen.
A soron következőt meg nem is abban az évben láttam, amikor készült, és nem is moziban. Esti vetítés, tv előtt ülök egyedül, pontosan emlékszem. Anyáék alszanak, és hétvége van. A film fekete-fehér, de ez engem nem zavar, hisz a tv sem színes képernyős, tehát semmi hiányérzet. A szobában nem ég egyetlen villany sem, a tv szinte vakítóan pöntyög mint egyetlen fényforrás, a képek váltakozva, hol sötét tónusúak, hol egetverően világosak. A kisfiú akár én is lehetnék, bár sosem volt vércsém, és sorsában sem ismerek magamra. Miért emlékszem mégis erre a filmre, s miért épp most írok róla? Kes, a madár szárnyalásában én is felfedeztem a szabadságot, s a fiú és a madár kapcsolatában a hihetetlen magányt. A harcos magányt. Hogy elfogadni, de másképp tenni is ellene. Nincs szebb, biztos van, mint bármiféle kapcsolat egy állattal, aki adott esetben jobban kötődik hozzánk, mint bárki máshoz. De még az sem fontos. Csak látni, érezni a szabadságát, és együtt örülni vele. S mindezt akkor írom, mikor Léna, a macskánk több napja nem jött haza, és csak következtetni próbálok, mi is lehet vele. Mozdulatai oly kecsesek, miként szabadon repülő madaraké, szavaim oly földhözragadtak, mint a jóllakott macska alvása. Mindkettő nagyon hiányzik. Ez a film költészet. Elmondhatatlan. Kevés benne a szó. A képek nyelvén beszél, és hallgat el bennem valamit a fel nem ismert boldogságról, a fogva tartott szabadságról. A hozzákapcsolódó emlék csak ennyi, magányos tv-nézés, egy félig-meddig sötét szobában, ahelyett hogy a réten futkosnék, és gyönyörködnék szárnyalásukban.
Az elutazása előtti estén felhívott telefonon, hogy most búcsúzik, mióta készült már erre, holnap repülőre ül, irány London, ott fog élni és dolgozni, és nem lesz honvágya, meg nem akar hazatérni. Nem értettem. Miért épp London. Hisz alig beszél angolul, más nyelven sem jobb, az igaz. Menekülőre fogta, kétségtelen. De mi elől. A saját kudarcai elől nem menekülhet az ember, különben is minden ide köti. Semmi gyökere odaát a csatornán túl. A következő gondolatom az volt, ha elmennék, talán én is ott kötnék ki. Beszélem a nyelvet, s a zene által talán meg is gyökerezhetnék. Meg ott az a film, mindig az iskolát, a legfőbb formáló erőt juttatja eszembe. Pedig a mi iskolánk közel sem hasonlított arra, amit az Ifben felvonultattak. Egyszer-egyszer egy pofon, egy koki, egy üvöltésben formát és alakot öltő feddés, de semmi több. A szervezett testi fenyítés és a csicskáztatás „örömeit” nem ismertük. Alá-fölérendeltségi viszony sem nagyon működött. Kis iskola, kis közösség. Mégis eszembe jut ez a film, valahányszor iskoláimra emlékezem. Mert kiszolgáltatottságot sokszor éreztem, s azt, hogy a tanárral szemben nekem sosem lehet igazam, s egy ilyen helyzetben jó egérút volt a mozi, az ajtón túl, a sötétség végén pedig ez a film. Megfogott a zenéje, a szellemisége, jól elmolyoltam azon, hogy vajon miért váltakozik folyamatosan a fekete-fehér és a színes kép. A mítoszról azóta lehullt a lepel: egyik fajta nyersanyagból sem állt annyi rendelkezésre, hogy leforgassák belőle a teljes filmet. Pedig milyen szép elméleteket gyártottam. Például, hogy a film afféle pszeudo-dokumentum, s ezt azzal érzékelteti, hogy hol fekete-fehér, hol színes a kép. Vagy azt is gondoltam, hogy a színes a szereplők képzeletében játszódik, a fekete-fehér a szürke valóság. De ezt sem lehetett következetesen tetten érni. Végül, de nem utolsósorban, nagyon tetszett a film címe, ritka, hogy az eredeti és a magyar is ilyen jól rímeljen egymásra. If... Ha... Később ez a szó mint zenei élmény is utolért, s annak a bandának a lemezeit a mai napig is üldözöm. Egy film, s megannyi kötődés. Kamaszkorú nővérem emléke, aki aztán elment máshová élni, az angol szubkultúra, és az If nevű zenekar. S ha olvasok a filmről, a háromféle gyökér, emlékcsokor egyszerre tör fel, s jön elő, mint buzgár a holtágakból.
Szúrjunk be ide az ifjúkor filmélményeiből még egyet, hiszen ez is kapcsolódik az előzőhöz, és nővéremhez is. Még a Pál utcai fiúk bemutatása idején teljesen bepistult a Gerébet alakító John Moulder-Browntól. Ő már csak ilyen rajongó típus, alkat volt. Ilyen. Milyen? Gyűjtötte a róla készült képeket, autogramos fotót kért tőle levélben egy lap szerkesztősége révén, stb. Amikor egy este lehuppantam a késő esti film elé otthon, álmomban sem gondoltam volna, hogy most valamit helyette is nézek. Elsőre kesze-kusza zavaros cselekményű volt, mint az emlékezések szoktak lenni, de már nővérkém iránti szeretetből is elhatároztam, hogy végignézem, ha már az ügyeletes kedvenc színésze játszik benne, meg tetszett a zenéje is. Pedig nem vagyok a komponált filmzene híve, de akkor ezen még nem gondolkodtam, az érzelmeim diktáltak, s nem holmi jól kiagyalt esztétikai rendszerek és elméletek. A zenét egy angol nyelvű, de mint kiderült, német csapat szolgáltatta, és érdekes volt a hangzása, jól illett a fülledt, lelassult, tétova hangulathoz.
Akkor nem gondoltam volna, hogy később jelentősége lesz ennek a filmnek, de mégis. Afféle mérföldkő. Jó zene, amit jó volna megszerezni. Jó cím, ami nem egyértelműen a film eredeti címe, de talán szerencsésebb is. Mélyvíz. Eredetileg Deep End volt. S bár most, hogy utánanéztem, feltűnt, milyen sok szereplő megfordul a filmben, de nekem akkor kamarafilmnek tűnt. Talán mert bizonyos kapcsolódások révén mindig a Kés a vízben című jeles munkát juttatja eszembe, ami valóban kevésszereplős kamarafilm, és amelyet szintén nagyon szeretek, de ennek inkább magánéleti okai vannak. Ha jó kedvem lesz, majd beszélek róla. S nem kerülhetem meg a film erotikus mibenlétét sem, talán ez okozta, meg a már említett zene, hogy végignéztem kétkedve és értetlenkedve ama kései órán. A nézés ténye és a zene utáni kutatás maradt meg emlékeimben. Kevés? Nekem sok. Jó átkötő elem a felnőttkorhoz, életem legfontosabb filmjéhez, és egy másikhoz, amiről majd akkor, ha időben és emlékezésben utolérem magam.
Akkor láttam először, aztán még nagyon sokszor megnéztem, és mindig mással. Már első alkalommal is furcsa érzés lett úrrá rajtam. Játszott benne egy férfi, egy hapsi, egy pasi, vagy leginkább enyhén kripli, de egy ember, aki föltűnt nekem. Nem lehetett nem észrevenni, hisz vele kezdődik. Áll egy fakósárga fal előtt, és hosszan monologizál. Ez volt az első filmje, amit láttam tőle, és ez maradt a legfontosabb. Nem az ember, hanem akit alakít. Hacsak nem önmagát alakítja, de akkor is le a kalappal előtte, hisz ilyen esendően, ennyire szerencsétlenül megnyílni az emberek előtt, ahhoz kell némi bátorság. De nem volt benne zavaróan sok önsajnálat, és miközben súlyos dolgokról beszélt, jól szórakoztam. A lényeget persze nem én fogalmaztam meg jól és pontosan, hanem a sokadik megtekintés után egy barátom, aki akkor először látta a filmet, és tömören csak annyit közölt, hogy ez a pasi nagyjából én vagyok, rá sem kell játszanom. Szóval föltűnt nekem egy ember, aki úgy beszél, olyan szerencsétlen, s nagyjából úgy gondolkodik a világról, ahogy én. Ha zavarban vagyok, utánozhatom, hivatkozhatok rá, s lehetek így felszabadultabb. Így persze, szép csöndben kinövöm önmagam gyarlóságaimmal együtt, vagy elfogadnak majdnem annak, aki vagyok, vagy azonosítanak egy szereppel, ami nem is igazán az. Nagy dilemmák ezek. S a kérdés továbbra is ott áll: ki vagyok én? Nevezzük nevén a gyereket? Ki vagyok én? Az, akinek neveznek, vagy esetleg Alvy Singer? Afféle klón. 1980-at írtunk, az ilyesmi csak a tudományos-fantasztikus regényekben létezett. De ez a film sokkalta reálisabbnak tűnt, szinte már szaga volt, és ahogy keresték benne a szavakat... Verőfényes este volt, nemcsak egy ember tűnt fel nekem, aki maga volt a tökéletes hasonmásom, még mások szerint is, hanem mozit láttam, tisztességes mozit, kerekded történetet, és hihető, életszerű helyzeteket. De nem is ez volt a legfontosabb, hanem hogy az én lesajnálni való lényem nem volt már annyira egyedül a világban. Pedig addig sem örvendtem túl nagy utálatnak. Csak mintha nem vettek volna elég komolyan. Mondom ezt akkor, amikor épp első szerelmemmel – már aki viszonozta is az érzelmeimet – láttam először. Később mindig, minden alkalommal másra figyeltem. Föltűnt nekem egy ember, akire figyelnem kellett, ha látszott, akkor azért, ha nem, akkor azért. Megfigyeltem a mozdulatait, ahogy gesztikulál, harákol, köhög, keresi a szavakat, és bármennyire szerepet játszik, bármennyire is kitalált figura, mégis belülről jön. Önmagából építkezik. Nocsak, gondoltam, nem lehet ez olyan nehéz. De mégsem én voltam. Mert bármennyire is belülről jött, mindig ráismertek a pasira, vagyis nem én voltam teljesen, hanem csak mintegy öntudatlanul utánoztam valakit. Keresni kellett hát tovább. De valahány lány, nő, kínos helyzet ezt a figurát hozta ki belőlem; jópofa voltam, nevettek a szövegemen, szerettek a társaságomban lenni, még ha nem is én voltam a város Don Juanja. Nem is vágytam efféle titulusra. Aki feltűnt nekem, egy ember volt, egy bizonyos a tömegből, s mindene feltűnt, a mozdulatai, a beszéde, jellegzetes szófordulatai, s elsősorban az: nézem, és mintha a tükörben látnám magam. Azt mondják, szegről-végről mindenki rokona mindenkinek. Nem tudom. Egy biztos, volt, hogy meg sem szólaltam, csak megjelentem egy helyen, és ezzel a figurával azonosítottak. Egyszer készítettem egy Franz Kafkát ábrázoló kitűzőt, Allennel ugyanez már-már gyanús lett volna. Afféle nárcizmus. S ha megkérdeznék, miért írom és miért csinálom mindezt, talán azt mondhatnám, Alvy Singer a köpeny, a lepel, aki mögé bújhatok. Mert sok a hasonlóság, de ahány ember, annyiféle. Viszont mióta láttam ezt a majdnem sorsfordító filmet, egyre gyakrabban veszem észre, hogy igyekszem kívülről látni, figyelni magam. Nekem feltűnt egy ember, s azóta egyre erősödik bennem a hasonulás vágya, erősítve az empátiás képességeimet. A végső kérdés persze: meddig egészséges önvizsgálat és honnan kóros nárcizmus? Egy ember, aki föltűnt nekem? Leggyakrabban és legtöbbször önmagam, az önfelismerés és a fejlődés reményével terhelten. S mikor elfogynak végső érveim a magam oldalán, olvasni kezdek, idézetekhez folyamodom: „Természetesen Alvy saját identitását keresi, amit csak nyomatékosít, hogy Rob barátja mindvégig kitalált néven, Maxnek szólítja. (Woody ennek a merész és a korábbiaknál igényesebb filmnek az elkészítésével is voltaképp új identitást keresett magának.) Hát persze, hisz mindannyian másokban keressük önmagunk, s mindannyian másokat keresünk magunkban, míg mások bennünk keresik magukat. Szép és talányos keveredés, s a káosz, ha hagyjuk, s nem akarjuk annyira, nem erőltetjük, végül kitisztul, leülepszik. Egy ember, aki föltűnt nekem: sok ember, aki mind lehetek én, s egy ember, aki mind lehet a többi. Pessoa, Borges és mások....
Dolgoztam, és beleszerettem valakibe. És ő tudta, vagy sejtette. De nem történt semmi, folyton-folyton moziba jártunk. Filmőrültek voltunk mind a ketten, s az akkori sóvárgó időszakhoz mi is jöhetett volna jobban, mint Wenders teljesen valószínűtlen újkori eposza, a Párizs, Texas. Ha nem akartam volna megnézni, akkor is meg kellett volna miatta. Mert ő kíváncsi volt. És ki gondolta volna, hogy teljesen valószínűtlen kapcsolatunk a külvilág felé is testet, alakot ölt, hisz a moziból hazafelé menet találkoztunk egy közös ismerőssel, aki tudhatott és beszélhetett is volna később rólunk, de nem tette, s az egész helyzet is olyan ártalmatlanul intellektuális volt. Mentünk, andalogtunk az utcán, és heves kézmozdulatok kíséretében beszélgettünk a filmről. A filmről, mely kis híján megríkatott, mert bár helyzetem korántsem volt olyan drámai, mégis szívesen átéltem volna valami hasonlóan katartikus történetet, de nem adódott. És most nem fogom jobban kijátszani sem őt, sem a múltat. Ha ettől a banális emléktől távolodva nézem a filmet, akkor is találok benne fontosat. Már-már olyan, hogy szinte sikeresen kimeríti az én különc és nagyon sznob „film” fogalmamat. Történetet mesél, de nem az elején kezdi, s nem is nagyon fejezi be. A dialógusok talán lehetnének spontánabbak is, a szereplők túl kifinomultan és olykor irodalmian beszélnek. A zene szerves része, de a film ritmusát követi, illeszkedik hangulatához, erősíti, de ha nem lenne, sem hiányozna. Vagy el tudnám képzelni, hogy bekapcsolják a rádiót, és ez a zene, vagy ilyen zene szól. De sajnos ez filmzene, én pedig a filmi zenét szeretem, amit általában lekövet a színész, vagyis a szerephez tartozik, és a helyszín szerves eleme. Nem komponált zene, csak egy darab, mely a háttérben szól, és talán reagálnak is rá. A filmzene olyan, mint a némafilmek idején játszott zenék, de mára a hangos filmek idején elveszítette korábbi szerepkörét. Nincs rá szükség. Különösen zavaró, mikor hallom a zajokat, zörejeket, és egyúttal a zenét is, mely igazán nincs jelen, csak technika révén. Az egész így nem természetes, nem életszerű. Megvan a kulcsszó. Persze, a művészetben semmi sem életszerű vagy természetes. Vagy alig valami. Még a spontaneitás is előre elhatározott koncepció része. De már nem emlékezem. Vagyis, mintha ezek itt nem emlékek lennének. Ővele is nagyon rég nem találkoztam, s moziba is ritkábban járok. Wenders filmjei sem foglalkoztatnak annyira. A film főhösének neve Travis. Létezik egy ilyen nevű zenekar a brit pop vidékéről. De ez már nem emlék, legfeljebb a közelmúlt és a jelen.
