Nyírfalvi Károly

 

11 másik film

 

Árnyékgitárosok voltunk mind. És persze indiánok. Annyi minta akadt akkoriban. Lehettem volna Bornemissza Gergely kései utóda, vagy Jumurdzsák, egy flastrom a szemre, s egy elveszettnek hitt és meglelni vélt gyűrű, a mozi kínálta ezeket. És mi mindig hasonlítani akartunk a nagy hősökhöz. Előléphetett regényből vagy filmből, vagy mindkettőből, akár 1968-ban, amikor filmre vitték az Egri csillagokat. Egész családok zarándokoltak a moziba, mi is. Akkor ültem először zárt páholyban, elöl a nővérem és én, mögöttünk a szüleink. Ritka pillanat, apával moziban. Ha végiggondolom azt a húsz-egynéhány évet, míg volt apám, moziban nem sok időt töltöttünk együtt. S mi maradt meg a filmből? Nagy és szélesvásznú, látványos és cselekményes. Később meséltek mindenfélét, mendemondák keringtek hatalmas bakikról, s a későbbi megtekintések során már csak ezek meglétére figyeltünk, vagy hogy cáfolni tudjuk a kósza pletykákat. Igazából nem kedvelem a történelmi filmeket, egy-két remekműtől eltekintve, de akkor kisgyerek voltam, és egész másra figyeltem, magamba szívtam a színeket és a fordulatosságot, a zenét és a tájat. A hibákra egy gyermek szeme nem vevő, nem keresi őket, legfeljebb észreveszi. Azóta sem nagyon nézek történelmi mozikat, becsületemre legyen mondva, később, amikor kötelező olvasmány volt, elolvastam a könyvet is. De összehasonlításokat nem tettem. S az igazi emlék csupán annyi, először együtt a család egy moziban, ott is egy meghitt, nekünk fenntartott zárt páholyban, az olyan különleges volt akkor, olyan furi, a bennünk bujkáló sznob emberkének fantasztikus élmény.

A gyerekkor játékkal telt, s ha játék, ott volt a labda, ha meg nem, a játék fegyverek, a végtelen udvar, ahol eláshattuk, és beáshattuk magunkat. És ott volt még, ha távolról is, a háború árnyéka. Hatvanas évek, a helyszín Vietnam, a tv, a Híradó, a tudósítások, esti filmként pedig a Négy páncélos és a kutya, vagy a háború a gyermek szemében épp csak komikusan felvillantott arca, A tizedes meg a többiek. Akkor láttam először, és akkor csak a vicces jelenetek maradtak meg az emlékezetemben, azóta sokszor, legutóbb épp nemrég, az ünnepek alatt, most már egyre világosabbak az árnyalatok, a figurák összetettsége, ember mivolta, na meg hogy a háborúnak semmi köze a hétköznapi emberséghez, de a valódi romantikához sem. Játék közben hányszor haltunk meg és változtunk át valaki mássá, aki hősnek tűnt a szemünkben, e felismerések hatása az is, hogy nem túlságosan rajongtam a történelem tantárgyért. A filmet viszont bármikor meg tudom nézni, átível korokon, rajtunk, a kicsinységünkön, vélt nagyságunkon, politikai rendszereken. Semmi nem árthat neki, mert közlendője független minden iránytól, beállítottságtól, életigenlése példaértékű, és még szórakoztat is, úgy vagyok vele, mint Woody Allen figurája a Hanna és nővéreiben, mikor egy félresikerült öngyilkossági kísérlet után, végül beül egy moziba, és a ki tudja hányadszor látott Kacsaleves jelenetei láttán rádöbben, jobb, hogy él. Én meg nézem A tizedes meg a többieket, nézem a háborút, és tudom, minden a túlélésről szól, hogy tovább vigyük azt a pici szikrát magunkért és másokért. Fekete-fehér és nagyon színes.

