Gergely Ágnes

Portrék 2.

Solymos Ida

Por és hamu – nehéz őt nyugalomban elképzelni. Mint egy visszaeső tűzhányó, egyfolytában lobogott; felperzselte maga körül az emberi bőrt, a tárgyakat, felitta a levegőt. Olcsó cigarettákat szívott, és csaknem mindig körmére égett a csikk.

Ismeretleneknek így mutatkozott be: – Solymos Ida vagyok, és verseket szoktam írni. – Alázatosság, nyegleség és dölyf volt ebben a mondatban. Annak előlegezése, hogy az idegen nem tudja a bemutatkozó nevét, s emiatt egyszer majd szégyenkezni fog. Ida évtizedek óta verseket írt, sokat tudott a szakmáról, a pályatársakról, a hatvanas évek elején az irodalmi lexikon szerkesztősége is foglalkoztatta; memóriájából félelmesen szikráztak elő az elfeledett írók adatai. És mégis, ha belépett valahová, az emberek zavartan elhallgattak, eloldalogtak, félrenéztek; a sistergéshez-lángoláshoz senki sem akart társul szegődni.

Elbeszéléséből tudtuk, hogy Weöres Sándor tette Idát a pályára, valamikor a háború előtt. Úgy emlegette Weörest, ahogy korosztályában szinte mindenki: „Sanyika”. Elgondolni sem lehetett, mihez fogott a kevés beszédű géniusz Ida közelében. De Ida általában a dunántúli költőket szerette; egyikükhöz írta ezt a kifinomult Négysorost:

A szemedet, a szemedet

képzeletemben ligetet

–vad madarakkal van teli –

jobb volna elfelejteni.

Azután kevésnek találta ezt a sort: képzeletemben ligetet, és átírta erre: fáival zsongó ligetet. Ettől elmozdult az egész kis remeklés; megtudtuk, hogy a ligetben fák vannak, a fákon madarak zsongnak, a vers a sejtés szintjéről lekerült a kibeszélés szintjére. Pedig Ida csaknem mindent tudott a versről, amit nem lehet megtanulni (Székely Magdi észrevétele). Zsigerből, keményen írt; „kalapáld meg”, ez volt a szavajárása. Különösen verszárásai vésődnek be abba, aki csak egyszer is olvasta őket:

Ige akartam lenni valaha.

Mikor leszek kenyér?

   (Bemutatkozás, magyarázattal)

Mert átmegyünk a tű fokán,

ha a kezed fogom.

   (Mert átmegyünk a tű fokán)

Nem gondolok reád soha.

Te lettél a foglalkozásom.

   (Gótika)

Kevesen írtak ilyen éles vonalú önportrét, mint ő.

Telet lebíró türelemmel

egy mondatért szalad az ember

s tüdeje mint bokréta lángol.

Ki párnán ég el, ki parázson.

   (Ki párnán, ki parázson)

Miért nincsenek tele az antológiák ezekkel a sorokkal? Nem lehet kinyomozni, késő. De még Ida életében el kellett rajta töprengeni. Balsors? Igazságtalan széljárás? Egyenetlen teljesítmény? Másnak is vannak szétkalapált verstömbjei, laza szerkezetei, fegyelmezetlen verssorai, keserves, hosszú monológjai, amelyek közül úgy ragyog ki a jó vers, mint a kiskakas gyémánt félkrajcárja. Más is él holdárnyékban, ahogy Ida élt a Nemes Nagy Ágnesében, küszködve a vak tisztelet s a bénító versféltés határmezsgyéjén. „Ahá! Kiköpné a tüdejét, hogy leírjon egyetlen olyan verset, mint Szécsi Margit!” Más is volt lelenc, másnak is volt nehéz gyerekkora, más is el akart bújni a szavak spanyolfala mögé. „A rosseb meg a lófasz! Én egy budai úriasszony vagyok.” Más is magázhatta a szerelmeit, igaz, talán nem ilyen fensőbbségesen: „Nincs kedve hemperegni?” Más is diagnosztizálta bizonyos nős férfiak bánatát, meglehet, nem ilyen összegző erővel: „Die Frau ist immer dumm”. Más is belebukott a versfordításba, ott nem lehet az ember fegyelmezetlen, laza és szétkalapált – Ida semmi olyat nem tudott a versről, amit meg lehet tanulni (az én megfigyelésem).

De a válasz nem az anekdotákban keresendő. Még Zelk Zoltánnak abban a gonosz-bűbájos bökversében sem, amelyet egyszer Szigligeten írt a szobafalra: Gyere csak ide! / Nem megyek oda. / Mért nem jössz ide?/ Mert ott van az Ida.

Valójában több fiatal költőt, festőt és muzsikust komolyan segített a pályán Solymos Ida. Lelkesedéssel, jó tanáccsal, házi kiállítással, házi koncerttel, hevenyészett előadóesttel, s azzal, hogy felhívta rá egy idősebb kolléga figyelmét. Aztán ha az idősebb kolléga váratlanul dicsérő szavakkal jelentkezett, Ida azt mondta a járatlan kezdőnek: „Ez csak gesztus. Ne zavard. Nem szereti.” Végleg meg tudott szakítani el sem kezdődött barátságokat. Zsigerből, keményen élt.

Hajnal Annát és Keszi Imrét ő, Solymos Ida bújtatta el egyszer a háború végén. Feljelentés alapján berontott Idához a Gestapo, és neki csak annyi ideje maradt, hogy a házaspárt betuszkolja a vetett ágyba, és rosszullétet színlelve a dunyha tetejébe feküdjön. Az életüket mentette meg. És nem nyújtott be érte számlát.

Húsz évvel később hangosan szidta őket, hogy a Rákosi-rezsimben sonkát adtak a kutyájuknak, amikor egy ország éhezett! És nem állt velük szóba többé.

Lassanként aztán másokkal sem állt szóba. Egyre több emberre szórta szitkait, bezárkózott, verset nem írt, levelet sem, semmit. Halála előtt az utolsó hírem az volt róla, hogy gyönyörű tálai, korsói és ládikái mellé erdélyi kézimunkákat, szőtteseket gyűjt. Mindig tudta, mi az érték.

Nem tudom, a saját értékét tudta-e.

Sokszor eszembe jut. Nem a budai úriasszony, nem a dühöngő vulkán, s ha lehet, az sem, mi van az ilyen hamu alatt. A versei jutnak eszembe, ez a sora:

Föl sem rezzensz, ha meghalok.

   (Negyven után)

És az is eszembe jut, miért nem tanultam meg soha a láva útját a kínszenvedéstől a gyűlöletig. Biztosan azt is meg lehet tanulni.