Persze Wenders kapcsán eszembe juthatna másik filmje is, de az nem érintett meg annyira, inkább csak a hozzá tartozó háttéttörténet, miszerint A dolgok állása forgatására szánt tekercsekből nem használtak fel mindent, a maradékból készítette Jim Jarmusch első és nekem legemlékezetesebb filmjét. Már a címe is: Stranger than Paradise. Idegenebb a paradicsomnál. Na, ezen lehet molyolni, szöszölni, mit is akar mondani a rendező. Hogy ez a kézzelfogható történet, a maga kisrealizmusával idegenebb lenne a néző számára a paradicsomnál? De hisz ezt ismerjük. Felkelünk, tesszük a dolgunk mindennap. Minden áldott nap. Vagy áldani csak a végén szoktuk, óvatos duhajként nem iszunk előre a medve bőrére, a leggondosabb tervezés mellett is fejünkre eshet egy tégla, vagy nagyobb szerencsénk lehet a lóversenyen, agárversenyen, a lottón vagy a szerelemben. Ebben a filmben mindenki oly idegen, és annyira ismerős is. Olykor saját magának idegen, mert nem tudja, hogy mit fog tenni a következő pillanatban. És annyira esetleges, amennyire az élet. Olyan profi módon kelti a véletlen, a hétköznapi látszatát. És én ezt szeretem benne, mert nézem, és nem tudom, miért, egyszer csak megfogalmazódik bennem: ilyen filmet szerettem volna mindig is csinálni, hogy ilyet én is tudnék. Nem mozit, hanem megörökített életet, történést. Dokumentumot, és mégsem azt. Vagy majdnem ilyet. Olykor meg magyarul beszélnek benne, s mit nekem, hogy köztem és a film helyszíne között ott tátong és hullámzik a tócsa, érzem, hogy ott is emberek élnek, hasonlóan gondolkodnak, és olykor ugyanazt a nyelvet beszélik, de mégis kapok tőlük valami újat. Nem kínlódnak, élnek a bőrükben, s nem megfogalmazzák, hanem megcselekszik az életük. Ami bármilyen kisszerű, az övék. Nem paradicsom, de saját, és nem lehet csak úgy elvenni, mert cseppnyi cinizmusuk és még több öniróniájuk átsegíti őket minden kudarcon. A végén felállok majd keserédes arccal, kiténfergek a moziból, és tudom, hogy láttam a filmet. A majdnem filmet. Jarmuschtól, aki szintén nem tősgyökeres amerikai. Sztori pedig nincs, hacsak az nem, hogy innentől kezdve vadásztam a filmjeit, láttam is mindent, de egyik sem múlta felül az elsőt. Nekem. És nem fontos, hogy idegenebb a paradicsomnál. Mert azt sem ismerem. A magyar cím árulkodóbb. Florida a paradicsom. Merthogy oda tartanak a hősök. De Floridában sem jártam még. Arrafelé sok a hurrikán. Meg a szomorú tekintetű nyugdíjas és a tüdőbajos Dustin Hoffman. Az is nagy film volt. Nagy mozi. Csakhogy én Jarmusch fekete-fehér banalitásával jobban tudtam és tudok azonosulni.
És ha már fekete-fehér, és ha igaz, hogy a legjobb filmeket filmklubban láttam, társaságban vagy egyedül, akkor Buster Keaton kihagyhatatlan az emlékek sorjázásában.
Az öreg székely eljön a fővárosba. Hosszú sétája során eljut az állatkertbe is. Mászkál a ketrecek között, meglátja a zsiráfot, hosszan nézi a farkától a fejéig, a fejétől a farkáig, és azt mondja: Ilyen állat pedig nincs.
Nos, így vagyok én Buster Keaton filmjeivel, keverem is őket rendesen, s ha utánaolvasok, sem fogom megtudni, melyik geg melyik filmjéből való. Pedig sok emlékezetes pillanattal és ötletekben gazdag képsorral ajándékozta meg a világot. Például amikor megáll a vihar közepén egy ház előtt, a homlokzat összeomlik, megadja magát és előredől, hősünk épp az ablaknyílásban áll, az ablak nyitva, így menekül meg. Hogy lehet ilyet kitalálni? De sorolhatnám még. És írhatnék bármelyik filmjéről, amelyiket láttam. A szakavatottak bizonyára a Generálist választanák. De mi közöm nekem az USA-hoz, a történelméhez, a polgárháborúhoz. A film sem kétesélyes állásfoglalás. Hisz hősünk a déliek oldalán harcol, de mindez a véletlen műve. Ott született, ott nőtt fel, ott lett mozdonyvezető, a többi a kisember sorsának műve. A legtöbbet azonban a Navigátoron kacagtam, röhögtem önfeledten, mert ennyi ötletes szerencsétlenkedést rég láttam, és nem fárasztott a főhős bénázása, tudtam vele azonosulni, akaratlanul is tükröt tartott elém, s miközben jól mulattam, kinevettem magam is. Buster Keaton filmjeitől meggyógyul az önmagát szánó és szánalmasan sajnálkozó topacsekforma ember, és megtanulja, hogy humorral mindennek el lehet venni az élét, még a porig alázásnak is. Régi igazságok ezek, de jó újra és újra felfedezni őket egy kellemes klubmozi nézőterén ülve, míg mellettünk a nagy Ő ül, és a legnagyobb poénoknál éppúgy nevet, mint mi, olykor cinkosan oldalba bökve a szomszédját. Buster jó egyedül is, és még jobb társaságban. Aztán meg felidézni egy-egy röhejes helyzetet a filmből, nem törődve a járókelők furcsa tekintetével, utána pedig kézen fogva és mosolyogva menni tovább hazafelé. Buster Keaton az önfeledt nevetés emlékét jelenti. Feketén, fehéren. Elnézően mosolyogva, ahogy kőarcát vizsgálom. És akkor talán még nem is jártunk együtt, és biztos nem voltunk házasok.
Semmi időbeni bukfenc. A következő film életem nagy fordulatához kapcsolódik. Kés a vízben. Nem tudtam, pontosan milyen súllyal bír ez majd későbbi életemben, de már előtte is, utána meg végképp úgy gondoltam, Polanski valami nagyon fontosat rendezett. Mindig is közel álltak hozzám a kevés szereplővel dolgozó filmek, a szolid cselekmény, a szűk idő, mely életszerű, és nagy lehetőség a színészek számára. Csak ők vannak, kevés a díszlet, a jelmez, zene is csak épphogy, és vagy filmi, vagy komponált, de oly sűrű jazz, amelytől akár néma is lehetne a film, akkor is érthető lenne a cselekmény, a történet. A dolog pikantériája az, hogy nem egyedül néztem meg, és nem tudtam, tetszeni fog-e neki. Csak azt, hogy van valaki, aki éppúgy szereti a filmeket, és oly nyitott rájuk, akárcsak én. Csöndben néztük végig úgy emlékszem, máskor izgága, mindent kommentáló lényem visszafogta magát, talán mert annyira lekötött a film, és annyira lenyűgözött az ő közelsége. Hazakísértem. Tél volt. Február. A keze ott lógott a kabát mellett, és míg a zebránál vártunk, hogy átkelhessünk az úttesten, finoman és szinte észrevétlenül megfogtam a kezét, ahogy a kezdő szerelmesek teszik, ő meg nem húzta ki. Azóta is együtt vagyunk. Különös, hogy egy ilyen, mondhatom helyenként kegyetlen és kemény film, mint a Kés a vízben, nekem mindig valami beteljesülés kezdetét juttatja eszembe.
Ma már keveset megyünk moziba. Talán a sok ember zavar, vagy a körítés, vagy maguk a filmek. Azért kezdtem ezt írni, hogy emlékezzek. Filmekre és történetekre, melyekről eszembe jutnak a filmek, és fordítva. A jelent meghagyom most másnak.
Hogy is kezdődött? De 1977-ben már egyedül voltam otthon
gyerek. Világosan dereng, mennyire gátlásos ifjú embernek látszottam én akkor.
S nemcsak hogy látszottam, az is voltam. Előre memorizáltam, hogy mit fogok
mondani, ha vennem kellett valamit. Tudtam, hogy ez nem jó így, csak tenni nem
volt elég erőm ellene. Meleg volt, égett az arcom, talán a félelemtől, hogy
megnémulok, talán hogy nem lesz elég a pénzem, habár a jegyárakat pontosan
ismertem. A filmművészetről is voltak fogalmaim. És ennyi.
A végződés nem az emlékezés része. Szóval azok az ajtók kellenek. De most nyitva maradnak.
Alázat
(Variáció egy Buzzati-novella végére)
A szerzetes sejtette halála közeledtét. Útra kelt a Vatikán felé, hogy élete alkonyán meglátogassa a Szentatyát.
Ifjúkora óta Afrikában szolgált. Elzarándokoltak hozzá betegek, hívők mindenfelől. Szívesen emlékszik leghűségesebb visszatérő vendégére, a mulatságos kispapra, aki azt gondolta, hogy főbenjáró bűnt követ el azzal, hogy folyton valami büszkeséget, vagy ahhoz hasonló szenvedélyt érez, ha tiszteletesnek szólítják.
A szerzetesnek fogyott az ereje, mindenütt a Vatikánt látta maga előtt. Csak méterek választották el a főkaputól. Váratlanul megfordult, és egész a külterületekig gyalogolt.
„Szükségem van erre? A fránya büszkeség! Igaza volt a kispapnak, valóban súlyos bűn. Mi másért találkoznék vele? Hogy lássam? Inkább azért, hogy megáldjon. És amikor a szolgálatomról kérdezne, végeláthatatlanul – egyre mohóbb vággyal az elismerésre – szavalnám a történeteket. Azt már nem!”
A szerzetes egy fasoron haladt tovább. Nem érdekelte, hol járt, csak az, hogy Isten útján maradjon. Mosolygott a kutyasétáltató emberekre, és tudta, hogy jól döntött.
Valójában semmi sem változott, csupán legyőzte életének legfőbb csábítását, újra ellent tudott mondani az ördögnek.
Gyülekezetről gyülekezetre
Barátom magával vitt egy összejövetelre. Régóta foglalkoztatott a megtérés gondolata. Már az előtérben megszegték Jézus azon parancsát, hogy ne tegyétek Isten házát rablók barlangjává. Itt aztán forgott a pénz; a pulton könyvek, CD-lemezek, na és akciófilmek. A csarnokban óriási felhajtás; családok, politikusok, zenészek – lehettek vagy kétezren. A lelkipásztor lezserül kisétált az emelvényre, és mint egy főszurkoló, hangpróbát tartott:
– Egy-két-há, egy-két-há… Pö-pö-pö.
Négyen állították be a recsegő mikrofont. Táblák a falon: „Az Úr velünk!”, „Jöjjön el az Isten országa”.
– Gyerekek, halleluja!!! – üvölt a pásztor. Erre mindenki:
– Ámen!
– Eljön az Úr! Ne féljetek! Tudjátok, hogy egyedül mi számít???
– Neeem!
– A kes! Magyarul a készpénz!
Legalább tíz beavatott a tömegbe indult papírládákkal. Zenészek érkeztek. Rockot játszottak az Úr dicséretére. Mindenki önfeledten táncolt, ugrált. Nyakkendős férfiak tízezreseket dobáltak a dobozokba. Volt, aki csak ötöt, de ahogy felhangzott egy szívbe markoló gitárszóló, kirántott zsebéből még ötezret, és kígyózó rángatózással beledobta azt is.
Mellettem egy anya fetrengett, lábamhoz kapott, mekegett, mintha egy kecske szólt volna belőle. Kislánya pityergett mellette. Egy híres közéleti személyiség kezét oldalra emelte, körbe-körbe rohangált, berregett, képzeletben repülő lett. Mindenfelől ugatás, mekegés, hápogás. Elégedetten mondta a pásztor:
– Jól van! Halleluja! Munkálkodik a Szentlélek!!!
De ahogy a dobozos emberek eltűntek, már a pásztort se lehet látni. Jó óra múlva jött csak elő.
– Térjetek meg, bűnösök! Adjátok Isten kezébe a lelketeket!
Gondoltam egyet, aztán elindultam. Beavatottak vártak ránk a küzdőtéren. Most csendesebben, meditatívabban zenéltek. A térítők homlokunkra tették kezüket. Imát mondtak értünk, ahogy ők mondták: „Érettünk”. Néhányan összeestek a Szentlélek erejétől. A hagymaszagú, kigyúrt srác unottan hadarta a rutinimát. Csodálkozott, hogy nem rogyok a földre. Erőteljesen nyomta hátra a fejemet, de én ettől sem; végül megpróbált kibillenteni az egyensúlyomból, én akkor sem... Helyemre küldött azzal, hogy még nem vagyok felkészülve a szentségre.
*
Betértem egy szabadkeresztyén gyülekezetbe. Meglepő szeretettel fogadtak. Szinte lebegtek felém az eminensképű, keskeny fejű tagok. Erős akcentussal kérdezgettek:
– Á, szevasz! Honnan tudsz rólunk?
– Egy ismerős...
– Oké, no problem, nagyon szeretünk téged, Jézus szeret! Mi is nagyon szeretünk!
Megkérdeztem az egyiküktől, hogy itt mindenki angol ajkú-e, mire ő:
– Ó, dehogy, noú! Mágyárok vagyunk, csak ez egy ámerikái gyülekezet, és én nágyon szeretlek téged!
Megjelenik a tengerentúli vezető, tolmácsával karöltve. És a sok keskeny fejű, remek angol kiejtésű – angolul nem biztos, hogy tudó – hívő szájtátva hallgat. Az imák és formaságok után elhangzik, hogy mennyire fontos, hogy minden kedves tag mondjon le a lakásáról és írassa rá a gyülekezetre, hogy Istené lehessen.
*
Misszionárius ismerősöm, Magdi, elvitt a saját közösségébe, ahol gyönyörű és fiatal hívek várták a kezdést. Az alkalom végén a bájos vezetőhölgy ezzel búcsúzott:
– Híveim, a Biblia tanítása szerint éljetek! Csak ezen gyülekezet tagjaival szeretkezzetek, mert különben ama cselekedet hűtlenség, vagyis paráznaság.
Az alkalom után néhányan bevonultak a szomszédos sötét terembe. Magdi felugrott, mondta, hogy ideje mennünk.
*
Szigorú rendbe vitt el kollégám. A tagok meghatódottan szorongatták a kezemet. Isteni gondviselésnek tartották, hogy hozzájuk vezetett utam, mert csak ők az igazak, minden egyéb gyülekezet a sátán műve.
