Koppány Zsolt

 

Erzsébeti tündökletek

Huligán profanizmus a múltból. Nagy Sándor templomi műveinek szakralitása a jelenben

 

1. Ahol villamos, ott város, ahol város, ott nyüzsgés, ahol… – de nem folytatom a Házi Áldás profán parafrazeálását; aki városi, az tudja, mit jelent élni és meghalni egyszerre, poklot és mennyorszá­got érzékelni, át- és megélni napról napra. A „szigeten” böhöm zöld HÉV dübörgött Pestig meg vissza, „kistestvére” meg jobbra el, a „konti­nens” felé kapaszkodott, át a Gubacsi hídon. Aztán fölszedték vágá­nyait, megszűnt, s én dühöngtem: legalább ez lett volna normális, sárga villamos! A „kontinensen” bezzeg sűrűn szabdalták az atomokig kopott sínek a „­Kosúti-t”, Erzsébet izzott, város volt, ezért aztán ide jártunk. Pestre nem vágytunk, az ottani förgeteg, akár egy szárazföldi Maelström-örvény beszippantott volna minket, nyipszli srácokat. Valami rejtélyes, Pál utcai fiús honvágy húzott-vonszolt hazafelé minket, jöttünk akár Erzsébetről vagy Pestről – Csepelre. A szigetség varázsa. Hogy mi, itt elzárjuk magunkat. Pedig csak a Duna kerülte meg ezt a földdarabot, mégis, olyan védhetőnek tűnt az egész, mint valami óriási, bevehetetlen bástya. Vagy a Nautilus, mely sohasem jön föl a tenger mélyéből. Vágytunk vissza ebbe a még-mindig­-faluba, szőnyegbombázott foghíjak közé, a hatalmas gyár szürkére köpködött ege alá.

Pilinszky szerint kétszer tér meg az ember életében. Legtöbb eset­ben a gyermekkori hit elhagy bennünket, mert kezdünk megeszesedni és azt hisszük, hogy Jézus Krisztus csak mese volt a többi közt, valami Grimm, esetleg Andersen, Benedek Elek és a többiek, a Kis Katekizmus meg valamiféle gyermekijesztgető halandzsa, hogy jók legyünk, mert minimum a tisztítótűz vár reánk, de a pokol sem lehetetlen, a halál­ról nem tudván semmit, azt képzeltük, hogy minden csínyért már itt a földön elérhet mindkét megtisztulási forma. Érettségi után, kikerülve a szülői szorításból, kinyílt a világ. Mindnyájan így voltunk evvel, gyermekkori haverok, akikkel együvé lettünk leginkább a rosszban. Erzsé­betre még véletlenül sem a templomok miatt jártunk át. Bár darabjai­ban Erzsébet központi része maga volt a templom. A hajó a Kossuth mozi volt, úgy is nézett ki, mint egy valódi templombelső, régi volt, ütött­-kopott, és hatalmasnak tűnt – akkoriban. A kápolna a Tátra Filmszínház, a premierfilmek mozija – lám, itt is Csepel előtt járt a „kontinens” – ami modern belső tereivel a kényelmet szolgálta. Az altemplom a Csili „mélyvize”, ahol a Corvina zenekar játszotta gregorián helyett a kor­szak talán legszebb slágereit Soltész Rezsővel és Szigeti Ferenccel. Minden darabosságunk ellenére lágyan lassúztunk a kiszemelt nővel, itt minden nő gyönyörű volt a diszkófények villanásaitól szétszaggatott, jó­tékonyan takaró sötétségben.

