Lászlóffy Csaba

Kelet‑európai horror

Epesárga víz és meleghiány;

kalorifer‑kudarc.

Őserdei magány:

a rozsda rémuralma.

Ha hozzáérsz

(ha hozzám érsz): az arc

jégrácsába, ha majd a

húrként pattanó inak

ellenállását hallod

(vajon hallucinálsz?),

a létpusztító, zsarnok

pusztaságról a barlang‑

komfort juthat eszedbe –

az, hogy eljöhet még

az állatbőrbe bújtatott

évezredvég!

Ha megérint, a langyos

lidérc is különb barát.

Keresheted a hajdani

tüzes lágyékok

hajnali

havát.

Ezredvég-idegenségben lakó!

permetez a magány.

Szellemi rablásra bujtogató

idő, a hazugság jogán,

kész osztozkodni mielőbb

az újabb zsarnoksággal. –

Sanyargatott májad, tüdőd!

(Mi dolgod a világgal?!)

Földrészek tolódnak egymásra;

fagyott glóbusz – az imént

szoptad el az utolsó

eukaliptusz‑cukorkádat.

Az utolsó reményt.

Horror‑városok

harangdidergésű hangja;

sírásók ünnepe, sok

handabanda.

Normál lét,

normán felüli halál.

Ver(d)bunkos – 1.

(Fülbemászó Liszt-futamokra)

Gatyarázó kivagyiság –

örökség híján mit visz át,

ki orra bukva fintorog

s fejében is por kavarog?

Csárdáskirálynő ördögi

hályogmesterét üldözi.

Hol vagy, modern mecénás Nyugaton?

(A lelkemet érted kiugatom.)

Két bajviselt, két szíjas – már külön.

Doberdo? – közhely. Epe és üröm.

Megártott rég a vérbő izgalom,

Kárpátok közt a hon csak egy halom.

Maroknyi nép, a hordalék

– „kaparj, kurta!” – sosem elég.

A morgó másnapos világ

sovány irhádból még kirág

egy végső porciót. Ágyő!

nincs messze már a temető.

Ki ver(d)bunkóssal pártos ostobák

táncát járva tovább, szívja fogát,

ha rád tapos (mert ahová tapos,

úgy érzi, hogy mind‑mind övé az ott),

bajviselten majd s szíjasan, lapos

vagy széles orrlikával felszipog.

Ver(d)bunkos – 4.

(táncritmusra)

Ne mondd meg egyből,

hogy mi a Vég;

agyad a gyötrelemtől

úgyis kiég.

Kapaszkodnál a kilátástalanba,

ami elkésett – – –

név és dátum csak sugallat, ha

az idő kőbe még nem vésett.

A hangszóróból búgó áltatás –

megőrjíti füled.

Inkább szagolj,

hajlékonyan, füvet.

Bagatell az egész:

verbunkos! (Menüett.)

Ver(d)bunkos – 5.

(sci‑fi Kismagyarországról)

Üresbe révedő szemek

ábrándja. (Így csak a gyerek

vagy a végállomásra érő

kesereg.)

A mindhiába ingere

reményt sugall (no persze, nem

mindenkinek), ha glória lebeg,

vagy lóhere az egeden!

Éjszakánként viszont a hold‑

sarló – talán egy fél kiló –

hevesebb ingert vált ki, mint

a híres nyaktiló.

Uzsonnaidő

Az idő nekem kedvez, gondolta, és egy nő körvonalai rajzolódtak ki előtte. Fiatalabb koromban, igaz, türelmetlenebb voltam.

Kora hajnalban teljesen ébren fordult jobbra, balra. Női tanyán bérelt lakást magának vidéken. Az asszonyléptek – nemcsak a padlónyikorgás, a lábujjhegyen járás is – izgalommal töltötték el a csendben. Az egyik magányosnak, nehézkesnek tűnt – még nem öregesen botladozónak; kíméletes volt és megértő. A másik, a fiatalabbé, kutakodóbb, az ismeretlen környezetben kacérkodó, az új lakó fülbejárataiban finoman rezonáló. Legszívesebben lélegzetét visszafojtva követte volna nyugtalan ritmusát. Valahol a nyugodtat s a nyugtalanítót is szíverősítőnek érezte.