Mérgesen néztek egymásra, ha netán valaki hamisan énekelt. Katonás rendjükben hirdették, hogy Istennek neve van, mint nekünk, és nem a szeretet a legfőbb, hanem a tudás és az ismeret.
*
Új helyszín, nincs templomhangulat. A sivár teremben szelíd szavú pásztor olvasott fel a szentírásból.
Mercedes és Audi parkolt le az ablak alatt. Aranyláncos fiúcsoport érkezett. Egy bocsesszal kértek elnézést a késésért. Elővették Bibliájukat, és szétcsapott lábakkal, rágógumizva hallgatták a pásztort. Amikor a saját gyülekezetük igazságáról volt szó, egyikük megszólalt:
– Oké, atya, de mi lesz azokkal a tévelygő lelkekkel, akik például a hamis vallásuk miatt kárhoznak el, mint Jehova tanúi, katolikusok, adventisták, mormonok és a többiek? Hisz egyedül a mi utunk igaz és helyes!
Felbontotta Redbullját, kortyolt egyet, majd folytatta:
– Szegény elkóborló bárányokat valahogy vissza kéne hajtani a nyájba!
*
A kerületi közösségben képesítés nélküli prédikátor tartott imaórát. Többek között arról, hogy továbbra is igyekeznek ökumenikus felfogásban együttműködni a felekezetekkel.
Az imaóra után bemutatkoztunk egymásnak. Azzal búcsúzott el, hogy nem kell feltétlenül közéjük tartoznom, menjek, amerre Isten vezet, de ők is szeretettel várnak.
Nem kívántam több gyülekezetet felkeresni. Náluk maradtam.
Százdi Antal
Szerelmi szolgálat
A nőkért
élő Szindbád mielőtt végleg távozna erről a világról, felkeresi egykori
szerelmeit. Vajon ezek a találkozások milyen emlékeket idéznek fel azokban a
nőkben, akik egykor szerették a bolyongó hajóst, aki tudta, hogy az emlékek
olyan fontosak, mint háború után a romeltakarítás.
Boldogfalviné egész életében szerelmes volt. Már apró leánykaként kis gavallérok vették körül, s ahogy telt az idő, egyre többen kerültek a viruló leányzó bűvkörébe. Élete korai éveiben ráérősen bandukoltak egymást követve az évszakok, de később egyre gyorsabb iramra váltottak, s Boldogfalvinénak egyre sűrűbben kellett felkeresnie Miklós mestert, a sárosi járásbéli hírhedett hajfodrászt, hogy ősz hajtincseit kedvezőbb színűre változtassa, mert nem akart ifjú hódolói előtt korosodó asszonynak látszani. Minél jobban telt az idő, annál inkább vágyott arra, hogy érzelmes, szép szavakat fülébe suttogó, nálánál fiatalabb, és persze mutatós, nem akármilyen kiállású férfit kerítsen udvarházába, ha csak időlegesen is.
Amikor Szindbádot először meglátta, rögtön érezte, hogy hamarosan új ízű boldogság köszönt rá. Összeismerkedésük után együtt ebédeltek a városka kopott, roskadozó vendégfogadójában, ahol mindenkor feltűnt egy-egy éhes kalandor.
Az asszony az étkezés alatt végig arra gondolt, hogy többé nem engedi el maga mellől ezt az érdekes arcú ifjút. Gavallérja a napokban tűnt tova, megunva az asszony zsarnoki uralmát, aki nemcsak birtokát kormányozta, mint egy zsoldosvezér, hanem szerelmeit is. Sürgősen kellett tehát egy másik férfiú a portájára, mert Boldogfalviné szerelem nélkül nem tudott élni. Ismét új világot akart maga köré varázsolni, és az ifjú Szindbádot már első pillantásra megfelelőnek tartotta erre a kitüntetett, de azért korántsem könnyű szerepre.
– Maga ugye nincs lekötve semmiféle értelemben? – tette fel gyanakvó hangsúllyal még leves előtt a kérdést, és amikor a merengő tekintetű ifjútól kedvező választ kapott, láthatóan megnyugodott. Boldogfalviné mint mindennel, a levessel is hamar végzett, és így módja volt figyelmesen mustra alá venni a komótosan kanalazó Szindbádot. Amikor befejezte a műveletet, érezhető elégedettséggel szólt:
– Én a jó híremen kívül az étkezésre vagyok kiváltképp tekintettel. Megnyugodva látom, hogy kegyelmed is kellő figyelmet szentel az asztali eseményeknek. Tudja, én nagy konyhát viszek odahaza, kövér szakácsnőm van, s ez garancia az ízes kosztra, mert a soványakban nem bízom. Jól főz, és ez fontos, főleg ha úr is van a portán, mert a férfit jól kell tartani, hogy ne tekeregjen a figyelme mindenfelé.
Szindbád csöndben foglalatoskodott a bőven zöldségelt levessel, s csak lopva figyelt az asztalfőn magabiztosan ülő Boldogfalvinéra. Ahogy elnézte az asszonyt, felötlött benne, hogy a nagy keblű, kissé már terebélyes, vastag karú barna asszony a Lacza-képek alföldi nőalakjaira emlékezteti, akik marokszedőként, de akár kaszás aratóként is megállják helyüket a férfiak mellett, s ha felmennek a padlásra egy kis bablevesbe való mangalicaoldalasért, lépteik alatt nagyot roppannak a létrafokok. Boldogfalviné nem sokáig hagyta Szindbádot elmélkedni, mert hamarosan ráemelte egyre lágyabbá váló tekintetét:
– Láttam, hogy költeményeket olvasott a kapu alatt, amikor megbokrosodott a lovam, és maga lefogta. Ereje az van, ez mindjárt feltűnt, miként a verseskönyv is a kezében. Nekem, egyszerű vidéki asszonynak nagyon imponál az erős kezű és gyengéd lelkű férfi, még ha olyan ifjú is, mint maga, uram. Szeretem, ha a férfiak érzelmes dolgokkal is foglalkoznak, és nemcsak hétköznapi úri passzióval töltik fogyatkozó, s emiatt drága idejüket. Egy ilyen fiatalember, mint maga, jól teszi, ha törődik a szellemével, ápolja a lelkét, s nemcsak az asszonyok bokáját és dekoltázsát fürkészi. Én rendszeresen olvasom a szerelmes lelkületű poéta, Zsóka asszony kéziratos szerelmes költeményeit, ami jó hatással van érzelmeimre. Nemrég került a kezembe néhány vers a vargaként boldoguló ismerősömtől, a csak Jóskapistaként emlegetett őszülő lírai költőtől, és meg kell mondjam, igencsak elégedett voltam velük. Olykor, ha egyéb dolgom nem lévén, még a szigeti krónikaíró, a távoli Udvarhelyről származó lapszerkesztő, akinek most nem jut eszembe a neve, szerelmi kalandjairól értekező hosszú önéletírását is előveszem, főleg estvéli lefekvéskor, ha nem jön álom a szememre, és nincs kéznél altatópor. Megnézem azokat a festményeket is, amiket itt a városi képgalériában állítanak ki a helybéli és a fővárosból idevetődő művészektől. Én értékelem a szépet akár képben, akár szoborban, akár írva vagyon, de még a maga természetes élő voltában is. Egyszerű lélek vagyok ugyan, miként mindenki, aki ide teremtődött, de úgy tapasztalom, egyre inkább zavarossá lesz a világ, és vele együtt zavarodik meg a művészet, hogy a sárkány csípje meg némelyiküket. Nem feltétlenül a vad hírű piktorlovagra célzok, aki meglehetős hírre tett szert képeivel és versszavalataival, s akiről bizonyára hallott már, hiszen sokfelé megfordult eddigi életében. Láthatja, hogy nem hanyagolom el a szellem világát, s látom, ebben egy vágányon futunk. Az ember bizony ne hagyja parlagon sem a testét, sem a szellemét, de még a lelkét sem. Nemdebár?
Szindbád időközben végzett a levessel, és mivel a vendéglős már kezdte felhordani a következő fogást, így csak módjával tudott Boldogfalvinéra figyelni, mert a sültek állapota módfelett lekötötte érdeklődését, de úgy érezte, valamit mégiscsak mondania kell az asszonynak.
– Kérem, én akként élem az életem, ahogy volt kegyes azt kifejteni. Szeretem a szerelmet, még ha tudom, hogy az egyszer tovatűnik, és csak az emléke marad meg bennünk. Szeretem a gondtalan életet, mert azért teremtődtünk erre a világra, hogy jól érezzük magunkat benne, ha nem is bármi áron. A szolid életet részesítem előnyben, még ha időnként szakítok is eme felfogásommal, és padláson, sírkövön, netán lakosztályban, özvegyasszony ágyában vagy a kártyaasztal mellett alszom is el. A lélek nyugalma a legfontosabb, mert akkor a test és a szellem is rendben lakozik tovább bennünk.
Szindbád hirtelenjében nem tudott okosabbakat mondani, és túlságosan nem is akart imponálni ennek a vágyakozó szemű, olykor vad, máskor pedig lágy tekintetű nőnek, ezért letudva a választ, a tálak felé irányította figyelmét. Boldogfalviné apró mosollyal és érdeklődéssel hallgatta Szindbádot, s miután kivett a tálból egy jókora kappancombot, kis ideig gondolkodott, majd a tálak felé tekingető Szindbádhoz fordult:
– A nők olyan férfit szeretnek maguk mellett tudni, amilyenek a regényekben vannak, de mivel mi, érzelmes asszonyok mindenfélét összeolvasunk, sokszor változik a férfiideálunk, amiként könyveinkben a regényhősök. A nagy szerelmet az érzelmes asszonyoknál bizony hamar követi egy még nagyobb, de ha valamelyik férfi befészkelte magát a szívünkbe, azt mi szenvedéllyel szeretjük, persze addig, amíg el nem következik egy újabb szerelem. Így van ez, ifjú uram, ez a nagy érzelmek hátránya, de hát ezt maga már tudja, mint erről az előbb szót ejtett. Azt tanácsolom tehát, hogy vigyázzon a romantikus nőkkel, mert bizony azok előbb-utóbb faképnél hagyják, de amíg szeretik, addig magáé a szívük-lelkük, és ami tapasztalatom szerint a férfiaknál is fontos, elrejtett aranyaik. Hacsak persze, nem olyan bokrosan furfangosak, mert azért vannak ilyenek, hogy ők szeressék el magától az utolsó koronácskát is. Lobognak és elégnek ezek a szerelmek. Higgye el, hogy ez az élet igazi valósága, a fellobbanó szenvedély, amely miként a vulkán, egyszer csak kifullad, de a kihűlt láva emlékként maradva a lélek mélyén, új tüzek hatására egyszer csak újból izzani kezd. Mit ér az a szerelem, amely lassú, gyöngéd, és századokig tart? Lobogjon föl a tűz itt benn a szívünkben, égjen, mint a pokol, és aztán hunyjon ki, de azért lágyan parázsoljon tovább, hogy idővel újból lángra kapjon. Mit gondol maga minderről, ifjú ember?
Szindbád megsimította sarjadó bajuszát, és vörösbort töltött a csillogó szemű, kipirult arcú asszony poharába, majd bólintott. Körülnézett az asztalon, és késével a húsos tál felé nyúlt, ahol egy jókora konc kellette magát a porcelánra festett szív alakú minták között. Mélyen beleszúrt, tányérjára tette, s komótosan falatozni kezdett.
AD MAIOREM DEI GLORIAM
––– res ipsa loquitur –––
( ... mielőtt ... )
- sarunak is híján -
meztelen talppal lépdelt a forró homokban
midőn a dombra ért
embereket látott
husángokra támaszkodó
- verejtékező -
sudár ... rátartós
keménykötésű embereket
( ... szavak ... mosolyok ... )
másnapra kelvén
- előbb mint bármely teremtmény -
vállára vetve
durva nyelű szerszámait
elindult
a határba
- szorgalma lássék
a magok előtt
is -
amint annak ideje eljött
a környék pórjai is
megérkeztek
kissé meglepődve
az ISMERETLEN serénységén
- némi tanakodás után -
munkához láttak
már ebédidőben
de kivált
a délesti – órákban
egyre inkább
megmutatkozott
a REND
ahogy az utolsó
erőtlen fénysugár is eliramlott
néhány száraz gally
tapló és kova segítségével
tüzet gyújtott
majd a lassacskán
láng – köré telepedők
felé fordult
és
fennhangon
megszólalt
: TI JÓK VAGYTOK
MUNKÁTOK NYOMÁN
ÉLET SERKEN
SZUNNYADÓ
RÖGÖKBŐL
TI MAGOT VETTEK
ÖNTÖZTÖK
GYOMOT IRTOTOK
ELŰZITEK A FÉRGEKET
RENDES
IDŐBEN ARATTOK
RENDES
IDŐBEN SZÜRETELTEK
SZÉPEK VAGYTOK
MEGSZÉPÍT
BENNETEKET
A TELEVÉNY KÖZELSÉGE
TI CSODÁT TESZTEK
MAGÁT
A TEREMTÉST
TI
EMBEREK
A NAP TESTVÉREI
GYERTEK
MEGAJÁNDÉKOZLAK
BENNETEKET
( ... válasz ... )
- lelkében
örök’ – hivését hordozta
testén
az ütlegek nyomát -
: MENEDÉKEM ...
OLTALMAZÓM
K E L L E S Z
SZÜKSÉG’ MEGOSZTANOM
NEVENINCS
RETTEGÉSEM KÍNJAIT
GYÖNGE VAGYOK
DE ITT VAGYOK
SENYVEDŐ – REMÉNYSÉGGEL
ÚRISTEN ... ISTENEM
VEDD EL AZ
ÉLETEMET
I N K
Á B B
MINT AZ Ő
ÉLETÜKET VENNÉD
AZ ÉN LÉTEM NEM TÖBB ...
( – sic transit gloria mundi – )
magába gyűjtve
az ikrázó halak
hangtalan fájdalmát
a dombokat simogató szél
halk suhogását
pára s békesség lebegett
a vízből bukkanó madár csőrén
hosszan ingott
egy gyöngyhéjú csepp
tükrében cipelve
a kerengő univerzum
- neki szánt -
csobbanásnyi képét
( ... mutat ... )
az út menti falvakban
béketűrő – jámbor népek éltek
fiatalságukban
a példától vénültek
mikorra megöregedtek
az emlékek
tették zorddá
lassúdad – néma
‘múlásukat
irdatlan aggság zuhant
- óvatlan csillag -
... és kisvártatva
rázkódva robbant szét
majd’ vihar indult
a hegyhátak mögül
... és roppant ágakat
irdatlan szikladarabokat zúdított
az ISTENTELEN mélázók közé
( ... fordul ... )
hamar – kések
hasították fel
- méz – szín’ – ragyogású -
feszes bőrét
meghagyva pőrén
a hirtelen – fájdalom
hökkenésétől
görcsberándult
izmokat
azután
jöttek
éjszakák
nappalok
két kezébe
a HOLDAT
fogta
- a többire már nem emlékszem -
( ... érkezik ... )
MERÍTKEZZETEK
MEG
SÓTÓL – KESER’
TENGEREK
VIZÉBEN
MESSETEK
EGYMÁS HÚSÁBA
KAGYLÓK CSORBA ÉLIVEL
- iam proximus ardet -
MAGAM
IS
TANULOM
AZ
ÖRÖKLÉTET
Viszt György
grafikusművész
(1957. Budapest)
– 1972–76 Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola, játék-grafika szak, Budapest
– 1977–82 Iparművészeti Főiskola, Typo-grafikai Tanszék, Budapest
– Pályája során az alkalmazott grafika szinte valamennyi műfajában dolgozott, így plakátok, lemez- és könyvborítók, illusztrációk, reklámkiadványok tervezésével foglalkozott, megőrizve alapvetően manuális, erős rajzi adottságokon alapuló egyéni stílusát.
