Kalász Márton
Ami terhünk, az esélyünk is
(Gondolatok Madáchról)
Tekintsük jelképesnek vagy egyszerűen történeti, életrajzi ténynek, hogy Madách Imre 1823. január 21-én, annak a napnak előestéjén született, amikor egy másik, Alsósztregovától távol eső, képzeletünk szerint ugyancsak behavazott kis falujában Magyarországnak Kölcsey Ferenc pontot tett költeménye végére, s a Hymnus címet adta, alcímül még odajegyezte: a’ Magyar nép zivataros századaiból, nagy kezdőbetűvel írva a magyart. Az irodalomtörténet hangsúlyt ad annak, hogy Madách „születése szerint Petőfi nemzedéktársa volt”, bár költővé később ért, s önkéntelenül föl is idézzük 1823. január 1-jét. Elgondolkodhattunk az elmúlt napokban, mi summázhatná méltóbban a tényt, hogy van a magyar kultúrának ünnepnapja, s az épp Kölcsey Hymnusának, a nemzet legszentebb imájának születése napja – nem lehet megszólalás, aminek ne ez a költemény adna hangsúlyt, s így több mint irodalmi mű, a magyar költészet remeke; de a „Szánd meg Isten a’ Magyart / Kit vészek hányának, / Nyújts feléje védő kart / Tengerén kínjának” keservével és bizakodásával, múltba tekintésével, jövőbe merészkedésével egy nép sorsának összege. Ám gondolatunkban a rendeltetés szerinti tényeknek azért mindenképp mélyebb összefüggésükben végtére jelképerejük van. Kölcsey nyilvánvalóan nem 1823. január 22-én alkotta egyvégtében a Hymnus szakait, abból a tényből is kikövetkeztethetően, amelyet Lukácsy Sándor így fogalmaz meg, „a nemzet közös éneke, a legteljesebb, önkínzó magányban keletkezett”. Kikövetkeztethetünk Kölcsey följegyzéseiből egy folyamatot, annak egy pillanatát, napok, hónapok, esztendők során át keserűen érlelt érzület a gondolatkör végéhez odajegyzett keltezést.
Kölcseyvel kapcsolatban úgy szokás tartani, hogy lírai alapélménye sokáig valamiféle elvágyódás, s ez persze többrétegű s mélyebb annál, mint amit följegyzéseiből is tudunk, hogy távol barátoktól, eszmetársaktól, a művelődés és műveltség központjaitól „vad és felette magányos” helyen él, távol a közérdekű gondolatok cseréjének lehetőségétől is. Hogy nemcsak falujából, Csekéről, de „volt egész év, hogy az udvarról nem mentem ki”. Az 1811-ben írt Andalgások című költemény Kölcsey magányát ekképp regisztrálja: „Boldog, kinek szép hont adának / A sors örök törvényei…” De Kölcsey ebben a versben írja le először a „hon”-t, s nézzük meg olyan sorait: „Itten vérző vidékin / Nyögő szél érvén keblihez, / Pusztult várának omladékin / A Múzsa búsan tévedez” – vajon nem a Hymnus sorai hangzanak ki már mindebből, ha mást nem említünk, csupán a közvetlenül rokon látomás-villanást, „Vár állott, most kőhalom”. S ha tágítjuk a kört, s bevonjuk későbbi esztendők műveit, amelyek mindannyiunk meggyőződése szerint épp a Hymnusból s Kölcsey más műveiből táplálkozva ugyanannak a gondolatsummának fényében keletkeztek – Petőfinek szinte törvényerejűvé vált „Szabadság, szerelem” eszméje Kölcsey korábbi versében így hangzik, „Kettő szerelme kebelemnek, / Egy hon és egy leány”, vagy Vörösmarty 1847-ben keletkezett Jóslat című költeményéből az „És még neked virulnod kell, ó hon, / Mert Isten, ember virraszt pártodon”, Kölcsey versében így lelhető föl: „De néked élni kell, ó hon, / S örökre mint tavasz virulni…” Gondolati azonosság, mondhatnók úgy is, Kölcseyé a gondolat első fogalmazványa, Petőfié, Vörösmartyé, ha lehetséges egyáltalán így összevetni, a véglegesebb, tehát erőteljesebb. Merthogy így is hatnak a géniuszok egymásra, talán közhely is kimondani, de a névsor bennünk él, igény kimondanunk óhatatlan van, Csokonai nevét, Berzsenyiét, Aranyét, Madáchét, Vajdáét, s a tizenkilencedik századból a huszadikba átkelve még illenék hosszú sorukat folytatni.