Alázatos, éber puliszem – állapította meg az egyik nő.

Húst nem fogyaszt, azt mondta, sohasem volt nős. Az ilyen: fiúcskákkal szokott játszani; tegnap egy suhanccal láttam, mintha alkudozott volna az utcasarkon – replikázott a másik nő, a vénlány.

–Különös úr! – csavarta meg a szó jelentését az idősebbik hölgy. – Kínáltam, de csak teát kért.

–De azt sem engedte, hogy bevidd…

–Illetlenség kifürkészni egy idegen intimitását – hangzott az enyhe korholás.

–Hátha gyilkos?

–Ahhoz nem elég vérmes kinézésű.

–Miért?… Mintha nem volna tele a tévé sápadt képű pszichopatákkal!

A mészáros volt az első, aki szétkürtölte, hogy egy buzi költözött a negyedbe.

Ült a lágy, zöldes homályban. Valamelyik este: mintha langyos víz ölelné át, mondta őszintén kitárulkozva a két nő előtt. Azok meg sejtelmes arccal, megértően bólogattak. Minden olyan álomszerű, folytatta, még ebben a tavasszal kacérkodó, áttetsző fényben is.

Ennyi naivság, vakság hallatán nem csoda, hogyha megmosolyogják az embert a háta mögött.

A vihar elemi erővel tört ki. A régi, salétromos falak beszívták a nedvességet, s vele együtt mintha a szenvedély hangjai is behatoltak volna a házba, valami alattomosan halk, majd az agyban is észbontó pattogás töltötte meg a gázduruzsoláshoz szoktatott levegőt. Abban az órában kívánkozott ki az új lakóból a fura vallomás:

Meg akartam menteni, s egyúttal magamat is – suttogta. – Amikor megismertük egymást, előbb a női szív magabiztossága ejtett ámulatba. Aztán váratlanul a másik arcát is rám villantotta később a végzet. A közömbösségét meg az önzését…

A lelki jelekre nem könnyű figyelni – jegyezte meg az idősebbik hölgy, és diszkréten megigazította kontyba tűzött, fehér haját.

Hűtlenség, veszélynek kitevő kihívások; az önimádat nyelvöltögetései – sorolta a férfi. – Ez mind a női rejtelmek dzsungelébe vezet.

A fiatalabbik nő idegesen kezdett fészkelődni a székén.

–Szerencsére vannak jóindulatú, béketűrő keblek is – jegyezte meg sóhajtásszerűen a férfi. Az idősebb hölgy ezt megértő mosollyal nyugtázta.

A férfi hirtelen elhallgatott, mint aki tudatára ébred annak, hogy ennek a két idegennek nincs köze azokhoz a szakadékba rántó, egymás testét követelő éjszakákhoz. Amikor a józan ész még tiltakozik a vágy szenvedélyes csábítása ellen, s a meggyőződés még megfoghatatlan. Az összegubancolódó érzések: a sorvasztó kéjé, a túladagolt jóságé és sajnálaté, a féltékenységé, a sértett önérzeté. A védtelenül rád törő idegenségé. Amikor többé már nem lehetsz önmagad.

–Nem könnyű párbeszédet folytatni a szeszéllyel – szólalt meg, ha nem is rosszallóan, de kissé didaktikus hangnemben a vénlány. A férfi önkéntelenül is rápillantott, és valósággal feldúlta a gondolat, hogy azon a keskeny homlokon képtelenség lenne megszámolni a szeplőket meg az anyajegyeket. A nő félreértette – parázslónak, bosszúállónak képzelte – a férfi zavaros tekintetét.