Ez volt a szentmise. Amelynek végén sohasem volt áldozás. Gyónás is csak fülekbe suttogva, tele nagyképűsködő túlzásokkal, mellédumálásokkal, aránylag jó előadói készséggel. A persely! Hát a persely sötét és emeletes tömbjébe lehajtott fővel lépett be az ember. Csörrent a pénz itt is, már aki kapott. A zaci ugyanis már akkor sem volt jótékonysági intézmény. Ócska karóra, ezüstlánc. A két darab százas zsebbe gyűr­ve is kuncogott. Már-már röhögött. Mert elúszott hamar. És gond volt a kiváltás, elillant az az egy-két hónap, és kamatostul kellett vissza­fizetni a pénzt, hogy megint legyen óra és ezüstlánc. Nehogy Apa észrevegye. Pedig látta, de mindig volt valami hazugság. Kölcsönadtam, nem tudom, melyik buliban felejtettem. Aztán kihullott a zsebemből a zálogcédula, és volt pirulás, pofon már nem, csak a szégyen. De templom­má magasztosult a Szent Erzsébet térről visszanézve a központ. Mennyezet, maga az univerzum, hunyorgón, mintha az estébe bukó alkonyat beláthatat­lan fekete posztóját milliónyi molylepke rágná ezüstösen. Akár a padso­rok, futottak kétoldalt a házak, innen nézve a bal oldali házsor volt a sötétebb földszintes nyomorával, a villamos villant néha csak, amíg a leghátsó ütközője is el nem tűnt a poros, földes utcák nehézlélegzős, mély homályában. A „padsorok” közt a Kossuth Lajos utcán rohannak áldozni – hihetnénk. De nem néztünk magunk mögé. Csak reménykedtünk, hogy a vis­szafelé száguldó autók a maguk ostyájával, ha be nem ül is padjába, hogy imádkozzék, de legalább magába szállt. Mi is megkerültük a középen magasodó „szentélyt”, mely maga a Bánszky Mihály által tervezett és megépített neogótikus Szent Erzsébet-templom (1908–1910 között), kellett kerülnünk a frissen fölszedett lányokkal, hogy odaérjünk az igencsak gyéren megvilágított tér templom mögötti oválisába, mely így maga lett az apszis. A Kossuth Lajos utca pedig nem állt meg ve­lünk, hanem sietett tovább, Kispest felé. Itt volt az első csók. És a kioktatás. Hogy ez neked, haver, nem megy. Kisfiú vagy még. Tanulj! És még akkor sem. Mert be kellett volna nyitni a templomba. Ott kérni az Istent, adjon már valami felnőttebb életet, vagy vegye el fiatalon, mert így minden gesztus, udvarlási kísérlet örökre megrögzül. De nem nyitottam be sem én, sem a haverom. Elmentünk a „plébániáig”, ahová ritkán megy az ember, legföljebb ha befizetnivalója akad. Ez volt Er­zsébet legúribb, így aztán legdrágább helye is, az Aranycsillag. Ezen az estén fittyet hánytunk adósságainkra, a zacira, az egész mindenségre. Konyakoztunk.

De hol is voltunk tulajdonképpen? Pestszenterzsébeten? Vagy valaki egy óriási csipesszel kivette onnan a „szent”-et? Igen. Vitat­koztak, aztán döntöttek. Hogy az 1950-ben Budapesthez csatolt akkori nagyközség legyen a XX. kerület. És Pest­erzsébet. Visszakanyarodtunk a diktatúraközelbe? Érdekes módon Pestszentimre és Pestszentlőrinc nyu­godtan ült a fenekén, nem akart változtatni, megtartván így ősi nevét. Budapest VII. kerületében, a Rózsák terén magasodik egy ugyancsak neogót templom, mely nagyobb és impozánsabb az erzsébetinél, nem csoda, hiszen a Parlament tervezőjének, Steindl Imrének alkotása. A tér mára teljesen megújult, kerítés veszi körül, olykor külföldi turistabuszok is megállnak, hogy ezt a csodát láthassa más náció is. A templom előtt szobor. Posztamensén ez olvasható: „Királyi díszt az alázat övével örökre felcseréltem.” Alatta pedig a nemzet fohásza a tündéri szenthez: „Szent Erzsébet, szegények anyja, védd a legnagyobb szegényt, magyar hazánkat.” Ezek után – bár semmi sem lehetetlen –, nehéz elképzelni, hogy a valamikori Erzsébetfalva-Gubacsipuszta településeket nem ama Árpád-háziról nevezték el!