És még egy fekete-fehér film, bár a színeknek nincs szerepük a szöveg szervezésében. Igaz, ez a film is történelmi időszakban született, olyan évben, amikor én még nem is éltem, mélyebb emléket nem is ezért hagyott bennem, hanem mert később évente láthattam. Akkortájt már délelőtt jártam iskolába, és kora délután végeztem is; ha épp nem lógtam a többiekkel, hanem öntudatlan fegyelemmel hazamentem, még elcsíphettem a tv-ben, amint filmesztétika-oktatás keretében vetítik, némi elő- vagy utószóval, és nem voltam rest olykor végignézni egy-egy ilyen műsort. Akkor még az sem számított, hogy a film fekete-fehér, de hisz a tv-műsor is az volt, megszoktuk, sőt az sem jelentett nagy csodát, hogy irodalmi adaptációkat nézek. Csak peregtek, és történt valami, néha pedig egészen érdekes gépállásokkal sokkoltak az operatőrök. A Hannibál tanár úrból például ennyi maradt meg, a felülről, illetve alulról fényképezett figurák, ahogy az árnyékuk és tartásuk kifejezi önnön nagyságukat, kicsinységüket, esendőségüket, de sokat nem értettem a történetből. Diák voltam, s ott mozgott egy szerencsétlen tanár szerepében Szabó Ernő. Ennyi. Nem olyan rég elolvastam a könyvet, a kisregényt, melyből a forgatókönyv készült. Találni eltéréseket. Mondjuk úgy, ez a rendező olvasata. De nem volt olyan tragikus a végkifejlet sem, mint a filmben, olyan befejezetlennek tűnik az egész, a film viszont lezárul egy dramaturgiai értelemben kézenfekvőnek tekinthető halállal. Miért tolakszik mégis ide az emlék? Mert nem áll össze, hisz ha cselekményét kellene felidéznem, fordulhatnék az internethez, s másolhatnám ide, mint ahogy meg is teszem: Nyúl Béla szerényen él családjával. Az iskolában latint tanít, szenvedélye a római kor, Hannibálról ír tanulmányt. Egy pillanatra úgy tűnik, a tanulmány sikerére tekintettel vége a Nyúl család nélkülözéseinek, ám szintén a dolgozat miatt politikai botrány keveredik a parlamentben. Nyúl Béla hiába kéri volt osztálytársa, a képviselő segítségét, Muray az amfiteátrumi nagygyűlésen a tanár ellen uszítja a népet. Nyúl Béla nyilvánosan bevallja tévedését, a tömeg felzúg a lelkesedéstől. Nyúl Béla ijedtében meghátrál, és a párkányról lezuhanva szörnyet hal. De másért fontos, felidéz egy kort, annak oktatását, a körülményeket, vagyis mindazt, amiért megmarad bennünk egy film, minden értéke ellenére, vagy minden hibája mellett is. Ráadásul még a filmzenét sem szeretem, de ezen már rég túltettem magam, hisz akkor mit néznék a moziban.

Tizenkét évesen nyiladozó szívvel, afféle keblemre-az-egész-világot hangulatban láttam először. Feketén, fehérben. Szerintem nincs is másmilyen változata. Pedig az ember igyekszik színesben álmodni, álmodozni, ábrándozni, és emlékezni is. Sok-sok visszacsatolás. Ezt a megoldást később nagyon nem kedveltem, olyan művivé, mesterkéltté tett minden egyszerű és kerekded történetet. De a Szerelmesfilmben minden nagyon a helyén volt. Így jön hát elő az ideális életkor. Akkor ért el, amikor irigykedő, sóvárgó szemmel néztem az utcán bóklászó fiatal párokat, gondoltam a kapualji lehetséges csókokra, a suttogva kimondott szép bókokra. De mindez nekem nem adatott meg, így a filmtől épp azt kaptam, amit később egyéb elvek miatt elfeledtem volna. A visszaemlékezések sorának jeleneteit, amikor a két főhős gyermekkori összekapaszkodásának lehetünk tanúi, az együtt járás, a bontakozó szerelem, a viszonzott szerelem időszakának. Nekem ez akkor elmaradt, igaz, nem is tettem érte semmit. Ha megtetszett egy lány, csak vártam, vártam, és kész. Máskor meg, amikor csak vetítették, megnéztem, és sóvárogtam figyelve, ahogy szánkóznak, játszanak, együtt agyoncsapják a halat, és közben szépen, csöndesen együtt cseperedve a gyermekkori barátság természetesen, észrevétlenül alakul át felnőttkori szerelemmé, egész a történelmi szakításig. Azokat a jeleneteket nem nagyon tudtam átélni, de maga a film is leginkább tükör volt, és beleélési gyakorlat. S talán ezért is forgatták fekete-fehérben, hogy mindenki színezze ki a maga alkatának és a maga érzelmeinek megfelelően, hogy legyen a filmnek egy olyan rétege, melyet a magányos vagy épp csoportos néző maga tesz hozzá. Arra a bizonyos prózai okra, hogy nem volt színes nyersanyag, nem is akarok gondolni.

