Kasznár Attila

 

Az egyke kínai

Születésszabályozás Kínában

 

Egyre gyakrabban szólnak a hírösszeállítások a világban zajló kegyetlen, illetve rettenetes eseményekről. Háborúk, erőszak, továbbá népirtás vezetik a hírműsorokat. Az előzőeken túlmenően azonban még egy jelentős, sőt a többieken túlmenő társadalmi katasztrófa is folyamatosan sújtja az emberiséget. Az éhínség, a világszinten állandósult tömeges éhezés egyike a XXI. században a világon jelen lévő legkegyetlenebb és legdurvább katasztrófáknak. Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy léteznek-e azok az objektív okok, amelyek milliók halálát okozzák. Létezik-e ténylegesen élelmiszerhiány? Vagy, amint azt Amartya Sen állítja: „…jelenleg nincs jelentős krízis a világ élelemtermelésében. Az élelmiszer-előállítás bővülésének üteme természetesen időben változó… de a trend igen világosan felfelé halad.”^[1]

Ténylegesen kevés az élelmiszer a világon, vagy az emberiség népesedett túl, esetleg egyszerűen csak az elosztási mechanizmusok a rosszak? Túlnépesedik-e a Föld? Vagy csak egyes területek? És ha igen, akkor vajon mi vár a legnépesebb országra: Kínára? Kína ténylegesen a túlnépesedés szélére került. A lakosság túlságos szaporodása már a XX. század közepén szemmel látható volt. A vezető politikusok és szakemberek a születésszabályozásban látták a veszélyhelyzet elhárításának legcélszerűbb módját. Vajon ténylegesen ez a megoldás, illetve minden túlszaporodó társadalomban megoldást kínál-e az éhínség és egyéb szociális problémák legyőzésére? Nem lehetséges-e, hogy a születésszabályozás olyan folyamatokat indít be, amelyek az eddigieknél is nagyobb problémák elé állítják az emberiséget? Képes lehet-e egy több ezer éves tradíciókon épülő társadalom adaptálni a drasztikus gyermekvállalási előírásokat?

Tanulmányomban elsősorban a fenti kérdésekre keresem a válaszokat, a kínai születésszabályozás rövid áttekintése, a filozófia, családi háttér felvázolásával, valamint a kérdéssel kapcsolatosan napjainkban felmerülő problémák ismertetésével.

Kínában a nagy éhínségek időszakában, az 1950-es években került először a politikusok érdeklődésének középpontjába a születésszabályozás. 1949 és 1995 között félelmetes méretű népességnövekedést élt meg az ázsiai állam. A negyvenes évek végén megközelítőleg 450 millió fő lakta a „Középső Birodalmat”, ez a szám közel megháromszorozódott nem egészen 50 év alatt, és 1995-ben 1,2 milliárd lakossal kellett számolni.

Az ötvenes években a tudósok már képesek voltak a megfelelő előrejelzésekkel figyelmeztetni az éppen csak megszületett népköztársaság vezetőit a lakosság túlszaporodásából következő mérhetetlen problémákra. Azonban a reakciók felemásra sikeredtek. Mao Ce-tung, a kommunista Kína vezetője kettős tűz közé szorult. Egyrészről a gazdasági és társadalomtudományi szakemberek folyamatosan készítették feljegyzéseiket a lakosság lélekszámának korlátok nélküli növekedése által kiváltott nemzetgazdasági problémákról, a párt felső vezetéséhez azonban vajmi kevés jutott el ezekből, ami nem is csoda, hiszen aki a pártideológiával a legcsekélyebb mértékben is ellentétes irányú véleményt próbált kifejteni, arra azonnal súlyos büntetést mértek. Másrészről ugyanakkor ott voltak világuralmi törekvései, amelynek fundamentumai rendkívüli mértékben meggyengültek. 1953-ban meghalt Sztálin, akivel ugyan ki nem állhatták egymást, ennek ellenére mégis biztos támpontként szolgált Maónak és rendszerének. Ugyanebben az évben aláírták a koreai háborút lezáró tűzszünetet, amely konfliktus minimum négyszázezer kínai katona halálát követelte. Mao mind a bel-, mind a külpolitikai színtéren meggyengült. Képzett, a klasszikus kínai irodalmat, filozófiát és kultúrát ismert emberként – különlegesen kialakított ágya volt, amelyben stószokban állhattak a könyvek – tisztában volt azzal, hogy milyen megosztó hatással lehet a kínai társadalomra, ha születésszabályozási rendszert kívánnak bevezetni, ennek következtében hezitált. Kialakult egy húzd meg, ereszd meg állapot, amelyben igazából nem tudott végleges döntés megszületni. Hol korlátozták a gyermekvállalást, hol szabadjára engedték. Ugyanakkor nem számoltak azzal, hogy a nem egyértelmű központi szabályozás – főként egy olyan államban, amelybe az évezredeken keresztül a szoros központi irányítás belegyökerezett – súlyos problémákat okozhat. Sarlatánok, áltudományos emberek sokasága jelent meg, úgymond szakértőként. Egy ízben például egy népi gyógyász azzal a javaslattal állt elő a legmagasabb szintű állam- és pártvezetés felé, hogy kötelezzék az asszonyokat a mindennapi élő ebihalnyelésre, mivel bizonyos ősi praktikák szerint ez hosszabb távon terméketlenséget eredményez.

