Erdei Éva művészete

A tálentum nem a miénk, csak útravalóul kaptuk az élethez. Megőrizni szép feladat, de önmagában nem elég. Használni kell, élni vele, és megsokszorozva tovább adni. Mindez sok munkát, alázatot és feltétlen odaadást kíván. Erdei Éva olyan művész, aki ezt örömmel vállalja, de a munka gyümölcsét másnak tartogatja, ereje, energiája javát más művészekre ontja, míg önmagát szerényen csak legvégül említi. A művésztársak, kollégák felkarolása, kiállítása talán Erdei Éva alaptermészetére vezethető vissza, hiszen magyar–orosz, majd rajz szakos tanárként szerzett diplomát, s jó pedagógusként a tanítványok, a körülötte lévők munkáját segítette, útjukat egyengette. Pedagógiai és iskolavezetési tapasztalatai arra indították, hogy élete vargabetűit végigjárva, Csepelről indulva, Ungváron és szegedi tanulmányokon keresztül végül visszatérjen szülőhelyére, Csepelre, és 1999-ben megalapítsa a Csepeli Alkotó Fórumot. Kiállítások, irodalmi estek szervezése, művészeti írások publikálása töltötte ki idejét, mígnem 2003-ban családi otthonában kis galériát nyitott. A KIRÁLY-ERDEI-MŰHELY azóta közkedvelt művészeti központtá vált, melynek megnyitóira, művészeti eseményeire mindig nagy számban érkezik a valódi értékekre nyitott közönség.

A galéria kicsi, intim tere számos művész tárlatának adott már otthont műfajra, technikára, korosztályra való tekintet nélkül. Egyedül a minőség számít. Mivel a szellemi műhelyt a család festő tagjai, az édesanya, Kvasznay Gulyás Margit, húga, Péterffy Gulyás Mária, a sógornő, Csépe Juli és maga Erdei Éva alkotják, az ő munkáikat is megcsodálhatta már a galéria közönsége akár kiállítási anyagként, akár csak a lakás rejtettebb zugaiban.

Aki csak egyszer is vendége volt egy megnyitónak, nem feledi a baráti, szívélyes légkört és a tartalmas, valódi művészeti témákról szóló beszélgetéseket. Erdei Éva lénye valamiféle állandó derűt sugároz, csak úgy önti belénk is a hitet, hogy semmi rossz nem történhet velünk, hiszen az élet szép, a művészet pedig még szebbé teszi. Pozitív gondolkodásmódja, hittel és erővel teli szellemisége kifejezésre jut művészi alkotásaiban is. Sohasem pusztán a saját lelkivilága, önnön problémái és legbelső gondolatai adják az alkotások tárgyát. Önmagát és közvetlen környezetét mindig az egész teremtett világhoz viszonyítva, a mindenség közegében elhelyezve mutatja be. Tálentumokkal őt is megáldotta az ég gazdagon. Tétova keresgéléssel, óvatos szárnypróbálgatással indul szinte minden alkotói ciklusa, művészeti stációja. Adott a gondolat, a kifejezni szánt érzelem és mondanivaló, csak a legmegfelelőbb formát keresi hozzá minduntalan.

Műfaji sokrétűsége erre a vállalkozókészségre és folytonos megújulni akarásra vezethető vissza. „Mi lenne, ha megpróbálnám olajjal, papírra, krétával, akvarellel vagy éppen fába faragva?” – kérdezi önmagától, s a készülő mű már meg is adja a választ. Mindig a megfelelőt, az éppen odaillőt az adott témához. Nagyméretű olajfestményei láttán nehéz elképzelni, hogy szinte miniatűr képei is vannak, ugyanolyan intenzitással, lendülettel és – adott esetben – drámai tartalommal megfestve. Legújabb akvarelljei pedig mintha egy korábbi játékos kísérletét követnék, amikor az összegyűrt, majd újra kisimított fekete papírra pasztellkrétával vitte fel a színeket. Monumentalitás és aprólékos részletgazdagság, katartikus örvény és szelíd meditáció egyaránt megjelenik munkáin. Az érzés, a kifejezésre szánt gondolat sokszor ugyanaz, csak a méret és a technika változik, magában hordozva a megformálás különbségeit is. Plasztikái mindezt ötvözik, ahogy a rusztikus fából erőteljes kéznyomok mentén kialakul egy Madonna, a Három Grácia, vagy csak egy kedves leányfej, és mind valami megfoghatatlan, éteri derűt sugároz. Olyat, mint Éva maga.

Művei a lényéből fakadnak, s lénye, lelke arra teremtődött, hogy rendet teremtsen a körülötte uralkodó káoszban. Elég csak egy rövidebb, bensőséges beszélgetés vele vagy kis idő a képei, szobrai előtt, s máris helyére kerül megannyi zaklatott gondolat. A sötét zűrzavarból a fény felé tör magának utat, és von maga után Erdei Éva minden alkotásában. Mintha mindez magától értetődő lenne. Mintha neki sohasem lettek volna gondjai, szorongásai, kudarcai vagy nyomorúságai az életben. Pedig voltak, talán vannak is. De felül tud emelkedni, hiszen hite van hozzá. Ki tud minket is emelni belőle, hiszen eszköze van hozzá: a művészet. Ami őt magát is megtartja, erősíti a nehéz időkben, tovább lendíti és másokért élteti: a Teremtőtől kapott tálentumba s a tálentumból táplálkozó művészetbe vetett hit.

dr. SINÓROS SZABÓ KATALIN

művészettörténész

vissza