Kiemelve a sorból Madáchot, hiszen születésének évével, hónapjával, napjával kezdtük is, az ő hatalmas művének ünnepét üljük, s hiszen Kölcsey „legteljesebb, önkínzó magányban” töltött éveit összehasonlításul említhetnők itt. Ha érvényes a Hymnusra Lukácsy Sándor figyelmeztetése, „a nemzet közös éneke” milyen külső s lelki körülmények között keletkezett, Az ember tragédiája vajon nem egy élet tragikus, keserű, válságos esztendeinek terméke? Madách, tudjuk, csak hosszabb keresés után talált rá önkifejezésének igazi formájára, verseiben, ezt hangsúllyal jelzi az irodalomtörténet, inkább világfájdalmas utánérző; bár mindezzel egyetértve elgondolkoztató, amit 1842-ben Művészeti értekezésében ír… „Hogy koszorús költőink nem zengenek a népnek ajkain, csak az lehet az oka, hogy hazánk népének legnagyobb része nem lett nemzetté, hogy nincs hazánk érdekeivel érdeke összeforrva, s zsellérül lakva honában, kinek a házbér fizetésén kívül alig van egyéb, mi emlékeztesse lakára, ismeretlen honja érdekével.” Kemény szavak, keresnénk verseiben hozzá párhuzamot, de inkább az Egy őrült naplójából című ciklus képeit találjuk. De valamiképp eszünkbe juttathatja azt is, hogy három esztendővel később bekövetkezik Petőfi mély belső válsága, amelyből a Felhők ciklusa keletkezik. Madách, akinek sikertelen magánélete is nyilvánvalóan hozzájárul, hogy végképp befogadókésszé váljék kora pesszimista eszmeáramlatára, az Egy őrült naplójából már kimondott érzületét, képeit tovább cipelje magával, s újraélje mindennek mérhetetlen gyötrelmét: „Mit nékem az egész emberiség, / Nem vágom meg miatta újamat; / Hogy újra Isten légyen már az úr, / És éden kerte újra felvirul” – Madách e végletes, önkínzó pesszimizmust minden ellentmondásával megélve, erre hangolja rá ódai sorait is: „Ha szállni kezd korlátlan szelleme / S végtelenbe nyargal, hol legott / Vad üstökössel bizton társalog, / Majd még magasb körökbe tévedez, / Hatalmasb szellemnek társa lesz, / S hol két világunk egymással rokon, / Ott jár bámulva a határokon.”
Ugyanaz az emberiség mindkettő, az utóbbi sorok már kétségtelenül a Tragédia alkotójának, költőjének hangja. S ha elfogadjuk, hogy a Tragédia, mint hozzá hasonló kevés mű, az emberiség végső kérdéseit elemzi, egyik magatartásnak s a másiknak együtt kell megférnie benne, akár a tagadásban, akár a megismerés szüntelen hajlamában, az élet kétségbe vonásának a továbbadásának ténye. „Ádám és Lucifer nem egyszerűen kétféle magatartást testesít meg, nem a nihil és a folytonos haladás vágya és a tudás szomja inkarnálódik bennük, ők ketten a mindenkori emberben rejlő kétarcúságot is megjelenítik”, írja Rónay László egy Madách-utószóban. Lucifer és Ádám küzdelme egymással egyfelől történeti távlatban zajlik, Madách ehhez a saját korában tapasztalt időszerűségét vette mindennek mintájául. Mint ahogyan azután minden zseniális alkotás arra készteti fölszabadító hatással minden kor emberét, hogy önmagát értelmezve, viselje a ránehezedő, olykor túlon-túl is keserű igazságot: „Ha parányi léted súlyától legörnyedsz, / emel majd a végtelen érzete, / s ha ennek elragadna büszkesége, / fog korlátozni az arasznyi lét / és biztosítva áll nagyság, erény.” Ami terhünk, az esélyünk is, ez a Tragédia számos tanulsága közül az egyik. Vizsgálva, bevallva, be sem vallva mindezt – a magunk számos időszerű áttételén.
Madách filozófiáját, őt magát az irodalom, mondhatnók, jó néhány változatban elénk rajzolja, művét, arcképét, tanítását, életét. Géniusza, ebből kiemelten pesszimizmusa, néha annak vitatása is egyaránt minden korszak napirendjén van. Németh László akképpen érvel, hogy Madáchot végül Széchenyin keresztül értette meg. Pontosabban Széchenyi naplóit olvasva, inkább a Hitel előttieket – „mindig a Tragédia Ádámjára kellett gondolnom”, mondja Németh. „Ugyanaz az izgatott tettvágy s ugyanaz a nemes összeférhetetlenség a tettek világával.” Túl minden összehasonlításon; már az is elgondolkodtató lehet, mikor melyik korszak a költő vagy a gondolkodó Madáchot hangsúlyozza önmagának inkább, mi mikor milyen történeti összefüggésben mit érlel meg bennünk – akik választ tétován majd már erőszakosan keresünk, azért értelmezünk. De hát, ha meggondoljuk, így vagyunk a kései Vörösmarty lírájával, de másfelől véve a példát, ha nem is mással, Arany Jánossal, Kemény Zsigmonddal.
Madách 1859 elején kezdte írni a Tragédiát. Ha Németh Lászlót idézzük még, egyfelől: „Madáchnál a nagy koncepció; az egész világtörténelmet átölelő tudás, a mély bölcsesség nyűgözte le az embereket”, s eltöprengünk azon a véleményén másfelől, hogy párhuzamot keresve összeveti Kepler álmát Ádám álmában s Széchenyi öngyilkossági „koncepcióját”; a koncepciót ugyan idézőjelbe téve, úgy gondolom; töprengésünkbe magánélete tragikumát s közéleti magatartásának következményeit kellő hangsúllyal bele kell foglalnunk. Elég-e ezzel megpróbálnunk, annyi summában pesszimizmusunkat föloldani: „Világosíts fel, / S hálásan hordok bármi végzetet; / Csak nyerhetek cserémben, mert ezen / Bizonytalanság a pokol.”
(2003)