Ugyanilyen talány lett később egy nagyon hosszú út, mely Erzsébetet kötötte össze Kispesttel, akár a Kossuth Lajos utca. Nagy Sándor­nak hívták, melyen hol rohant a villamos, hol egy darabig nem, aztán valahonnan ismét folytatta útját. Még a korabeli Városszépítő Egyesü­letben sem tudtuk, miért éppen a nagy hódító hadvezérről neveznek el utcát, hiszen őhozzá népünknek semmi köze. A vízfejjé növesztett Budapesten még négy ilyen nevű utca volt. És akkor valaki rábökött: a tizenhárom aradi vértanú közül az egyik. Ilyen névvel? Igen. Csak a Józsefet felejtették le az utcatáblákról. Hát akkor nosza! Legyen ott a József. Csakhogy. A vértanú így írta a nevét: Nagy-Sándor József! Megtörténtek a táblacserék, mindenki elégedett volt. Ma már sajnálom, hogy így alakult. Szívem nem mintha pont egy aradi vértanúért nem dobogna gyorsabban, de egy városban elég lett volna belőle négy! Mert akkor még nem tudtam, az utcanév-bizottság oszlopos tagjaként, hogy Nagy Sán­dor, a gödöllői művésztelep vezető egyénisége két erzsébeti templomot is kiemelt műveivel a hasonlók közül. Egyszerűen jár neki egy utca ebben a szent nélküli Pesterzsébeten! A művész 1869-ben született és a közelmúlt magyar történelem legsötétebb korszakában, 1950-ben távo­zott, maga után hagyva a magyar szecesszió és szimbolizmus legeredetibb képzőművészeti lenyomatát. Az 1901-ben alakult gödöllői művésztelep másik vezetője, Körösfői-Kriesch Aladár, aki hat esztendővel született korábban, mint Nagy Sándor, 1920-ban elhunyt. És micsoda dermesztő párhuzam! Halálával megszűnt a művésztelep jelentősége, akárcsak 1941-ben Babits Mihály elhunytával véget ért a Nyugat hatalmas és behozhatatlan szárnyalása. Nagy Sándor feleségül vette Körösfői húgát, Kriesch Laurát, akivel teljes magánéleti és művészi szimbiózisban még tovább vezették a szövőműhelyt, de a Nemzeti Szalon falképeinek társalkotója, a szabadkai Városháza és a marosvásárhelyi Kultúrpalota üvegfestmény-komplexu­mának tervezője egyre nehezebben jutott megbízásokhoz. A Gerevich Tibor által támogatott Római iskola képviselőivel szemben a munkához jutás erősen megcsappant mint lehetőség a még nagyobb, még egyeteme­sebb kitárulkozás felé. És akkor, mint mennyből az angyal, érkezett Décsei Géza prelátus, az erzsébeti templomokat vezető férfiú, aki művészeti író is volt egyben, s rajongásig szerette Nagy Sándor műveit. Rábízta hát az erzsébeti főtemplom díszítését, melyet aztán – miután leveleiben sokszor II. Gyula pápának nevezte a prelátust a művész –, Nagy Sándor sixtusi kápolnája így lett Szent Erzsébet-templom. Így azután ama genius loci nagy mellényt ad az emberre és képes kimondani azt a képtelenséget, hogy minden út Erzsébetre vezet, ott is a központba és a Pacsirtatelepre. Ahol szintén külföldi rendszá­mú autóbuszoknak kellene sorakozniuk, hogy kortárs festészetünk doyen­jének beláthatatlan méretű és izgalmú ikonosztázait és táblaképeit megtekinthessék, a valamikori Világosság mozi helyén létrejött és a nagy festő nevét is viselő Rátkay-Átlók Galériát örökre belevéshes­sék emlékezetükbe. Az Átlók Művészcsoport 1960-tól 1964-ig működött, elkötelezetten azért, hogy szembeszálljon az elvárt, így tehát „támo­gatott” kategóriába tartozó szocreállal. Rátkay Endre, Czétényi Vil­mos, és a már Gaál Imre nevét viselő legelegánsabb erzsébeti galéria, akinek viszont egyetlen műve sem reprezentálja, miért őróla nevezték el a csillogó intézményt! A csoport két költő tagja, Kárpáti Kamil és Csillag Tibor az ötvenes évek poklát járva – előbbi Recsken is raboskodott –, egysze­rűen elveszítették az ifjúságukat. A rendszerváltás után helyzetük nem változott. Kárpáti Kamil – akinek kiváló „költőiskolájából” számtalan kiváló költő-író-képzőművész rajzott ki a magyar világba, azóta József Attilla-díjasok is vannak közöttük – ma sincs benne a hivatalosnak vélt költészeti kánonban. Ötvenhat egyetlen mártír költője, Gérecz Attila, aki mindössze huszonhét évet élt, minisztériumi díjon ragyog a neve, még sincs a közgondolkodásban. Kárpáti Kamil, aki túl jón s rosszon, túl niechen, de hajthatatlan, megy előre, a Gérecz Attila-díjat is ő harcolta ki elképesztő, legtöbbször pirruszi győzelmeket aratva, a háborút végül is ő nyerte meg. Létrehozta az Új Átlók-at, mely megidézi valamikori művészi törekvésüket. Most meg itt ez a csodálatosan fotózott album – részben múzsája-felesége, GÍ hiperérzékeny fényképeinek köszönhetőleg –, mely Nagy Sándor pesterzsébeti munkáit rögzíti, tágítva fotóművészeti oeuvre-jét (Nyárdélutáni hold Rómában, Káprázat Velencében, Pesterzsébet). Így a festő virtuálisan a már elhunyt átlósok, Gaál Imre és Czétényi Vilmos képzőművészeti munkái­ – vagyis Rátkay Endre gigantikus műalkotásai mellé került. Kerek lett és ­beteljesedett a szűknek gondolt erzsébeti világ. Pedig tágas a panoráma, horizontálisan is, de ennél is fontosabb a vertikalitásban mozgó súlyos anyagok összessége.

