Circumcisio
Mindig fájt.
Bár amennyi nő volt az én életemben! Két kezemen meg tudnám számolni őket, és még maradna szabad ujjam. Pedig a munkahelyemen megjelent urológus, egyetemi tanársegéd szűrővizsgálatot hirdetett. Ketten mentünk el. Én és a legöregebb dolgozó. – Fájt? – kérdeztem remegőn, mire az öreg csak legyintett, hogy egy frászt, hol van ez a Don-kanyartól, Recsktől, és meg sem állt a kádári konszolidáció első évéig. Nagyon megnyugodtam. A tanársegéd meg csak nézett. – Panasza van?
Nem volt panaszom. De akkor miért jöttem? Erre nem tudtam válaszolni, nyögtem valamit, hogy ebben a korban ugye, ki tudja, nőhet az a prosztata, daganat haraphat bele, úgyhogy nézze csak meg. Ebben a korban? Bizony. Hiszen közeledtem a harmincöthöz. És ez a gumiujjas vizsgálat meg se kottyant. Igaza volt az öregnek. Vizelet: negatív. Na, nézzük a fütyköst, mert a herék is lágyak, semmi csomó, semmi húzó érzés, se jobbról, se balról, de itt, ez a kis bőrdarab, szóval nagyon szűk. Szűk hát szűk. Kis műtét, és meglátja, jobb lesz. Nem fog fájni. – Most se fáj.
Dehogynem. Fájt az mindig. Csak az a kis műtét... szóval ilyenkor nyomban gyógyul az ember. A megkésett első, huszonegy évesen, az nem fájt. Mert nem éreztem semmit. Csak túl lenni rajta. Budaörsön, sötét szobában, a másik sarokban ismeretlen pár, nyögések, apró sikkantások, én meg a lánnyal, az elsővel, már félórája küszködtem, eredménytelenül. Szűz voltam, na! ’ is. Mondta. Na jó, valahogy befejeződött, gondoltam én mindenre, nem kellett nekem a popsi rázás, mint Pasolini Casanovájában Donald Sutherlandnek, hogy a nagymamakorút kielégítse. Az én fantáziám úgy röpült, mint az összes nagy olasz rendezőé együttvéve. Otthon aztán meg is mondtam a haveroknak, hogy mi jó van ebben az egészben, ebben a földi mennyországban, amiről eladdig áradoztak. – Mennyit ittál – kérdezték kórusban, én meg csak soroltam, hogy csak azért... szóval a bátorság miatt, mert mégiscsak ez volt az első, és csak öt üveg sör volt, három vodka, beleöntöttem a vodkát a sörbe? Nem emlékszem. De mindegy is. A gyomromban találkoztak, összeölelkeztek, bevették magukat a vérembe, onnan föl az agyba, aztán ez lett az eredménye. És tényleg! A lányt soha többé nem láttam. Pedig fél óra, az fél óra! Nem is értem.
Huszonhat voltam, mire megnősültem. És bizony, nagyon fájt. Később aztán elfeledkeztem, még arról is, hogy az ágyat nem csak és kizárólag alvásra használja az ember. Tíz év után. Mert meguntam. Hogy mindig ugyanazzal. Fantáziám szárnyai csüggedten lógtak, a tollak is kihullottak belőlük, mint a kopasztott tyúk, úgy festett. Jó, bejöttek néha kalandok, amolyan egyéjszakás-egydélutános összebújások, óvszerrel fölszerelkezve, mert még a náthától is rettegtem, nemhogy az AIDS-től. És figyelte a fene, fáj-e? Inkább az ablakot lestem, fülem neszekre ágaskodott, jön-e az asszony, rám nyit-e a szomszéd, hogyan csempésszem ki a velem boldogultat?
