Lengyel
Géza
Jégmadár, te röpke álom
(Egy kiállítás nyomán)
Drágakő,
ó jégmadár,
tőle balra lám
trágyadomb, vagy test netán,
széttrancsírozott, mi volt,
massza lőn.
Meg ló, szelve ketté,
mesterségesen.
Na jó!
Ez való világ, elég nekem!
Jégmadár, te
röpke álom,
köd-pamacsból selyemszárnyon
rám találj!
Várlak én, mert –
vár temető, ciprus-magány.
Éj-sötétből mint hold világa,
titok-mélyről női arcként
lengj elő,
ó jégmadár,
te drágakő!
Lét határán
Feljajdul autó, riasztó hangja
hasítja szét versépítő szép kedvemet.
Beáll a csend. Tücsök cirpel,
holdfény szitál. Szendereg,
elszakad, visszatér kóválygó tudatom.
Párnám csücskét szorongatom,
gyeplő szárát, hét medve rajta –
poroszkálunk csillagporon.
Utunk mentén tündéri fák,
harangoz száz harangvirág,
méz illatán lebben a hang.
Előttem hét barna medve,
megyünk-megyünk a végtelenbe –
vagy csak kerengünk lét határán
s még visszahúz a szeretetlánc –
még visszatérek hozzád, drágám?