Oláh András

nem jöttél közelebb

voltam bűnben élő hazug lelkű őrült

életem megcsalt szerelmekkel bővült

voltam lázadó – ki előremenekült

s törvénynek szabálynak ellene szegült

vétkeim nem bántam: az Úr csak vállat vont

– eljön majd az idő amikor árat mond –

a viszolygó érzés szívemben egyre nő

a kifosztott múltból nem fakad több erő

a tünékeny fényben már semmit sem látok

csak egy lekaszabolt és kivérzett álmot

trambulin

(Finy Petra szövegének felhasználásával)

egyszer fenn egyszer lenn

pofonegyszerű a képlet

miért kellene hát gyűlölni

a téli Duna-partot

vagonokban remegni idegenként

könnyeket szégyellve átkozódni

gyulladt szemekbe homokot szórni

gyökeret eresztve haldokolni

félve lesni a tavaszt

a virágok szomorú meséit

a párnából az álmokat kilopni

nyelvet ölteni a hazugságokra

kinevetni a könnyűvérű szavakat

fellázítani az esetlen reményt –

már nem lehetnek kifogásaid

megtanultad az önzést egészen

tudsz semmit sem felejtve élni

és nem akarhatsz mást

mint elfelejteni mindent

[arról a nyárról beszélek]

arról a nyárról beszélek

amikor a parti fövenyen

kapkodva – nehogy meglássanak –

remegve bizalmadba fogadtál

komisznak találtuk a nap hevét

panaszosan bámult ránk a ledobott bikini

s belénk fészkelte magát az álnok izgalom

kapaszkodtam beléd

mint uszadékfába a sistergő hullám

s tested rejtekéből hunyorogva

lestem lopott szoknyáját a nyárnak

mely vízben hancúrozó cigány lánynak öltözött

s nevetve fröcskölte ránk pajkos örömét