(1884-1960)
(Soleil)
Egy apró ember áll utadon itt ma, Nap,
Szeme elé teszed a távolságokat.
Sejtesz-e valamit abból, mi jár fejében?
Jaj, gyenge vagy te is, nincsen, ami megvédjen,
Neked csupán az éj nyomvized s véged is.
S talán még Isten is, akár mi, éhezik,
És mind a földön az elevenek, a holtak
Nagy nyomorúsága sok dirib-darabja voltak,
Isten, szólongatott s minket szólongató,
Mint vérünknek kusza nesze, oly tompa szó!
Ó, Nap, jó így nekem válaszok nélkül élnem,
Szeder közt villogó fényeddel is beérem.
Körülnézek, vajon mit adhatnék neked.
Bár egyszer legalább halk jelenlétedet
Hűs téli reggelen babusgathatnám néha,
Vagy az eget, melyen te vagy a margaréta,
De szívem csont fedi, néma, mit sem tehet,
Igyekszik hasztalan hozzád mind közelebb,
Lángodtól védi őt kérge ujjnyi sötétnek,
Pedig neki elég sohasem lenne fényed.
(Vivre encore)
A múlt év farkasa mára szél lett bizony
S ki tudja, még mi nem lesz majd valamikor?
A szélre heverünk, akárha hűs avarra
Alig maradt időnk megkérdezni ugyan
E kusza levegőn az utunk merre tart ma
Hisz vérünk festi meg a füvet pirosan.
Éreztük mégis az itt munkáló erőket
Miként a gyökerek irányította törzsek,
Melyek kavargásunk láttán szót se szólhattak.
Ha azt jelentené mindez, hogy sosem éltünk,
Ha puszta tévedés lennénk, mint vízbefúlt
Képzete, ki hiszi, a parton futkos éppen…
De nem, ismerve jól azt a hőt, a hatalmat,
Az önbizalmat és erőnknek feszülését,
Mely csak nevetni tud vagy épp dühöngeni,
Léptének ütemén léptünk, öreg barátok,
Összekarolva, hogy értsük egymás szavát,
Jobb így fecsegni, hogy az ember szót se szól,
Mert még elillan a melegség a beszéddel.
Erdők és városok nézték, megyünk tovább,
Jól ismerték a gyors madarakat, melyek
A gondolataink voltak utunk során,
S melyekre hasztalan emelte fegyverét
A vadász, átrepült testükön a sörét,
Messze túl éltek ők a véren, életen…
Körülöttünk ma lám, sok-sok madártetem,
Félrerúgjuk őket, még bepiszkítanak.
(Un počte)
Nem mindig egyedül térek vissza magamba,
Gyakorta elkísér engem valaki más.
Vajon ki hűvös és mély pincéimbe jön,
Szabadulásukban vajon még bíznak-e?
Mint süllyedő hajó, éjem mélyére rejtek
Összegabalyodott matrózt, utasokat,
Szemek és kabinok fényét kioltogattam,
Szövök mélytengeri jóbarátságokat.
(Les chevaux du temps)
Az Idő lovai ha kapumban megállnak
Én bizonytalanul nézem, ahogyan isznak,
Mert hiszen véremet hörpölik mohón
Felém fordulnak és szemükben hála van
És legyengítenek kiadós kortyaik,
Ott maradok vakon, gyengén, magányosan,
Hirtelen éjszaka borul szembogaramra
Össze kell gyűjtenem gyorsan minden erőmet
Hogy majd ha újra jön a szomjazó fogat
Még életben legyek s olthassam szomjukat
(L’aube dans la chambre)
Álomba merült fejet érint a pirkadat tüze,
A homlokcsonton szétterül
És ellenőrzi, hogy ez az ember a tegnapival
azonos-e.
Ablakkereszten át lábujjhegyen beosonnak a színek,
Oly régen megszokták már hogy zajt ne csapjanak.
Timor felől jön a fehér Palesztinát is érintette
Lám kibomlik most az ágyra hengerül
Ez a másik Kínát hagyta ott bár jönni semmi kedve,
Lám villan a tükrön
Máris mélységet ad neki
Elég ha mellette marad.
Egy újabb a szekrényhez lopódzik és bedörzsöli kis
sárgával,
Az meg némi feketét
Fest az ember nyomorára,
Ki az ágyban pihen épp.
Szól a lélek látva ezt
Aggódó anya ő a fekvő test mellől tapodtat se
mozdul:
„A végzet még nem ért ide
A félhomályból lélegzete
Hallik a testnek mely lakja napjaim.
A legnagyobb fájdalom
Ha sosem gyötör a kín
És bezárt kapuk előtt
Hontalan marad a lélek.
Egy napon tőlem elveszik az itt heverő lomha testet.
Pedig szeretem találgatni formáit ágyruhák alatt,
Kényelmetlen mederben kell sodródnia barátomnak a
vérnek,
S ott a kéz is matat
Babrál néha valami álmot
Melynek majd nyoma sem marad
Sem a testben sem a lélekben.
De alszik fojtsuk vissza gondolatainkat mert még
felébred,
Könnyen megszokható
Nem is olyan nehéz ez,
Nem csapok több neszt mint a lomb ahogy növekszik
Mint zöld közt a rózsa.”