Kertai Barbara
A
lét szüntelen hullámverése
Albert Gábor: A cet gyomrában
Minden író alapgondja, hogy miként fejezze ki a gondolatait úgy, hogy megértesse azokat, ugyanakkor hű maradhasson hozzájuk, vagyis hogy megtalálja és meghatározza az érthetőség lehelletfinom határát, amin túl gondolatok papírosra vetett zagyva tömege csupán a szöveg, amin innen azonban az emberi tudat legmélyébe magával húzó zseniális vezető, társ és tanító, újszerű, mégis ismerős, soha ki nem mondott, ugyanakkor mindenkiben megfordult, bujkáló és elő-előtörő érzések, tapasztalatok, érzelmek és gondolatok mesterien szőtt egésze.
Albert Gábor legújabb regényében (A cet gyomrában,
A járványkórházak ismeretlen, félelmetes világa a regény névtelen főhősének szemén keresztül tárul elénk. Maga a cselekmény néhány szóban összefoglalható: egy ember megbetegszik, kórházba viszik, majd amikor felépül, elbocsátják. Ám az írót nem a történések érdeklik, hanem az emberi tudat működése, a szabad asszociációknak az a látszólag összefüggéstelen és rapszodikusan fel-feltörő folyama, amin keresztül akarva-akaratlanul is értelmezzük, amit éppen átélünk. Szagok, színek, mozgás, hőmérséklet szolgáltatják a primer benyomásokat, amire az ember, így a regény hőse is reagál, amikor Babits szavaival leszáll „a kínoknak eleven / süket és forró sötétjébe”, a Cethal gyomrába.
A költői kép forrása természetesen az ószövetségbeli történet. A bibliai Jónás prófétát engedetlensége juttatja a tengeri szörny bendőjébe: kereket old Isten elől, hogy ne kelljen teljesítenie Ura parancsát, ám az akkora vihart támaszt a hajó felett, hogy Jónás a tengerben, majd egy cet gyomrában találja magát. A rettenetes lakosztály büntetés, de egyben megváltás is; megváltás a közvetlen tengeri haláltól, és megváltás az Istennel szembeni engedetlenség végleges, halálos következményétől is. Maga a rabul esett próféta is így értelmezi ezt: hálát ad Istennek a kegyelem szokatlan börtönéért, mire a hal – mint a kereszten szenvedett Krisztust a sír – háromnapi „halál” után visszaköpi az életbe.
A regény ívéből, valamint az átfogó hangulati jelzőkből (mint a túlfűtött kályhából áradó állandó hőség és az uralkodóan éjszakai jelenetek vak sötétje) adódik, hogy a címben szereplő Cet nem más, mint a kór, illetve annak tárgyi megfelelője, a kórház. Ide nem önszántából érkezik az ember, hanem úgy hozzák erőszakkal, ponyvás teherautón, ami olyan, mint egy rabszállító, vagy valami még rosszabb: a régmúlt háborúból kilépő munkatábor-járat. Vasrudak koccannak a lábához, és az utas egyetlen személyazonossági papírját, sárga nejlonzacskós vagyonkáját szorongatva találgat, „a Mecsekbe visznek, lebegett a sötétben, ásni visznek” (13). Az ismeretlenbe, a bizonytalanságba robogás, a végigvacogott téli hideg, maga az utazás az érzékszervek és a memória villanás-szilánkjaiból tárul az olvasó elé. „Talán fatörzsek ritmikus visszatérése, vaslábú valamik, autókerékrészlet, újra másik, még mindig autókerekek, majd karosszéria, szürke, piszkos, semmi, kék, újra kék, postazöld és megint aszfaltkosz, olvadt hó, sóder, láb vagy fal, lefolyó vagy kosár, bejárat vagy járdaszegély, villódzó változás, majdhogynem káprázat, de mindig csak egy irányban összefüggő töredékek szédítő változása,” (12) írja Albert, és az olvasó ilyeténképp oldalról oldalra – megannyi rejtvény – fejti meg, illeszti össze a történetet.
