Karner András

Plasztyinkaja jolka

Az egész a KGST miatt történt. Mint tudjuk, a közösség minden tagja köteles volt „önzetlenül” támogatni a fejlődő országokat. Kis hazánk Mongólia nevét húzta ki a cilinderből, így a hatvanas években magyar hidrológusok, bányamérnökök, biológusok és állatorvosok lepték el az ázsiai országot. Később, harminc kilométerre a fővárostól, Szongino (jelentése: hagyma) helységben felépült Közép-Ázsia legmodernebb biokombinátja, amely állatgyógyászati oltóanyagok és fermentációs termékek gyártására szakosodott. A szélsőséges időjárási viszonyok között kezdetben köztörvényes bűnözök és a mongol hadsereg újoncai segédkeztek az alapozásnál, később a magyar alvállalkozók idegenlégiósai hajkurászták a helybéli lányokat-asszonyokat. Ez néha nyílt fegyveres összetűzéshez vezetett a munkások, mongol apák-férjek és a szonginói rendőrség között. Ennek ellenére, vagy ezzel együtt, a létesítményt a magyar–mongol megbonthatatlan testvéri barátság jegyében felavatták, és megkezdődtek az üzem szürke hétköznapjai.

Kemenest vállalata nevezte ki az ulánbátori kereskedelmi irodája vezetőjének. Két hónapja érkezett családostul, feleségével és általános iskolás korú gyermekeivel. Néhány éve már eltöltöttek itt esztendőnyi időt, a külszolgálat minden előnyét és hátrányát megismerve. Az előnyök elsősorban anyagiak voltak, azonban a nyugati kultúrkörhöz ezer szállal kötődő Kemenes nem nagy lelkesedéssel kapott az alkalmon, melyért számos kollégája fél életét adta volna.

Elődje elmagyarázta az irodai tudnivalókat, bemutatta miniszteriális, vállalati és követségi kapcsolatainak, aláírták a leltárt, majd elutazott. A privát információk között szerepelt, hogy milyen forrásokból és miféle baráti szálakon lehet az alapvető élelmiszereket beszerezni, mi a helyzet az orosz iskolában, ahová a gyerekek járni fognak, egyáltalában: mi a dörgés. A Pekingbe induló titkos diplomáciai futárposta mellett például tejföl lapult, és kínai porcelán teáskészletek érkeztek vissza…

A szovjet hadsereg mongóliai jelenléte miatt népes orosz kolónia telepedett meg az országban, az őket kiszolgáló kereskedelmi egységekkel együtt, ahová külföldiek csak propuszkkal (speciális belépőkártyával) juthattak be. A mongol üzletek kongtak az ürességtől, legfeljebb konzervdobozok és birkafejek meredtek a belépőre. A katonai orosz boltokban viszont mindenfajta élelmiszer és delikateszáru megtalálható volt. Remek halakat is lehetett vásárolni. A tréfacsinálók „támasztóhalnak” hívták a nagyobbacskákat, mivel a kegyetlen hidegben hazafelé csonttá fagytak, és a szó legszorosabb értelmében rájuk lehetett támaszkodni.

Kemenes a bemutatkozások során számos protokolláris rendezvényen volt kénytelen megjelenni, ahol derűs képpel, a vendéglátók udvariasságát és a helyi szokásokat meg nem sértve fogyasztott az európai ízlés számára gyomorpróbáló ételekből. Barátság ide, KGST oda, a jakpatát, birkaszemet és a tejeskannában forró kövek között belestül párolt kecskehúst azért visszautasította. Visszaemlékezett a mongol Holdújév, a Cagan-sar ünnepén az egyébként kedves, reszketeg fejű, szelíd mosolyú Csojcsin Dembinél tett látogatására. Vendéglátója a méregerős, vizespohárnyi gabonapálinka, az arhi elfogyasztása után udvariasságból a birkasült legfaggyúsabb részét kanyarította ki számára bicskájával.

Múlt héten kollégái érkeztek Budapestről, akiket vacsora után az opera előadására hívtak meg. A repertoár nem volt túl széles, de lehetett választani a Három szomorú halmocska című népi opera és a szovjet instruktorok által betanított Spartacus balett között. Az előbbiben a gonosz földesúr el akarja csábítani a szegény pásztor kedvesét, de végül a jó győz és a rossz elnyeri méltó büntetését! A Spartacusról csak annyit, hogy a vézna címszereplő alig bírta cipelni mázsásra taksált partnernőjét, ami miatt az előadás majdnem botrányba fulladt.