Mielőtt befordultam volna a negyvenbe, fölkerestem egy neves urológust. Nagyon megkínzott. Gumiujj. Nyúlás. Fölérő. Föl, a torkomig. És semmi. Valami volt gyulladás kezeletlen nyoma. De ott, a nemiszerv végén az a bőrdarabka, szóval, ott baj van. Szarusodik. A bőr. Belül fehér mirigyek sokasodtak. Tisztítani lehetetlen volt. Smegmát nem láttam, nem éreztem többé. A szagát. Fitymaszűkület. Beutaljuk a Klinikára. Kis műtét az egész. Túl fogom élni, veregette a hátam. A lány meg ott ült a számítógép mellett, verte a billentyűket, talán sajnált is, gondolta, miért vártak ezzel a legénnyel negyven évig, hát hol volt az anyja, hol volt ő maga, miért titkolta fájdalmát? A fehér zománccal lekent faajtó becsukódott mögöttem. Ön a következő, böktem egy velemkorúra, de arcomon semmi jel. Félelem se. Méghogy műtét. Három-négy nap biztosan be kell feküdni. Vérvétel. EKG. Bírja-e a szív az érzéstelenítőt. Mert altatás, az nuku. Pedig gyermekként, a mandulámat, amikor... De maga már felnőtt ember. Én? Ugyan. Gyerekebb vagyok, mint voltam. Nem lehet altatni, nem. Ezt már az orvostudomány doktora mondta. Fehér szkájhuzatú ágyon ült, nejlonkesztyűs kezében láthatatlanná zsugorodott vesszőm.
– Mondja, nem fáj?
– Hát ... hogy tetszik érteni?
– Úgy, ahogy mondtam. Nem fáj? – Újra, megint ez a nemfáj, pedig dehogynem, csak valahogy mégis hallgatnom kellene, elmegyek bőrgyógyászhoz, kapok valami kenőcsöt, aztán majd lesz valahogy. Persze! Bőrgyógyász! Ismerek is dermatológust. Az aztán vágja. Ránéz és ... de Isten, hiszen nő! És szép. Csinos. Gyönyörű. Mikor aztán bútorraktáros lettem, egyszer csak besétált, hogy venne tőlem, a vállalattól kiselejtezett bútorokat. Mert a Bőr- és Nemikórtani Klinikán nincs egy ép fotel, szék. Íróasztal négy lábbal. Ezért kérte a segítségemet. Én meg adtam. Olcsón. Odavitettem. Meg a maszek rendelőjébe is. És remegtem a közelében. Három gyerek anyja. Nem baj. Elmegyek hozzá. De most. Most mit mondjak a tanárnak?
– Mármint pisiléskor?
Az orvostudomány doktora homlokára tolta szemüvegét, nejlonkesztyűjét hanyag mozdulattal dobta a szemetesbe és fölállt. Én meg letolt nadrágban. Mögém mutogatott, kifele. – Hát nem érti? Úgy értem, közben ... vagy utána. Ott. Ott ül kint a felesége! Érti már? – Nagyot néztem, közel álltunk egymáshoz, majd lehajoltam és fölhúztam a nadrágomat. A szíjjal bíbelődtem. – Tanár úr kérem ... én ... én megvallom, nem emlékszem!
A tanár nem volt dühös. Azt viszont nem értette, hogyan is lehetséges az, hogy az ember, a férfiember nem emlékszik. Csinos felesége. Nem is kérdezett többet. – Tudja mit? Lekapjuk a sapkát!
Lekapjuk. Mert minek is. Csúszkál össze-vissza. Illetve csúszkált. Most meg kemény. Tényleg szarusodik. Köröm nőtt rajta. – És mi van, ha így hagynánk? – kérdeztem és a válasz nem érdekelt, mert rohantam volna a gyönyörű bőrgyógyásznőhöz. – Tőlem! – legyintett a tanár. – De vegye tudomásul, hogy ez egy carcinoma prevenció!
Na, itt megálltam. Ha rák is lehet belőle, akkor legyen. Kapjuk le a sapkát. – Nézze meg az arabokat. A zsidókat. A péniszrák szinte nincs is! Érti már?
Hogyne értettem volna. De mégis. El kell menni ahhoz a szépséghez. Hátha lehet kenegetni. Hogy a bőr, a nyálkahártya ugyanolyan legyen, mint volt. Legföljebb fáj. De nem fájhat! Mert nő akkor már rám se nézett. A sok csalódásba meg én rokkantam bele. Pisilésre meg jó lesz így is.