– Az alkalmazott területek mellett képgrafikai értékű illusztrációs sorozatokat készít a társművészetek, színház, zene, irodalom alkotásai alapján.
Pomogáts Béla
Ady Erdélye
Ady Endre gondolkodását és költészetét, politikai nézeteit és közírói tevékenységét nem lehet Erdély nélkül megérteni. Ő maga a Partium öntudatos szülötte, a „vén Szilágy” patriótája, Nagykároly és Zilah neveltje volt. Verseiben és más írásaiban nemegyszer idézte fel szülőföldjének természeti és emberi világát, kultúráját és történelmét. Ennek a szülőföldnek, Érmindszent környékének minden apró mozzanatát a költészet tárgyává, sőt mitikus tárggyá tette. Ahogy sokat idézett versében: a Séta bölcső-helyem körül címűben is. Ebben a versben a hajdan volt Bence (bencés?) kolostor régen elnémult harangját szólaltatta meg újra, a „száraz, szomorú, repedt” Ér, az „ős dicsőségű Kraszna árok” holt virágaira mutatott, a „truk horda dúlta” Kóló falu legendáját idézte, majd közvetlenül szülőfaluját szólította meg: „Ez itt a falu, az én falum, / Innen jöttem és ide térek. / Mindszentnek hívják hasztalan, mert minden gonosz rajta-van, / S itt, jaj, átkos, fojtó az élet.”
„Átkosnak, fojtónak” érezte történelem alá süllyedt, mindentől elhagyott szülőföldjének életét, ilyennek látta a szilágysági, a partiumi tájat, amelyet nemegyszer elátkozott, és még többször dicsőített. Hiszen az „a föl-földobott kő”, amelyhez másik híres versében önmagát hasonlította, nemcsak Magyarországra hullott mindig vissza, hanem közelebbről a Szilágyságba is, ahová a költő valami ősi ösztöntől és nem közönséges ragaszkodástól vezérelve Párizsból is, Budapestről is mindig vissza- és visszatért. A szülőföld ilyen módon, sokan beszéltek már erről, Ady költői világában mitikus természetet és jelentőséget kapott; ilyen mitikus költői holdudvar övezte a tágasabban értelmezett szülőföldet is, amelynek a Szilágyság, a Partium csak mintegy elővidéke volt. Erdélyre gondolok, amelyet Ady mindig saját szűkebb hazájának tekintett, kifejezésre juttatva költészetében és prózai vallomásaiban egy „erdélyi patrióta” érzéseit.
Ady Erdélyt állította követendő példának a századforduló nehezen tájékozódó, identitászavarral küszködő magyar közélete elé, és ebben a példaállításban alighanem kettős szándék és tanulság rejlett: egyrészt meg akarta védeni, a magyarság számára meg akarta tartani Erdélyt, amelyről a kiegyezéses korszak kormányainak többsége megfeledkezni látszott, amelyet legalábbis gazdaságilag és kulturálisan nem támogatott, minden hathatósabb intézkedés nélkül eltűrte, hogy az erdélyi föld tekintélyes része idegen kézre kerüljön, és az erdélyi magyar, nevezetesen székely népfelesleg elhagyva szülőföldjét, idegenben keressen boldogulást. A századvég és a századelő kormányai, hihetetlen történelmi rövidlátással, megfeledkeztek a magyar Erdély érdekeiről, nem tettek kísérletet a nemzetiségi kiengesztelődés politikájával, mindössze „sajtórendészeti” kérdésnek tekintették a nagyromán irredenta törekvéseket, nem kezdeményeztek önálló erdélyi gazdaságépítő és telepítési politikát, és többszörös sürgetés ellenére sem hoztak olyan társadalompolitikai intézkedéseket, amelyek támogatták volna az erdélyi magyarságot, és tudatosí-tották volna a magyar impériumra leső veszélyt. Jóllehet kerek fél évszázad állott volna rendelkezésükre 1867 és 1918 között annak érdekében, hogy stratégiai megoldást találjanak Erdély nagy történelmi kérdéseire, és valamilyen „svájci” jellegű megoldás révén, amelyet különben Ady barátja és eszmetársa: Jászi Oszkár is javasolt, próbálják rendezni az erdélyi románok és németek jogos követeléseit.
Ady ugyanakkor Erdély sajátos történelmi és kulturális karakterét állította előtérbe, amelyet különben, a maga szabadelvű hagyományaival, politikai realizmusával érvényes mintának tekintett a nagy etnikai tömbök közé szorított és ezért nemzeti létében mindig is veszélyeztetett magyarság számára. Ennyiben Ady a transzszilvánizmus, az „erdélyi gondolat” első megfogalmazói közé tartozik, és 1905-ben közreadott nagy történelmi vallomása, az Ismeretlen Korvin-kódex margójára az első azoknak az írásoknak a sorában, amelyek még jóval a trianoni „impériumváltozás” és az első világháború előtt a transzszilvánista gondolatnak hangot adtak. Nemcsak megelőzte, hanem meg is ihlette azokat a későbbi, már a tízes években fellépő kezdeményezéseket, így Bárd Oszkár 1911-es kolozsvári Haladás című lapját, Kós Károly 1912-es sztánai Kalotaszegét, Egyed Zoltán és Kállay Miklós 1914-es dési Erdélyi Figyelőjét, Sütő Nagy László 1915-ös Kolozsvári Szemléjét és Szentimrei Jenő 1918-as ugyancsak Kolozsváron közreadott Új Erdély című folyóiratát, amelyek Erdély önmagára találását és az erdélyi tradíciók életre keltését sürgették. Ez utóbbi különben „programadó” írásként a költő külön engedélyével a szóban forgó esszét közölte. Ilyen módon az Ismeretlen Korvin-kódex margójára és ennek írója a háborús megpróbáltatások között őrlődő és a trianoni rendezéssel elszakított Erdély magyar szellemi megújulásának ösztönzője lett.
Ady mindig ragaszkodott Erdélyhez, és Erdély, az erdélyi magyarság mindig ragaszkodott Adyhoz: emlékéhez, eszméihez és szellemi örökségéhez. Ez a ragaszkodás küzdelmeket is kívánt, minthogy Ady költészete állandóan viharos viták középpontjában állott, és nemcsak Budapesten kellett megküzdeni ennek a költészetnek az elismertetéséért, hanem Erdélyben is, mint Áprily Lajosnak a nagyenyedi kollégiumban és Molter Károlynak Marosvásárhelyen. Adynak voltak hívei az idősebb írónemzedék soraiban is, így a kolozsvári Jékey Aladár, aki már 1914-ben költői ciklussal tisztelgett előtte, igazából mégis a fiatalabb írók vették körül ragaszkodásukkal és szeretetükkel. A Trianon után fellépő új erdélyi magyar irodalom neves alkotó egyéniségei álltak életműve és szellemi öröksége mellé, így Áprily Lajos, Reményik Sándor és Szentimrei Jenő, akik költőként is felidézték alakját, illetve Kós Károly, Küncz Aladár, Makkai Sándor, Ligeti Ernő és Tabéry Géza, ez utóbbi a nagyváradi Ady-kultusz szervezője, később az 1955-ben létrehozott emlékmúzeum igazgatója. A transzszilvánista szépirodalom, amely a Nyugat eszméit és irodalomfelfogását fogadta el, ugyanúgy Adyt választotta egyik mesterének, mint a fiatal népi indíttatású „második erdélyi nemzedék”, így Bözödi György, Kacsó Sándor és Jancsó Béla, akik Ady híveinek és tanítványainak vallották magukat.
Erdélyben igen erős Ady-kultusz fejlődött ki az államfordulat után, román írók és közéleti vezetők: Emil Isac és Octavian Goga is előzékenyen támogatták a román nép iránti barátságáról több alkalommal tanúságot tett költő kultuszát. 1919 februárjában, közvetlenül a költő halála után, Nagyváradon alakult meg az Ady Endre Társaság, majd 1922-ben Aradon, 1933-ban pedig fiatal írók kezdeményezé-sére Kolozsváron jött létre újabb Ady Társaság. 1924. július 20–21-én az Ady-szülők aranylakodalmán Érmindszenten rendeztek szépen sikerült ünnepségeket. Kuncz Aladár, Tabéry Géza és Ady Lajos rnéltatták a költő érdemeit, a román írók üdvözletét Ion Minulescu költő tolmácsolta. Két kiadvány is szolgálta a költő emlékét, a Rozsnyai Kálmán gyűjtésében 1925-ben Szeghalmon megjelent Ady koszorúja című antológia, amely erdélyi költők Ady szellemét megszólító verseiből állt, és a Gaál Gábor szerkesztésében 1928-ban Kolozsváron közreadott Arcok és harcok Ady körül című kötet, amely valójában a Huszadik Század című folyóirat kiadatlan Ady-emlékszámának anyagát jelentette meg. 1929-ben hatvan erdélyi magyar író és művész aláírásával jelent meg felhívás „Szobrot Adynak” címmel, sajnos sikertelenül.
A helikonisták őszinte hittel vállalták Ady örökségét, azokat az eszméket, amelyeket a Magyar jakobinus dala és az Ismeretlen Korvin-kódex margójára hirdetett. „Jelszavunk volt – emlékezett Szentimrei Jenő A nagy Napkeletről és a kicsi Vasárnapról című, az Igaz Szó 1957-es évfolyamában megjelent írásában –: folytatni Adyt, a magyar, román, szláv bánatból közösen megkeresni a kivezető utat.” Ligeti Ernő a transzszilván ideológia eszméit is Ady Endre örökségével azonosította: „ki adott ennek az ideálnak formát? – kérdezte Eszményi keresések az erdélyi magyar irodalomban című, az Erdélyi Helikon 1931-es évfolyamában közreadott tanulmányában – (...) ideológiai képletek, politikai elképzelések ma még nem képesek eléggé áthatni sem íróinkat, sem a népet. De vajon az ősi kollektívum e formakeresésében nincs-e szuggesztívebb hatóerő is? Adva van a transzszilvánizmus jelszavának külső burka és lám mögötte – nemcsak szimbolikusan – Ady Endre arca villan felénk. Az ő lelke és öröksége az, mely betölti a »transzszilvánista« irodalmat. A »magyar bánat – román bánat« gondolata, ezt ő vonzóbban megfogalmazta mindenkinél. Nem véletlen, hogy az erdélyi írók, akik tudatosan transzszilvánoknak vallják magukat, Ady Endre magyar látomásait tartják a maguk számára a jövő politikai valóságának.”
A Helikon írói számára élő tanítást jelentett Ady költészete, benne látták azt a költőt, aki hosszú időre érvényesen fogalmazta meg a kisebbségi és a Duna-völgyi magyar sorskérdéseket. Ady öröksége Erdélyben mindig védelmezőkre talált; a Helikon írói elutasították a kritikai revízió kísérletét, és A Toll nevezetes 1929-es vitájában, amely során Kosztolányi „Ady-revíziót” kezdeményezett, Kuncz Aladár igen határozottan a költő védelmére kelt.
A Helikon konzervatív reformista irányzatának eszmevilága kapott kife-jezést Makkai Sándor 1927-ben írott Magyar fa sorsa című Adyról szóló könyvé-ben. Makkai a református diákmozgalom felkérésére vállalta, hogy újraértékeli azt a költői életművet, amely létrejötte óta a konzervatív körök támadásainak kereszttüzében állt. A reformkonzervativizmus elvei szerint ítélte meg Adyt, könyve, Király István szavaival, „Adyért pörlő, de konzervatív elkötelezettségű vitairat”. A magyarság tragikus sorsú prófétájának és legvallásosabb költőjének tekintette Adyt, ugyanakkor tulajdonképpen elvetette politikai radikalizmusát, s megpróbálta elvá-lasztani radikális eszmetársaitól. Benne látta a háború előtti korszak legjelentősebb nemzetpedagógusát, aki szembe tudott fordulni a magyar uralkodó körök hamis ábrándjaival, délibábos hazafiságával és erkölcsi szentimentalizmusával. „Igaz – állította – (...), hogy Ady a magyar költő és a magyar faj sorsának felpanaszolásá-ban sokszor és sokban vad, túlzott, keserű és igaztalan volt, hogy szociális felfogá-sában tévedett, de viszont kétségtelen, hogy Széchenyi óta és mellett leginkább tőle lehet tanulni kritikai hazaszeretetet, mely a nemzet sorsának és bajainak belső okait látja, fájlalja, mely a régi bűnök ellen öntudatos harcra késztet és önámítás nélkül, világosan hirdeti, hogy a nemzetnek, ha élni akar, a maga életét kell élnie, hogy egyetemes értékű emberi életet kell a maga módján termelnie, s hogy saját vezetését csak saját legértékesebb szellemű és jellemű fiaira lehet bíznia. És én rendületlenül meg vagyok győződve afelől, hogy erre a kritikai szeretetre nemzete iránt soha nagyobb szüksége nem volt a magyarságnak, mint ma, és jaj neki, ha frázisokért, és görögtűzért feláldozza ezt a megmentő és megtartó szeretetet.”
Makkai könyve széles körű visszhangot keltett. A helikonisták és a hazai nyugatosok, ha nem is értettek egyet minden gondolatával, siettek támogatni azt a szándékát, hogy hidat verjen Ady költészete és a kor vallásos szellemben nevelt ifjúsága között. A konzervatív hazai körök képviseletében viszont Szász Károly dühös támadást indított ellene; ezzel ismét kiújult az Ady-vita. Az erdélyi magyar írók sorra Makkai könyve és Ady költészete mellé állottak. Benedek Elek, aki A püspök meg a püspökfi, avagy A magyar fa sorsa (Brassó, 1927) címmel egész vitairatot jelentetett meg, továbbá Áprily Lajos, Szentimrei Jenő, Reményik Sándor és Kuncz Aladár utasította vissza a konzervatív irodalom részéről érkező vádakat.