Építőtáborba mennek a pesti gimnazisták, de csak kapát kapnak, földet nem. A táborvezetés megpróbálja leplezni a bakit, és folyamatosan foglalkoztatják a diákokat, a közösségi életbe való bevezetés címén sátorrendezési versenyt, váltófutást, műsoros esteket rendeznek, megspékelve a kötelező zászló fel- és levonásokkal, napiparancsokkal és lózungokkal. A tények azonban makacs dolgok. Három diák fellázad, és megkapálják a szomszéd paraszt kukoricáját. A szökést és bomlasztást a tekintélyelvű táborvezető nem tolerálja, és hazaküldi a kezelhetetlen elemeket. Röviden ennyi a Sípoló macskakő története. S hogy is ne kellene beszélni róla, hisz a hetvenes években magam is kétszer jártam építőtáborban, s a mai napig is felemlegetjük azokat a kéthetes időszakokat, ha összefutunk a korabeli táborlakókkal. Az persze tévedés, hogy feltétlen dolgozni mentünk. Pusztán igyekeztünk megfelelni az akkori elvárásoknak, miközben azt gondoltuk, jó hecc lesz, értelmes munkát úgysem tudnak adni, hiszen nagyon nem értünk semmihez, tönkretenni meg nélkülünk is képesek bármit. Nem voltak előzetes elképzeléseink, nagy igényeink. Kubikosmunka két hétig, vacak étel, közepes szálláshelyek, rideg táborvezetőség, gyatra kultúrprogram, mindaz, melynek bemutatásáért készült a szóban forgó film. Pár évvel előttünk. A legnagyobb tanulság, hogy bár készült egy jó film, az üzenete nem hozott változást. Mi pedig a mai napig jókat röhögünk a magunk keltette helyzetek fonákságán, az akkori élményeinken, mert hát a fiatalság mindenhol feltalálja magát, és legalább annyira cinikus, mint amennyire hajlamos az önsajnálatra. S az igazi kérdés már akkor is az volt, jó, vacak szállás, vacak kaja, unalmas munka, jövő nélkül, de miért nincsenek itt legalább lányok, hallgatható lemezek, vagy egy nézhető tv, vagy akár szervezett, akár másmilyen, de moziműsor. Élni akartunk, ha már kiszabadultunk laza szüleink szerető karjai közül, ha már állítólag teszünk valamit napközben a társadalom javára. És ez így megy a mai napig, bármilyen változás dacára. Feketén, fehéren, akár a filmen. Örök érvényű, nemcsak esztétikai értelemben, és ez elég szomorú.

Valamennyien tanúk vagyunk ezért-azért, láttunk ezt-azt, mesélhetünk erről-arról. Példának okáért a hasonszőrű film dicsőséges éveiről, amikor a kultfilm kategóriába sorolták, és senki nem merte sem félve, sem bátran bevallani, hogy ő bizony nem látta sem nyilvános mozik, sem filmklubok rejtett szegletén. Mire bemutatták, ha nem is vesztett eredetiségéből, de már csak az ötvenes évek fékevesztett butaságán lehetett röhögni, felidézni az addigra közhellyé nemesült kulcsmondatokat, melyeket most azért sem írok le. Tény viszont, hogy akárhányszor vetítik, képes vagyok újra és újra megnézni, hogy lássam, ha görbe tükörben is, honnan hová fejlődtünk, avagy hogy fejlődtünk-e egyáltalán, vagy csak csöndesen eljutottunk A-ból A-ba akár e film emlőin cseperedve, akár másképp. Igazából jó mozi. De mára nem több. Szép és kenetteljes történet a hallgatás, a csöndes mosoly éveiből, de nézhető, és hagyja, hogy nevess magadon és nevess a hatalmon, átélve, ha nehezen is, a kisember igazságát. Vagy a hiányát. Szóval a valódi emlék csak annyi, hogy a nyolcvanas éveket írjuk, moziba járunk, klubmoziba, és rácsodálkozunk arra, aki még nem látta A Tanút, és nem tud tanúskodni a nagy közösségi élményről, melyet e film megtekintése okozott. És persze a sok apró kulturális mozzanat, például egy lap is e filmből nyerte a címét, de sorolhatnám még a vérszegény kópiákra való rácsodálkozás bosszús örömét, mert hát technikailag ócska a látvány, de látjuk, amiről mindenki csak beszél, akár túl van már rajta, akár nem. A Tanú több mint film, és filmnek nem is olyan jó, mint az érzés és korhangulat, amit kivált az emberekből. Nem is film, bár története van és pereg. Relikvia. Tartozéka egy magam korabeli ember kulturális fogalmakkal körülírható és megfogalmazható életének.

