Mentem, ökleimet rejtvén lyukas zsebemben,
Felöltőm testemen eszménnyé nyűve szét,
Mentem az ég alatt Múzsám csatlósaként,
Hajjaj, hány ragyogó szerelmet képzelegtem!
Egyetlenegy gatyám nagy lyukkal éktelen.
– Morzsoltam rímeket, Hüvelyk Matyi, kit álom
Kerget. Nagymedve volt a fogadóm, lakásom.
– Az égen zizegett fenn csillag-seregem,
Hallgattam mormoló hangjuk, ülvén utaknak
Szélén szeptemberi, lágy esteken, s a harmat
Homlokomra, akár erős bor, csöpögött.
Rímeltem szertelen árnyaktól körbevetten,
Fűzőmön, mint a lant húrján, pengetve versem:
Sebzetten
nyugodott cipőm szívem fölött.
Paul Verlaine
FALOVAK
(Chevaux
de bois)
Saint-Gille felé kerülve
Vigyél, az ám,
Te fürge
Paripám.
(V. Hugo)
Forogj, forogj, falovak sora,
Forogj, forogj, száz forgás, ezer,
Forogj nagyon, míg csak létezel,
Forogjatok, szól az oboa.
Piros kölyök, anyja meg fehérlik,
Legény komor, lány rózsás szövetbe',
Egyik nyegle, másiknál kehelyke,
Ki-ki fizet hétvégi zenét itt.
Forogjon a szívek sok lova,
Míg penderül kerge forgatag,
És sok zsebes pislog laposat,
Forgasson a vad zenebona.
Csoda, ahogy részegül, ki forgott
Ez ostoba cirkuszon zenére,
Csiklánd a has, fej fájdul beléje,
Csiklánd a jó, s rossz tömegje fortyog.
Forgasson az őrült harsona,
Kintorna és hegedű recseg,
Ó, jó lovak, birka-szelidek,
Mint lázadó nép jámbor hada.
Szél zörget itt poharat s a sátrat,
Bádoglemezt, zászlót, tarka holmit,
Szoknyát motoz, meg még nemtudommit:
Vélnéd ezer mennykő robajának.
Forogjatok, pacik, fussatok,
Sarkantyu sem kell, úgyis röpül
A vad galopp mind köröskörül!
Forogjatok, nem kaptok zabot!
Lélek-lovak, gyorsan, rajta-rajta,
Kong a harang, főznek estebédet,
Leszáll az éj, vígan szerteszéled
Szomjan-éhes részegek csapatja.
Forogjatok! Ölt a bársony ég
Lassan arany csillag-díszeket.
Lélekharang oly búsan remeg!
Forogjatok víg dobszóra még!
(C'est
l'extase langoureuse...)
Önfeledten
vágyakozva,
Szerelemben
bágyadozva
A
vadon meg-megremeg
És a
széltől átkaroltan,
Szürke
ágak közt aléltan
Hangok
karban zengenek.
Ó,
de gyengéd suttogás ez,
Zizzenő
és rezzenő nesz,
Ezt
a sóhajt hallhatod,
Hogyha
füvek lengedeznek,
Vagy
kavargó víz ha kerget
Mélyben
görgő kavicsot...
Szunnyadó
réten lebegve
Mi
zokog, kinek a lelke,
Tán
kettőnké, kedvesem?
Mondd,
a lelkem, s lelked ontja?
Langyos
estben leng zsolozsma
Alázattal,
csendesen...
(Il
pleure dans mon coeur...)
A
szívem könnyező
Az
utcán könny-eső hull,
Mily
kín ez, ernyedő,
Mely
most szívemre jő?
És
lágy eső dobol ma
A
földön és tetőn,
Szívemre,
az unottra,
Lágy
eső hull dudolva!
Oktalan
könny, csömör,
A
szívem színevesztett,
Bár
semmi sem gyötör!
Értelmetlen
csömör.