A kérdésben eluralkodó áldatlan állapotokat végül Mao túlzott világhatalmi vágyainak kielégítési szándéka oldotta meg. Az elnök úgy határozott, hogy Kínának, illetve a nemzetközi proletárforradalomnak az teszi a legjobb hatást, ha a kínaiak minél többen vannak. Így az első kínai születésszabályozási próbálkozások a hamvukba haltak. Különösen kellemetlenné tette a helyzetet, hogy éppen egy olyan időszakban nem sikerült a lélekszám drasztikus emelkedését, ha nem is megállítani, de legalább minimális korlátok közé szorítani, amikor a vezetés minden eszközt az ipari fejlődésnek, illetve az atombomba kifejlesztésének rendelt alá. A fejlesztésekhez pénzre volt szükség, a pénzhez pedig kereskedelemre. A növekvő lakosságszám ellenére szinte korlátlanul értékesítették a gabonát. Mao 1953 októberében a következő utasítást adta a Külkereskedelmi Minisztériumnak:

„Ami az ország lakosságának túléléséhez szükséges árucikkeket illeti (pl. gabona, szójabab és növényi olaj), igaz ugyan, hogy el kell látnunk a kínai népet, de nem lehet kizárólag erre helyezni a hangsúlyt… Minden módot meg kell találnunk arra, hogy exportálható mennyiséget szorítsunk ki…”^[2]

Miközben a vezetés ilyen utasításokat adott ki, aközben a nép korlátlanul szaporodott, dolgozott és éhezett. Mérhetetlen szenvedés szakadt Kínára. Tömeges éhhalál várt az emberekre. A túlnépesedési probléma első jelzéseit követően öt év telt el a fentebb vázolt módon, kezeletlenül, és 1958-ban megindult a „nagy ugrás” politikája, amely még sokkal nagyobb terhet helyezett a lakosság vállaira. A népesedési politika továbbra is követte a minél több kínai éljen a Földön elvet, ugyanakkor a megszorítások még tovább durvultak. A néptől mértéktelenül vonták el az élelmet, ahogy Mao mondta: „Szerintem helyes, ha az emberek kevesebbet esznek. Mi értelme sokat enni és nagy pocakot növeszteni, mint a külföldi kapitalisták a karikatúrákon?”^[3] Szinte az országban található összes élelmiszert exportálták, a maradék nagy részét pedig az atombomba-kutatáshoz szükséges alkohol előállítására használták fel. A következmények rettenetesek voltak: a hivatalos adatok 11 millió éhhalállal számolnak, egyes elemzők azonban úgy vélik, hogy a nagy ugrás kettő, illetve a kiigazítási politika első két éve alatt, 1958 és 1962 között a népi kohók idején, a nagy munkálatok időszakában a kiéhezett, embertelen munkakörülmények között 38 millió áldozattal kell számolni, akik közvetve vagy közvetlenül, de az élelmiszerhiány következtében vesztették életüket.

Látható, hogy a születésszabályozás elmaradása közvetlenül nem okozott súlyos éhínséget, ugyanakkor párosulva a mértéktelen elnyomással, hatalmas pusztítást végzett. De vajon lehetséges-e egyáltalán hosszabb távon radikális születésszabályozást végrehajtani az ázsiai kultúrában? Lássuk, milyen ideológiai táptalajjal kell szembesülnie annak, aki új családmodell bevezetése mellett kötelezi el magát Kínában.

A drasztikus születésszabályozás, az egykepolitika vajon fenntartható-e egy olyan országban, amelyet évezredes filozófiai tanok hatnak át? Milyen kilátásokkal bír ez a politika ott, ahol a család képezi a legnagyobb értéket? Ráadásul nem a szimpla, egygyermekes család, hanem a nagycsalád. Lássuk, melyek azok a ma is élő társadalmi értékek, amelyek Kínában éppen a születésszabályozással ellentétes irányban hatnak.