Nemcsak az utazás, az érkezés is embertelen, félelmet ébresztő. „Mit hoztatok?” hallja a „rab” a kórházi őr hangját, és még át sem kell élnie, hogy az elkülönítőben megfosszák mindenétől, utolsó ingjétől is, már megérti, hogy ebben a történetben ő, az ember nem számít. Mintha ő a betegség maga lenne, s személyisége csupán ragadvány. S bár akadnak sorstársai, újdonsült személytelenségük elkülöníti őket egymástól is, és úgy vonul el a hasonmód pokrócba csavart nő mellett a kórházudvaron, mint ahogy két uszály sodródik el egymás mellett, némán, idegenül.
Megalázó, steril, hideg, magányos, ismeretlen, félelmet keltő ennek az új világnak a kapuja, amelyen ténylegesen is ott lóg a kanárisárga pestis-tábla. A figyelmeztető, elrettentő tábla mögött azonban forró és fullasztó a megbélyegzettek, a társadalomból kitaszított fertőző betegek új otthona. Mintha csak a fagyból kimentő, de az életet fogságra beváltó Cet forró és fullasztó lehelete lenne az.
Nem sokat tudunk hősünk előéletéről, így nem egyértelmű, vajon egy, a bibliai Jónás prófétához hasonlítható életpálya ívének a beteljesedése-e a kórház-Cetbe vettetés, avagy ellenkezőleg, a Babits-féle Jónással kellene-e párhuzamot vonnunk. Babits költeményei, a Jónás könyve és az önéletrajzi Jónás imája a bibliai történet feldolgozásai, azzal a különbséggel, hogy a cetbeli fogság Babitsnál nem annyira büntetés, mint inkább a megtisztulás eszköze. Babits-Jónásnak nem az Istennel szembeszegüléséből, hanem önfejűségéből kell kigyógyulnia. „Régi sok hiú szavára” támaszkodva Jónás élete „tétova, céltalan, parttalan” lett, magányosan, megkeseredve, az irányító gondviselést ellökve sodródik át életén. A Jónás imája vallomása szerint azért száll végül alá a sötét börtönbe, hogy: „megtaláljam, mielőtt egy mégvakabb és örök Cethal szájában végkép eltűnök (sic), a régi hangot.” Az elmúlásnak ez a közelsége érzékelhető végig Albert Gábor elbeszélésében is: már a haláltáborba szállító teherautó, a halotti csend és kihűltség, a pestis tábla, de később Győző bácsi fehér deszkakoporsója is mind „halálszagú”. A halál árnyékában mind a bibliai fogság, mind a kórházi bezártság egyfajta számvetéssé válik. Szinte az első oldaltól kezdve tolulnak, sorakoznak hősünk túlnyomórészt családdal, betegséggel, halállal foglalkozó gyermekkori emlékei, ki-kiragadnak minket a kórterem forró és süket sötétjéből. Mintha a főhős tudata mélyén ezektől az emlékektől várná a szó szerinti és a metaforikus megtisztulást. Babits „régi hang”-jának itt az önnönmagával való azonosulás, sorsának felvállalása, illetve az azzal való megbékülés felel meg. Mindkét folyamat egy alámerülés, ahonnan új erőre kap a cselekvő.
Az emlékek mellett a sorstársak is ugyanezt a segítő szerepet töltik be a regényben. Bár a kórteremben mindent szomorúságnövelő orvosságszag hat át, az idegen környezet fokozatosan emberségessé válik. Ehhez azonban az szükségeltetik, hogy a megbélyegzettek, a betegek, egymásban társra leljenek. Kezdetben idegenek, kényszerűségből összesodródtak. József Attila-i determináltságban fekszenek egymás mellett napról napra, tétlenül, „mint kidöntött fatörzsek” (52). Betegségük, erőtlenségük azonban egymásra utalttá teszi őket. Lajoskának, a családjahagyott hippinek a kórház nyújtja az egyetlen menedéket, és ő zokszó nélkül szolgál ki mindenkit, csakhogy maradhasson. Győző bácsi haldoklása hosszú folyamatában fokozatosan veszti el önuralmát testi funkciói felett, és ágyszomszédjának kell őt lefognia vagy épp kicseréltetni beszennyezett lepedőjét. A magatehetetlen Garai bácsit pedig a többieknek kell rá- és leemelni a szobavécéről.