–Ha nem tőlem volna a gyermek, akkor sem hagynám el Emikét – hörögte az albérlő. – Ezt anyámmal is közöltem, aki meg akart óvni a rossztól… – S itt anyját utánozta fagyos hangon: – „A jövőd érdekében áldozni kell. Sok fiatal férfi követ el meggondolatlanságot; de fő, hogy szabaddá tedd magad! Az a fruska okosabb, mint te. Nem fogja elutasítani a fájdalomdíjat.”

Az idősebbik hölgy begyújtotta a gázrezsót. – És ön mit felelt rá? – kérdezte.

–Hogy nem tartok rá igényt, hogy megóvjon.

–Ön elvesztette az eszét! – fakadt ki, székéről felugorva, a fiatalabbik. A szék fölborult.

–Szerencsétlen ügy – sommázta fátyolos hangon a társa. – Attól, hogy az édesanyja így gondolkozik, még nem veszett el semmi.

–Csak a gyerek. Sajnos.

A férfi ezt olyan halkan mondta, hogy a két társalgópartner – vagy legalábbis a neki háttal álló idősebbik – nem értette meg tisztán.

–Hónapok óta megszállottan kínlódom – folytatta a férfi. Arcát rút fintor torzította el; a széket talpra állító nő nevetségesnek látta.

–Gondoltam, egy kis környezetváltozás, egy új lakás segít, hogy… – A férfi hangja itt elakadt; nem fejezte be a mondatot.

–Készítek egy rántottát a tea mellé – mondta a gázrezsónál foglalatoskodó nő. – Tartson velünk.

–Köszönöm – mondta a férfi, és zavartan álldogált tovább.

–Kérd, hogy foglaljon helyet – szólt halkan a kontyba tűzött hajú az elhanyagoltabb frizurájú fiatalabbikhoz.

A húga lehet, gondolta a férfi. Biztosan a húga, bár nem nagyon hasonlítanak.

–Csupa banalitás – mondta feldúlt hangon a fiatalabbnak látszó nő.

A férfi csodálkozva vonta föl szemöldökét.

–Gyertyát gyújtok – mondta révetegen az idősebbik hölgy.

–Nem fogják elvenni a villanyt – akadékoskodott a másik.

–Nem is azért teszem – lépett az ezüst gyertyatartóval az asztalhoz az idősebbik hölgy… Különben megkérlek, hogy légy…

–A maga történetére mondtam, hogy banális – vágott a szavába a fiatalabbik nő, s kihívóan nézett az asztalhoz ülő férfi szemébe.

–Arra kérlek: légy tapintatos a vendégünkkel!

A felszólítás ezúttal határozottan csengett.

–Sztereotípiákból összeeszkábált élet – dohogott a fiatalabbnak látszó nő égő tekintettel. – Még hogy meg akarta menteni!… Jó vicc.

A férfi görnyedten bámult az üres tányérra. Megszámlálhatatlan sok anyajegyet látott.

Nyomott hangulatban

A végérvényes helyzetek, döntések félelmetesek.

A tüntetések egykori varázsa, újabban iszonyata: a individuum kétes mentsége, minősége – kockázata; s az önmagát ajnározó tömeg.

A pánik nem egyenlő a gyávasággal; a kiszámíthatatlan következményekkel járó erőmutatvány sem egyenlő a bűnbeeséssel.

Szórvány-falevélhullás a magányos padok és patinás kőpárkányok fagyos ülőkéire. Egy bizarr gondolat (ha csak úgy el lehetne hessegetni): mi történik, hogyha zavarba hoz valakit a saját előítélete?

A kiábrándulás gyengíti az elszántságot, ha nem is hat ki olyan feltűnő módon, pánikszerűen a környezetedre, mint mondjuk egy tehetetlenül zuhanó test.

Vezekelni passzívan is lehet – sőt talán ártatlanabb aktus, foglalatosság –, mint valamilyen irányt szabni mások, a tumultussal sodródó idegenek céljának, vágyainak. Nem könnyű két részre osztani az emberiséget: idiótákra és intelligensekre; jóval egyszerűbbnek tűnik az alap- meg a pasztellszínek osztályozása, elkülönítése. Érdemes-e hát bokáig gázolni vagy térdre hullni a mocsokban, ott és akkor, ahol és amikor fényévnyire vannak a megoldások, tekintve hogy a különféle követelések és törekvések összehangolása is illúziónak minősül?