 

2. Otthon, Csepelen, a Csepel Művek kerítésétől még százméternyi sem volt a távolság a dülöngélő kertes házig. Éktelen zaj, füst, tenyészállatok. A szobákban lelassult idő, némi konszolidált, de ápo­rodott csönd. A falon képek, az egyikről csak apám halála után derült ki, hogy egy valódi Glatz Oszkár-rézkarc?, nyomat? meg nem tudnám mon­dani. És megbarnult fényképek aranyos keretben. Az egyiket szinte mindennap megbámultam. A kertben ült egy úr. Vázlatfüzetféle a kezé­ben. Félárnyék. Vastag bajusza még rejtélyesebbé varázsolta arcát. Akkor már olvastam Krúdyt. Ő lehet az. De ott a fotón ez az ember inkább a Latinovits megformálta Huszárik-féle Szindbád volt. Apám a fejét rázta. – Ő az én nagybátyám. A te nagyanyád bátyja. Építész volt és építőmester. – Ettől fogva nagyon büszke lettem erre a férfira. Elmé­letileg ismerhettem, csak már nem emlékeztem rá. Nagyon kicsi voltam, amikor ő, Diebold Hermann végleg eltávozott a Farkasrétre. Nagymamám pedig már a harmincas évek elején visszaadta lelkét a teremtőnek. A családi legendáriumban úgy tudták, hogy jelen volt mint Alpár Ignác segítője a jelenlegi Belügyminisztérium építésénél. A mennyezet von­zotta leginkább. Ha igaz. Az ő nevéhez kötötték a volt Szikra, majd Metró mozi – ma Ruttkai Éva Színház – szétnyitható plafonját. Ami biztos, az a csepeli – a bombázás alatt elpusztult – Kultúrház, mely­nek csodájára jártak a felső-középosztálybéliek, a nagypolgárok, akik itt múlatták szórakozásra szánt idejüket. De épített Munkásotthont is, mely ma is látható, érzékelhető, teljesen átépítve, kockásítva. Csak a gyönyörű színházterem a freskóival és a dieboldi mennyezetével ra­gyog tovább, hirdetve a halhatatlanságot.

Diebold Hermann Erzsébeten élt, villáját találat érte, majd elbon­tották. Pacsirtatelepen megtervezte és fölépítette a Magyarok Nagyasszonya templomát. A gótikából merített, a torony négyzetes, huszonhárom méter magas. A két háború közti konsruktív építészet is hatott a tervezőre. Ez hát a fő mű. Pacsirtatelepnek rossz híre volt, nem mer­tünk mi végighajtani – még villamoson sem! – a Török Flóris utcán, így aztán csak középkorúként ismerhettem meg rokonom remekét. Be nem jutottam, ma már mindenki mindent bezár, mert rájárnak a tolvajok. Az album azonban kárpótol. Minden egész, s minden részlet megnyílik, föltárul a korpusz, a templomhajó neogót szépsége, belső festése, mely, ha némi túlzással is, de közelít a budavári Mátyás-templom fali deko­rációihoz.

Hát ennek a hatalmas munkának látott neki Nagy Sándor, aki így írt a nagybányai művésztelep festő-alapítójához, Réti Istvánhoz: „Min­den technika között az üveget szeretem a legjobban, mert ennél a színek átlátszóságuknál fogva szinte már anyag felettiek.” Kárpáti Kamil az album preambulumában így fogalmaz: „A gótika katedrálisa a kő és a festett üveg szimbiózisának varázslata volt. Kő- és üvegemlékműve a középkori ember szárnyalásának. A gótikus üvegablak függőleges történet: kétirányú utca ég és föld között. Csupa megvalósult emberrel, angyallal benépesült Jákob lajtorja.” De beszél itt prózaibb dolgokról is. „Nekünk már volt egy Fülep Lajosunk, aki Derkovitscsal, egy Németh La­josunk, aki Csontváryval megtette ezt: azon a körön belül jelölte ki helyét, ahová csakugyan való. Tartozunk ezzel Nagy Sándornak is. S talán a legkisebb ellenállásba ütközve éppen ablakfestményein végez­hető el ez a munka. Maga a műnem – amelyről azt írtam, hogy Napja, Holdja: fényforrása a képzőművészet festett részének – erős sugarú lámpásként szolgálhat mindehhez. Reménykedem, hogy a Stádium Kiadó Nagy Sándor albuma nem csak nevében nagy festőnket már valódi helyén mutatja.”

A Magyarok Nagyasszonya üvegfestményei lenyűgözően nagyszabásúak.

