Koppány Zsolt

 

Fényben fogant áhítat

Stein Anna: Belső utak képei
Fekete Vali monográfiája

 

Hírünk a világban.

Halovány. Pedig a XX. századi magyar festészet semmiben nem marad el az európai művészet mögött. Jelenlétünk kontinuus. Párizs az én Bakonyom – sóhajthatnánk együtt Adyval, de festőinknek nem kellett bujkálniuk a festészet paradicsomában, mint betyárjainknak a Bakonyban. Csak időben kellett „lelépniük”. Így aztán a Párizsban letelepedő művészeink, mint Réth Alfréd, Rozsda Endre, majd a későbbiek, mint Hantai Simon, Csernus Tibor ismerős nevek arrafelé, s remélhetőleg Stein Anna is az és az lesz, ahogyan Reigl Judith is, meghatározó kortárs művészei az egész világnak.

Moholy-Nagy László már egészen biztos, hogy betagozódott.

Fehér László pedig ott áll a kapuban. Csak a kellő marketing – mely fogalom nélkül ma nem művész a művész, még csak embernek is alig nevezhető – hiányából fakadólag nem kelt el képe a Sotheby’s aukcióján. Vásárhelyi Győzőről is szót ejthetünk, de őt nem tartja magyarnak az egyetemes művészettörténet. Victor Vasarely az op-art utolérhetetlen alakja.

Lucien Hervé – magyar származású fotóművész – így írt Stein Annáról: „…festészete, mint minden életmű, a múlt gyökereit, távoli tájak és idők újrafelfedezését hordozza magában. A tudat alatti emlékek harcban állnak az éppen tudatosodókkal (…) Minden képe egy-egy önmagába tekintés. Minden képe harc és ugrás az ismeretlenbe. Minden képe ablak a soha nem látottra, a soha előre nem érzettre, a soha nem érzettre.” Tűpontos megfogalmazás. Kidomborítja az intuíciót. Ami viszont nem létezhet judícium nélkül. Stein Anna festészetében a költői víziók intuitivitása az empirikus és elméleti fölkészültségből, a mesterségbeli fölényből születnek és válnak felnőttekké az időben, a festőművész nélkül, immár.

Életútja olyan bonyolult és szerteágazó, hogy e szűk keretek között csak célozhatunk rá. És benne az egész magyar XX. századi történelmi gyötrelem. Szabó István A napfény íze című filmjének főszerepére a nagy angol színészt, Ralph Fiennest kérte föl. A színész, miután elolvasta a forgatókönyvet, egyfajta kitalációnak vélte, mert ilyenről még nem hallott. Megnyugtatták: ez egy ilyen ország. És talán még most is az. Ahol annyiféle rendszerváltás volt, mely azonnali kulturális szemléletváltást is hozott magával, hogy az már szinte követhetetlen. A Stein család története is ilyen. Úri, felsőközéposztály-beli család, akiktől mindent elvett először a nyilashatalom, később a kommunisták. Pedig munkát adtak az embereknek, környezetük megfürödhetett a kultúrában, mely túllépett a hazán és beleszédült a legmagasabb európaiba. Égbekiáltó című festett kerámiaképe (220×140 cm, 1990), melyet Budapestnek ajándékozott, a Margit híd pesti oldalán emlékeztet a nyilas rémuralom áldozataira.

Stein Anna zsidó származású, de belső érzületei, taníttatása katolikus. Vagyis: egyetemes. És ez az egyetemesség formálja műveit évtizedek óta. Hogy mindenki értse. Érezze. Persze. A művészet befogadásához értelem is kell. De elsősorban érzelem. Ha kell, hát túláradó. Ami egyenesen a művészből sugárzik. Ha. Ha nem, akkor az illető nem művész. A nagy német költő, Gottfried Benn gyanúsan „korszerűtlen”. És örök korszerű. Modern, ha tetszik: „Egyetlen mondatot, egyetlen valóságos és lényeges mondatot nem lehet anélkül leírni, hogy a személyiség egész pátosza és fájdalma mögötte ne legyen.” És ezt most fordítsuk le ecsetvonásokra, kottafejekre és mindenre, ami művészet. Stein Anna festészetében elér az első absztrakt képig, 1962-ben. Ez a címe is: Első Absztrakció. Kékesfeketén tekergő vörösök. Aztán a geometriától eljut az „organikus absztrakcióig”. Művei fölött Lucio Fontana lebeg mint előzmény, és Yves Klein monokronizmusa itatódik absztrakciójába. Zöld mezőgazdasági gépek, Absztrakt gép, Gép vörössel és sárgával, Az atomerőmű belseje, csupa vízió, megálmodott realitás, melyek mögött a valóságot keresi-kutatja.