A doktornő már kilépett a klinikáról, és kozmetológusként elegáns szalont nyitott a Margit körúton. Benyitottam. Háromezer. Így szólítottak. Mármint az első vizit. De én nem ... én csak beszélni szeretnék vele, esetleg mutatni valami szörnyűségest, mintha nem látott volna még iszonytató bőröket, basaliomákat, melanoma malignumokat ez a szépséges asszony. Na jó, várjon, most éppen vannak nála. Üljön csak le. Nézzen szét. Szétnéztem. Balerinavádlik kopogtak magassarkú cipőkön, arcukhoz szaladt föl a tekintet, de nem volt arcuk. Csak csupa kulimász, amit pakolásnak neveztek és vihorásztak közben, míg én élet és halál közt lebegve lestem az ajtót, mikor nyílik csak résnyire, hogy beintsenek. – Na, jöjjön drágám – hajolt ki a doktornő, akit már két éve nem láttam, de szebb volt, mint valaha. Sóhajtásom hörgésnek tűnt, tápászkodásom a székről nyikorgásnak. – Na, mi a baj? Üljön már le! Képzelje, az íróasztal, az az elakszált alumínium keretű olyan nagy, hogy nem fér a házba. – Nagyot nevetett, keresztbe téve tökéletes, harisnyátlan lábát. Nagyot nyeltem. – Úgy vagyunk vele, hogy a garázsban az uram azon bütykölget. Rászedett! Maga nagyon rászedett! – És nevetett, csillogó szeme játszott a fényben.
– Doktornő ... ne haragudjon ... de ott ... illetve itt, szóval a pisilőmmel nagy a baj.
– Mutassa! Csak nem szégyenlős? – Azzal bekapcsolt egy lámpát és az a sarok, ahol ültem, fehéren izzott. Fölálltam. Slicc. Babrálás. Elővettem és mint tölcsért, kifordítottam a fitymát. Lámpaoltás. A csaphoz vezetett. – Mosson kezet. Ez van. – De drága doktornő, le akarják vágni!
– Ne hagyja! Nem kötelező az, amit az orvos mond.
– A tanár úr azt mondta, carcinoma prevenció.
– Igaz.
– Akkor? Dermatológiai szempontból...
– Nem gyógyítható. Csak az urológus.
Most aztán úgy megokosodtam, hogy kétszer is vetkőző lányok közé nyitottam, mert nem találtam a kijáratot.
Tizenegy nap múlva negyvenhatos kalucsnit húztak cipőmre. Ruhám odakint a padon, rajtam pizsama. Háromnegyed három. A műtőssegéd bekísért. A másik műtőasztalon idős úr, háttal nekem, derékmagasságban tenyérnyi Betadin-folt barnállott. Gerincébe kapta az injekciót. Hanyatt fektették. Engem is. Karjaim leszíjazva. Nem láthattam semmit, mert mint a fölhajtott szoknya, zöld vászon magasodott elém. De nem is kívántam látni, ahogy megfosztanak a „sapkától”. Viszont kitűnően láthattam a monitort, rajta az idős úr prosztatáját, ahogyan a lézeres műszer behatol a péniszen és a sugár sarabol, pusztítja a kórosan megnagyobbodott prosztatát. Ujjaimon elektródák. – Csak nem vezetnek belém áramot?
De bizony! Na, nem vallatni akartak. Az ereket kellett összeforrasztani. Éreztem a jéghideg Betadint az ágyékomban. Az idős műtősnő fejem simogatta, hogy ne féljen fiam, ez egy rutinműtét, maga a tanár csinálja, de Krisztus, mi az ott, igen, a tanár kezében, az a fülmosónyi fecskendő hosszú, vaskos tűvel, azt mind oda, szóval a tövébe? Igen. Oda. De ne aggódjak már annyit. Kicsit feszít. Aztán mintha nem is lenne ott semmi. És valóban. Nem volt ott semmi. Évek óta. Azért visítoztam kicsit, mint a vett malac, fájdalomherceget játszottam, majd csönd lett, s csak az elektromos műszerek stockhauseni muzsikáját vezényeltem szabadon hagyott ujjaimmal. – Aztán rendőrt meg ne üssön négy napig! – a tanár álarcos feje látogatott meg a vásznon innen. Miért vernék én rendőrt? Senkit sem verek, álmodni szoktam róla, de az ébredés mindig csatakos. – Na, csak azért mondom, mert maga most itt fog feküdni négy napig, de mégse, mert otthon fekszik, vagy megy, amerre lát. – Míg engem nézett, keze serényen dolgozott a paravánon túl. – Mert a cérna árát sem kapnám meg, ha a dolog ambulánsan folyna ... ne! Ne kérdezze. Tudom. A cél az, hogy minél hamarabb elhagyni a kórházat, de a finanszírozás épp a fordítottján működik.