Az emlék harmincéves, a film örök érvényű, legalábbis míg a kópia vetíthető. Tél van. A barátomra várok, késik, mint mindig. Sűrű a hideg. Fázik a lábam. Vagy a ruha kevés rajtam, vagy az idő cudar. Mindkettő. Csak nem jön. Verset írok fejben. Így indul: a csiga 60 centit haladt a falon, míg rád vártam. Nem áll össze a kép. Télen nem mászkálnak a csigák. Vagy enyhe tél volt. Vagy ősz vége. Egy biztos, nem esett jól a várakozás. Moziba készültünk, féltem, lekéssük, és bár akkoriban filmhíradó is járta a nagyfilm előtt, a későn jövők utána nyugodtan beslisszoltak a félhomályban, de nekem kellett a híradó is, a kísérőfilm is, meg a felirat, az is magyarul, a szereplők neve, az információk, mert én akkor már filmőrült voltam, és kész. Az emlékeimben élő időjáráshoz jól illett a kiválasztott film is: Szabadíts meg a gonosztól! (avagy egy kabátlopás története a szétbombázott Budapesten a második világháború vége felé). A történetben az üzenet, mert az tételesen nem magyarázható, de lehet gondolkodni tetteink áráról, a bűn és büntetés mértékéről, az ösztön és az értelem folytonos harcáról, a mozgatórugók mérlegeléséről és a tisztesség béklyójáról stb. Nem ez a fontos, hanem az egész együtt. És hogy a zimankós hangulathoz, bár a békeévek nyomott, de békés napjait éljük, és egyszerre vagyunk szeretni való kamaszok és hormonzavaros sihederek, szóval, hogy más kor, más helyszín, mi mégis mennyire át tudjuk élni, át tudtuk élni, ki tudja, miért? A történet nem több, mint amit röviden összefoglalnak a lexikonok: Vége felé jár a háború, a józan ész, az erkölcs és az emberség már rég elvesztette hatalmát. A Végvári Tánciskola rendezvényébe belesivít a légiriadó. A ruhatáros Adorjánné fia kihasználja a helyzetet és ellop egy kabátot, hogy megvásárolhassa egy örömlány szolgáltatásait. A ruhatárosnő gyerekei és sógora, Svéd Feri segítségével elindul, hogy visszaszerezze a kabátot és vele a becsületét, ám a háború pokla, észvesztése őket sem kíméli. A kabát Svéd és Zsuzsi vőlegényének életébe kerül.

Minek ide kommentár? A vér szava, a természet hatalma, a férfivá érett, agyában még gyermek kamasz tragédiája, mert neki nő kell, mikor minden olyan kilátástalan, ölelő, érett nő, aki elfeledteti vele, hogy óriáscsecsemő, és megmutatja vele, neki, mennyire férfi, és mit számít eközben a világégés, az éhezés, vagy munkában megőszült anyánk becsülete. Fentebb azt írtam, nem kommentálom. Elhallgatok, színeken, hangulatokon jár az eszem, borongó szívem megremeg, és elindulok a videó-kölcsönzőbe, nekem látnom kell újra, kockáról kockára, mozdulatról mozdulatra, még ha nyár is van, és csigák araszolnak a házfalon, és fürge gyíkok múlatják az időt az emlékezés barázdáiban szaladgálva.