Kemenes helyett, aki nem érezte jól magát, felesége kísérte el a vendégeket. Napok óta nem bírt enni, émelygett és levert volt. A tünetek másnap enyhülni látszottak, de azután még hevesebben jelentek meg. Ekkor határozta el, hogy felkeresi a magyar orvost. P. dr. épp egy lovas balesetet szenvedett geológust kísért haza Pestre, így csak az őt orvosként helyettesítő feleségéhez, Anikóhoz tudott bejelentkezni.

Október közepére járt, és kivételesen enyhe volt még az idő, nem éreztette a télen szokásos mínusz negyven, de akár ötven fokokat. A szovjet mintára épült lakótelep igénytelen betonkockái között a jurtatáborból elkószált tehenek keresgéltek valami ételmaradékot a felborított szemetestartályokban. Az úton csúcsos sipkát, derékban megkötött selyemruhát és nemezcsizmát viselő pásztor poroszkált hosszú szőrű lovacskáján.

Kemenes kilépett az ulánbátori 12-es mikrorajon egyik lépcsőházából, és gondterhelten indult a járda szélén parkoló Volgájához. A lépcsőházajtó hangosan csapódott mögötte, amint a hozzáerősített ócska rugó visszarántotta. Kinyitotta a kocsi ajtaját és behuppant a széles vezetőülésbe. Épp indítani akart, amikor a visszapillantó tükörben meglátta a szemét. Mint a villám vágott belé a felismerés. Minden ereje elhagyta. Nem, ez lehetetlen! A tükörből egy teljesen besárgult szempár nézett vissza rá! Fertőző májgyulladás!

Köztudott volt, hogy a betegség időnként járványszerűen söpör végig a kolónián, de hogy most és itt, hétezer kilométerre otthontól, a rokonoktól, az európai orvosi ellátástól… És a család! Ha ők is elkapják? Vagy már el is kapták? Kemenes agyában egymást kergették a sötét gondolatok, míg bénultan bámult a semmibe.

Végül feleszmélt, elindította a kocsit. Ráfordult a várost keresztülszelő Béke sugárútra, melynek egyik oldalát a Főposta épülete, a pagoda alakú Nagyáruház és követségi villák szegélyezték, míg a másikon jurtatábor húzódott – fura látványként –, tévéantennák erdejével. Távolabb a Tola folyó és az Ajszán-völgy. Itt végeztek egykor Csolbajszan marsall hóhérai több ezer buddhista szerzetessel, Lenin elvtárs instrukciói alapján.

Elhajtott az 1923-as népi forradalom vezére, Szuhe Bator mauzóleumával és lovas szobrával díszített hatalmas felvonulási téren, majd nemsokára lefékezett az orvos lakása előtt. Anikó nyitott ajtót. Már első pillantása nem sok jót ígért. Adott egy üvegcsét Kemenesnek és elküldte a fürdőszobába vizeletmintáért. A beteg kisvártatva eredménytelenül tért vissza. Anikó erre elővett egy üveg Radeberger sört, amelynek láttán rendes körülmények között igencsak megörült volna az egyébként Tungalag nevű helyi sörre kárhoztatott kelet-európai, most azonban Kemenes csak gyötrődve tudott leerőltetni egy pohárral a torkán. A laborminta azonban megszületett, és a doktornő fejcsóválva erősítette meg a gyanúját. Az elzárt kórházi ápolás elkerülhetetlennek tűnt, utazást sem az állapota, sem a betegsége nem engedett volna meg.

Anikó átszólt a magyar kolónia vezetőjének, aki jó kapcsolatot tartott a szovjet kórház vezetőivel, és máris indultak. Az orvos kikérdezte és megvizsgálta. Megerősítette Anikó Hepatitis B diagnózisát, és intézkedett a beteg fogadásáról. Hozzájárult, hogy a szükséges holmikért hazamenjen és elbúcsúzzon a családtól. Kemenes telefonon előre szólt a nejének, de alig tudta kinyögni a mondókáját. A házban ráadásul áramszünet volt, és a kezében gyertyával ajtót nyitó felesége, könnyező gyerekei látványa még jobban lesújtotta a férfit.