A nyomorúság undorító, viszolyogtató, akár a másé, akár saját. Ez a megtisztulás első lépése, amikor felismerjük a magunk nyomorúságát a másokéban, amikor ugyanúgy szégyenkezünk a mások szánalmas nyöszörgésén, magatehetetlen kapargálásán, mint a magunk imbolygó rosszullétén. „...és most három idegen előtt kell minden szükségét elvégeznie, nem mer rájuk nézni, így talán ők sem nézik, próbál nem tudomást venni róluk, így talán ők sem figyelnek rá, de az iszonyú bűzről nem lehet elfelejtkezni, azt ők is érzik, és gyűlöli őket szégyenéért...” (175) A szenvedésben sorsvállalás a megtisztulás hosszú folyamata. Nem könnyű ezt a szégyent sem nézni, se átélni, az első magától értetődő érzelem a gyűlölet, a megvetés, mind másoké, mind magunké.
A segédkezés, a könyörület nem jön egykönnyen, az ember először megpróbál úgy tenni, mintha nem venné észre a nyomort. Az éjszakai kórterem nehéz, álmatlan hallgatásában minden beteg „gonoszul várta, hogy más mozduljon meg először, hogy most ő nézze, ő fordulhasson a másik oldalára, de senki sem kelt fel” (152). És aki a végén megmozdul, hogy segítsen, az gyűlöli a többieket hallgatásukért, érzéketlenségben kitartásukért (158).
Ami az ellenállásban az alvást tettetés, az a könyörületben a tapintat. Egy éjszaka például egyéb vállalkozó híján hősünk segédkezik a nővérnek tisztába tenni Győző bácsit. És miközben bosszankodik annak magatehetetlensége felett, „igyekezett az arcába nézni, csak az arcába, mert akkor nem érezte olyan elesettnek, kiszolgáltatottnak, akkor nem látta a lemeztelenített test szemérmetlenségét, amit, ha el nem takarhatott, legalább egy tekintettől megkímélt” (153).
A könyörület lépését aztán hamar követi a másért érzett felelősség, majd a közös sorsvállalás. „...és mintha azon kapta volna magát, hogy már nem is Győző bácsi fekszik az ágyon, hanem ő, saját maga, és saját magát ápolja, rakja tisztába, saját maga miatt szégyenkezik...” (153)
A Cet előbb-utóbb mindenkit elereszt, akár megtanulta az az irgalom leckéjét, akár nem. Persze a megtisztulás nem mindenkinek jelent gyógyulást is: valaki, mint a kórtermi paraszt bácsi, a halálba távozik. Az író mesteri szépen fogalmazza meg a két távozás, élet és halál közti különbséget főhőse egyik eszmefuttatásában, amikor az arról mereng, hogy sem az átszállított, sem az előző éjjel elhunyt szobatársát soha többé nem látja viszont: „vele is éppúgy nem találkozik majd ebben az életben, mint a bányásszal, csakhogy az egyik lehetőség, a másik viszont bizonyosság, és ez az árnyalatnyi különbség pontosan egy emberéletet jelent” (166).
