Gyimesi László

 

Keserű szabadság

Merényi Krisztián kisprózáiról

 

Rég olvastam ilyen élvezettel, egy ültő helyemben, elejétől végig mai magyar prózakötetet, mégpedig ízig-vérig kortárs prózát! – ez volt az első gondolatom, amikor becsuktam Merényi Krisztián A Hold gyermekei című gyűjteményét.

Aztán zavarba jöttem. Miért is tetszettek ennyire ezek a rövid groteszkek, lélegzetvételnyi abszurdok, morbid egypercesek (mert elsősorban ezekből áll össze a mintegy 250 oldalas mű, kilenc ciklusba rendezett hatvankét írásból)? Mestereit ismerjük, Kafkától Örkényig, Poe-tól Nagy Lajosig. Az a felismerés meg, hogy abszurd korunk valódi realizmusa az abszurd irodalom, már-már közhely. Merényi mozaikkockái bizony a már tudott, mások által is felfedezett közös dolgainkról csillantanak át valamit, de azt úgy teszik, hogy az olvasó kénytelen rácsodálkozni az untig ismert jelenségek, összefüggések vadonatúj színeire, formáira. Kénytelen átgondolni ismereteit.

Mivel éri el az író ezt a hatást? Elsősorban költői előélete készítette fel rá: három verseskönyvében megmutatta, hogy mesterévé lett a sűrítésnek, ellenpontozásnak, a redundáns elemek kiiktatásának, a pontos ábrázolásnak. Költőivé, „megemeltté” lett tehát a kisprózák nyelve? Ellenkezőleg! A versírás a szerkesztés keménységével magajándékozta ugyan, de a nyelv igencsak prózai. Az abszurd, groteszk témaforgácsok, történetek, esetrajzok befogadását éppen egy nagyon is kevéssé lírai nyelvi lelemény segíti: a hétköznapi beszéd természetessége. Sőt, továbbmegyek: a közhellyé züllött szókapcsolatok, jelzős szerkezetek beemelése az irodalmi szövegbe. A viskó természetesen rogyadozó, a néni görnyedt, a kóbor kutyák koldulnak, a csontváz himbálózik… Mintha az olvasó a szomszédot hallgatná a liftben, egy nehéz nap végén, fél füllel, rég másra készülődvén. A köznapi nyelv és a bizarr, sokszor kegyetlen történetvezetés ellentmondása olyan feszültséget alakít ki, amelynek kisülései villámerdővé sűrűsödnek, tudatunk, érzelemvilágunk feltáratlan zugaiba világítanak be.

A költői múlt és nyelvi lelemények mellett a harmadik műképző elem a szerző sajátos műveltsége. Az a műveltség, amire nem az egyetemek tanszékein, nem a könyvtárak szentélyeiben tesz szert az íróember, hanem a megélt-megszenvedett hétköznapjaiban, kenyérkereső, később családfenntartó tevékenysége során. Az értelmiségi kötelező tudás mellett ez a műveltség süt át az író csaknem minden rövid munkáján. A munkáslét rezdülései, nyers humora, a szolgáltató kiszolgáltatottsága, a tudatlannak véltek mindentudása. Ékkövek a próza nyers szövetében, vagy inkább sárarannyá font kenderkóc, mint a hajdani mesében.

Merényi Krisztián sokféle próza iránt érdeklődik – nyertese nem egy hagyományos novella-, sci-fi- és egyéb pályázatnak. Ismeri a kortárs irodalom trendi követelményeit, ismeri a szakma szabályait. Ha kell, él is velük. De ebben a kötetben nem pályamunkákat ad közzé, nem szorgalmas diák, nem megfelelni akaró fiatal író. Szuverén alkotó, túllép – többnyire túllép! – a mai kocsmán, és keserűen, borzasztó keserűen az igazat mondja. Nem a valódit, nem, attól már elrugaszkodott. Röpül immár, talán a Hold felé, talán a csillagokba.

 

(Merényi Krisztián: A Hold gyermekei [Alexandra, Budapest, 2008.])