Szörnyű
e kín szívemben,
Mert
okát sem tudom,
Nem
gyűlöl, nem szeret, nem,
S
mégis kín él szívemben.
Tristan Klingsor
ÁZSIA
(Asie)
Ázsia,
Ázsia, Ázsia!
Dajkamesék
csodás hazája, ősi ország,
Ahol
Fantázia királynő elszunyókált,
Rejtelmes
vadonban csodásan.
Ázsia,
Kétárbocos
hajón kelnék én messzi útra
A
bárka este ring öböl ölén
Rejtelmesen
és egymagában,
S
kibomlik majd a violaszín vitorla,
Óriás
éji madár, míg aranylik a fény.
Virágzó
szigetek felé mennék tovább,
Kéjsóvár
tenger dalát hallanám csak,
Ősi
varázslat ritmusát.
Sorra
járnám ezer városát Perzsiának,
Damaszkuszt,
sok nyúlánk minaretet.
Turbánok
selymeit nézném végig ezerszer,
Míg
cserzett arc, fehér fog rámnevet.
Lesnék
tekintetet, amely vágytól sötét,
Pupillát,
mely gyönyörben izzva perzsel,
És
narancsszín szemhéj alól tekint ki.
Látnám
uraknak bársonyköntösét,
Lomha
uszályát ott keringni.
Ajkak
közt füstölő nádpipát kedvvel néznék,
S
körötte fehérlő szakállat,
Sok
ravaszdi kufár zsugori szeme rését,
Kádikat
és vezíreket,
Kegyetlen
urait életnek és halálnak:
Ítéletet
jelent, ha egyet intenek.
Látnék
indiai, kínai, szír vidéken,
Pocakos
mandarint, ki napernyő alatt ül,
Hercegnőket,
a kis kezük törékeny,
Írástudókat
perelni veszettül
Költészetről,
s arról, hogy mi a szép.
Varázspalotában
kis időt töltenék.
S
akár egy távoli utazó,
Festett
tájat néznék kedvem szerint
Fenyőkeretes
képek vásznain,
Hol
gyümölcsfák között sziluett látható.
Látnék
gyilkost, ki neveti azt
Ha
a hóhér egy ártatlant lenyakaz,
S
az íves keleti penge vért fakaszt.
Úgy
vágyom látni szegényt és királynét,
Vágyom
látni a rózsát és a vért,
Emberölést
bosszúból vagy leányért.
Vágyom
mesékkel visszatérni még,
Álmodóknak
szólni sokféle kalandomról,
S
akár Szindbád, régi arab csészémet gondosan
Szájamhoz
emelve olykor-olykor,
Művészien
hagyni félbe szavam…
VARÁZSFUVOLA
(La flűte
enchantée)
Lágy
az árny, gazdám elpihen
Fején
kerek selyemsüveggel,
Fehér
szakálla közt a sárga orra.
Ám
én őrködöm éberen,
Fülelek
idebenn
Az
odakinti fuvolaszóra,
Mely
hol búsan, hol örvendezve zeng fel.
Hol
epedő, hol évődő a dallam,
Nem
más játssza, mint kis szerelmem,
S
mikor az ablakhoz megyek,
Úgy
érzem, minden hangja halkan
Felfelé,
az arcomra lebben:
Rejtelmes
csókok, édesek.
A KÖZÖMBÖS
(L’Indifférent)
Mint
lányoké, bársonyos pillantásod,
Ismeretlen
fiú,
Pehely
vet árnyat
Arcodra,
mely finom rajzolatú,
Szépséges
íve csupa varázslat.
Küszöbömön
állsz, bűvös idegen nyelven
Ajkad
szókat dalol, mindnek hamis zenéje,
Mind
érthetetlen.
Lépj
be!
Borom
tüze terjedjen eredben…
Jaj,
mégis elmész,
Küszöbömtől
már messze suhansz,
Búcsút
int még levegőben a kecses kéz,
Derekad
megring finoman,
Amint
lustán, nőiesen továbblépsz…