A kínai néplélek kialakulására a legmélyebb befolyást a konfuciánus filozófia gyakorolta. A filozófiai iskola alapítója az i. e. 551 és 479 között élt és alkotott Konfuciusz (K’ung K’iu), aki minden idők legkiemelkedőbb és legjelentősebb kínai bölcselője volt. Elveinek leghitelesebb gyűjteménye a Lunyu (Lun-jü). A mintegy húsz fejezetre tagolható művet nem tudni pontosan, mikor is állították össze. A K’ung K’iu megrögzött követőjének tartott Mengzi mondásait tartalmazó, annak tanítványai által az i. e. III. században összeállított műben például semmiféle utalás nem lelhető fel arra vonatkozólag, hogy a korban ismert lett volna a Lunyu. Valószínűsíthető, hogy ekkor még csak szájról szájra jártak K’ung K’iu életfilozófiai elvei. A legvalószínűbbként az tételezhető fel, hogy a Lunyu megközelítőleg négyszáz évvel K’ung K’iu halála után keletkezett. Figyelembe véve az összeállítás becsülhető időpontját, fenntartásokkal kell kezelni magának a mesternek a személyét és azt is, hogy elvei mennyire az ő tényleges világnézetét tükrözik vissza.

A mű első fejezetének második szakaszában, vagyis rögvest a kezdet kezdetén találkozhatunk azzal a gondolati sorral, amelyre az egész filozófiai irányzat talppontjaként lehet tekinteni.

„Ami az embereket illeti, nagyon kevesen vannak olyanok, akik szülőtisztelők és testvérszeretők ugyan, de a feljebbvalókkal mégis ellenkezni szeretnének. Olyan ember pedig, aki a feljebbvalókkal ellenkezni nem szeret, de zavargásokat támasztani igen, egyáltalán nincsen. A nemes gondosan ügyel a dolgok alapjára. Ha az alap áll, akkor megéled az erény. Márpedig a szülők tisztelete és a testvériesség az emberség alapja.”^[4]

A kijelentés magában hordozza azon nézetet, hogy az állam egy nagy család, amelynek alapja az emberség és az erény.

Az erény pedig nem más, mint olyan emberség, amelynek mozgatója az ősök, az idősebb, a szülő tisztelete és becsülése. A legjelentősebb feladata egy gyermeknek: tisztelni a szüleit. Ahogyan a mester mondta: „A fiatal ember otthon tisztelje a szüleit, házon kívül tisztelje az idősebbeket.”^[5] Vagy, egy másik példaként jelenik meg, a fiúi szeretet mibenlétére adott válaszban ugyanannak a hangsúlyozására: „A szülőknek egyedül attól kelljen tartaniuk, hogy (fiuk) megbetegszik.”^[6]

A szülők iránti szeretet és tisztelet folyamatosan vissza- és visszatérő momentumként jelenik meg a szövegben is, követve azt a keleti szokást, amely a szó vagy a gondolat ismétlését nem kerülendő hibaként, hanem a fontosság hangsúlyozásaként és kiemeléseként kezeli.

Szintén a család fontosságát és a gyermeki kötelességet kiemelő gondolatként tűnik fel az abszolút hűség eszméje, amely bármiféle, a szülőkkel való szembeszegülést megengedhetetlennek titulál és kiiktat a társadalmi életből.

„Szüleidet szolgálván hibáikra szelíden figyelmeztesd őket. Ha látod, hogy semmiképpen nem akarnak rád hallgatni, akkor kettőzd meg tiszteletedet anélkül, hogy visszavonnád (tanácsodat). Még ha ők rosszul bánnak is veled, nem szabad zúgolódnod ellenük.”^[7]

Mint ebből a néhány idézetből is látható, a konfuciuszi filozófia a legalapvetőbb társadalmi építőelemként nem az individuumot tekinti, hanem egy ennél sokkalta összetettebb és bonyolultabban megkomponált talapzatra helyezi azt. A szülő és a testvér tisztelete és szeretete megteremti mikroszinten a társadalom alapját, vagyis a családot. A családok pedig egymással való kapcsolatuk folytán makroszinten kialakítják a birodalmat alkotó „hipercsaládot”, amely a kínai felfogás szerint legjobban megfelel az univerzum általános leképzésének. Ez adja a konfuciánus állam-filozófia alfáját és ómegáját, a patriarchális családok hierarchikus állammá szervezett hálózatát. Az eszme pedig a mai napig is elevenen él a társadalomban.