Stein Anna szobrászként is kiemelkedő. 1989-ben készült aranyozott bronzszobra szél fodrozta félfiguratív alak; címe: Keleti szél. Lehet, hogy magának a művésznek sem villant föl, hogy nagyon is messziről, kb. ötezer év távolából, az üldöztetés évezredeiből a horogkeresztbe futó holokausztot jelenítette meg. Mert e forma a néző tudatalattijában megbúvó szvasztikát hívja elő. Mert az eszelős népirtás óta kutúrember soha többé nem tud úgy nézni a szvasztikára, mint ősi napszimbólumra. Mely nemcsak Délkelet-Ázsiában létezik a mai napig, de Skandináviában is előkerültek hasonlóak ásatásokkor. A sok bronz- és kerámiaszobor közül is kitűnik Aphrodité bronzszobra. Bronzszalagokból készült a szobor, mindössze hatvan centiméter magas. Ha valaki kicsit is jártas a művészettörténetben, bevillanhat a karikatúra Michelangelójának is tartott Honoré Daumier Don Quijote és Sancho Panza című festménye, mely festékcsíkokból képez figuralitást, megelőzve a modernitást. Így érintkeznek korok és fölfogások a végtelenben. Az absztrak festő, mint minden igazi modern művész, eljutott az absztrahálásig. 1963-ban készült Mikroszkóp című képe nem kifejezetten absztrakt, inkább úgy szürreális, mint Joan Miró vagy Paul Klee. Stein Anna festményén a mikroszkóp alá helyezett fölnagyított világ burjánzik. Vírusok, baktériumok, papucsállatkákra emlékeztető élő organizmusok. A nagy katalán művész, Miró így emlékezett hasonló tematikájú műveire: „Miként gondoltam ki rajzaim és festményeim témáit? Nos, amikor hazatértem a párizsi műterembe, mely a Blomet utcában volt akkoriban, néha éhesen bújtam ágyba. Képek jelentek meg a szemem előtt, s ezeket nyomban lerajzoltam a noteszomba. Képek jelentek meg a mennyezeten…” Stein Anna szürreáliájának festészeti fortissimója az expresszionizmust idézi föl. Például Ludwig Meidnert, aki meglátván a korabeli nagyváros fényáriáit, apokaliptikus tájat festett, vulkánokká nagyítva az egyszerű fényreklámokat is.

Orvostudományilag is helytálló sorozatából kiemelkedik a Nőstényfa című munka, az olajképbe beleapplikált a művész egy nejlonharisnyát, mely önmagában a nagybetűs nőt jelenti. A kép így azután anatómiai pontossággal mutatja az ováriumokat (petefészkek), lejjebb a hüvelyt, sokkal finomabban – hiszen Stein Anna maga is anya –, mint Gustave Courbet A Világ eredete című naturalisztikus, már-már fotórealista, dús szőrzetű szeméremdombjának 1866-os ábrázolása. Ez a mű kissé ijesztő, még a férfiember is visszahőköl a láttán, de Stein Anna absztrahált, láttató és mégis rejtőzködő alkotása közel száz év után, 1965-ből, nem illúzióromboló. A franciaországi Szent Corentin-katedrális számára készített kétosztatú, tizennégy részes, öt méter negyven centiméter magas színes üvegablaka a gyermekkori templomok mesevilágát hozta fölszínre a művészben, s ragyogtatja az újszövetségi és magánmitológián alapuló evangéliumát. „Kortárs barokk” alkotói korszakát így látta kritikusa, Patrick-Gilles Persin: „Majd jönnek az »oltárképek«, amelyek fejlődést hoznak számára technikában éppúgy, mint ritmus és ütem tekintetében, amit feketével is hangsúlyoz, ezzel is fokozva a titokzatosságot. (…) Végül megjelennek ezek az anyaggal elárasztott tág terek, ahol agnosztikus angyalok és különféle, csak alkotójuk által ismert alakok kavarognak szédítő örvénylésben, szétrobbantva a barokk teret.” Leginkább Rubens kapcsán, tehetjük hozzá rögtön. Akiről a „romantika hercege”, Eugene Delacroix azt írta, hogy ő a festészet Homérosza. És ahol angyalok vannak, szükségképpen megjelennek az ördögök is, amolyan gyámoltalan ellensúlyokként. 1979-ből való, Ördögök című képének absztrakt barokkja szerkezetében kísértetiesen idézi föl Paul Cézanne-nak a Musée d’ Orsay-ban található Modern Olimpia című festményét. És itt jön, szabályosan beúszik a genealógia. Leszármazás című, 2007-es fantasztikus festményderengése az ősökig nyúlik vissza, kitapintható, de nem látványos figurativitásával. Mert itt már többről van szó. Metagenealógiáról. Mely jelentheti azt is, hogy túl a vérségi, genetikus alapú származáson, van egy másik vonulat is: a művészi. Sok festészeti „rokon” közül biztosra vehetjük Marc Chagallt mint egyik „fölmenőjét”. Aki mintha Stein Anna hangján szólalt volna meg: „Csak a művészet, a festészet számít, olyan festészet, ami egészen más, mint amilyennek az emberek gondolják. De milyen? Ad-e nekem Isten, vagy valaki más erőt, hogy az imádság és gyász leheletét leheljem bele a festményeimbe, a bűnbocsánatért és feltámadásért mondott ima leheletét?” Stein Annának folyamatosan megadatik ez a lehelet. Barokkja nem neobarokk. Hanem olyan, mint az Aquinói Szent Tamás nyomán kialakuló neo-neotomizmus. A fenségesség minden gesztusa. Forrai Eszter, a szintén Párizsba emigrált költő, festőkről szóló verssorozatában Anna Stein címmel így jeleníti meg: „Szoborerő / Színek forgatagában / Légörvényben kavargó / Barokk látomások / Homorú formák / Domború játéka…” A 2000-es év nemcsak az ezredfordulót hozta el a művész számára, hanem a gyászt is. Hiába volt akkor ötvennégy éves! Édesanyja ekkor hagyta őt magára végérvényesen, amitől gyermeki tisztasága sötétebb tónust rajzolt glóriaként a fejére. Egy esztendőre rá édesapja, Stein Marcel is meghalt, százegy éves korában. A költő Kárpáti Kamil viszont arra int minket, hogy „a halálra mindannyian fiatalok vagyunk”. Kiállítása 2013. február végéig volt látható az Abigail Galériában. Albuma kemény födelű. Fekete Vali mélyreható monográfiája kézen fog bennünket, úgy vezet, hogy el ne tévedjünk Stein Anna belső útjainak univerzumában.