Lárai Eszter

 

 

Vihar közeleg

 

Vihar közeleg

közelít az ősz

immár nem vihog a nyár

olyan sületlenül mint

csitrileány teliképpel

a csillaghíjas éjszakába

 

közeleg a vihar

közelít az ősz is

sületlen maradtam a nyáron

de teliképpel vihogtam

a csillaghíjas éjszakába

csitri leányzók!

 

 

              Idő-bújócska

 

Milyen romantikus képzeleted van

Csupa hegy-völgy meg tisztás meg zuhatag

Leülnék meginni veled egy kávét

de tudod messze idegenben találok majd társra

 

Leülnék.  Visszafoglalnám helyem a képlékeny múltban

És mondanám.  De mit mondhatnék mégis

Hogy ne így!?  Nincs tisztás csak zabolátlan zuhatag

ahol sebesen úszik el az élet?

Tudhatod.  Sebesen úsznak el a nagy szavak is

 

A pokolban is elücsörögnék veled még egy szóra!

Egy szót susognék.  Titkomat magába foglalja

Olyan idegen az a szó.  Az idő szinte semmivé mosta

Neked adnám.  Egy időtlen csók foglalatában

Csak vigyázz! Nyelvedet föl ne karcolja

 

        Félálom

 

Félálom volt, vagy tán egészen az…

Súgtam-búgtam, amit másnak nem, soha

amit magamnak is csak; magamnak se, soha igazán

Locsogó bor és egy könnyed vállrándítás:

hopp, a füledbe lökve a szó, a mondat

mondatok sürü fonala; életem egy vakvágánya

Hallod, amit én nem szivesen, amit sohase igazán

Furcsa, csak a vonatokon van vészfék

sínek futnak a láthatatlanba

sínek futnak – gyorsabban, mint én…

Most itt vagyok:  a megszentségtelenített sivatag

futnak a dzsippnyomok

keresztül-kasul

 

 

vissza