Fentebbi gondolatmenetemet alátámasztja a kínai nyelv is, mivel a nyelv mindig követi a társadalmi berendezkedés és felfogás változásait, s egy az egyben leképezi s konstruálja a valóságot. Ennek értelmében a társadalom szó individuumok által alkotott egységes közösségre utal, amely egy állam életében annak fő összetevőjeként jelenik meg. Csakhogy a mai kínai nyelvből hiányzik a társadalom kifejezés mint önálló, egzakt fogalom. Helyette „a társadalom fogalmának a kínai nyelvben még legjobban megfelel ennek a két szónak összetétele: »állam-család«”.^[8] Újabb fogódzót jelent, ha tüzetesebb vizsgálatnak vetjük alá a „guo jia” kifejezést. A szóösszetétel hármas jelentéstartalommal bír: kifejezi az államon, az országon kívül a nemzet fogalmát is. Ha mélyrehatóbban tanulmányozzuk a kifejezést, akkor abból kitűnik, hogy az összetétel egyik tagja, a „jia” nem mást jelent, mint „család”. Vagyis egy nép társadalmi csúcsszerveződésének kifejezőeszköze a kínai nyelvben a „család” fogalomra épül.

A fenti két rövid elemzést tekintetbe véve – ha elfogadjuk, hogy a nyelvi formák leképezik a társadalmi struktúrákat – úgy vélem, hogy a mai Kínában nemcsak hogy él a konfuciánus eszmerendszer, hanem a legmeghatározóbb tényezők között szerepel. Alapja a szülők iránti tisztelet, s az államnak egy nagy családként való felfogása. Ebből következik, hogy egyszerű megfeleltetés útján behelyettesíthetjük a két különálló rendszer szereplőit egymás helyére. A családrendszer szülőszereplői egy állam esetében megfelelnek az állami vezetőknek, míg a gyermekszereplők egyértelműen azonosíthatóak az állampolgárokkal, alattvalókkal.

A buddhizmus Kínába is elementáris erővel tört be, akárcsak Ázsia más vidékeire. Mégis, Kína „megállította” az indiai vallást, értem ezt akként, hogy a kínaiak minden külföldről érkező „terméket” a saját ízlésüknek megfelelően formálnak, alakítanak. Ugyanez történt a buddhizmussal is, egy sajátos kínai ága alakult ki. Egy olyan ág, amely pontosan azokat az értékeit erősítette fel, amelyek az ősi kínai filozófiai irányokkal megegyező értékrendszert alkottak.

A kínai buddhizmus hamar megtalálta a kapcsolódási pontot a konfucianizmussal, éppen annak legalapvetőbb vonásának társadalmi érvényesülését fokozta. Ugyanis a buddhizmus, s főleg a kínai buddhizmus, erőteljesen kiemeli a szülők tiszteletét és megbecsülését. Olyannyira, hogy a kínai buddhisták azt állították, hogy ők sokkal szülőszeretőbbek, mint a konfuciánusok, mivel nemcsak azt tartják fontosnak, hogy a gyermek a szülő fiziológiai szükségleteit kielégítse, hanem azt is, hogy a lelki megtisztulásukat is elősegítse.

A példákat hosszasan lehetne sorolni, azonban talán a fenti példák is kellőképpen meggyőzőek ahhoz, hogy elfogadjuk, hogy a kínaiak gondolkodásának, életvitelének, mindennapjainak alfája és ómegája a család.

Ebben a speciális környezetben érthető, hogy a népesség túlszaporodásával kapcsolatos probléma egészen Mao 1976-ban bekövetkezett haláláig központi szinten eltussolásra került. A népi előítéletekkel, szokásokkal, babonákkal szakítottak Mao utódai és megnyitották az utat az állami születésszabályozás előtt.

A Teng Hsziao-ping nevével fémjelzett, 1979-ben megkezdett reformok első évében bevezették a ma is érvényben lévő születésszabályozási törvényt. Ennek értelmében kötelezővé tették a városi lakosok számára az egygyermekes, a vidéki lakosság számára a kétgyermekes családmodellt. A népességszabályozás további fontos eszközeként jogszabályban is rögzítették, hogy a nők 20 éves kor felett, a férfiak pedig 22 éves koruktól házasodhatnak. Az előírások nagyon szigorúak, magas pénzbüntetésre számíthatnak azok, akik „túlvállalják” magukat gyermektéren. Ellenben azok a családok, amelyekben a házaspárok az első élve született gyermek világrajöttét követően sterilizáltatták magukat, jelentős állami, elsősorban pénzbeli juttatásokban részesülnek. Az új, a népre kényszerített egygyermekes családmodell azonban alapjában ellentétes a kínaiak hagyományaival, a néplélekkel. Közel harminc évvel a szabályok bevezetését követően sokatmondó következtetéseket lehet levonni arról, hogy hatásos volt-e, vagy éppen kudarcot vallott-e a születésszabályozási rendszer, továbbá hogy a jövőben milyen következményei lehetnek az egykepolitikának.