Az utószót jegyző kitűnő művészettörténész, Gellér Katalin részletgazdagon mutatja föl az Ó- és Újszövetséget magában foglaló hatalmas művet. A munka már 1931-ben a befejezéséhez közeledett, vagyis egy esztendővel korábban, mint a Szent István-i 900 éves évforduló, és az evvel egy időben Budapesten tartandó XXXIV. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus megkezdődhetett volna. Kevesen tudják, de ugyanerre az alkalomra verettek egy szemet gyönyörködtető, 640 ezrelék finomságú ezüstből, hatszázezer darab érmét. Tervezője az Állami Pénzverde akkori igazgatója volt, Berán Lajos éremművész. Szent István-fej az egyik oldalán, koronás címer a másikon, rendkívüli művészi kivitelezésben. Súlya 25 gramm, átmérője 36 mm, vastagsága 3 mm. 5 pengős volt… 1938 tehát ennek az ünnepségsorozatnak jegyében telt. Nagy Sándort ez nem izgatta. Ő dolgozott. Megfeszített munkával. Az üvegfestmények kivitelezője – ahogy Gellér Katalin írja – „az ismert grafikus, Johan Hugó (1890–1951) volt, aki látogatta a weimari Bauhaust is, s az üvegfes­tést Gottfried Heinerdorfnál tanulta”. Így, együttes erővel nyerte el végső formáját a Diebold Hermann által tervezett és megépített templom. Most csak az Újszövetség jelenetei közül, a kóruson a IV. ablak részletéhez próbálok analógiát keresni. Még nem a preraffaelitáknál keresgélek, még csak nem is a trecento és a korai quattrocento géniuszai közt, hanem Annibale Carracci Pietája bukkan föl évszázadok távolából, 1599–1600 körülről, a leáldozóban is a föltámadásra készülő itáliai késő reneszánsz egyik fő műve. Nagy Sándor üvegképe koloritban gazdagabb, mint Carracci Krisztus-siratója, de valahol mégis az dereng az ember tekintete előtt, hogy mindkettejüknél valamiféle kékség dominál. Mely lehet a halál kékje, a szájszél, ahogy elkékül, a hideg reménytelen­ség kékje, a mindenkori égbolt változatos azúrja. Nagy Sándor üveg­képén Krisztus félig fölülve fekszik, oldalról látjuk, glóriája fölött a Szűzanya valódi kétségbeesése, melyet még jobban kiemel két tenyere közé szorított arca. Szemei csukva. Carracci Krisztusa kidolgozott, izmos férfitest, a fej hátrahanyatlóban, Szűz Mária arckifejezése áhítattal teli, de nem fájdalmas, inkább csodálkozó. Jelzi bal kezének kitárulkozó mozdulata. Mert igazi anya. Ő csak a tényt látja, hogy a Fiú – halott. A veszteség lebírhatatlan fájdalma inkább befelé dolgozik az asszonyban, szeme nyitva, hogy mit lát gondolatai mögött, az Carracci képén valóban édes titok. Az itáliai festészet valamennyi kor­szakában találunk varázslatos, csodaszép, fájdalmas, a téboly határát súroló Szűz Máriát, de Annibale Carracci Madonnája talán a legszebb és a legkifejezőbb. Gyász és belenyugvás, remény és rácsodálkozó kétség, mindez együtt, egyetlen nagy mozdulatban, a kéztartás elementáris gesztusával.

Persze Nagy Sándor nem tagadja meg önmagát, üvegképein is fölbukkan­nak az általa oly kedves preraffaeliták, a maguk aprólékosan kidolgo­zott munkáikkal, messze megelőzve saját korukat, a XIX. század közepé­től kezdve. Sir Edward Burne-Jones (1833–1898) Az aranylépcső című remek műve 1880-ból előrevetíti Nagy Sándor üvegképét, Jákob álma: az égi lajtorjáját. Színvilágukban is van valami összecsengő. Az aranyló sárga mindkettejüknél. Nagy Sándornál itt is kék háttértöre­dékek bukkannak föl, Jákob maga meztelen, tűzpiros kelme takarja itt­-ott, lábánál pedig gyümölcság, csak az angyalok jönnek egyenesen és nem csigavonalban, lefelé a lépcsőn, mint Burne-Jones gráciái, kora reneszánsz ruháikban.