Fél óra múlva lekászálódtam a műtőasztalról. Az öreg még ott feküdt, nyitott szeme a plafont fürkészte. Visszabújtam a kalucsniba és peckesen, mintha mi sem történt volna, kivonultam a folyosóra. – Add a ruhát – kértem az asszonyt és elballagtam az ultrahangra, mely amolyan öltözőféleként is szolgált. Mellettem magas, hetvenes úr öltözött. Nem szólt, csak ágyéktájamra mutatott. A vastagon bekötözött hímtagból sűrűn csöpögött a vér. Megcsúsztam a linóleumon. Telefon a tanárnak. Férfi az ágyon, ultrahangon. Úgy vágták le onnan, hogy nyekkent. Én kértem bocsánatot. A tanár tűt kért és cérnát. A fájdalom már ott lüktetett a pénisz csúcsán. Lassan szökni kezdett az érzéstelenítő. – Ilyen még medikuskoromban sem fordult elő velem. – A tanár gyöngyöző homlokkal varrt. Mikor a cérnát csomózta, akkor vinnyogtam kicsit. Nincs az a havivérzés, ahol nő ekkora adag vattát rejt a bugyijába. Bepelenkáztak. Ez jutott csak eszembe, meg a kávé, a cigaretta, és hogy merre is a büfé. A műtőssegéd támogatni próbált. Nincs énnekem kutya bajom. De csak tessék vigyázni. És autót vezetni egyszerűen tilos! A pár százast alig tudtam köpenye zsebébe tuszkolni. A tanár asztalán ötezrest hagytam. Nem volt bent, nem tudja ma sem, hogy tőlem kapta.
A kocsiban hatvan fok. Nem érdekelt, hogy kóvályogtam még. Az Astoriába igyekeztem, hátrahagyva a feleségemet. Az Astoriába, ahol mi, úgynevezett keresztény középosztálybéliek havonta összeültünk és beszéltünk a semmiről, mély filozófiába ágyazva. Már vártak. Somlói galuska tornyosult előttem, oldalán tejszínhab kanyargott, mint a nagy hegyekről készült fotókon a havas ösvények.
Ahogy tömtem magamba a somlóit, hirtelen fölkiáltottam. – Megmutassam? – Döbbent csönd. Meglett férfiak ijedtükben csúszni kezdtek a székről. – Huszonnégy öltés azon a pici területen. Testben oldódó fekete cérna. Apró v-betűk, mint Krisztus töviskoszorúja. Nem. Nem voltak kíváncsiak. Akkor a vécében, jó? Nem! ’rséget álltak, nehogy bejussak a vécébe, mert tudták: amilyen marha vagyok, még megmutatom. És akkor oda az éjszakájuk. Na, jöhet még egy kávé. Fizettek mindent, csak elő ne vegyem. Szabályos könyörgések. Pár üveg sör után aztán megkérdezte az egyik alanyi költő. – Zsidó lettél?
– Zsidó vagyok! – A kávéscsészékben megmozdultak az alpakka kiskanalak. – Hát nem belőlük lettünk, mi, keresztények?
Volt, aki csak biccentett fejével, más hevesen bólogatott. Én meg éreztem, hogy egyszeri használatos férfiasságom háromszorosára dagadt. Odakint alkonyodott. A hatalmas, rézkeretes üvegablakok mögött a város valami irdatlan akvárium díszletévé nőtt, a cikázó autók, buszok reflektorai, féklámpái, a falakon futkározó fényreklámok neonhalakként lubickoltak. Elköszöntem. Kiballagtam a kocsihoz, a levegő nehéz volt és párás, én meg túl mindenen. Csak épp a halál volt még előttem, de hogy hány lépésnyire, kilométerre, fényévnyire, bele sem gondoltam.
Ha leapad a micsodám, újra meg kell tanítani – járni. Tizenkilenc év után újra el kell veszítsem a szűzességemet. Feleségemre gondoltam. Vele osztom meg ezt a fölemelő érzést. És közben nem gondolok semmire, gyönyörű nők, elérhetetlen álmok jöhetnek és rágcigálhatják a képzeletemet, elhessegetem őket. Józan voltam. Lebegtem. Igen. Az igazi társamnak adom oda a megismételhetetlent.