Az állam óriási összegeket fordított arra, hogy megreformálja a családi rendszert. Létrehozták az Állami Népesedési és Családtervezési Bizottságot, amelynek feladata a reformok végrehajtása, illetve felügyelete, valamint a népszerűsítő kampányok megszervezése. A kommunista Kínában természetesen a propaganda megszervezése nem jelenthetett gondot. A pártrendezvények rendszeres témája volt az új családpolitika, folyamatosan népszerűsítették a kései házasságokat. A párt propagandistái igyekeztek olyan közhangulatot teremteni, amelynek révén a közhangulat a többgyermekes házaspárok ellen fordult. A kulturális forradalom óta tudjuk, hogy a kínai közvéleményt könnyű fanatizálni. Egyébként is igaz a kínaiakra, hogy könnyen képesek bármiért rajongásig lelkesedni, majd ezt követően egy új, akár teljesen ellentétes dologért ugyanúgy akár a vérüket is adni. A párt apparátusának elsősorban a nagyvárosok lakosságának körében sikerült elérnie, hogy az a közvélemény erejével gyakoroljon nyomást a többgyermekes családokra. Az országban szerteszét óriásplakátok ezrei hirdetik a gazdag és kicsi család előnyeit a maradi, szegény és nagy családdal szemben. Vidéken orvosok százai járják a falvak poros utcáit és tartanak felvilágosító előadásokat az egyszerű népnek arról, hogy vajon mi is okozhatja az elképesztően magas népszaporulatot, valamint ingyen osztogatják a fogamzásgátlókat. Államilag dotálják a terhességmegszakítást vállaló asszonyokat, párokat. Pártszintű szervezésben és támogatásban részesülnek azok a női alakulatok, amelyeket abból a célból hoznak létre, hogy ellenőrizzék a vidéki lakosság között az asszonyok havi ciklusainak meglétét. Sajnálatos módon túlkapások is előfordultak és nemegyszer előfordult, hogy a pekingi vezetésnek maximálisan megfelelni kívánó helyi hivatalnokok túlbuzgóságukban kényszerabortuszt hajtattak végre azokon az asszonyokon, akik az egygyermekes állami családpolitikával szembeszegültek.

Gungxi tartományban a közelmúltban is voltak hasonló, erőszakos események. Egy nemrégiben bevezetett szabályozás szerint az állami szinten előírtnál is szigorúbb szabályokat érvényesítenek a születsészabályozás terén. Több beszámoló született arról, hogy a túlbuzgó hivatalnokok nők tucatjait kényszerítették arra, hogy terhességük kilencedik hónapjában vessék alá magukat művi abortusznak.^[9] Volt az áldozatok között olyan is, akit csak azért, mert nem volt férjnél. A tartomány egyik megyei önkormányzata még tovább fokozta a büntetést, a kvótán felüli gyermekért 70 ezer jüanos pénzbírság jár, amely több mint 1,6 millió forint. A túlnyomóan szegény emberek által lakott területen sokan nem tudják kifizetni a büntetést, ezért elrettentésül az önkormányzat úgy határozott, hogy amennyiben egy család nem képes fizetni, akkor a teljes vagyonelkobzást, esetleg vagyonmegsemmisítést róják ki rájuk.

Országos szinten is fokozták az utóbbi időben a törvény betartatása érdekében alkalmazott szigort. Egy vizsgálatot követően 500 tagot kizártak a Kínai Kommunista Pártból, 395 főt ezen túlmenően az állásából is eltávolítottak, hét országos, illetve helyi törvényhozó pedig politikai státusát is elvesztette, az indok a születésszabályozási törvény be nem tartása volt.