Pilinszky János kinyilatkoztatása – A „teremtő képzelet” sorsa korunkban című művéből – axiomatikus, noha nem kötődik diszciplínához, de metafizikai-ontológiai kontextusban azért több egyszerű szenten­ciánál: „…számomra a művészet alapvetően vallásos eredetű, s talán innét, hogy minden kifejezetten vallásos művet – remekművet is – bizo­nyos értelemben parafrázisnak érzek. (Közelebbről: ha egyszer minden művészet valóban vallásos gyökerű, vallásos művészet igazában nem is létezik, s legfőképp vallásos irodalom nem, a szent szövegek közelsé­gében.)” Ezért aztán, ha azt mondjuk, egyházművészet, akkor nem kell hozzátennünk, hogy vallásos a művész, aki épp freskóival díszíti a templomot, mert akkor előáll a tautológia lehetősége. Mégis van abban valami fölemelő, egyenes tartásra késztető, ha az ember hozzá se kezd művének megalkotásához, csak egyszerűen belép a templomba. Nem véletlen, hogy a keresztény templomokban azonnal lekapjuk sapkánkat. Olyan ez, mint az öltöny. Öltönyben az ember másképpen viselkedik, mint lezser öltö­zékben. Noha, ahová beléptünk, nem a Civitas Dei, de mégiscsak az; Isten háza, ha hisszük őt, ha nem. Lám, Kernstok Károly Üvegablaktervekje a Schiffer-villához nem egyházművészeti alkotás, mégis teli áhítattal, de megtartva a művész jellegzetes, kubisztikus formáit, 1911-ből. Színei a magyar „vadaké”; a Nyolcak manifesztumaként számon tartott nagy műve, a Lovasok a vízparton kerekded formái, a gömbölyűség minden bájával, itt is megjelennek. A gödöllői művésztelep „társvezérének”, Körösfői-Kriesch Aladárnak zeneakadémiai földszinti faliképe is templomi ünnepélyességű. Egyházi zene és Világi zene. Már a cím is tautológia, amennyiben Pilinszkynek igaza van. Persze mérlegelnünk kell, mit is jelent pont a Zeneakadémián a világi zene fogalma? Mert az legföljebb a könnyű műfajokban jöhet szóba. A komolyzene eredendően szakrális. Még ha olykor – például a bécsi dodekafonisták – deszakralizál. Körösfői persze nem bonyolódott elméletekbe, csak egyszerűen ábrázolni akarta az alakok lágy mozdulatainak ritmusos ismétlésével zene és festészet egybeolvadását. Az emeleti előcsarnokban a freskó címe: A művészet forrása. Így szól a felirat: „S akik az életet keresik, elzarándokol­nak a művészet forrásához.” És itt megerősíti Pilinszkyt. Hiszen akik eljutnak a művészet forrásáig, Istenhez érnek. Ki létrán, fölfelé, ki aláereszkedve a legmélyebb barlangokba, ki pedig hason csúszva, esdekelve, éppen tisztítótűzben égve, oltalmat keres a forrásnál.

Ezekben az időkben más nagy magyar festők is kaptak egyházművészeti megbízást. Vaszary János is fölbukkan, amolyan takarásból. Lesi, de nem vezeti a művész kezét, nem szól, de valósággal szuggerálja sa­ját művét. A korona felajánlását 1890-ből (Pannonhalma), vagy éppen számos remeke közül a Szentháromság című képét 1906-ból a pataki katolikus plébániáról. Ha tovább kutatunk, más rejtett, soha föl nem fejthető vonalakon keresztül Vaszary és Nagy Sándor újra megérintheti egymást, összeszikrázódhat két független művészi áram. 1935-ből Vaszary csendé­letén a virágszínek végtelen kavargása szemkápráztató. A cserepek jelzés­szerűek csupán; mennyire Nagy Sándor „Három angyal”-részletét idézi – a Szent Erzsébet-templom diadalíve, bal alsó rész –, mintha valami egyszeri és megismételhetetlen lazúrfesték hullana rá a Nagy Sándor által festett, sötétben is világló erdejére; ezen a nagyon távolról közel hozott freskórészleten pirosak, feketék, zöldek, kékek ragyognak, minden apró részlet teljesen kidolgozott. Ebben a konstellációban te­hát Vaszary csendélete tájképpé is fölnagyulhat, míg Nagy Sándor fres­kórészlete akár csendélet is lehetne. Nézőpont kérdése az egész. És a hité, hogy két művész éteri találkozása nagyon is lehetséges.