Kemenes három hetet töltött a kórházban. Infúziók, gyógyszeres kezelés és szigorú diéta hatására állapota lassan javult. Időközben egyik kollégája kisfia is melléje került. Szegény szintén nagyon rosszul érezte magát, rá sem bírt nézni az orosz kására. A nagydarab ápolónő megvetően vetette oda: „Valóságos angol lordok! Nem ízlik nekik a kása!” Az orvos azonban nagyon segítőkész volt, és szobájából Kemenes bármikor felhívhatta a családját.

Mire hazakerült, már kemény mínuszok járták. A ház előtti játszóteret fellocsolták, és a jégen orosz srácok hokiztak. Misa névre hallgató kutyájuk zoknival a mancsain ugrált körülöttük.

Gyerekei boldogan csimpaszkodtak a nyakába, felesége sok utánjárással beszerzett pazar diétás lakomával várta. Kemenes szeme bepárásodott a meghatottságtól. Természetesen további heteket töltött otthon végleges felépüléséig. A laborkontrollok eredményét azért mindig nyugtalanul várta.

Közeledett a karácsony. Hazulról érkezett szaloncukor, az orosz boltban pedig vásároltak egy plasztyinkaja jolkát, azaz egy fröccsöntött műanyag karácsonyfát.

Postafiókjában talált egy párizsi képeslapot üzleti partnere vicces jókívánságaival. Többször is elolvasta, szemét nem tudta levenni a jól ismert párizsi nevezetességek fotójáról. Szép karácsonyt és boldog új esztendőt! Bon Noël et Heureuse Nouvelle Année pour 1985! – állt a lapon. Öröm töltötte el. Úgy érezte, újjászületett.

S nem tagadott meg magától egy pohár Tungalagot.

Laura Simeoni

Rafael arkangyal és a magasba emelt Belluno

Belluno városa nem mindig volt ilyen, mint amilyennek ma látjuk: szép, élénk, ódon palotákban, élettel teli árkádokban és terekben gazdag. Klímája enyhe, még a kemény teleken is, és mentes a síkságon mindent elnyelő ködöktől. Ebben az időben néhány száz bátor család lakta, akik elhatározták, hogy megművelik ezt a földet, mely a fenséges Piave és mellékfolyója, az Ardo összefolyásánál kis félszigetet alkotott. Súlyos megpróbáltatást jelentett, amikor télen az északi Magas-Dolomitok jeges lehelete végigsöpört a szegényes viskókon, lakóikat napokra otthonukba kényszerítve, különben odakinn halálra fagytak volna. Aztán tavasszal, amikor úgy tűnt, fellélegezhetnek, az olvadáskor megáradt folyó áttörte a gátakat és mindent elöntött a víz.

Belluno lakói ennek ellenére sohasem átkozták a Piavét, hiszen tudták, hogy az életüket és megélhetésüket köszönhetik a folyónak, kezdve Borgo Piavétól, ahol kikötöttek a Velencébe induló faúsztató tutajok. Sok túlélő gyakorolta a tutajosok kemény mesterségét, árukat és embereket szállítva a folyam mentén. Ezer veszedelmet győztek le, míg a lagúnákba jutottak. Mások kereskedésre, vámszedésre adták fejüket vagy fogadókat nyitottak a fáradt utazók számára.

Tehát senki sem volt, aki rosszat mert volna mondani a folyóról, amely Belluno bal partját nyaldosta.

„Ha csak egy kicsit is feljebb lennénk – mondta valaki halkan –, a nagy áradások nem okoznának annyi kárt, és együtt élhetnénk végre egy folyóval, melyet alapjában véve kedvelünk, s amelyik viszonozza érzelmeinket.” Ezek a gondolatok az asszonyok ajkán rövidesen ismételt könyörgésekké váltak, míg a folyó a távolban morajlott. Még a gyermekek is rövidesen megtanulták a könyörgést a felhők fölé, a magasba küldve, remélvén, hogy az angyalok közül valaki csak meghallja.

És valóban, történt egy szép napon – szeptember 29-ét írtak –, hogy a három arkangyal, Mihály, Gábriel és Rafael együtt ünnepelték születésnapjukat, miközben megvizsgáltak minden gondolatot, szót vagy imát, amelyek a távoli földről érkeztek. De egy különös imádság hallatán hirtelen meglepődtek. „Égi angyalok, emeljétek feljebb, mentsétek meg városunkat a veszedelemtől és szabadítsátok meg a nagy folyó miatti félelemtől, de anélkül, hogy folyásában meggátolnátok.” Nagy, hófehér, kitárt szárnyaikkal a három arkangyal meglepettnek tűnt. Az első, aki megállapította, honnan is jön a kérés, Gábriel volt. Őt az Úristen mindig fontos dolgok hírüladásával bízta meg, így a többieknél jobban tudott eligazodni a Föld bolygón.