A nagyvárosokban viszonylag sikerrel is járt az új politika megvalósítása, ugyanakkor egy percre sem szabad elfelejteni, hogy Kína összlakosságának mindössze 30 százaléka él a nagyvárosokban. A jómódban élő, kis pufók, selyemmel ruházott gyermekeket ringató, velük a nagyvárosok parkjaiban sétálgató büszke szülők a modern Kína jelképei. A szülők és az állam minden reményüket ezekbe a gyermekekbe helyezik, azokba a gyermekekbe – akiket a köznyelv „kicsi császárok”, „kicsi hercegek” és „kicsi hercegnők” néven emleget –, akik már egy más családmodell szerint szocializálódnak és akiket szüleik minden földi jóval elhalmoznak, akik erősen túlsúlyosak és elkényeztetettek. A szülők bármit megadnak a gyermeknek, amit az kér, sőt ha nem kér semmit, akkor is a két szülő és a négy nagyszülő lesi a gyermek minden mozdulatát, hiszen abban ők is hisznek, hogy emlékük csak akkor maradhat fenn, amennyiben van a családnak leszármazottja. Az ősi beidegződések azonban élnek. A hagyomány szerint a gyermek a folyamatos, egész élete folyamán átívelő alázaton túlmenően azzal tiszteleg leginkább a szülei és az ősök emléke előtt, hogy örököst – fiú örököst – hagy hátra, aki biztosítani tudja, hogy az elődök emlékezete fennmaradjon. Csakhogy, az egyke-generációval ezek a hagyományok megtörni látszanak. A klasszikus életforma képviselői természetesen elképedve bámulják az új Kína prominenseit, és meg is mozdulna kezükben a nád- vagy bambuszpálca látva, hogy a jövő reménységei semmibe veszik azt az életmódot, amely több évezredes töretlen történelmet biztosított a kínai népnek.

Természetesen azzal is számolni kell, hogy a XX. század közepén bekövetkezett baby-bumm következtében, ha ténylegesen minden házaspár csak egy gyermeket vállal, akkor is még évtizedeken keresztül növekedni fog a lakosság lélekszáma, hiszen nagyon nagy számban éppen a reformok bevezetését követő években léptek be a termékeny korba.

Ugyanakkor mindinkább látszik, hogy a vidéki lakosság körében nem talált megértő fülekre az új családpolitika. A fentebb vázoltak ellenére is könnyen játsszák ki az állami ellenőröket, és mind nehezebb meggyőzni az egyszerűbb néprétegeket arról is, hogy nem a sok gyermek a záloga annak, hogy nem fognak idős korukban éhezni.

Ugyanakkor a kvótán felüli gyermek után járó büntetést nem, vagy csak hatalmas áldozatok vállalásával tudnák kifizetni a rendkívül szegény népréteghez tartozó emberek. Így sokuk egy másik megoldást választ, a megengedettnél jóval korábban házasodnak a párok, hogy a várva várt fiúgyermek mihamarabb bekerülhessen a családba. A korai házasságot a hatóságok sem kezelik annyira szigorúan, mint a gyermekvállalás kérdését, ezen túlmenően pedig elkendőzni is könnyebb a tényét.

Egy újabb óriási problémaként jelent meg, hogy mint azt fentebb említettük, a kínai közvélemény, túlmenve ezen, az ázsiai kultúra a nőket nem kezeli egyenrangú félként a férfiakkal szemben, sőt ezek a társadalmak rendkívül férfipártiak. Az ultrahangos vizsgálatok elterjedésével nagyon nagy mértékben emelkedett meg az ázsiai országban az abortuszok száma. Mivel az egykepolitika a lánycsecsemőt is egy gyermeknek tartja, a családok viszont nem, ezért a házaspárok túlnyomó többsége a terhességmegszakítás mellett kötelezte el magát abban az esetben, amikor az orvosi vizsgálatok a magzat női nemhez tartozását igazolták. 2003-ban, éppen ebből az okból kifolyólag kormányzati beavatkozásra volt szükség. Törvényt alkottak a nőnemű magzatok védelmének érdekében. A megalkotott jogszabály tiltja, hogy az anyán abortuszt hajtsanak végre, amennyiben nőnemű magzatot hord a szíve alatt, kivéve természetesen, ha valamilyen súlyos orvosi komplikáció esete áll fenn. Továbbá a törvény azt is megtiltotta, hogy a szülész-nőgyógyászok a terhességi szűrés alatt ultrahangos vizsgálatot folytassanak a magzat nemének megállapítása céljából. Sajnálatos módon, egy jobbára eltitkolt tényt nem tud a törvény megakadályozni, sőt inkább fokozza azt. A lánycsecsemők halandósági mutatójáról van szó, amely elkeserítő méreteket ölt. Sok család él ezzel a módszerrel, egyszerűen halálra éheztetik a lánygyermeket, annak érdekében, hogy egy új gyermekáldás során esetlegesen fiúgyermekkel gyarapodhasson a família.