A regény főhőse gyógyultan távozik, a kórház kapuja párás bűzt köp utána, mint egy „tehertől vemhes, hánykolódó cet szája” (182). Bár szabadulása napján ugyanúgy tél van, mint amikor megérkezett, csodálatosan szikrázik a nap és izzasztó meleg van. Bizarr alakok karneváli kavalkádja tűnik (lelki) szemei elé, és ő megújult lelkivilágában tudja, hogy „ez a forró káosz egy szemvillanásra kitisztulhat, csak jönnie kellene valaminek, és akkor megütötte a szemét, és egyszerre minden világossá vált, és nem értette a többieket, (...) akik tanácstalanok, vagy még azok sem, csak önhittek, vagy akik nem tudják, mit kell tenni, pedig talán a semmit, és mindennek önmagában vagy valami másban van az értelme...” (184). A feloldás, mint látjuk tehát, redemptív és egyénre vonatkozó, olyannyira egyéni, hogy az egyes emberekhez más-más igazságtartomány tartozik, ami a kívülálló számára egyenesen érthetetlen. Miért éri hősünket a megvilágosodás pillanata egy cégtábla szemlélésekor? Miféle jelet, miféle értelmet lel ott, ahol mások nem? De ennek megfejtése nem is ránk tartozik. Mintha arra biztatná olvasóit az író, hogy találjuk meg mi is a magunk megtisztulását, harcoljuk végig a cetbeli halált, hogy aztán újjászületve ne csak nézzük, de meg is lássuk a világot, melyben élünk.
2. „Összefüggő töredékek szédítő változása”
A regény újszerűsége elsősorban Albert Gábor rendhagyó írói stílusában mutatkozik meg. Szinte nem is meséli, hanem a szereplők gondolatain, benyomásain keresztül érzékelteti a történetet. A narratív idő majdhogynem megfoghatatlan, mindössze a nappal és az éjszaka váltakozását észleljük a környezet változása alapján. A főhős kórházi története tarthat hosszú évekig, de lezajlhat pár hét alatt is, az egyetlen támpont az olvasó számára az évszak, a téli táj leírása. Az idő kitágul a főhős tudatában, hiszen az emlékeken keresztül egy egész élethosszt ölel fel a történet.
A kórterem forró, fülledt eseménytelensége mellett az emberekben torlódik, viharzik az élet. Mindenki tisztában van azzal, hogy a legapróbb, jelentéktelen történések is gondolatok százát indítja meg az emberben. Ellenben, hogy ezt a kaotikus eszme-forgatagot az olvasó „kívülről”, egy regény olvasása közben tapasztalja meg, az meglehetősen szokatlan. Mintha betekintést nyerhettünk volna egy másik ember még feldolgozatlan, fel-felvillanó, rapszodikusan összepárosított gondolataiba. Egy gondolatmenetnek nincs mondatszerkezete, sem írásjelei – így a regény is hatalmas lélegzetű, több oldal hosszúságú körmondatokból áll. A szinte önmaguktól meginduló, egymásba fonódó, a tudat felszínén hánykódó gondolati foszlányok James Joyce-t idézik.
Joyce Leopold Bloomban az örök vándor alakját idézte meg, akit a világirodalomban akkor először belülről, érzésein, gondolatain keresztül ismerhettünk meg. Leopold Bloom szüntelen járkálásával az emberi elme állandó körforgását, folyamát, hullámverését személyesítette meg, ami mélységében kiismerhetetlen és szakadatlan irányváltásaival teljességgel követhetetlen. Albert Gábor is névtelen hőse elméjén keresztül kísérli meg ábrázolni a történéseket, így válik az az olvasó számára bonyolulttá, és valóban nehezen követhetővé. Az író ezzel is azt emeli ki, hogy nem maga az esemény fontos; a lényeg az emberre tett benyomásban rejlik, ami csak körülírható, de nem meghatározható.
