Rövid eltév
Mikor megláttuk az erőmű
komor
sziluett jét, s a kémények
szuronyára tűzött piros
fényeket,
tudtuk, hogy eltévedtünk.
Ez nem itt van, szólt
egyikünk.
Mire a másik: Tévedsz,
mi vagyunk nem itt.
De ez se magyaráz semmit.
Hitted volna, hogy ilyen
csöndes
ez a monstrum? Pedig
biztosan
most is működik: kazánok,
kemencék,
s ki tudja még mi minden,
csövek,
folyosók, vaslépcsők,
műszerekkel
és kapcsolókkal teli
hatalmas termek.
Ki benne dolgozik, talán
mind fogoly,
s ruháján számot visel.
Mint csöndes
árnyak, úgy szállnak a
liftbe,
ha magához hívatja őket
felettesük.
Zsibbadt tagokkal mennek
uruk elébe,
de nincs megváltó
büntetés:
minden marad a régiben.
A félelem buborékjában
lépdelünk
visszafelé. Minden bokorban
orvlövész
hasal. Ágak roppannak fönt
a magasban.
Baglyok szeme parázslik.
Nézd, mekkora
lábnyom. Ha belelépünk,
elnyel.
Képzeletünk játékszerei
vagyunk,
érthetetlen suttogás
perzseli fülünket,
amit még akkor is hallani,
mikor az ágyba
zuhanva magunkra húzzuk a
paplant.
A barlangszáj
elől elfordul
a kő, s a
pállott hűvösség
összeér a
reszkető meleggel.
A kilépő
szemét könny
futja el,
mikor a markába
ömlő fényt
arcához emelve
inni próbál
belőle.
A belépő,
karját előretartja,
mint aki
éjjel villanykapcsoló
után nyúl, de
bosszúsan kell
rádöbbennie,
hogy a kiégett
körtét nem
cserélte ki.
És tényleg,
ők ketten
úgy lépnek
egymáson át,
hogy láthatja
mindenki:
nem egy világból valók.