A jogszabály megalkotására égető szüksége volt a kínai társadalomnak, ugyanis 2003-ban a nőnemű magzatok művi abortusszal történő elhajtásából kifolyólag egy megszületendő leánygyermekre száztizenhét megszülető fiúgyermek jutott, ugyanakkor ismeretes, hogy világszinten vizsgálva a fiúgyermekek aránya éppen ellentétes tendenciát mutat. Mára szerencsére az arányszám a szigorú rendelkezéseknek hála sokat javult, és 112 fiúgyermekre már 100 leánygyermek jut, de vannak olyan régiói is az államnak, ahol ugyanez a szám még mindig 120-130 fiú – 100 leány arány körül mozog. A következmények a laikus szemlélő által is prognosztizálhatóak, míg a szakemberek elképesztő demográfiai katasztrófát jeleztek előre. Kimutatásaik szerint 2020 körül a kínai társadalomban több mint 50 millió férfi egyszerűen azért marad majd agglegény, mert a korosztályában tapasztalható nőhiány következtében egyszerűen esélye sem lesz arra, hogy párt találjon magának. Az előrejelzéseket követően a kormányzat további lépéseket volt kénytelen tenni a már megszületettek védelmében, ennek eredményeként 2001-ben a homoszexualitást törölték a büntető törvénykönyv által nevesített bűncselekmények közül. Sanghaj városában a homoszexuálisok aránya olyan mértékűvé vált, hogy többen megkérdőjelezték San Franciscónak a homoszexuálisok központjaként történő nyilvántartását.

Milyen következményekkel járhat az, ha a társadalomban a férfiak aránya ilyen magasan lépi túl a demográfiai egyensúlyi szintet? A probléma jelentőségét mutatja, hogy nemzetközi szinten foglalkoztatja a biztonságpolitikai szakembereket a kérdés. A demográfiai kutatások azt látszanak igazolni, hogy mintegy ötven éve világszinten folyamatosan és stabilan csökken a fiúmagzatok aránya a fejlett világban. A magyarázat nem olyan egyszerű, mint arra, hogy Kínában miért csökken a lánygyermekek aránya. Annyira nem, hogy nem is találnak rá kézzelfogható magyarázatot a demográfusok. Az Amerikai Egyesült Államokban az utóbbi 38 év során 140 ezerrel, míg Japánban 130 ezerrel született kevesebb fiúgyermek, mint leány. A kérdést genetikusok bevonásával vizsgálták, s annak ellenére, hogy biztos magyarázatot nem találtak, a feltételezések azt mutatják, hogy a hímnemű magzatok esetében a magzatburok jóval sérülékenyebb, így a magzatok sokkal inkább érzékenyek az anyát ért külső hatásokra, mint a nőnemű magzatok. Természetesen a világ egészét vizsgáló kimutatások – bármennyire is szeretnénk – nem oldják meg a kínaiak égető problémáit. A nők alacsony létszáma nemcsak Kínát érinti, hanem az egész délkelet-ázsiai régiót. A demográfiai vizsgálatok úgy találták, hogy a délkelet-ázsiai régió országaiból több mint 80 millió, egyes kutatók szerint 90 millió nő hiányzik jelenleg.

A biztonságpolitikai szakemberek meglehetősen borúlátóan látják a jövőt. Már jelenleg is tapasztalható tendencia a lánykereskedelem növekedése, illetve a prostitúció, sőt mindinkább a gyermekprostitúció ugrásszerű növekedése tapasztalható. A szervezett bűnözői körök pedig hatalmas pénzeket tesznek zsebre a nők kizsákmányolásából. Nagyipari keretek között zajlik a feleségkereskedelem, amelynek során távoli vidékekről szállítanak arát a jó pénzt fizető megrendelőnek. Több szakértő úgy véli, hogy háborús konfliktusokhoz is vezethet hosszabb távon a nemek túlzott aránytalansága.

Az egyedülálló férfiak sorsát tovább nehezíti, hogy a kommunista párt alapvetően rendszeridegenként kezeli őket, sőt a rendszerellenes egyének egyik potenciális táborát látja bennük.

Ugyanakkor vannak, akik a rendszer asszisztálásával vonják ki magukat a törvény alól. A jogszabályi keretek ugyanis pénzbüntetést írnak elő a második gyermek vállalásától kezdve. Azonban, mint ismeretes, a kínai kommunizmus másként működött, másként működik, mint az Európában megismert politikai rendszer. A kínai államosítás során, a nagyüzemek, gyárak ugyan állami tulajdonba kerültek, de legtöbb esetben a vezetés megmaradt az eredetileg a létesítményt birtokló vállalkozó család kezében, valamint a kisvállalkozások működésére is sok példa található. Könnyen érthető, hogy ezeken az alapokon építkezve a mai állami vezetés meg tudja valósítani a kommunista elvek, illetve a kapitalizmus összeolvasztását. A piacgazdasági elvek alkalmazásának köszönhetően kialakult egy mind nagyobb számú újgazdag réteg. Kínában a társadalmi szakadék óriási, a gazdagok nagyon gazdagok, a szegények nagyon szegények. A gazdagok pedig kezdik ismét felfedezni az ősi civilizációjuk értékeit, bennük nem lehet elnyomni az évezredes szokások követésének vágyát. Ők azok, akik az egygyermekes limitet rendszeresen túllépik és könnyen ki is fizetik az ezért a fejükre kirótt állami büntetéseket. „A gazdagok és a hírességek körében rendkívül gyorsan növekszik a többgyermekesek aránya. Tíz százalékuk már a harmadik gyereknél tart.”^[10]

