(1)
„A kígyót túléli mérge"-
jutott most eszembe,
de miért, hiszen a méreg,
bár ölni tud - maga halott.
Mintha Bunuel nézne rám
szúrós szemekkel és némán
azt mondaná: azért, fiam,
mert ebből is az igazság
fénye sugárzik. Köszönd meg
inkább, hogy eszedbe jutott.
(2)
A világ gyorsírás:
egy-egy odavetett fasor,
szökőkút, városkapu, emlékszoba,
áhitat, sorbanállás, kávéházi asztal,
baleseti helyszínelés, tarlótűz,
ásatás, hulló diók zaja, metrószag,
szélvihar, stopperóra, katonai térkép,
futóhomok, határátkelőhely, útlevélellenőrzés,
újszülöttek és haldoklók verejtéke,
torkolattűz, tárgyalás, ítélet.
(3)
Kicsi süllyesztők és súlyos függönyök
rendezik át a helyszínt bálteremből
kórteremmé, ahol fellépnek, azazhogy
felfekszenek mind a meghívottak,
szemük a mennyezetre bámul,
és várnak estét, majd pirkadatot,
míg rendőrök fésülik át a kórházi parkot,
mert egy beteg szökik, vigyázat! szikét
visz magával, és mérget, talán egy kígyóét,
(ha már az imént szóba hoztam),
de hiába, mert én már a nap fedélzetén ülök,
szélujjak túrnak a hajamba,
sós szelet kortyolok és sírok azon,
hogy megszabadultam.
(4)
Most gyerek vagyok,
ki szekrény mélyén
kis dobozban megtalálta,
hogy apja miért kapott
fegyelmit az - anszien rezsimben
s most gyomra az undortól
vonagló kis állat.
(5)
Nincsenek szavak,
hogy a magam versét írjam.
De ha jó napom van,
megírom valaki másét,
csak sikerüljön a szó-oszlopok
közt bujkáló szellőt megtalálnom,
amiről annyi tudható csak,
hogy nélküle beroskadnak
a versváros kupolái.
(6)
Az aljas kis részletek
összeállnak, egymásba
illenek, akár a puzzle.
Lám, visszajöttek, mint gyomorból
a rossz ebéd, sürgölődnek
patkány-nesztelen, és engedik,
hogy a bűzös kis csapokból
valami barna lé csordogáljon,
és átbukva minden akadályon
elárassza az egész épületet.
Eldugultak a lefolyók,
s ahogy a lépcsőkön elcsúszunk,
a pince vasajtajáig segít a gravitáció.
És jaj, mert megnyílik nekünk!
Aki bújt, aki nem - megtalálják.
A székház nem elég
nagy a bújócskához.
Vázlatfüzet
(1)
Végülis hozott anyagból
dolgozunk mindannyian,
cipeljük a gyerekkori fákat,
skatulyába rakott bogarakat,
és azt, ahogy kis lábaikkal
riadtan kaparásznak, miközben
mi ártatlanok, ünnepélyesen
eltemetjük őket élve, hogy
aztán kisvártatva megmentőjük
szerepében tetszeleghessünk...
Aztán ott vannak még a zsebeink,
vadgesztenyével, kaviccsal tele,
meg a hosszú kóborlások.
De néha megtorpanunk
egy üvegfal előtt,
amelyre fehér ikszet meszelt valaki,
és látjuk, hogy a túlsó oldalán
nagymama varrogat, és olyan jó lenne,
ha észrevenné, hogy integetünk neki.
Az egykedvűség ilyenkor mániává
forrósodik bennünk, de annyira,
hogy ha csak gondolatban vetjük
belé magunkat, már attól is
fölsistereg a tenger –
(2)
Hegy mögül születik az új nap,
s mire az antennaerdő fölé
tornássza magát, vörös korongját
fehérre kalapálja a reggel.
Dallamot játszik egy templomharang
- jó lenne emlékbe hazavinni...
Aztán a többi is ráébred, hogy
ideje van a kondulásnak,
és ahogy mindenfelől megszólalnak,
lassan fölépítik bennünk a várakozást..
De estére a mai nap is csak
elrontott piszkozat marad.
(3)
Ez a szél egészen megvadítja a várost.
Mintha ott fenn, abban a fekete házban
egy őrült verné a zongoráját, a dobjait,
és üvöltene hozzá... És nem értjük,
hogy lehet ennyi keze, és ennyi torka,
és hogy tudja ezzel a lármával úgy
fölpumpálni a várost, hogy még
a küszöb s az ajtó között is sziszegve
harapja bokámat a huzat.
(4)
A vihar elől a házak
a dombra fölszaladtak.
Rég elmúlt az a vihar,
de a házak ott maradtak.
(5)
Egy asszony oroszul beszél.
Figyelni kezdem, ahogy élénk,
vitatkozó stílusban telefonál.
Csupa energia, mint aki üzleti
ügyben utasításokat ad.
Csupa igen és csupa nem.
Aztán nevetni kezd, és még
a nevetése is magabiztos.
Úgy hallgatom, hogy ne legyen
feltűnő, hát bíbelődöm naptejjel,
kavicsokkal. Egy belga költő
van a kezem ügyében: szeretem
ezt a rokon-embert, ahogy
a dedikáció nevezi őt, mert
két puszta kézzel a semmiből is
tud verset dagasztani, és jóllakatni
vele a szavakra éhezőt.
Harang kondul a temető felől,
tömjénfüst szagát hozza szél.
Valakit éppen most temetnek,
miközben én a papír fölé görnyedve
írok, a tenger puhán locsog,
és gyerekek dobálják egymásnak
a frízbit. Egyre lejjebb ereszkedik
egy repülőgép; utasai már látják
a nyugati oldal strandjait,
és alighanem ugyanazt érzik,
amit én is szoktam ilyenkor.
Éget a nap. A hold majd hűsíti
hátam, ha enyhülést keresve
odatartom neki. De hol van még az éj...
(6)
Minek, te drága jó tanító,
minek tanítsz te minket,
hisz oly együgyűek vagyunk,
hogy torkunk kiszárad és egyre
ráncosabb homlokunk verejtékben
fürdik, amikor téged hallgatunk.
Urunk, inkább engedj szántani minket,
engedj vetni, gyereket ringatni,
asszonyt szeretni, nevetni, sírni,
halott apánkat eltemetni, hidd el,
hogy hűek maradunk hozzád,
ha ezt megengeded, akkor is,
mert sajnos nincs bennünk annyi
üresség, amennyit te szeretnél,
és nem is lesz soha, mert fogva
tart minket annyi emberi lánc,
annyi kötél - de mit is beszélek,
hiszen te is tudod, hogy így van...
De ha akarod, mindhalálig csak
a te hatalmas tenyeredbe hordjuk
csillogó aranyszemcséit
a sárnak és a pornak...