A Helikon írói a magukénak vallották Ady költészetét, ragaszkodtak eszméihez. Ez a ragaszkodás zúdította a fejükre az első vádakat. Berzeviczy Albert a budapesti Kisfaludy Társaság elnöki székéből támadta őket, György Lajos: „destruktív szellemmel” vádolta mozgalmukat, Kristóf György pedig az erdélyi konzervativizmus nevében ítélkezett a modernebb törekvések felett. A támadások közül az Erdélyben nagyra becsült Ravasz László püspök írása volt a legfájdalmasabb. A budapesti Könyvbarátok Lapja 1928-as évfolyamában megjelentetett Irodalmi skizma című vitacikkében nem is vádolt, inkább aggodalmakat hangoztatott, a magyar irodalom részekre szakadásától tartott: „ma már két irodalom van: az erdélyi és magyarországi. Fokozza a nehézséget, hogy ez a két irodalom nem egészen homogén, az új nagyobb erővel érvényesül Erdélyben, a régi leszögezi és konzerválja a magyarországit. Ha mind a kettőnek egyforma volna az alkata: a krízist önmagukban megoldanák; de a különböző súly- és erőviszonyok miatt egyik távolodik a másiktól és a szakadás nemcsak térbelivé, de szubsztanciálissá válhat.” Az „irodalmi skizma” oka szerinte a Nyugat iránt érzett erdélyi vonzalomban volt keresendő: „Magyarországon – jelentette ki – az új irodalom beleigazodik az ezeréves fejlődésbe, és az élő múlt hatása alatt lassankint egy hullámvonallá, kisebb vagy nagyobb jelentőségű epizóddá válik, míg Erdélyben hiányzik ez az ősi kötőerő, s e miatt túlságosan nagy elhajlással indulhat meg a további fejlődés.” Ravasz László ezzel a születő nemzetiségi irodalom megítélésében a konzervatív körök fenntartásait és vádjait vette át.
A transzszilvánisták támogatták az erdélyi magyar irodalom önállóságát, ezeket a vádakat azonban el kellett utasítaniok. Az irodalmi önállóság elve sem jelentette azt, hogy szakítottak volna az egyetemes magyar művelődés természetes közösségével, s elvetették volna az anyanyelvi kultúra, a közös hagyomány és a közös fejlődés szükségszerű meghatározó erejét. Szentimrei Jenő, Ligeti Ernő és Tabéry Géza sorra cáfolták Ravasz László érveit, Kuncz Aladár a „retorikai rémlátomások birodalmába” utalta a „skizma pert”, és az Erdélyi Helikon 1928-as évfolyamának májusi és júniusi számában ankétot rendezett a magyar irodalom egységéről. Ennek során Benedek Elek, Berde Mária, Kós Károly, Makkai Sándor, Molter Károly, Reményik Sándor, Krenner Miklós, Szentimrei Jenő és Tabéry Géza tettek hitet a magyar irodalom egysége mellett, utasították el az Ady-örökség kirekesztését a költői hagyományok közül, egyszersmind figyelmeztettek ara, hogy a nemzetiségi irodalom feladatait csak a nemzetiségi élet szabhatja meg. „Az erdélyi magyar népnek – szögezte le Makkai – megvannak a maga súlyos kérdései: ezekre kell felelnünk, s ehhez sablont és klisét nem fogadhatunk el.”
A Helikon írói érezték a történelmi és nemzetiségi sors megkívánta felelősséget, vállalni akarták a közösség szolgálatát. Ezen túl azonban az egységes magyar irodalom fogalmában gondolkodtak, mint ahogy ebben gondolkodott a Nyugat s a Nyugat képviseletében Babits, aki Transylvanizmus című, a Nyugat 1931-es évfolyamában közölt tanulmányában szállt síkra a magyar nemzeti irodalomnak a határok fölött is érvényesülő közössége mellett. Természetes dolognak tetszett előttük, hogy a nemzetiségi irodalom kettős kötésben él: egyszerre kötődik a nemzetiségi élethez, a szülőhazához és ahhoz az anyanyelvi kultúrához, amelyet a két világháború között négy ország magyar irodalmának kellett megőriznie és fenntartania. Ady Endrének az a „föderalista” gondolata, amely a Kárpát-medence történelmi egységének fenntartása érdekében tartotta szükségesnek az autonóm politikai és kulturális egységek összekapcsolását, most, a megváltozott geopolitikai helyzetben a részekre tagolt magyarság és magyar kultúra belső szolidaritását szolgálta. Erdélyben így maradt élő, így hatott tovább Ady öröksége és szelleme.
Kicsi Sándor András
Prozódiai kalandozások
Varga László: Metrikus fonológia és a ritmikai
hangsúlyváltozás
TINTA Könyvkiadó, 2005. 135 oldal, 1890 Ft
A magyar szó eleji szóhangsúly felfedezőjeként Comeniust (Bakos 1981: 42) vagy Fogarasi Jánost (Vértes 1980: 137) szokták emlegetni; a mondathangsúly és intonáció, a szupraszegmentálisok kutatása azonban – mivel „érzelmi” és „értelmi” jegyek elválasztása is jelentőséget kap – meglehetősen új.
A hanglejtés univerzális kifejezőerejének feltételezése a strukturalizmus korában is eleven maradt. Például Felix Trojan szerint az emóció beszédbeli jegyei a szegmentális fonémákéhoz hasonló státusú egységekbe, akuémákba rendeződnek (1948). A magyar kutatók közül a nemrég elhunyt Fónagy Iván idevágó munkássága bizonyult a világon is elismertnek, míg a mai hazaiak közül Varga Lászlóé a legjelentősebb. Az intonáció vizsgálata a nyelvészetben – az igeidőéhez, a nyelv eredetééhez stb. hasonlóan – a „veszélyes” témák közé sorolódik, időnként azonban nagy jelentőségre juthat. (Az 1960-as években például a generatív-transzformációs nyelvészettel vetekvő elméletnek mutatkozott sokak számára egy prozódiai megalapozottságú elemzés: Contreras & Saporta 1960.)
A magyar szupraszegmentálisok vizsgálatának új hullámát elsősorban Varga László képviselte, amikor rámutatott, hogy a nyelvleírás optimális szintjén nem szükséges, sőt nem szabad temérdek hangsúlyt és hanglejtést tárgyalni (mint tette például Fónagy & Magdics 1967, ráadásul nem nyelvünk gazdagságát hangsúlyozva), hanem a mondattípusonként lespecifikálható hanglejtést elég néhány prozodémával megoldani (Varga 1981). A korabeli nyelvészeti divatirányzatoktól többé-kevésbé független intonációkutatás (például Bolinger, ed., 1972) felfedezése az volt, hogy a mondathanglejtés típusai nyelvenként változóak és korlátozottak, s a magyarban Varga úttörő és alighanem helyes elemzése szerint mindössze négy-öt „értelmi” vagy grammatikai ún. dallamprozodéma, és nehezen meghatározható számú „érzelmi” vagy attitudinális intonációséma, beszéddallam van (1981). Varga utóbb az autoszegmentális fonológia szellemében revideálta nézeteit (1993), s végül egy tucat elemből álló magyar intonációs lexikont állított össze (1994: 492). Legújabb, az angol és a magyar hangsúlyról szóló könyve a mondatok ritmikus tulajdonságait vizsgáló, szinte kimondottan a hangsúly kutatására kifejlesztett metrikus fonológia szellemében készült. Ami tudománytörténeti szempontból érdekes, az az, hogy kiindulópontnak, mérföldkőnek a mai napig Noam Chomsky és Morris Halle betűszóval, mozaikszóval jelzett alapvetése (SPE) számít (1968).
Egy nyelv intonációjának izgalmas nemzetkarakterológiai jelentősége is van. Ezt belátva, az 1960-as években maga Antall József is nyelvészkedésbe fogott – sajnálatosan azonban éppen Contreras és Saporta más követőre alig találó munkája hatására.
A beszéd négy jellemzője – (1) időtartam, (2) hangmagasság, (3) hangsúly és (4) hangszín-szótagolhatóság – közül ami a hangmagasság tipológiáját illeti, egyelőre olyasféle rögtönzött általánosításokat ismerünk csak, mely szerint a mordvinok magasabban beszélnek, mint a magyarok, az észtek magasabban beszélnek, mint a finnek (Vértes 1980: 176). Érzelmi világunk változása minden bizonnyal sok párhuzamot mutat nyelvünk változásával. A sok évezredes intellektualizálódás, az absztrakció egyre nagyobb uralma nyilván nem kedvezett az érzelmek kivirágzásának. Márpedig a nyelvben, így nyelvünkben is többé-kevésbé nyomon követhető a nagyfokú intellektualizáció.
A nyelvészek (különösen a generatív-transzformációsak) az 1960-as évektől évtizedeken át szisztematikusan saját intuícióikat vették adatforrásul a nyelvi rendszer megértéséhez. Ez az intuíció nemcsak a mondatok grammatikalitására, hanem más témákra is vonatkozik, például a mondatok ambiguitására, szinonímiájára stb. (A generatív grammatika különböző elméletei elsősorban ezekre a megítélésekre vonatkoznak.) Kiderült azonban, hogy az utca nem-nyelvész emberének megítélései gyakran eltérnek a nyelvész megítéléseitől, jóllehet ugyanazon nyelvet használják. Nem véletlen, ha ezeknél a megítéléseknél több differenciát találunk egyének és populációk között, mint a könnyebb feladatnak látszó beszélés és megértés esetében.
Ez idáig kevés figyelmet szenteltek a hanglejtés megítélésében mutatkozó egyéni változatoknak. Feltehető, hogy a mondatok egy viszonylag csekély halmaza hanglejtésének megítélésében az adott nyelv minden beszélője egyetért. A mondatok ezen halmaza alkotja az adott nyelv magvát. A megítélés egyirányú (monolineális), minden beszélő által elfogadott kontinuuma vezet ki ebből a halmazból, a magból. A beszélők szabadon jelölik ki ezen a kontinuumon az adott nyelv határait. A beszélők lehetnek liberálisok vagy konzervatívak, aszerint, hogy mennyire távolodnak el a magtól.
Ami az egyéni hanglejtést illeti, a költők közül Füst Miláné igényes elemzés hálás tárgya (Fónagy 1974), Weöres Sándor éneklő, dallamos, szóhanglejtést idéző beszéde a hang- és filmarchívumoknak köszönhetően maradt fenn.
A magyar néprajz eleddig kevés figyelmet fordított olyan, az utóbbi évszázadokban felgyorsult folyamatokra, mint például a szimbólumok eljelentéktelenedése vagy az érzelmek kifejezésének elsivárodása. Például világosan kimutatható a sírás ritkulása az utóbbi századok, sőt évtizedek során. A néprajzi szempontból archaikusabb területeken, így a magyarság esetében a székelyeknél és csángóknál, egyrészt a szimbólumokhoz való ragaszkodás is erősebb, másrészt a sírás intézménye is elevenebb.
A fonológiában, mint a nyelvészetben általában az angolszász gazdasági fölény és ennek elfogadói intellektuális lustasága következtében az angol az a nyelv, amelyet elképesztő részletességgel szételemeztek, holott például az angol fonológia sem olyan bonyolult, mint amilyennek a legkülönbözőbb iskolák elemzései láttatják (erről Kreidler 1989, 1997), s végső soron a magyarra átvezetett elemzések sem különösebben rendkívüliek (Kicsi 1998).
Valószínűleg a világ minden nyelve él az intonációval emóciók kifejezésére. Amikor izgatottak vagyunk, hangmagasságunk felfelé tart; amikor lehangoltak, akkor pedig beszédünk monoton. Az érzelmek ilyenfajta kifejezése valószínűleg ösztönös. A szakirodalom számos pontján, de a szépirodalomban is felbukkan „a színész és a hanglejtés” vándormotívuma.
A nyelvészeti vizsgálatok azt valószínűsítik, hogy korunkban az érzelmi elsivárosodás kísérőjelenségeként tovább csökken a beszéddallam észlelésének a képessége is. Egy harminc évvel ezelőtt végzett vizsgálat során egyetemi hallgatóknak még mintegy négyötöde sikerrel ismerte fel a Pécsi Sándor színművész által 28 változatban elmondott rövid (kétszavas, hiányos) mondat jelentéstartalmát (Molnár 1990: 111–7). Két évtizeddel később 23 változatos intonációjú (1 kijelentő, 13 kérdő és 9 felkiáltó/felszólító) mondat hangmenetét a megkérdezett 355 hallgatónak már csak alig harmada volt képes felfedezni (Földi 1990: 35–44). Az intonáció percepciójának a képessége tehát időközben jelentősen romlott. Ez a jelenség összefüggésben állhat azzal, hogy a szóban forgó időszakban az írásbeliség a népesség egyre nagyobb hányada számára vált a mindennapi élet szerves részévé.
Ugyanez a motívum az orosz hagyományból régről ismert. Roman Jakobson (1972: 236) annak példájául, hogy az emotív különbség is lehet nyelvészeti jegy, s a közleményhez tartozhat, a következőket állapította meg: „A moszkvai Sztanyiszlavszkij Színház egy volt színésze elbeszélte, hogy felvételekor a neves direktor azt kérte tőle, hogy a ma este kifejezésből csináljon negyven közleményt, a kifejezés expresszív árnyalatát váltogatva. Elkészített egy negyven érzelmi szituációt tartalmazó listát, majd kimondta az adott kifejezést valamennyi szituációnak megfelelően, ezeket hallgatóságának csupán a két szó alakjában létrehozott változásukból kellett kitalálnia. A mai orosz köznyelv leírását és elemzését szolgáló kutatómunka keretében felkértük ezt a színészt, hogy ismételje meg Sztanyiszlavszkij próbáját. Leírt körülbelül ötven szituációt, mely ugyanazon elliptikus kifejezés keretéül szolgált és magnószalagra mondta az ezeknek megfelelő közleményeket. A közlemények legtöbbjét helyesen és részletesen dekódolták a moszkvai hallgatók. Hozzáteszem, hogy minden ilyen emotív jelzést könnyen lehet nyelvészetileg elemezni” (1972: 236-7). Említi ezt például Telegdi Zsigmond (1977: 62, 149, hangsúlyozva a „ma este” és a „nyolc óra” mondatdarabok jelentőségét), és G. W. Turner (1973: 28, hangsúlyozva a hallgatóság szerepét).
Ami a kétszavas mondatot illeti, érdemes hangsúlyozni, hogy a világ nyelveiben a hangmagasság különbségei, változásai két alapvetően különböző módon játszanak jelentésmegkülönböztető szerepet. Minden nyelvben van a mondat (esetleg a szintagma) szintjén valamiféle mondathanglejtés, intonáció, s a magyarban ennek Varga korábbi elemzései szerint mindössze négy-öt (1981, 1993), esetleg egy tucat (1994) fonológiailag releváns típusát érdemes számon tartani. Hasonló a helyzet egyszavas, sőt egy szótagú mondatok, például a magyarban névmások (én, ez), módosítószók (nem), indulatszók (na) esetében is. Alapvetően más jelenségről, szótaghanglejtésről akkor beszélhetünk, ha a hangmagasság különböző változatai lexikai egységek megkülönböztetésére szolgálnak. Az úgynevezett tonális nyelvekben (például a kínaiban, vietnamiban, thaiban) minden szótagra jelentésmegkülönböztető, kontrasztív hanglejtés esik.