Az Állami Népesedési és Családtervezési Bizottság Nemzetközi Együttműködési Osztályának igazgatója 2008 decemberében tett nyilatkozatot azzal kapcsolatban, hogy emberi jogokat nem sért a kínai állam családpolitikája, ezen túlmenően „a családtervezési politika nélkül Kína nem tudná biztosítani a megfelelő társadalmi jólétet minden egyes újszülöttnek”.^[11]

A hivatalos állásponton túlmenően természetesen vannak más nézetek is. Egyes kutatók szerint egy teljesen új fajtája alakulhat ki a társadalomnak abban az esetben, ha a családtervezési és születésszabályozási politika a továbbiakban is érvényben marad. Ebben a társadalomban nem lesznek testvérek, unokatestvérek, nagynénik, nagybácsik, unokaöcsök és unokahúgok. A gyermekek mindösszesen hat rokonnal, két szülővel és négy nagyszülővel fognak rendelkezni. Mint feljebb már láttuk, ezek a rokonok ráadásul egymással versenyre kelve kényeztetik a gyermeket, akik a szociológus szakértők szerint egy olyan közegben nevelkednek ezáltal, amely nem tanítja meg őket a felelősségvállalásra. Nemcsak társadalmi szintű felelősségérzet-hiányról van itt szó, a közvetlen családon belüli felelősség hiánya is prognosztizálható. Ennek eredményeként a jelen termelő társadalmi rétegei öregségük idejére magukra maradhatnak, továbbá gazdasági szinten beláthatatlan katasztrófát idézhet elő egy olyan rendszer, amelyben egy munkaképes korú állampolgárnak hat másikról kellene gondoskodnia. Ebben a kontextusban viszont még kevés is a kínai gyermek.

A kép nagyon összetett, egyrészt a Föld lakosságának közel harminc százalékát a Kínai Népköztársaság állampolgárai teszik ki, ez mintegy 1,3 milliárd fő. Ezzel szemben az eltartásukra hivatott szántóföldek mennyisége mindössze a Föld összes szántóterületének 7 százaléka. Ugyanakkor az utóbbi 31 év során a születésszabályozásnak köszönhetően minimálisan 338 millió kínai nem született meg. A társadalomban súlyos nemi aránytalanságok tapasztalhatók.

A helyzet tragikusságát árnyalja egy harminc év körüli kínai férfi nyilatkozata: „Hogy milyen nőt szeretnék? Nem számít! Annyira nehéz ma nőt találni. Szeretnék egyet, ez minden!”^[12] A mély elkeseredést, az emberhez méltó élet lehetőségeinek teljes körű beszűkülését lehet érzékelni a fiatalember szavaiban. Olyan alapvető szükségletek kielégítésére nem nyílik meg a módjuk ezeknek a férfiaknak, amelyekről ugyan egyetlen tudós, jogtudós sem beszél a fejlett, nyugati világban, azonban a kelet-ázsiai, délkelet-ázsiai régióban látens problémaként jelentkezik. Alapvető emberi, emocionális, illetve szexuális szükségleteiket ezek az emberek nem önnön hibájukból, fogyatékosságukból, érzelmi hiányosságaikból nem tudják a megfelelő módon érvényesíteni, nem, nekik egyszerűen lehetőségük nincsen rá. A probléma igazából itt ölt új arcot. Lehet-e biztosítani az embereknek bizonyos emocionális szükségletek kielégítésének lehetőségére irányuló jogot? Kell-e biztosítani ezeket? Lehetséges-e, hogy az emberi jogok egy újabb generációjaként a párválasztás lehetőségének jogát lenne szükséges biztosítani?

A születésszabályozás kínai módszerének sikerességéről, illetve sikertelenségéről a viták folynak. A különböző szakértők álláspontjait összevetve azonban úgy tűnik, a Kínai Népköztársaság vezetésének a jövőben is nagyon égető problémákkal kell szembenéznie, ha meg kívánja teremteni a demográfiai egyensúlyt, illetve ezzel párhuzamosan a túlnépesedésből következő katasztrófát is el kívánja kerülni.