„A könyörgés egy Belluno nevű városkából jön” – mondta Gabriel a másik kettőnek, és Szent Mihály, a Gonosz elleni harc bajnoka visszaemlékezett rá, hogy egyszer régen már járt a városban, amikor az északról betörő, fosztogató barbár törzsek ellen oltalmazta. De senki, soha nem hallott még ilyen kérést: felemelni egy egész várost, legyen akármilyen kicsike, megvédelmezve ezzel egy folyó hullámaitól. Mihály és Gábriel halkan suttogva ezer megoldáson törte a fejét; Rafael egy darabig hallgatott, majd hirtelen megszólalt: „Én megyek le a földre!”

A hírvivő angyal és a harcos angyal meglepve néztek rá: mit is kezdhetne a szelíd Rafael egy áradó folyóval? Természetesen a gyógyszerek szakértője volt és kiválóan értett a gyógyításhoz, de ez esetben egészen másról volt szó: hatalmas gátakat kellett építeni, hogy a folyót hátrébb szorítsák, egyaránt használva a kard és a szó művészetét. Rafael – úgy látszott –, teljesen meg van győződve, hogy ezt neki egyedül kell megtennie, így a másik kettő szó nélkül visszavonulót fújt.

A fehér felhő-pamacsok között elegánsan szelve a levegőt, végül kibukkant azon a földes és sziklás hegygerincen, amelyet Bellunónak hívnak. Zajtalanul földet érvén éppen a Piave partján, dallamos hangon szólt, melyet csak a folyó érthetett. Ezután hatalmas szárnyait a nap felé tárta, melynek sugarai átszűrődtek a hófehér tollakon és gyönyörűséges szivárványt képeztek a város fölött. Férfiak, asszonyok, öregek és gyermekek elbűvölve meresztették szemüket az égre a nem várt jelenség felé, melyhez hasonlót még sosem láttak. Az ég azúrkék volt, és a nap teljes fényességével ragyogott. Néhány szerencsés lakosnak sikerült egy szárnyas lényt is megpillantania, de mindössze néhány másodpercre, mert a fény olyan vakító volt, hogy szabad szemmel lehetetlenség volt elviselni.

És aztán megtörtént a csoda: az egész városka, házaival, sikátoraival, tereivel és valamennyi lakójával egyetemben lassan emelkedni kezdett. Úgy tűnt, hogy a szivárványívhez csomózott láthatatlan szalagok emelik: jól látható volt hét vékonyka szalag, vörös, narancs, sárga, zöld, világoskék, sötétkék és ibolya színekben. Miközben a város emelkedett, a talaj követte, s így hamarosan egy kis dombocska keletkezett, amely azelőtt nem létezett.

„Éljen! Éljen!” – kiáltoztak lelkendezve a bellunóiak, levegőbe dobálva kalapjukat, hogy könyörgésük meghallgatásra talált. Rafael, becenevén „Isten orvossága”, nem elégedett meg azzal, hogy a várost megemelve megmentette a megáradt folyótól, hanem egyszer s mindenkorra elválasztva az ólomszürke fellegektől, a közeli hegyek ellenére egészséges és enyhe klímát ajándékozott számára egész évre. Mi több, az arkangyal, aki a vándorok patrónusa is volt, oltalmába fogadta a várost és mindazokat, akik egy hosszú és fárasztó utazást megtéve megállnak itt, hogy kifújják magukat.

Karner András fordítása

Laura Simeoni 1962-ben született Trevisóban. A padovai egyetem kortárs irodalom szakán végzett. Újságíró, televíziós műsorszerkesztő. Novelláskötetei az északolasz táj legendáriumát dolgozzák fel egy-egy folyóvidékhez, városkához kapcsolódóan. A történeteket manók, törpék, angyalok, szentek, vízi és erdei állatok sokasága népesíti be, a környék lakóinak évszázadaival összefonódva.

Az idézett novella lelőhelye: Tündérmesék és legendák a Piavéról (Editrice Santi Quaranta, 2010, 39–42. oldal)