Akik nem élhetnek a fonetikai elemzés kínálta lehetőségekkel, nem csodálhatták kiváló színészek nagyszerű teljesítményeit, e téma tárgyalásának végén alighanem hasonló következtetésre jutnak – például büntetőlágerekben. Varlam Salamov, az orosz lágerirodalom klasszikusa írta Szentencia című elbeszélésében az elítéltek „kéttucatnyi” szóra, felében káromkodásokra korlátozott nyelve kapcsán: „Hallottam ifjúkoromban, gyermekkoromban egy anekdotát, hogyan boldogul az orosz ember egy külországi utazást elbeszélve egyetlen szóval, annak különféle hangsúlyaival és kombinációival” (1989: 344).
Ami a magyar hagyományt illeti, Zolnai Béla Karl Vossler (1904: 67) nyomán arról tudósított, hogy egy olasz színész egytől százig úgy számolt el, hogy közben egy gyilkos lelki összeomlását adta elő: „Lehet primitív dolgokat (nemtetszés, hízelgés) melódiával kifejezni, amit minden nyelvközösségben megértenek. Vossler (1904: 67) hivatkozik egy olasz tragikus színész bravúrjára, aki a számokat egytől százig úgy tudta elszavalni, hogy a szavak eredeti jelentése teljesen háttérbe szorult és a hangsúly-melódia vette át az értelem kifejezését: a produkció egy gyilkos lelki összeomlását ábrázolta, könnyekre fakasztva a közönséget...” (Zolnai 1939: 109–110). Vértes O. András (1987: 5) Ponori Thewrewk Emilre (1866) hivatkozva említi, hogy hasonló történet járta David Garrick XVIII. századi angol színészről is.
A magyar és francia színészekkel kísérletező, több társszerzővel számos jelentős cikket szerző Fónagy Iván így összegezte kutatásainak – nem közvetlenül az intonációra vonatkozó – eredményeit: „Tudjuk, hogy az ellentétes érzelmek – szomorúság és öröm, harag és gyengédség – a kiejtést is módosítják. Pozitív érzelmek (öröm, gyengédség) hatására a nyelv felfele és előrefele tendál, s ezáltal világosabbá válik a hangszín. Negatív érzelmek és attitűdök ellenkezőleg ‘velarizálják’ a kiejtést: a nyelv viszahúzódik a lágy íny felé, a hangok elsötétülnek. Agresszív érzelmek hatására a kiejtés ‘keményebbé’ válik: az izmok megfeszülnek, a ‘kemény’ mássalhangzók időtartama a magánhangzókéhoz és a ‘lágy’ mássalhangzókéhoz képest meghosszabbodik” (1999: 96).
Intonáció és szótaghanglejtés összjátéka a tonális nyelvben sok különlegességet mutathat. Nagy Bálint azt a példát hozza, hogy a kínai e szótag különböző szótaghanglejtéssel telefonáláskor különböző tartalmak kifejezésére szolgálhat. „Különböző hangsúllyal ejtve egész mondatokat is helyettesítenek vele” (1986: 289).
A különböző variánsokban mutatkozó anekdota közös jellemzői: a mesélő általában nem maga hallotta az előadást, hanem hallomásból adják tovább (például Vosslernek mesélte valaki egy százig számoló olasz színészről, Vosslert pedig Zolnai idézi); a főszereplő (előadó) lehet színész és találékony turista (vagy hasonló tehetséges amatőr); a hanglejtés univerzális kifejező erejének feltételezése. (E legutóbbival a téma folytatásaképpen szokás tárgyalni azt, hogy egy-egy gesztus egészen ellenkező jelentésekkel jelentkezhet.)
Irodalom
Bakos József: „A nyelvész Comenius.” Általános Nyelvészeti Tanulmányok 13, 1981: 35–52.
Bolinger, Dwight, ed.: Intonation. Harmondsworth: Penguin 1972.
Contreras, Helas & Sol Saporta: „The validation of a phonological grammar.” Lingua 9(1960)1–15.
Crystal, David: The English Tone of Voice. Essays in Intonation, Prosody and Paralanguage. London: Edward Arnold 1975.
Durand, Jacques & Siptár Péter: Bevezetés a fonológiába. Bp.: Osiris 1997.
Fónagy Iván: Füst Milán: Öregség. Dallamfejtés. Bp.: Akadémiai 1974.
–: A költői nyelvről. Bp.: Corvina 1999.
Fónagy Iván & Magdics Klára: „Emotional patterns in intonation and music.” Zeitschrift für Phonetik, Sprachwissenschaft und Kommunikations-forschung 16(1963)293–313. Reprinted in: Bolinger, ed., 1972: 286–312.
–: A magyar beszéd dallama. Bp.: Akadémiai 1967.
Földi Éva: „A beszéddallam észlelése. (Egy intonáció-észlelési kísérlet részeredményei).” In: Földi, szerk., 1990: 35–44.
Földi Éva, szerk.: Studia in honorem K. Bolla. Oblata collegis et discipulis. (Egyetemi Fonetikai Füzetek 3 ) Bp.: ELTE BTK Fonetikai Tanszék 1990: 35–44.
Jakobson, Roman: Hang–jel–vers. Fordította Barczán Endre et al. Bp.: Gondolat 1972.
Kicsi Sándor András: Kiefer, szerk., 1994. Ismertetés. Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények 42(1998)2: 113–120.
–: „Fónagy Iván erényeiről.” Holmi 12(2000)10: 1285–1289.
Kiefer Ferenc, szerk.: Strukturális magyar nyelvtan. 2. kötet, Fonológia. Bp.: Akadémiai 1994.
Kovács Éva: „Szupraszegmentális kutatások a magyarban.” In: Kiss Jenő és Szűts László, szerk.: Tanulmányok a magyar nyelvtudomány történetének témaköréből. Bp.: Akadémiai 1991: 411–9.
Kreidler, Charles W.: The Pronunciation of English. A Course Book in Phonology. Oxford & Cambridge, Mass.: Blackwell 1989.
–: Describing Spoken English. An Introduction. London & New York: Routledge 1997.
Molnár Ildikó: „Az intonációs összetevők a beszédészlelésben és -megértésben.” In: Földi, szerk., 1990: 111–7.
Montágh Imre: Nyelvművesség. A beszéd művészete. Bp.: Múzsák 1989.
Nagy Bálint: Kínai társalgás. Bp.: Tankönyvkiadó 1986.
Salamov, Varlam: Kolima. Történetek a sztálini lágerekből. Fordította Gereben Ágnes et al. Bp.: Szabad Tér és Európa 1989.
Telegdi Zsigmond: Bevezetés az általános nyelvészetbe. Bp.: Tankönyvkiadó 1977.
Trojan, Felix: Der Ausdruck von Stimme und Sprache. Eine phonetische Lautstilistik. Wien: Wilhelm Mandrich 1948.
Turner, G. W.: Stylistics. Harmondsworth: Penguin 1973.
Varga László: „A magyar intonáció – funkcionális szempontból.” Nyelvtudományi Közlemények 83(1981)2: 313–339.
–: A magyar beszéddalalamok fonológiai, szemantikai és szintaktikai vonatkozásai. Bp.: Akadémiai 1993. (Nyelvtudományi Értekezések 135.)
–: : „A hanglejtés.” In: Kiefer Ferenc, szerk.: Strukturális magyar nyelvtan. 2. kötet. Fonológia. Bp.: Akadémiai 1994: 468–580.
–: „Két főhangsúlyt tartalmazó magyar szavak ritmikai hangsúlyváltozása.” Nyelvtudományi Közlemények 96(1998–1999)44–89.
–: „A magyar mellékhangsúly fonológiai státusáról.” Magyar Nyelvőr 124(2000)1: 91–108.
–: A magyar beszéddallamok fonológiai, szemantikai és szintaktikai vonatkozásai. Bp.: Akadémiai 1993. (Nyelvtudományi Értekezések 135.)
Vértes O. András: A magyar leíró hangtan története az újgrammatikusokig. Bp.: Akadémiai 1980.
–: Bevezetés a magyar hangstilisztikába. Bp.: Akadémiai 1987. (Nyelvtudományi Értekezések 124.)
Vossler, Karl: Positivismus und Idealismus in der Sprachwissenschaft. Ein sprach-philosophische Untersuchung. Heidelberg: Carl Winter 1904.
Zolnai Béla: Szóhangulat és kifejező hangváltozás. Szeged, 1939. (Acta Universitatis Szegediensis 12.)
Filip Tamás
„Angyal a város felett”
(Kondor Béla)
Idézet vége. Az utcára lépsz.
Bekapcsolt rádiót hagytál magad
mögött, elmondhatatlan híreket.
Magához ölel ruhád, befelé
mondott szavaid kísérnek.
Fölsorakoztak előtted
névtelenül és ellenségesen.
Gyulladt szemüket rád emelik,
megbotló kötéltáncossá téve
rajzolt szakadék fölött.
Látszólag minden a helyén, békés
torlaszok, üstökben láva, nyomjelző
rakéták dobozban, de alighanem
szükség lesz hordágyakra is, meg
fertőtlenítő- és kötszerekre.
Cikkcakkban zászlók menekülnek,
az áram egy testet székébe szíjaz.
Ponttá szűkülő körökben verdes
egy angyal a város felett.
Már az ég is műveleti terület.
Morvay Ibolya
textilművész
(1956 Siófok)
Középiskolai tanulmányait a Török Pál Művészeti Szakközépiskola bőr szakán végezte (1972–1976). Nagyszerű, inspiráló tanárai Újvári Lajos, Takács Tamás, Csiba Éva voltak, akikre ma is tisztelettel gondol. Ebben az iskolában ismerte és szerette meg a bőrt mint alapanyagot. A sokféle megmunkálási technika, felhasználhatóságának határtalan lehetősége rabul ejtette.
1976-ban nyert felvételt az Iparművészeti Főiskola öltözködéskiegészítő szakára, ahol Szikvitzky Margit volt a mestere. Szabad teret nyitott nemcsak a tradicionális technikák alkalmazása felé, hanem a saját felfedezések irányában is megnyitotta az utat. Diplomamunkája építészhallgató társa, Csavarga Rózsa tervéhez kapcsolódott. Közös feladatuk az Ybl Miklós Várkert-kioszk felújításának fikció tervében, az építészeti térben megjelenő, vendéglátást szolgáló, bőr-, fa-, vörösréz bútorok, falkárpit, térelválasztó, étlapborító mappa, valamint az épületrész piktogramjainak megtervezése és kivitelezése volt. Izgalmas, figyelemfelkeltő, újszerű anyagmegmunkálásra törekedett a feladat megoldásánál. Munkáját nívódíjjal jutalmazták.
1981-ben, a főiskola befejezésével számára nem ért véget a tanulás. Igazi kihívásnak tartotta, hogy miután a szakosodás miatt nem ismerhette meg a cipőtervezés mesterségét, autodidakta módon látott hozzá ehhez a feladathoz. Célja a kényelmes, jól hordható, egyedi, kis szériás női divatcipő tervezése és készítése lett. Kezdetben a gyártás minden fázisát maga végezte. Összetett, komplex tudást igénylő szakmát ismert meg. Emellett az Idea boltok megrendelésére készített egyedi megmunkálású öltözködéskiegészítőket: övtáska, cipő, ékszer, és más tárgyakat, paravánt, dobozokat.
Az időközben megváltozott társadalmi, gazdasági, kereskedelmi környezet arra az elhatározásra késztette, hogy az addigra (1996) kis manufaktúrára felfejlesztett műhelyt felszámolja, és a tanult szakmáját abbahagyja.
1996-ban a zajos, nyüzsgő fővárosból a Duna-parti Gödre költöztek. Egy ideig csak „háziasszonyként” létezett. Ez idő tájt kezdett érdeklődni a tradicionálisan szorgos női kezek által életben tartott textilhímzés műfaja iránt. Így talált új médiumot, és ez nem más, mint a cérna, mellyel elvarratlanul hagyva a szálakat, megidézheti a régmúlt időket, elmesélhet régi és új történeteket, életre kelthet elfeledett motívumokat, varrott angyalt repíthet szakadozott felhőfoszlányokból.
Nagy hatással van rá a sok mindent megélt, foszlott állapotban is csodálatos 1o31-ben államalapító Szent István királyunk és felesége, Gizella királyné megrendelésére a Veszprém-völgyi görög apácák keze munkáját dicsérő, a donációs szalag felirat tanulsága szerint a fehérvári Szent Mária-templom avatására adományozott aranyhímzésű CASULA (harangpalást, miseruha), mostanra koronázó palástunknak nevezett legbecsesebb történelmi textíliánk. Nagyszerűen szerkesztett képprogramjából töltekezik nap mint nap…
Koppány Zsolt
Füveskönyvek?
Ady Endre: Az Élet-Halál Titkai; Babits Mihály: S van-e hatalmasabb a gondolatnál?; Kosztolányi Dezső: Ilyen az ember...
Mert mi is a füveskönyv? Ha nem éppen mindjárt Rousseau botanikája? Lehet-e füveskönyv a szellemi fűszer, a lebírhatatlan gondolat? Esterházy Péter a Mindentudás Egyetemén kihangsúlyozta, hogy ha fölmerül benne a gondolat, azt azonnal sutba vágja. Nem új ez a szentencia, hiszen Pilinszky meg egyenesen azt mondta egyik interjújában, hogy a gondolkodó, jelen esetünkben az író – a semmire kell hogy koncentráljon. Helyezte ezt abba a kontextusba, hogy a filozófus a megismerés felé közelít, az író-gondolkodó pedig a semmi útjára lép. És valahol az univerzumban, mint a párhuzamosok, a két alapvetés összeér. Ady, Babits[1][1] és Kosztolányi[2][2]. Mindhármuk gondolatai, aforisztikája. És versrészleteik. S itt máris belebotlunk az esszéisztikába, filozofikus vers, szoktuk mondani, ami nyilvánva-lólag káros. Bár a hosszú nyugati emigrációból hazaérkezett Faludy György ismervén a problémát, fölvetette: Nyugaton egyáltalán nem jelent gondot, ha bármely irodalmi műnemben fölbukkan az esszé, illetve, közérthetőbben a filozofálás. Thomas Mann narrációja általában filozofikus. De mi, magyarok, jobban szeretjük, ha a vers, a novella, regény, önmagát fejezi ki, nem kell hozzáteni semmit, ez persze a nehezebb út. Mert így aztán többféleképpen lehet magyarázni, a befogadó sem kap kész receptet a fölfejtéséhez, munkája lesz az olvasás, és nem föltétlenül az élvezete. Intelligenciája, intuitív képessége meg kell hogy egyezzen az íróéval. József Attila és Pilinszky legáttételesebb műveinek befogadásához semmi kapaszkodót nem kapunk. Empíria, olvasottság, judícium és hallatlan intuíció szükséges. Nagy árért szemléletváltozást kapunk, lelkünk nyitottá válik a Szentlélek befogadására, érzékenységünk az egekbe fog szökni. De jó ez? Gyengének lenni, jónak, ha tetszik egy olyan világban, ahol erre semmi, de semmi szükség nincsen? Ugyanakkor az ilyesfajta érzékenységre mindenkinek szüksége van. Nagy tudósaink a világban sohasem érték volna el azt, amit elértek, ha a művészetek nem lettek volna a sajátjuké. És nemcsak az irodalom. Tudtak mindent. És ez a mindentudás, ha emberileg jókká is tette őket, nem gátolta semmiféle tudományos eredmény elérését. Sőt!