Aba-Novák Vilmos a jászszentandrási templom freskóira kapott föl­kérést. A művész legtöbb egyházművészeti munkája heves vitákat váltott ki, nem volt ez másképpen Jászszentandráson sem. „Minden szabad időmet a templomban töltöttem, míg a munkálatok folytak. Így kerültem akkor is oda, amikor Aba-Novák eme első freskójának utolsó vonásait alkotta. Megálltam a kórus alatt. Földbe gyökerezett a lábam. Néztem, bá­multam a hatalmas, fekete alakot, akinek testet átjáró, szúrós tekin­tetétől megborzadtam. Szörnyű volt ez az első látvány. Nem bírtam ma­gammal. Kirohantam a templomkertbe…” Mindezt Futó Tibor írta (Emlékeim. A jászszentandrási templom festésének története, 1970. Részlet). A monokrómba hajló, kemény vonalakkal festett freskó a maga katonás drillbe állított figuráival, fejük körül a glóriák túlzsúfolt rendjé­vel, az egyház megbonthatatlanságát kiáltja ránk a falakról, míg Mol­nár-C. Pál Botticelli-finomságú, pasztelles koloritjával a Bárány szelídségét és áldozatát tárja föl egyszerűségében is szédítő-mélységesen. Pogány Ö. Gábor nagy pontossággal írja le, hogy Molnár-C. Pál nem a preraffaelitákból merít, hanem „a mesterségbeli tudás elsajátítása idején többnyire mint észlény abszolválta penzumait, Duccio di Buonin­segna, Simone Martini, Sassetta társaságában mélyen meghatódott, és lírai tartalommal töltötte meg a korszerűsített ikonográfiát”. Tovább­lépve az is megfigyelhető, hogy mind Botticelli, mind Molnár-C. Pál erősebb koloritja a későbbiekben pasztellesebbé válik, amitől fokozot­tabban érvényesül a tiszta lírai hatás – nemcsak freskófestészetükben, de általános festészetükön is. Molnár-C. Toscan faluja Georges Rohner absztrahált figurális geometriájával rokonítja, néhol pedig Balthus rémlik; már-már naiv képeket látunk, avval a különbséggel, hogy majdnem mindenütt erősen szürrealizál, s így minden műve látványos könnyedség­gel elemelkedik a reáliáktóI. Molnár-C. Pál a ­Batthyány téri Szent Anna-templomhoz készített 136x110 cm-es Eucharisztika színvázlata szemközelbe hozza a templomban csak nehezen látható Molnár-C. Pál-i derűt. A három freskófestő közül csak Aba-Novák kemény. A másik kettőnél a festés oldottabb. Ami azonos mindhármuknál, hogy Krisztus nem fél. Pe­dig ember. Még akkor is, ha tudja, az Atya mégsem hagyja el. Önkéntes halála olyan egyszerű, mint Giovanni di Bartolommeo létrán keresztre lépdelő Krisztusának gesztusa.

Szemben Egon Schiele kifacsart testkínjaival, James Ensor állan­dósult csontvázas halálvigyorával, Emil Nolde gyerekrajzokra emlékez­tető torz arcaival, Nagy Sándor, honfitársai közt is egyedülálló mó­don, ábrázoljon bármit, ami kín, szenvedés, halál, mindig költő marad. Méghozzá lírai, ha tetszik, alanyi költő. És talán éppen ettől olyan átélhető, borzongató, fölemelő. Mert nincs direkte semmilyen hatásva­dászat. De önkéntelenül megoldott stílek sem, mint a föntebb fölsorolt festőknél. Nem csinál mást, csak odaadja magát fülestül-szemestül-lelkestül Isten folyamatos súgásának. Ez nem több, mint a többieké, nem kevesebb, csak – más.