A csoda tudja, mit szeretek ezen az időt és teret egyaránt furcsán és természetesen kezelő filmen, a Megáll az időn, de olyan, hogy aki látta, annak állást kell foglalnia róla. Mikor is kezdődik? Valamikor az ötvenes években, és véget ér úgy tíz év múlva. Vagy rosszul emlékszem. Nem szeretem az ilyesmit. Látlelet. Az idő ködén átnézve nem is olyan nagy durranás, de miért, hogy mégis mindenki oly lelkesülten beszél róla. Talán a szereplők, s azok az oly hiteles civil arcok, akik megformálják őket. Vagy a hihetetlenül pontos színészvezetés. Minden együtt, nem olyan nagy film, csak hihetetlenül hiteles mozi annak minden elfogadott és közönségbarát elemével együtt. Hangulatfilm. És újabb emlékeket idéz. Tanultakat és átélteket egyaránt. Hiszen én akkor még nem éltem, de a hatvanas évek vége felé már kezdett kinyílni a csipám. Vagyis ismerősek a figurák, a helyszínek, átélhetőek a helyzetek, és katartikusak a jelenetek. Igen, amikor a mozi összművészetté nemesül. És eszünkbe jut, vajon mi lehet a szereplőkkel. Van, aki már nincs is közöttünk. Igen, nem csupán film, mozi, hanem művelődéstörténet, kordokumentum, egy laza történelemórán nyugodtan vetíthető, és közben a szívben, a lélekben és a gondolatokban kicsit visszalépünk, és ott frankón megáll az idő, hogy emlékezzünk mindarra, amire nem szoktunk, nem szeretünk, mert kicsit félünk tőle. Hogy is történt? Pierre-t kirúgják a gimiből, úgy dönt, hogy ő is nyugatra szökik. Egy lopott autóval indul el a határ felé. Dini és szerelme, Magdi is vele tartanak, ám a Balatonnál ők mégis úgy döntenek, hogy visszafordulnak, pedig érzik, itt semmi sem az, ami. Életérzés. Mert mindenhol jó, de legjobb sehol. Vagy sehol sem jó, hát nem mindegy, hol vagyunk? De hiszen mindenhol ugyanott vagyunk. Szabadon választott… Igen, három ponttal a végén, mert így élet- és filmszerű, kérdéseket tesz fel, és talán nem is vár válaszokat, mert azokra is ugyanúgy kérdésekkel állna elő, és így tovább a végkimerülésig, körbe-körbe, míg el nem fogy a levegőnk, és ki nem fogy a benzin a cápa Wartburgból. Kifelé jövet látom, hogy járnak a toronyórák, én mégis a hatvanas években állok egy kisváros főterén, én és az idő a forró napon igyekszünk árnyékot vetni.

Sietve jegyzem meg, nem szeretem a filmzenét mint intézményt. A filmi zenét inkább, ebben a filmben meg minden van. De legfőképp egy kevés eszközt annál inkább drámaian felvonultató figura. Nem is az emlék a fontos, hanem hogy miért volt annyira kultfilm, s miért kellett annyira megnézni. Akkortájt a szubkultúra, az ellenkezés legfontosabb kifejezőeszköze a film és a zene volt. A jó kis alternatív rock, házilag barkácsolt hangszerekkel, furcsa, fülledt és távolságtartó hangokkal, a dalok egyszerre voltak túlfűtöttek és kellően fagyosak, és nagyon, nagyon szerethetők. Szájról szájra jártak. Ebbe a hangulatba robbant bele szelíden, de jól észrevehetően az Eszkimó asszony fázik. Egy jól ismert műfaj, a melodráma keretein belül meséli el a süketnéma állatgondozó férj, az énekesnő feleség és a zongoraművész szerető tragikus kimenetelű szerelmi háromszög-történetét. Szinte mindent elfelejtettem belőle, az viszont biztos, hogy egyedül ülök a moziban, hallgatom-nézem Lukáts Andor játékát, és egyre inkább úgy érzem, nagyon él a bőre alatt ez a figura, még beszélni is elfelejtett, s mindent a tekintetére bíz. Én pedig elhiszem neki, hogy esendő, hogy néma, és mégis ott van a dobjátéka, és úgy szólal meg, ahogy kell. Igen, emlékeimben ez a paradox helyzet a mozgatórugó, a többi nem fontos, mert szerelem ide meg oda, nem érint, akkor is csak a mérhetetlen magányosság volt átélhető, dacára annak, hogy a történet túlmutat az akár néhány mondatban megfogalmazható sztori sugallta zsánerfilmes megoldásokon. Mindenekelőtt azért, mert a főszereplő-figurák (elsősorban a férj és a feleség) különleges, néha akár groteszknek is tűnő karaktereivel találjuk szembe magunkat – s ez már önmagában is eltér a műfaji filmben megszokott megoldásoktól. Aztán kijövők a moziból, kora esti napfény surran el a város felett, megnevezhetetlen a hangulatom, és dúdolni kezdem valamelyik elhangzott dalt. Emlékidézés után meg elkezdek Trabant-szövegeket keresgélni a világhálón, és felidézem a behálózás emlékét.

