Lengyel Géza

 

Jégmadár, te röpke álom

                                                (Egy kiállítás nyomán)

 

Drágakő,

ó jégmadár,

tőle balra lám

trágyadomb, vagy test netán,

széttrancsírozott, mi volt,

massza lőn.

Meg ló, szelve ketté,

mesterségesen.

Na jó!

Ez való világ, elég nekem!

Jégmadár, te

röpke álom,

köd-pamacsból selyemszárnyon

rám találj!

Várlak én, mert –

vár temető, ciprus-magány.

Éj-sötétből mint hold világa,

titok-mélyről női arcként

lengj elő,

ó jégmadár,

te drágakő!

 

 

 

Lét határán

 

Feljajdul autó, riasztó hangja

hasítja szét versépítő szép kedvemet.

Beáll a csend. Tücsök cirpel,

holdfény szitál. Szendereg,

elszakad, visszatér kóválygó tudatom.

Párnám csücskét szorongatom,

gyeplő szárát, hét medve rajta –

­poroszkálunk csillagporon.

Utunk mentén tündéri fák,

harangoz száz harangvirág,

méz illatán lebben a hang.

Előttem hét barna medve,

megyünk-megyünk a végtelenbe –

vagy csak kerengünk lét határán

s még visszahúz a szeretetlánc –

még visszatérek hozzád, drágám?