A fiatal Babits és Kosztolányi véleménye Adyról
Ez a két hatalmas talentum. Babits és Kosztolányi. Akiknek bűnük csak azért bocsánatos, mert a fiatalság heve, a trónszerzési vágy ott lüktetett bennük, mint a pályakezdők forrófejűségében szinte mindig. A Babits–Juhász–Kosztolányi levelezéskötetben a két „füves” rendesen nekimegy a harmadiknak, aki Babitsnál csupán hat, Kosztolányinál pedig nyolc évvel idősebb. Ady hatása azonban dermesztő. Elnyom minden hangot. A két fiatalabb meg elkezdi ostorozni a legnagyobb magyar ostorozót. 1906 februárjában így ír Kosztolányi Babitshoz:
„A modern irodalom trónusába egy kiállhatatlan és üres poseurt ültettek: Ady Endrét, s nem mások, kedves barátom, mint azon szintén modern szellemű fiatalemberek, kik arra aspirálnak, hogy rossz, modoros és affektáltan zűrzavaros verseiket a B. N. tárcarovatában közöljék.” Ez a kiállhatatlan „pozőrség” – ha ez egyáltalán az, a számtalan sebből vérző Adynál – Pilinszkyt is meggátolta abban, hogy például József Attila mellé helyezze a maga panteonjában. Babits Mihály nem késlekedik a válasszal. Az a Babits Mihály, aki később Ady legbensőbb barátjává nemesül. „Gatyás, bamba társak?” Nagyon fölháborítja. Védi foggal-körömmel a magyar fajt. Nem fajtát (sic!) Mert József Attila itt még egyesztendős sem volt, így hát nem is olvashatta tőle azt az invokációt, hogy „érted haragszom, nem ellened”. Hogy Ady a magyarságért aggódik, ő, a bús, bocskoros magyar nemes, aki tudja, hogy a magyar ugar tájbéli és szellemiségi sivataga sohasem fogja valóban integrálni Európába ezt a tényleg rendkívüli nemzetet. „Távolítsuk el ezt a kellemetlen alakot, aki gondolataink hátterében áll: Ady Endrének megvan a létjoga a magyar költészetben (bár költészetének híres magyarságát sem hangulat, sem stiláris fordulatok nem igen igazolják: mert néhány új ritmust, új szó-hangulatot alkotott, mert néhány szép verset csinált. S azért, ha megkérdi tőlünk (egész naivul):
– Szabad-e sírni a Kárpátok alatt? – mondjuk nyugodtan, (mielőtt hátat fordítanánk neki):
– Csak méltóztassék. Miattunk sohse zsenírozza magát. Sírjon. Akár bőgjön.
Pedig nem bőg – csak nyávog. És nagyon hasonlít a hangja a szerelmes macskáéhoz.” A kifinomult, katolikus Babits. Illúzióromboló? Igen. Az is. De Kosztolányi levele, melyből már idéztünk, szinte belehajszolja ebbe a válaszba. Mert a fiatalabb barát a levéllel küld mást is. És ezzel sikerül fölhergelni ezt a visszahúzódó, szerény és csöndes, modern elmét. „Postán elküldtem számára – mármint Babitsnak –, az Ady új – hülye! – kötetét, olvassa el, s rögtön írja meg róla a véleményét. A jobb darabokat (Fehér csönd, Csókok násza, stb.) nem most írta, s ő rosszaknak tartja. Föltétlenül szóljon arról is mit tart a magyar-szidásról, a »Bús magyar ugar«-féle kifejezésekről, mely őt a »nagyratörőt« (ugyan hová a fenébe siet?) tönkreteszi. Nekem viszket a tenyerem s fölpezsdül bennem ugyanaz a vér, mely a nagyapám eréből 1848-ban lecsurgott az isaszegi síkra. Mert vadmagyar, fájdalmasan magyar vagyok minden szociológiai tanulmányom ellenére is s az is maradok...” Mindezt huszonegy évesen írta Kosztolányi. Aki Ady halála után revideálta minden deklaratív vélekedését. Mert be kellett látnia, hogy nem kell föltétlenül agyontiporni az elődöket, legyünk bármennyire is fiatalok. Rá kellett jönnie, hogy a művészet egyfajta kontinuitás, mely sohasem ér véget, láncszemei sohasem szakadhatnak szét, mert akkor nem jöhet más, mint a mutáció. Metafizikába ültetett genetikai kódrendszer. Amelybe maga az Isten sem képes belenyúlni, legföljebb sugalmaz. És akinek vannak antennái, hát követi. A determináltságot azonban nem kerülheti el senki. Kosztolányi utolsó, kirohanásszerű megnyilatkozása, Ady-ellenessége ugyanebben az évben, de nyár végén datálódik Babitshoz írott levelében. Ahol kap Juhász Gyula is szépen. Hozzá kell tennünk, hogy Babits már a kezdet kezdetén védi Juhászt, rendkívüli elmének tartja és jelentős költőnek. Kosztolányi azonban ekkor még kíméletlen: „Ön, édes barátom, a mi nagy és nemes fajunknak megtestesült genialitása. Petőfi unokája. Egy kölyök-Arany.” Mennyire hasonlatos ez a megjegyzés Baudelaire-éhez, aki meglátván Rimbaud-ot, a fiatal géniuszt kölyök-Shakespeare-nek nevezte. De folytassuk Kosztolányival: „Mi az ördögnek fordítja angolra Aranyt, miért ír jó francia verseket? Miért művel csodákat játszva, mosolyogva a magyar ember? Feleljen nekem. Előre édes Mihály, Vörösmarty-Babits Mihály, előre. A poézis nem a szifiliszes és impotens Ady Endrék, az agyalágyult Juhász Gyulák és okvetetlenkedő Mohácsy Jenők előjoga, hanem a küzdő és hívő embereké.”
Három „füveskönyv” tehát; három nagy költő, kik közül is kiemelkedik Ady zsenialitása. A XX. század irodalmi isteneinek atyja. Aki mindössze negyvenkét évet élt. Kosztolányit, ezt a szép férfit, feleségével szólva a „titáni Didét” ötvenegy évesen lökte a sírba a fogínyrák és annak metasztázisai. Babits Mihály gégéjét is a rák szorongatta, hiába könyörgött a Balázsolásban Szent Balázshoz, hiába sikoltott utolsót a Jónás imájában. Ötvennyolc évével akár korelnök is lehetne, de kornak számít ez a rövidke idő? Vele együtt meghalt a Nyugat is. De a szellemiség nem. Három nagy nemzedék és a negyedik, mely az Újholdban inkarnálódott és adta tovább ezt a beláthatatlan irodalmi metagenetikát. Egyikük műve sem maradt torzó. Mindhárman időben hallgattak el. Hogy a sors vagy az Isten miért nem volt velük kegyesebb, talán mindhármójuk életműve igazolja. Ez az állatnak sem való szenvedés hozhatta föl az igazi gyémántokat a tengermélyről. Az utókor pedig nem lehet eléggé hálás.
Isten, élet, halál, sors
E fogalomsor mindhármuknál mindent megelőz. Babitsnál Isten magától értetődik. Ady keresgél. Kosztolányi pedig mintha megtérne a Hajnali részegség utolsó soraiban: „...úgy érzem én, barátom, hogy a porban, / hol lelkek és göröngyök közt botoltam, / mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak / vendége voltam.” Noha, amit a füveskönyvben is idéz a szerkesztő, vagyis az utolsó versszak eleje tele kétellyel: „Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,/ s azt is tudom, hogy el kell mennem innen”. Talán mégis föloldja ezt a kételkedést az utolsó két sor. De csak talán. Mert meg nem tudjuk soha. Kielemezhetetlen. Kosztolányi ugyanis a jelenvalóságban hitt, az Életben, akár csupa nagybetűvel is írhatnánk. Az mindenesetre jelez valamit, hogy Kosztolányi füveskönyve egyetlen oldalnyi gondolatot tartalmaz erről a kérdésről. Ha nem ebben a könyvben is, de Kosztolányi kijelenti: „Ha nem lenne halál, művészet sem lenne.” De vajon függetleníthető-e ez a gondolat Istentől? Ugyanis amit írt, az axióma. Pontosan a halál szorításában préselődik az az édes, de sokszor keserű lé, mely a művészet. Teher alatt nő a pálma? Valóban. De a hívőt, ha igazi, akkor nem szoríthatja a halál. Sem tudatosan, sem tudat alatt. Mert Istenben bízik. Hallja minden percben Krisztust: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki bennem hisz, az örökké élni fog.” Babits mennyire egy kisgyermek módjára fél! Ősz és tavasz között című nagy művének utolsó versszaka a rettegés, és egyben a megnyugvás dalba oltott imája: „Száradt tőke, unt tavalyi vendég: / nekem már a tavasz is ellenség! / Csak te borulsz rám, asszonyi jóság, / mint a letört karóra a rózsák, / rémült szemem csókkal eltakarni... / Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!” És ezután még öt évig kellett kínlódnia, rekedten és aztán némán, hogy mély hívőként odavegye szentjei közé a Fiú. Azt a Babits Mihályt, aki így írt a szeretetről: „A szeretet az Isten grádicsa.” Aki nem haragudott az Istenre e szörnyű sors miatt. Aki sohasem káromolta volna a Teremtőt. Aki a hitbe odavarázsolt egy ambivalenciát: „...csak szorosan katolikus elvek szerint lehet igazán művészi életet élni.” Hogyan!? Mit jelent ez? Ájtatos manóként éljen a művész? Nem. Nem ezt jelenti. Hanem annyit: egyetemes módon. Ebből természetesen nem vehető ki az Isten. Tartozéka. Ahogy az univerzum ott lüktet mindhárom alkotónk füveskönyvében. A bent és kint egyszerre való megélése. Mindhárom költőnél fölmerülnek a végső, nagy kérdések. Örök halál vagy örök élet? Föltámadás vagy puszta szerves kémia a temetőben. Eleve elrendelés vagy szabad akarat. Babits Az elbocsátott vad című poémájában, mely szintén esszévers, így szól az utolsó versszakban: „Nem hiszek az Elrendelésben, / mert szabad vagyok: oly szabad, / mint a bolond bogáncs a szélben / vagy vad bozót között a vad. / »Vezessen Hozzád a szabadság!« / így kérem olykor aki vár, / mert nem annak kell az imádság, / ki Istent megtalálta már.” Babits katolicizmusa abszolútum. Mégis, egyik fiatalkori, dermesztő erejű versében mintha a predesztináció húrjait pengetné egy nyolcvan éves ember bölcsességével. „Tudom, miért ide, s tudom kiért jött: / háziurunk fia halódik, vért köp – / ő, az a mélaszemű fiatal. / jó fiú, szép fiú, mégis meghal. / Tudom, a rém kiért, s tudom, miért jött. // Ó én már vénülök, mindent megértek: / meg kell ma halnia, mert sokat élt, / mert sokat szeretett, keveset félt.” Ez az esszévers egyik mintapéldánya, a filozofikus hajlam, a mindentudás valódi egyeteme. Akárcsak az Esti kérdés általánosságokban fölsorolt, nagy kérdései, a miért vagyunk a világban, aztán miért nem leszünk és akkor mire jó ez az egész. A füveskönyv idézi is a vers utolsó két sorát, melyre megválaszolni lehetetlenség. „miért nő a fű, hogyha majd leszárad? / miért szárad le, hogyha újra nő?”
Ady és Kosztolányi már elejétől fogva a halál jegyesei, míg Babits, talán mély hívősége okán csak tapintja, érinti, olykor megszólítja az elkerülhetetlent. Adynál is ott a szabad akarat. A meghívott halál. És az élre áll. A halottak élén. S lám, Babitsra rímelve: A Halál autómobilján, A Halál pitvarában, A Halál lovai, és még sorolhatnánk. Szimbolizmus a javából, de nem csupán szerepjáték. Ady Endrét nem rettentette a halál. Talán mások halála igen. A sajátjával nemigen törődött, pedig nagy életigenlő volt, habzsolta az életet, de a halál, az Isten, a sors egymásba kapaszkodva, mint egy megállíthatatlan kaleidoszkóp, eggyé olvadt az emberben és a művészben egyaránt. Kosztolányi pedig így írt: „Jaj Istenem, mennyire nem ismernek engem – a művészetem sem –, és mennyire szégyenlem, hogy egykor komolyan vettem néhány elismerő szót, melyből az tetszett ki, mintha értenének. Nem, ők nem értenek engem. Ők azt hiszik, hogy csaló vagyok, és hogy nem minden betűm a halál mélységéből sarjad. Ők nem tudják, hogy az én virágaim a gyökerükkel a sírokba nyúlnak.” Mély vallomás. Mély hitetlenség és mély hívőség. Mintha Isten nem is lenne jelen. Pedig a leosztást ő végzi. Kosztolányinak ez jutott. És a halál előtti mérhetetlen szenvedés. Igazi művészt nem kerülheti el a halál állandó jelenléte. Kosztolányi ezt így fogalmazza meg. Egyik idézet sem a füveskönyvből való! „Engem igazán mindig csak egy dolog érdekelt: a halál. Más nem. Azóta vagyok ember, mióta a nagyapámat láttam holtan, kilencéves koromban, azt az embert, akit talán a legjobban szerettem akkor. Költő, művész, gondolkozó is csak azóta vagyok. Az a roppant különbség, mely élő és halott közt van, a halál hallgatása megértette velem, hogy valamit tennem kell. Én verseket kezdtem írni.” A halálközeliség, a visszavonhatatlan betegség Babitsból és Kosztolányiból csalta ki a legnagyobb versműveket. Ady egyenletesen ballagott kéz a kézben a halállal. Egyet azonban föltételezhetünk: mindhárman Isten közvetlen közelében várják a föltámadást. Emberekként. Művészetük már itt, legalábbis a magyar földön öröklétre ítéltetett.