Hatvannyolc évesen, 1937-ben kezdett hozzá a Szent Erzsébet-templom freskóinak elkészítéséhez. Öt éven át, szinte szünet nélkül robotolt, napi 8-9 órát az állványokon. Összehasonlításképpen a még ereje teljében lévő Michelangelo 1508 és 1512 között festette ki a a Sixtusi kápolna teljes mennyezetét. Nagy Sándor ez időben már bete­geskedett, mely lassabbá tette a munkát. Gellér Katalin írja: „A fres­kók történetéhez szorosan hozzátartozik, hogy nem a hivatalos főirány áramában, központi megrendelésre születtek. Nagy Sándor unokája szerint Décsei prelátus a persely tartalmából fizette havonta vagy két­havonta a festőt. A perselybe néha ezüstöt, sőt ékszert is beletettek a hívek. Ez a függetlenség tette lehetővé a kortárs neobarokk iránytól és a Római iskolától való karakteres eltérését is. A Római iskola szintén itáliai példaképeivel szemben Nagy Sándor a fiatal éveit meg­határozó szecesszió és szimbolizmus kedvelt »primitiv« mestereihez tért vissza, s a preraffaelita festők hatása is ezen a késői művén érződik a legerősebben.” Majd a későbbiekben így folytatja: „A csúcsíves záródású felületre festett, a színfoltok ritmikájára épülő Kánai menyegzőről írta: »A Kánai menyegzőn 34 fej van és az autentikus asztaldíszek egész halmaza, hála a London News gondosságának«. Többek közt John Everett Millais (1829–1896) történeti kompozícióinak színességét, elbeszélő gazdagságát, szimbolizmusát újította meg Nagy Sándor, mintegy összekapcsolva évtizedek különböző forrásokból táplálkozó törekvéseit.” A gödöllői mesterek hagyományosan, régtől a mai napig folytatják a szövés mesterségét, természetesen művészi fokon. Gondol­junk csak a Remsey-leszármazottakra. Ideáljuk William Morris (1834–1896) volt, így tehát magától értetődőn követték a természetes anyagok megmunkálásának valamennyi technikáját; a középkori, vallásos áhítatú közösségben való szeretettel végzett munkára is emlékezett Nagy Sándor, amikor az Angyali üdvözlet kompozíciójába beleillesztette „a guzsalyos Madonnák, a jeruzsálemi templom függönyét bíborszállal szövő Máriák”-at (Gellér Katalin). A Golgota című freskó kinagyított részletén a legközelebb, de egyben legtávolabb a Megváltó kereszthalálának hátat fordító tanítványok közt föltűnik Szent Péter apostol alakja, kezében stilizált óriáskulcs, mely teher is, de kincs is, mögöttük elszabadul a pokol, de mindez marad lírai, köszönőviszonyban sincs Grünewald és Bosch apokaliptikus látomásaival, csapjon föl bár a sok láng, dübörögjön bár a vízözön, a Kereszt mögött a korpusz kifeszített karjaival megegyező átmérővel, mint valami isteni pecsét, sárgásfehéren vakít a glória. Ez is kataklizma, de olyan, hogy állandóan érezzük Jézus sóhaját, a Bárány alig hallható hangján: „Bocsáss meg nékik, mert nem tudják, mit cselek­szenek.” Még Ő csitítja az Atyát! Az alázatnak ezt a fokát mutatja meg Nagy Sándor ezen a freskórészleten, melyen beteljesül a Simone Weil-i transzcendens posztulátum, miszerint „Krisztus Isten csendje”. A nagy misztikus azt is kijelentette, hogy „…Isten számára a születés lemon­dás. Krisztus születése már áldozat. Karácsonynak ugyanolyan fájdalmas ünnepnek kellene lennie, mint amilyen Nagypéntek.” Nagy Sándorral együtt mégsem gyászolunk, hanem fülelünk. Jön-e az Örömhír? A Jézuska csecsemő; a Kisjézus már gyermek. Olyan, mint bármelyikünk volt gyermekkorában. Gellér Katalin szépen és érthetően analizálja Krisztus megkeresztelé­sét, majd így folytatja: „E két utóbbi freskóval szemben a felső falsávon a Tizenkét éves Jézus a templomban jelenete látható. A vas­tag törzsű, súlyos oszlopokkal díszített csarnokban a keleties ruhá­zatú vén papok gyülekezetével szemben légiesen könnyű a gyermek Jézus alakja. Történeti pontosságra való törekvésében megegyezik William Holman Hunt-nak A Megváltó megtalálása a templomban című (1854–60) hosszas, helyszíni tanulmányok után készült festményével és az ezen a művön is érvényesülő dekoratív összhatással, mely a preraffaeliták historizmusát a század eleji törekvések kiindulópontjává tette.” Fon­tos megállapítás ez, hiszen bárki laikus számára is föltűnhet, hogy az egész preraffaelita mozgalom majd’ fél évszázaddal megelőzte a korát. Összességében tehát a pesterzsébeti Szent Erzsébet-templom freskói nemzetközi mércével mérve is a legnagyobbak közül valók. Ha már úgy alakult, hogy a XX. kerület nem szakad le a fővárosról, de még elővárosi státusra sem várhat, akkor legyen szerves része Buda­pestnek. És látogassák – nemcsak hívek – művészetszerető emberek mindkét Nagy Sándor által igazi templomokká varázsolt épületet.

Nagy Sándor szecesszionáló-szimbolikus képalkotó rendszere egyéb képein is dominál. Az 1904-ben készült Ave Myriam című festményén a dombok közt szakállas, mezítelen, szárnyas férfialak angyalibb, légie­sebb a nőnél, kinek arca Dante Gabriel Rossetti vörös hajú, puha arcú nőalakjait idézi meg. Nagy Sándor lányfigurája szinte észrevétlenül, lágyan, fehér virágot ejt a fűre. Akár Körösfői-Kriesch Aladár Liliom­jai (1906) is nőhetnének Nagy Sándor Kertünkjében (1902), ahol fele­sége szinte egybeolvad a buja növényzettel, a művész a háttérben ül, a kép előterében pedig pöttyös őzikék – gyermekkorunk szívszorító, elárvult Bambija könyvben és moziban –, s az egész idilliumot átfogja az időtlenség nyugalma. A Kettős arckép 1907 körülről mutatja meg igazán elválaszthatatlanságukat. Büszt-közeliben a Nagy házaspár. Mögöt­tük kúszónövények szecessziója és a kertfal harsogó-zöld televénye zárja a teret. Két szerető ember néz ránk a képről. Tudván, hogy Jé­zusnak kevés az, ha csak egymást szeretik. Meg a rokonokat. Barátaikat és a művésztársakat. Szeresd ellenségedet! – harsogja a képről a két szempár. Ha Krisztus valóban Isten csendje, akkor a Nagy Sándor-i élet­mű Isten evangéliuma. Mindannyiunk örömhíre.