Az egzaltált beszédben nem értelmet keres az ember, hanem kétes fogódzót ahhoz, ami egy véletlen pillanatban kétségessé tehet mindent. Az igazság jogán persze.

Habozás; csitító gesztusok, hogy nem eszik olyan forrón a kását… A hatalmi hajthatatlansággal vagy alakoskodással szemben senki sem óhajt saját agresszivitásának áldozata lenni.

Túl élénken élni meg valamit vagy túlélni valamit – micsoda különbség! Törődjünk a szavak árnyalataival is, mivel tapasztalatból rég tudjuk, hogy a szó mindig mindenkit feljogosít valamire.

A megérzések!… Van, aki egy ajakráncból is képes kitalálni a pillanatnyi – történelmi vagy történelmietlen – esélyt. Egy elegáns legyintés (beleegyezés?) sohasem jön rosszkor; van, aki az erotikus vívmányok utókorszakában is hercegi (hercig!) fölénnyel fügét mutat minden trágár szónak, drasztikus élményt propagáló trivialitásnak.

Mindenki feszült idegekkel várja, hogy mikor üt az óra. S átgázol rajtunk az idő. Még ha az a provincia – falra festett, maskarás, újkori Capitoliumot majmoló, önajnározó: e tekintetben több verzió is kering(!) – ideje is.

Az agitátor-láz lanyhul, a körutakon pofázó tömeg hömpölygése kiszámíthatatlan; a harci kedv is lelohad, elég lefokozni az önkéntes (ingyen)szónokot. Szőrkucsmás, ósdi sombrerós önkéntes bámészkodóktól kompromittált, kiköpött vaskos flegmával, suhanc-füttyentésekkel élénkített, szeszes mámorba fojtott indulattal stimulált, lejáratott közhangulat. Csak a csípős északi szél nem manipulált.

Huzatos aluljáróban, dermesztő, nyirkos lépcsőházakban caplató lábak; éjfél utánra meglazult lelki szolidaritás és eresztékek, meghasonult pózok, fantazmagóriák. Megszelídülő dölyfös indulatdagály s ördögi mosoly.

Ködszitálás, az eredmény nem feltétlenül véres baleset. Némelykor a véletlen kínálta végső utazás: a folyóparton felejtett, éhségtől, fagytól kikezdett kutyadög, okádékába fulladt, utolsót szuszogó, jégvirágos álmába süllyedt aggastyán, egy borvirágorrú, ittas Mikulás vagy senki-barátja. Homályos gomolyag, könnyű rongycsomó; a történetet elfelejtették hozzá megírni.

Kevesen élnek manapság már igével; kérdőívek kitöltésétől ég a gyomor, s az idegességtől ha valakit émelygés fog el, az égi madarak, a kiszuperált spiclik éberségével hosszú távon rég vetekedve, a friss hányásnyomokra is lecsapnak.

*

Aznap este gyanútlanul keltél át, mint holmi távolból jött idegen, a feldúlt város kivilágított terein, utcáin… Még egy nyöszörgéstől visszahangzó árva sétány; vagy csak hallucinálsz, sehol egy árnyék, se szélroham. Hazaérve, a duruzsoló melegben valami ömlött belőled, hangtalanul: felszínes panasz? a megkönnyebbülés ösztönmély jajszava? (Reggel sokáig ágyban fogsz maradni.) Az olvasólámpa alatt az idők falán megnyugtatón átsugárzó könyvlapokat tartva kezedben, vagy már sötétben a puha paplan alatt, homlokcsontodon kaparászva talán csodálkoztál, hogy nyoma sincs semmi elváltozásnak – pláne agancselágazásnak. A képzelgés órája csak ezután jött.

Reggel, mire felragyog a hó, sótlan könnyeid, érzed, patakokra szakadozva folynak végig arcodon.