Magyarság, identitástudat
Mindhárom költőnél központi kérdés. Kosztolányi például odáig megy, hogy kijelenti: „A magyar író Trianonba hal bele.” Ady nemzetostorozásáról már szóltunk. Minden rezdülése magyar. Belebetegszik, hogy nemzete nem emelkedik föl. „Tessék nézni, látni a nemzeti föllendülést. Az emberek nem akarnak megszületni. Az emberek elmennek innen, ha már élnek. Az emberek nem házasodnak. Az emberek óvakodnak az utódoktól. Az emberek sietnek meghalni, mert nincs mód élni. Ez a nemzeti föllendülés.” Nem, ez nem egy mai közvélemény-kutatás zanzája. Ady valóban próféta volt. 1989-ben, mikor Szűrös Mátyás kikiáltotta a harmadik magyar köztársaságot, a demokratikus ellenzéknek el kellett volna olvasnia Ady intelmét: „Büszke polgársága csak olyan társadalmaknak van, ahol a polgárság forradalmat csinált, s véres kézzel dobálta ki kastélyaik ablakán elnyomóit. A magyar polgárság csinált talpnyalást, üzletet, kalábriászt, de forradalmat soha, s ezért – nincs...” Persze jól emlékszünk Antall József szavaira, hogy tetszettek volna forradalmat csinálni! Csakhogy itt régen nem volt polgárság! Azt sikerült szinte teljesen elpusztítani. Ma kellene rendszert váltani, de már késő. A megoldás csak egyetlen lehet, amit füveskönyvében Ady ajánl: „Csak a lélek növekedése ragadja előbbre egy fajta sorsát.” Áment is mondhatunk rá. De Ady Európa felé is tesz némi megjegyzést, Brüsszel urainak, mert már akkor tudta: „A magyarság szükség és érték az emberiség s az emberiség csillagokhoz vezető útja számára.” Az állandó egzisztenciális szorongattatásokra is vannak szavai: „Minden országban érzik ám ma már az emberek, hogy a nemzeti becsület ott kezdődik, ahol a munkát honorálják.” A lihegő nacionalizmus meg végképp nem Ady sajátja: „Halálra butították ez országot a nemzeti kurjantások.” Azt már nem érhette meg, mennyire butította ezt a népet a teljes nemzetietlenítés! Azt sem tudhatjuk meg, mit és hogyan írt volna Ady Endre, ha megéri az átoksújtott trianoni békediktátumot. Ha megérte volna azt a szégyent, hogy Nagyváradra csak útlevéllel mehet. Írt volna revizionista publicisztikát? Verset? Ki tudja. Annyi bizonyosra vehető, hogy a traumát sohasem heverte volna ki. És Babits Mihály? Ő ebben a kérdésben, mint istenhívő, óvatosabb volt. Mert Isten az egész világ istene, mert olyan, hogy éljen a magyarok istene, nincs, nem lehetséges. Tudta ezt Babits is. Ennek ellenére nagyon magyar volt. Hű a nyelvhez. Az identitás magyar író számára legkézzelfoghatóbban az anyanyelvben szintetizálódik. Ahogyan az a Kosztolányi füveskönyvéből vett idézetből kristályosan kitetszik: „Magyar író az, aki magyarul ír, mégpedig jól, egyénien, frissen ír magyarul. Bárki politizálhat jobbra vagy balra. De arra, hogy valaki milyen író, sehol a világon nincs más megkülönböztető alap, mint a nyelv, a vérségi származásnál is erősebb kapocs, s aki másfelé sandít, az téved, az bűnt követ el a közösség ellen, amelynek nevében fölszólal.” Babits Mihály a jungi kollektív emlékezetre hívja föl a figyelmet a füveskönyvben. „Az emberi öntudat alapja az emlékezet; a nemzeti öntudaté a történelmi emlékezet. Testemben egy parányi sincs abból az anyagból, amiből hét évvel előbb voltam: de ugyanaz vagyok, mert emlékezem. Épp így: ma senki sem él azokból, akik kétszáz éve éltek e hazában: de ugyanaz a nép vagyunk, mert emlékezünk. A jelent csak a múltból lehet megérteni: a jövőt csak a múlt alapjára felépíteni (…) A múlt ismeretének lehető forrásait éppoly szükséges ismerned, mint a történelmi hazugságok eredetét. Kezdetleges ember mindent elhisz, intelligens mindent megbírál. Tanuld megkülönböztetni a hihetőt a hitetlentől.” Ilyenkor persze könnyen fölmorajlik az a tömeg, melyet Babits „kezdetlegesnek” mond. Kosztolányit is megbírálhatták azért, mert netán úgy festett, hogy ő különb, mint mások. Erre aztán egy ma is használható szót biggyesztett ennek a helyére, amiben hiába keresünk bármit, ami kirekesztő lehet, és ez a szó a különböző! Ha már nála tartunk, a magyarságról írott utolsó szakaszát idéznénk a füveskönyvből: „Mihelyt azonban beszállt a harmadosztályos fülkébe, a magyar kocsiba, s megcsapta orrát az ismerős, áporodott szag, szegény hazájának nyomorúsága, úgy érezte, hogy otthon van.” Ma sincs másképp. És nem csak és kizárólag a nyomorúság kontinuitása miatt... Ezt a nyomorúságot és ízléstelenséget, ezt a szemléletváltásra sohasem hajlandó slendriánságot oldja némiképp Babits füveskönyvi megjegyzése, de nem teheti semmissé: „Csúnya tájképet sokat láttam, csúnya tájat még nem.”
A nő mint múzsa. A nő mint feleség
Mindhárom költőnél rendkívüli szerepet játszott a nő. Nehéz valamiféle hierarchikus sorrendet találni. Élet? Halál? Isten? Magyarság? Sors? Vagy éppen a nő. Alá- vagy fölérendeltség, esetleg párhuzamosság? Azt leszögezhetjük, hogy nők nélkül egyikük sem lett volna az, amivé vált. Halhatatlan, nagy költőkké nők nélkül bizonyára nem váltak volna. Vagy másként. Babits Mihály a legközelebbi, akinél nem a nő volt mondanivalójának első számú tárgya. A mélyen hívő katolikusnak Jézus Krisztus volt a legelső, aztán a haza. És csak ezek után maga az irodalom. Feleségére azonban rendkívüli módon támaszkodhatott. És nem könnyű írófeleségnek lenne, akkor főleg nem, ha a nő is irodalmi babérokra tör. Török Sophie közölhető verseket írt, tehetséges költő volt, de Babits Mihály mellett, ahogy ma mondanánk, nem rúghatott labdába. A testi kínok közt a nagy költő csakis reá számíthatott. És az asszony zokszó nélkül csinálta végig a hosszú haldoklást, egy géniusz kihunyását, annak minden bűzével, keservével, infernójával. Babits úgynevezett Beszélgetőfüzetei, melyek két vaskos kötetben jelentek meg 1980-ban a Szépirodalmi Könyvkiadónál, végigköveti, ennek a pokoljárásnak legapróbb rezdüléseit is. Mégsem ajánlott olvasmány, mert illúzióromboló, és végtelenül – magánügy. Babitsot, a férfit is nyilván megérintette Ady halála után Csinszka közeledése. De ellenállt. Annak a Boncza Bertának, aki rémülten rohant orvoshoz, vajon Ady luesze megfertőzte-e őt? És megnyugvással távozott. A vérbaj, abban a legvégső stádiumban már nem okozott infekciót. Csinszka számára nem maradt más hátra – hozzáment a korszak egyik leghíresebb festőművészéhez, Márffy Ödönhöz. Mondhatjuk úgy is, hogy föltétlenül művészközelben szeretett volna maradni, ami valljuk be, egyszerű, más szóval, átlagasszonyoknál nem éppen a legáltalánosabban elfogadott férjválasztás. Babits Mihály élvezeti szférája ha nem szűkült is be teljesen, de megmaradt férji státusában. Egyetlen mondata erről marad a szellem szférájában: „Aki a tudatlanságot veszi el, az félig-meddig az ártatlanságot veszi el; s ebben áll a nevelő élvezete.” Tanárként képzelte így, de talán abban is reménykedhetett, hogy művei is tanítani fognak.
Kosztolányi Dezső életében a nő sokkal magasabb piedesztálon áll, mint Babitsnál. Ám ahogy idősbödik, lassan fölhagy a léha élettel, mert egyre többet dolgozik, gyermeke születik, elő kell teremteni a Logodi utca és a Tábor utca sarkán lévő villa megvásárlására a pénzt, mely még így sem elég, fizetni kell hát a kölcsönt is. Múzsája mégis Harmos Ilona marad, a feleség, aki rendkívüli könyvet ír férjéről és Karinthy Frigyesről is. Az asszony színipályáját hagyja ott Kosztolányiért, de közben tehetséges novellista, de akár Török Sophie, ő is, ha nem teljes is az az árnyék, de mindenképpen félárnyékban él. Ő is végigkínlódja Kosztolányi haldoklását, ő az, akibe az író kapaszkodik, aki a halálközeliségben az egyetlen létező lény, aki még ideköti az e világi, de már törhetetlenül fájdalmas vegetálást. Legszebb szerelmes versét is ehhez az asszonyhoz írja, akit nem szerelemből vett feleségül, de tiszta szívéből, szeretettől vezérelve. „Lenge lány, / aki szó, / holdvilág / mosolya: / ezt mondja/a neved, / Ilona,/ Ilona.” Így ír a füveskönyvben: „Aki szerelmet visz egy házasságba, az nem sokkal bölcsebben cselekszik, mint aki otthonában egy gyönyörű, kecses leopárdot helyez el, hogy vigyázzon nyugalmára. Nemigen való oda.” És mégis, mindenkit a szerelem űz a házasságba. Pedig mindenki tudja, hogy az hamarosan elmúlik. De tiszta fejű-e a szerelmes ember? Nem. Kosztolányi, betegsége eszkalálódása idején szerelmes lett egy férjes asszonyba. Még párbajozni is akart! Felesége szólt rá erélyesen, hogy ne! És hallgatott rá. Mi meg nem haragudhatunk Kosztolányira. Mert a szenvedése leírhatatlan. Kilenc műtét. Égették a csontját! Zöld tintával írt. Írt Ilonának, hogyha szereti, hát elvágja a nyakát. Persze ezt nem lehet megtenni. Csak várni valami csodát. Istent. Hogy hátha mégse. Pedig ezt odafönt?, vagy odalent?, már régen eldöntötték. Legmegrázóbb költeménye Harmos Ilonához szól. Februári óda. Ilyen szakaszok: „Ijedve futnék, ámde hová lehet? / Nincsen menekvés, zörgetek esztelen, / kemény kilincsen és vasajtón / koppan a szándék. // Csupán te állsz itt, kedvesem, árny gyanánt, / távolba mosva, sápatag és merőn, / már mint az özvegy, kit halott férj / hűtlenül elhagy. // Még sincs üres szó ajkadon, és hazug / vigaszt se súgsz te. Mint a csodálatos / józan való vagy, és a hűség / s mint a halál nagy.” Az utolsó két négysoros a magyar költészet legszebb köszönetnyilvánításai közé tartozik, ami túllép a hálán. „Lásd, így dicsérlek szakszerű, tárgyias, / pontos szavakkal, úgy, ahogy illet ez, / mert köznapi voltál te mindég, / mint a verőfény. // Kések között, a végzet a vállamon, / téged dalollak, még nyomorékul is ,/ száj nélkül is, szájamba sebbel, / emberi nagyság.” Aranysárkány című regényében Novák tanár úr szájába adja nőkről alkotott véleményét. Persze vigyáznunk kell. Kosztolányi sohasem a narrációban mondja el véleményét a világról, hanem a dialógokban. Tézis és antitézis csapnak össze, hogy aztán a járatos olvasóban valamennyi posztulátum szintetizálódjék. „A nő, kit a szépségnek hisznek, durvaság... Kígyó vagy farkas, mindegy. Háládatlanok, de az életrevalóság háládatlan. A háládatlanság a törvény.” Ezzel egyáltalán nem annullálja a Februári óda elragadtatott sorait, mert nem a nőről beszél, hanem a szeretett emberről. Aki közben nő is, de nem úgy.
Ha Babits Mihály a poeta doctus, akkor Kosztolányi Dezső az egyedi átmenet a tudós költőből a koszorús felé, vagy éppen fordítva. Ady Endre egyértelműen poeta laureatus. Ez az állapot együtt jár az állandó lobogással. Ady szerelmeiről fölösleges beszélni, mindenki hallott Lédáról, Csinszkáról, Dénes Zsófiáról, azaz Zsukáról. Benedek István remekmívű könyvben foglalta össze mindazt, amit Ady szerelmeiről tudni kell és érdemes. (Ady Endre szerelmei és házassága, Százszorszép Kiadó és Nyomda, 1992) Füveskönyvében számottevő aforisztikus írást találunk, melyek bölcsek, távolba látóak, olykor axiomatikusak. Ilyen például ez a mondat, mely túlnő a szerelmen: „Ne féljetek; ha szerettek, nincs elmúlás.” De eljut idáig is: „Szerelemről daloltam én is először. Aztán egész sablon szerint csalódva sirattam eltemetett reményeimet. Az élet később többre tanított. Megtanultam, hogy a szerelmi bánat legkisebb a világon.” Merész kijelentés, hiszen aligha befolyásolhatunk agyi „anyagcserezavarokat”. Boldogsághormonok áramlását nem lehet tudatosan gátak közé szorítani. Talán csak az illúzióvesztés és az undor „törölheti” a lázas kódokat. Ady is hajlamos a metafizikai megközelítésekre. „Láttam én is, hogy a legférfiúbb férfiún mint üt ki válságos percekben a nő, mely nyilván ősibb, erősebb és primitívebb alkatfele az embernek.” Archaizálás után jöjjön az az Ady, akiről joggal gondolhatnánk, hogy mindent tud a nőkről. „A nőt csak a nő ismeri.” Aztán így ír: „Nagy kár, de míg a világ világ, bizonyos dolgokban sohase fogunk az asszonyokkal boldogulni.” Férfiúi felsőbbrendűségét csak nagyon finoman mondja ki: „Azért teremtődtek a lányok, hogy póznák legyenek a férfiúi élet országútján.” És minden hiába, az élet legnagyobb ismerője mégiscsak a zseni: „Hiszen akit az asszonyok szeretnek, azokat nem szeretik – férjeknek.” És mintha ezt a gondolatot fűzné tovább, amikor a már szinte banalitásba hajló mondatot leírja: „Tudnak a nők szeretni? Nekik csak egy céljuk van: férjhez menni.” Nem bonyolódik schopenhaueri fejtegetésekbe, hogy mi is a nő, a házasság végső célja, tudta ő azt nagyon jól. A faj fenntartása. És semmi egyéb. És erre még rá is tesz egy lapáttal: „Gyönge az ember, ha egy asszony azt akarja, hogy ne legyen erős.”
Három füveskönyv, három szellemóriás hitvallás-sorozata. Higgyünk nekik? Nem muszáj. De föltétlenül ajánlatos a dolgok végére járni. Teljes extrovertáltsággal szemlélni a világot. Nőt, hitet, Istent és sorsot. Magyarságunkat. És meg fogjuk tapasztalni, hogy majdnem száz százalékban e három szerzőnek igaza volt. És van. Mert örök lenyomatai ők térnek és időnek. Babits Mihály a ma irodalmának is üzen a messzi múltból, ahogy óvatosan fölemeli mutatóujját: „Sohasem a kiválók fejezik ki a korukat.” Akik meg megvetnek mindent, ami érzelem, lélek, Isten, akik mímelik a művészetet, és mint disznó a mocsokban – mely neki édes elfoglaltság –, nem hempergőznek meg egy életen át hittel hitetlenkedve, ezt üzeni Babits: „Minden irodalomnak lelke a líra.”
Lazi Könyvkiadó, Szeged, 2006.
P. Papp Zoltán
Nonszenszek
Kettőslátás
Levegőnek nézett
s mégis kikerült
Fagyos börtönőr
Fogvacogva
fogvatartó
Nagybani kleptomániás
Rendre lopja a napot
Nem hiányzó hiányzó
Pátosz nélkül temették a pátoszt
csak a szűk család az
érzelgősök közhelyesek
aránytévesztők szellemi tunyák és a
locsogók zokogtak vigasztalan
Játékszín
Mindég veszt ő
színtévesztő