Filip Tamás

Széttaposott medúzák

 

          (1)

 

„A kígyót túléli mérge"-

jutott most eszembe,

de miért, hiszen a méreg,

bár ölni tud - maga halott.

 

Mintha Bunuel nézne rám

szúrós szemekkel és némán

azt mondaná: azért, fiam,

mert ebből is az igazság

fénye sugárzik. Köszönd meg

inkább, hogy eszedbe jutott.

 

 

          (2)

 

A világ gyorsírás:

egy-egy odavetett fasor,

szökőkút, városkapu, emlékszoba,

áhitat, sorbanállás, kávéházi asztal,

baleseti helyszínelés, tarlótűz,

ásatás, hulló diók zaja, metrószag,

szélvihar, stopperóra, katonai térkép,

futóhomok, határátkelőhely, útlevélellenőrzés,

újszülöttek és haldoklók verejtéke,

torkolattűz, tárgyalás, ítélet.

 

 

          (3)

 

Kicsi süllyesztők és súlyos függönyök

rendezik át a helyszínt bálteremből

kórteremmé, ahol fellépnek, azazhogy

felfekszenek mind a meghívottak,

szemük a mennyezetre bámul,

és várnak estét, majd pirkadatot,

míg rendőrök fésülik át a kórházi parkot,

mert egy beteg szökik, vigyázat! szikét

visz magával, és mérget, talán egy kígyóét,

(ha már az imént szóba hoztam),

de hiába, mert én már a nap fedélzetén ülök,

szélujjak túrnak a hajamba,

sós szelet kortyolok és sírok azon,

hogy megszabadultam.

 

     

          (4)

 

Most gyerek vagyok,

ki szekrény mélyén

kis dobozban megtalálta,

hogy apja miért kapott

fegyelmit az - anszien rezsimben     

s most gyomra az undortól

vonagló kis állat.

 

 

          (5)

 

Nincsenek szavak,

hogy a magam versét írjam.

De ha jó napom van,

megírom valaki másét,

csak sikerüljön a szó-oszlopok

közt bujkáló szellőt megtalálnom,

amiről annyi tudható csak,

hogy nélküle beroskadnak

a versváros kupolái.

 

 

           (6)

 

Az aljas kis részletek

összeállnak, egymásba

illenek, akár a puzzle.

Lám, visszajöttek, mint gyomorból

a rossz ebéd, sürgölődnek

patkány-nesztelen, és engedik,

hogy a bűzös kis csapokból

valami barna lé csordogáljon,

és átbukva minden akadályon

elárassza az egész épületet.

Eldugultak a lefolyók,

s ahogy a lépcsőkön elcsúszunk,

a pince vasajtajáig segít a gravitáció.

És jaj, mert megnyílik nekünk!

Aki bújt, aki nem - megtalálják.

A székház nem elég

nagy a bújócskához.

 

 

  

     Vázlatfüzet

 

           (1)

 

Végülis hozott anyagból

dolgozunk mindannyian,

cipeljük a gyerekkori fákat,

skatulyába rakott bogarakat,

és azt, ahogy kis lábaikkal

riadtan kaparásznak, miközben

mi ártatlanok, ünnepélyesen

eltemetjük őket élve, hogy

aztán kisvártatva megmentőjük

szerepében tetszeleghessünk...

Aztán ott vannak még a zsebeink,

vadgesztenyével, kaviccsal tele,

meg a hosszú kóborlások.

De néha megtorpanunk

egy üvegfal előtt,

amelyre fehér ikszet meszelt valaki,

és látjuk, hogy a túlsó oldalán

nagymama varrogat, és olyan jó lenne,

ha észrevenné, hogy integetünk neki.

Az egykedvűség ilyenkor mániává

forrósodik bennünk, de annyira,

hogy ha csak gondolatban vetjük

belé magunkat, már attól is

fölsistereg a tenger –

 

           (2)

 

Hegy mögül születik az új nap,

s mire az antennaerdő fölé

tornássza magát, vörös korongját

fehérre kalapálja a reggel.

Dallamot játszik egy templomharang

- jó lenne emlékbe hazavinni...

Aztán a többi is ráébred, hogy

ideje van a kondulásnak,

és ahogy mindenfelől megszólalnak,

lassan fölépítik bennünk a várakozást..

De estére a mai nap is csak

elrontott piszkozat marad.

 

 

          (3)

 

Ez a szél egészen megvadítja a várost.

Mintha ott fenn, abban a fekete házban

egy őrült verné a zongoráját, a dobjait,

és üvöltene hozzá... És nem értjük,

hogy lehet ennyi keze, és ennyi torka,

és hogy tudja ezzel a lármával úgy

fölpumpálni a várost, hogy még

a küszöb s az ajtó között is sziszegve

harapja bokámat a huzat.

 

 

          (4)

 

A vihar elől a házak

a dombra fölszaladtak.

Rég elmúlt az a vihar,

de a házak ott maradtak.

 

 

          (5)

 

Egy asszony oroszul beszél.

Figyelni kezdem, ahogy élénk,

vitatkozó stílusban telefonál.

Csupa energia, mint aki üzleti

ügyben utasításokat ad.

Csupa igen és csupa nem.

Aztán nevetni kezd, és még

a nevetése is magabiztos.

Úgy hallgatom, hogy ne legyen

feltűnő, hát bíbelődöm naptejjel,

kavicsokkal. Egy belga költő

van a kezem ügyében: szeretem

ezt a rokon-embert, ahogy

a dedikáció nevezi őt, mert

két puszta kézzel a semmiből is

tud verset dagasztani, és jóllakatni

vele a szavakra éhezőt.

Harang kondul a temető felől,

tömjénfüst szagát hozza szél.

Valakit éppen most temetnek,

miközben én a papír fölé görnyedve

írok,  a tenger puhán locsog,

és gyerekek dobálják egymásnak

a frízbit. Egyre lejjebb ereszkedik

egy repülőgép; utasai már látják

a nyugati oldal strandjait,

és alighanem ugyanazt érzik,

amit én is szoktam ilyenkor.

Éget a nap. A hold majd hűsíti

hátam,  ha enyhülést keresve

odatartom neki. De hol van még az éj...

 

 

          (6)

 

Minek, te drága jó tanító,

minek tanítsz te minket,

hisz oly együgyűek vagyunk,

hogy torkunk kiszárad és egyre

ráncosabb homlokunk verejtékben

fürdik, amikor téged hallgatunk.

Urunk, inkább engedj szántani minket,

engedj vetni, gyereket ringatni,

asszonyt szeretni, nevetni, sírni,

halott apánkat eltemetni, hidd el,

hogy hűek maradunk hozzád,

ha ezt megengeded, akkor is,

mert sajnos nincs bennünk annyi

üresség, amennyit te szeretnél,

és nem is lesz soha, mert fogva

tart minket annyi emberi lánc,

annyi kötél - de mit is beszélek,

hiszen te is tudod, hogy így van...

De ha akarod, mindhalálig csak

a te hatalmas tenyeredbe hordjuk

csillogó aranyszemcséit

a sárnak és a pornak...

 

vissza