Szomjas mindig is szomjazott a szakmai sikerre, meg a nemzetközire. Én meg régóta szerettem volna látni egy magyar roadmovie-t. Majdnem sikerült. Azért a Mr. Universe-t is megnéztem, remélve, nagyon nem tolta el. Nem értettem, miért kell ehhez a témához külföldre menni, annyira nem kicsi az ország, hogy ne lehetne itt is egy barangolásból és vége-hosszat nem érő dilemmáktól terhelt beszélgetésekből álló jó filmet csinálni. Az amerikás magyar Lazlo itthon a tévében meglátja Mickey Hargitait, akivel együtt töltötte a nyarakat gyerekkorában, Balatonkenesén. Lazlo New Yorkba utazik, hogy megkeresse Lordot, és együtt filmet készítsenek Hargitaival, aki közben híres sztár, Mr. Universe lett. Lazlo nagy nehezen megtalálja Lordot, akinek tetszik az ötlet, és rögtön igent mond. Nekivágnak Amerikának, Lord taxiján elindulnak Los Angelesbe. Útközben találkoznak Lazlo fiával és más amerikai magyarokkal. Végül megtalálják Hargitait, aki barátságosan, de határozottan közli: no film. Lord és Lazlo összeverekszik, aztán elindulnak vissza New Yorkba, és Hargitai nélkül csinálják meg a filmjüket. Később derengett, hogy jó-jó, de a roadmovie hazája Amerika, meg a nagy tágas táj, meg az egész nem csupán erről szól, hanem gyökerekről, sztárságról, távolságról, porhintésről, sumákolásról és arról a kisszerűségről, amin nem tudunk felülkerekedni még külhonban sem. Ez persze az én olvasatom.

A negyvenes értelmiségi, Tölgyesi, amerikai útján úgy dönt, hogy nem jön haza. Elkezdi az IBUSZ-csoporton kívüli életét. Összeismerkedik Daviddel és Jude-dal, a jamaicai testvérpárral, és együtt laknak, együtt bolyongnak. Tölgyesi boldog, egészen addig, míg Davidet a tengerbe nem dobja két férfi, aki azután Jude-dal együtt távozik. Tölgyesi rettenetesen megijed, elbújik. Hirtelen felbukkan az apósa, aki haza akarja vinni, de Tölgyesi nem hajlandó menni. Éppen a hídon ballagnak át, amikor két férfi hirtelen fölkapja, és belehajítja őt a tengerbe. Ennyi a Tiszta Amerika cselekménye, története. És már megint egy amerikás film, az idő előrehaladtával épp így jött ki a lépés, és már megint előhozakodhatnék Lukáts Andorral, aki annyira hihetően játssza, hogy ha az utcán látom, vagy jelesül a metróban, ahogy megtörtént, a szerepet látom, mögötte az embert, aki a szerep bőrébe bújt és eggyé vált vele, és nem értem, ha a film zárójelenetében a vízbe hajították, és az addigiakból az is kikövetkeztethető, hogy megfulladt, tehát nem él, hogy a csudába mászkál az utcán, ücsörög a metrón, és hallgat nagyokat, bár előtte beszélt. A hallgatag zombie, aki önmagát játssza, alakítja. Ennyi az emlék, meg az a szorongató és ösztökélő érzés, ami a nyolcvanas években az érdeklődő filmőrült bűvkörébe vonta ezt a filmet. Egyrészt a mítosz, a történet topológiája, másrészt az a 3 és fél percnyi néma autózás az egyik jelenetben, hosszan kitartott a nézőt türelemre intő snitt. Másrészt úgy viszonyultunk mi akkortájt ehhez a filmhez, akár az átlag amerikai a Moby Dickhez. Ha nem olvastad, nem is vagy igazán amerikai, ha nem láttad, nem is számítasz igazán értelmiségi berkekben. És nem is elég egyszer megnézni, mert elsőre nem veszel észre mindent, például a kameramozgás személyességét és finomságait. A történet nem nagy eset, de benne az apró részletek annál inkább. Sok kis mozzanat, sok apró emlékezetes kocka. Ne kezdjem felsorolni, mert sosem érek az írás végére. Ha van neki, ha lehet neki vége. Annyi film volna még. De moziba már nem nagyon járok, a tv-ben késő éjjel adják a nézhető filmeket, a többi csak mozi, úgy ürül belőled, mint a jóízűen elfogyasztott étel, könnyen és gyorsan. Ez az ételnél előny, de a film értékéből sokat levon. Szóval felejthetők. Ez most a válogatott. A többiek futottak és futhatnak még. Egyszer minden arra érdemes film célba ér. Valakinél.

Felhasznált irodalom: www.filmtortenet.hu