A gondolatoknak az ilyesfajta szabad asszociációkként való ábrázolása a 20. századi modern regény „találmánya”. A stream of consciousness narratív stílus tökélyre fejlesztője az angol írónő, Virginia Woolf volt. Woolf regényeiben, mint Albert Gábor ezen munkájában is, a hangsúly a szereplők az életre adott reagálásain van. Ez a kiemelkedő mennyiségű belső monológok alkalmazásában mutatkozik meg, valamint a leírások, párbeszédek szinte teljes hiányában. Virginia Woolf novelláira jellemző, hogy szinte alig vannak benne párbeszédek, az a kevés pedig, ami olvasható, kirívóan egyhangú, jelentéktelen üzenet-tartalmat hordoz. Ezzel is szembeállítja az író a belső lélek gazdagságát a külvilág unalmával, trivialitásával. A cet gyomrábant olvasva azonnal feltűnik a párbeszédek minimalizálására irányuló törekvés, azok háttérbe kerülése. Másodrendű informatív jellegüket hangsúlyozandó, a dialógusok és a fennhangon elhangzó elemek zárójelben, dőlt betűkkel szedve, mintegy mellékesen jelennek meg a szövegbe ágyazódva. Sőt, az is előfordul, hogy a párbeszéd is narrálva, összefoglalva olvasható, ahol csak a gondolati egység végén derül ki a beszélő személye, ha egyáltalán: van, hogy egyáltalán nem egyértelműsíthetők a beszélgetés résztvevői (például a „Lucifer” pedofil jelleméről való eszmefuttatás, 64.o.).
Ugyanakkor nagyon komoly funkciója van az „elrejtett” megszólalásoknak: mintegy horgonyokként rántják vissza az egyes gondolatáradatot, hogy az olvasó megkapaszkodhasson a történeti valóságban. Mindazonáltal vannak részek, ahol az olvasó elkerülhetetlenül elveszíti a fonalat. Előfordul, hogy egy-egy körmondaton belül többször is megváltozik az alany anélkül, hogy ez fel lenne tüntetve (pl. 47.o.). Máskor az egyes szereplők teljességgel behatárolhatatlanok, mint a két pincér-beteg esetében, ahol nem név szerint, csak foglalkozásuk szerint említi őket a narrátor, ezáltal is keverve, egy személlyé fűzve őket (95-101). Szándékos zavarás, avagy az érthetőség azon bizonyos határának szem elől tévesztése-e, mindenesetre tovább növeli a főhős beteg agyát uraló lázas kavargás érzetét.
Albert mesterien alkalmazza Woolf technikáját, sőt, több belső hangra komponálja azt. Ki-be úszik az alakok gondolatmenetéből, egyszer egyikbe, aztán másikba „belehallgatva”. Ugyancsak meg kell említeni gyönyörű költői képeit, a „vas akasztófán” lógó infúziós edény képét (94), a kölcsönös emberi vibrálás érzékeltetését, ami lehetővé teszi, hogy valakinek a „türelmetlensége (a másik) hóna alá nyúljon”, s felsegítse (13). Csodálatosan jelenik meg egy helyen a szavakba formázott lassú eszmélés, ahogy egy álmodó felébred (145).
A regény értéke a meg nem fogalmazható érzéseink megfogalmazásának találékonyságában, tökéletességében határozható meg. A halál rettenete, a tehetetlenség gyűlölete, a betegség irtózatossága szavakban kifejezhetetlen, így az író kénytelen benyomásokhoz, érzésekhez fordulni. Schöpflin Aladár írta Virginia Woolf „To the Lighthouse” című regényét elemezve a következőket:
És ez a lényeg, az ember élete ez a belső áramlás. Az ember nem a külső cselekvényeiben és kapcsolataiban él, hanem abban a folytonos áramlásban, azokban a reperkussziókban, melyeket a külvilág benne, a lelkében ébreszt. És éppen ezért nem az időben él, minden jelen pillanatában benne él az egész múltja és jövője is, azokban az emlékekben és sejtelmekben, amelyek úgy rakódnak le rétegesen benne, ahogy az avarban az egyes levelek egymásra rakódnak. (Nyugat, 1939)
A cet gyomrában társadalomból kitaszított alakjai is egy kifeszített, végtelenített időben élnek élet és halál között. De mint a regény alcíme (Följegyzések az élők házából) ezt jelzi, a halál közelsége korántsem jelenti az élet elsorvadását, ellobbanását. Pont ellenkezőleg, az élet akkor válik a legintenzívebben dobogóvá, örvénylővé, amikor törékenységét szem előtt tartjuk. Így válik A cet gyomrában betegének zarándokútja az élet és az élni akarás dicséretévé.