Portrésorozat

Lászlóffy Csaba

Portré 1.

JELENÉSEK – Jékely Zoltán

Magamba zárkózottan, becsukom az ajtót – nem óhajtok személyt, se híreket; őrá gondolok. Ama bizonyos értelem arra jó, hogy bármikor jelen lévővé tehessük a vágyat legalább – valaki, valami után. Van rá lehetőség, hogy elhitessük magunkkal, miszerint értelem és hit kölcsönösen megfelelt egymásnak, s egy ilyen örökség a szakadatlan aránytalanság, a szűnni nem akaró katasztrófák dacára is: megtalálta-megtalálja benne az ARÁNYT.

Elolvastam előbb külön-külön („Az erdőn járt, ruhája tüske-tépett, mohát tiport, vágott egy jó botot”), majd összegyűjtött verseit – már az én lábam is „támolyog, édes teher alatt roskadva lépked” –; kiolvastam Jékelyt (!)

Borzongató elégiával jön az éjszaka… Megannyi élő és halott társammal ülök a kőpadon. A mélyből nyirkos levegő száll ránk.

És ő? Száz év múltán megtérhet-e végképp haza?…

Menekülés volt? Vagy sötét kaland a rögtönzött rövidzárlatok a szétszóratás és szétszakadás (szétszakítottság) elől.

Ma is érthetetlen, hogy megúsztad (!)… Hírneved, verseid hangulata friss és tiszta, akár emlékeid – s az emlékezőé.

Mikor a tartósított őrület, mikor csak az araszoló óvatosság; amikor nem volt választási lehetőség, csupán egy véletlenszerű vak villámlással kettészakított eszmélet; midőn csak nemzettöredék-esély, csak nagyapai hagyomány, krónikus kedvetlenségbe veszőn.

Midőn az árulással felérő homály… Te kérded, Uram, vagy teszed is?

(Egyes teóriák, morbid korok „tükörelmélete” szerint az emberagyat a jólét tette tönkre.)

De hát a lélek?…

Valaki más vagy, egy csont és bőr alak a fotel fél felében ül el-elmélázva, tenyerébe ejtett fejjel… Zuhanok feléd, hisz annyi minden köt hozzád, csak apróságokból szőtt semmi választ el egymástól.

(Sekélyes sorsképleteket kreált mesterségesen – Kassán is ezt láttam utoljára: az együttélés bizonytalansága! –, mint semmitmondó tárgyak, vadhajtások a kivágott egészséges törzsekhez képest.)

Ki sejtené: elég egy szélütésnyi bántás – hogyha már sehol a fejseb?…

*

Örökös búcsú és visszatérés az övé… Hova? Ugyanoda (!) Póz és mesterkéltség nélküli líra. Formai tökély, mondogatjuk. Habár a nyugatosok utódja, de eredeti benne minden zarándoklás egy elveszett birodalom felé (mielőtt aktualizálást gyanítana valaki, olvassa el Szerb Antal telitalálatát az ifjú poétáról).

Kolozsvár és Nagyenyed! Szín és veretesség harmóniája; elégiák a néhai diák álomkertjéről, a megtartó kúria- vagy templomrom árnyékában.

De hová lettek a sérülések?… (Költőnek lenni ma is „kalandorság”; normálisnak kinyilvánított közegben némelykor elmarasztaló diagnózis.)

Hajdani derék férfiak pazarló ifjúsága, ereje, őrjöngő vággyal, vérrel itatott föld.

Bölcsődalként zsong a levegő, jó hallgatni; ilyenkor a föld alatti fortyogás, a puszta látóhatár moccanása is kivehető üzenet. Egy véletlenen múlik – a természet éppolyan könyörületes, mint amilyen könyörtelen –, ha netalán jelentéktelenebb marad valaki, mint bármelyik elem.

Tiszta és céltalan természet – a Tiéd! (mint amikor megszülettél). Csupasz szőlőkarója megélt, szüret utáni borzongás! A lélekben még időnként nyár van…

Utak térben s időben –
meg nem áll soha kétely s gondolat
(a halál is azt környékezi meg,
ki végképp magára maradt).
Pirkadatig még őriz mostoha
kedvünkben is e ház – esküdj reá,
hogy mandarin-méreg nem hatol a

repedezett, vén mennyezet alá.

Megannyi megrettent, tönkresilányított emberpéldány ma is. Persze kockázatos lehet közöttük élve, ha végletes sejtelem élt benned – miként Jékelyben a második nagy háború idején is: hogy az a repülőgép, egy idegen város fölé érve, le fog zuhanni. Keze a magasban, már intene feléje!…

Csak lent, a szülőföldben zsúfolódó sírhantokra ne kelljen gondolnia – lám, akiket felültettek volt a halál szárnyaira, jó korán!