E. Bártfai László

Csendgép

Beugratás vagy fikció? A két lehetőségre egy-egy példát hozok fel a sok közül. A Magyar Televízió 1995-ben mutatta be az Egy titokzatos férfi című rövidfilmet, amely Fésűs Györgyről, egy műegyetemi hallgatóról szól, aki 1966. szeptember 4-én váratlanul eltűnt. Sem őt, sem új barátnőjét nem látta többé senki. Az édesanyja biztos volt abban, hogy a fiát elrabolták, mert nem búcsúzott el tőle. Fésűs Györgyöt megigézte a vízbe dobott kövek látványa, ahogy a körkörösen terjedő hullámok kioltják egymást. Az az ötlete támadt, hogy ugyanez hangokkal is előidézhető. Elgondolását megosztotta professzorával, Sas Elemér fizikussal, aki elképzelését kivitelezhetetlennek tartotta. Fésűs mégis megépítette a csendgépet. A berendezés létezéséről egyetlen rossz minőségű amatőr filmfelvétel tanúskodott: egy rádiócsöves erősítőre emlékeztető, ormótlan készülék áll a variabútoron. A gépet többször be is kapcsolta. Működött. Barátnője nem hallotta a saját hangját, a szomszéd pedig azt, hogy leejtett egy poharat. A filmben megszólalnak a barátok, volt évfolyamtársak, első nagy szerelme, édesanyja, a szomszéd, egyetemi tanára, Antal Imre tv-riporter, a nyomozó, Popper Péter pszichológus, akinek a bridzspartnere volt, s akit a feltaláló találmánya katonai alkalmazhatóságáról, lélektani hatásáról faggatott, valamint az éjszakai élet közismert alakjai: Vámosi János és Zárai Márta táncdalénekes. A Vége főcím után az alkotók felhívásban arra kérték a nézőket, hogy aki bármit tud Fésűs György és barátnője hollétéről, értesítse a Magyar Televíziót.

A dokumentumfilmről azonban hamarosan kiderült, hogy áldokumentumfilm, televíziós kisjátékfilm, olyan, mint ismert társai. Az emberi hiszékenység és a tömegpszichózis kultúrhistóriájának ezt a fejezetét Gianfranco Clerici és Ruggero Deodato játékfilmje, a Cannibal Holocaust (1980) nyitotta meg. Azután következett sorra a többi: a cseh Jan Sverák egyetemi vizsgamunkája, a fél tucat rangos díjat kiérdemlő Olajfalók (Ropáci, 1988), Siklósi Szilveszter újabban oktatófilmként is vetített, pimasz alkotása, Az igazi Mao (1994), a hajdani véres legendát diákok balvégzetű oknyomozó forgatásába beleszövő Daniel Myrick és Eduardo Sánchez iskolateremtő filmje, az Ideglelés (The Blair Witch Project, 1999), vagy a közelmúlt átütő észt sikere, Jaak Kilmi és Kiur Aarma realista varázslata a létező szocializmus szexuálisan túlfűtött hidegháborús hétköznapjairól, a Diszkó és atomháború (Disko ja tuumasoda, 2009). Popper Péter így emlékezett vissza az Egy titokzatos férfi bemutatását követő, váratlan fordulatokban bővelkedő napokra:

Tizennégyen jelentkeztek, akik a felvételek és fényképek alapján felismerni vélték Fésűst utazásaik során Moszkvában, Chicagóban, Konstantinápolyban… Megjelent négy lány, bevallva, hogy viszonyuk volt Fésűssel, és ott voltak a gép bekapcsolásakor. Ezt erősítette meg további kilenc férfi, egykori évfolyamtársai, akik jellemző epizódokat is meséltek Fésűs diákéveiről. Végül megjelent egy újságírónő, bejelentve, hogy nyomon van, és heteken belül megtalálja Fésűst, de már most megkezdi tényfeltáró sorozatának közlését. Ekkor a stábtagok többsége nem bírta tovább a feszültséget, és leleplezték magukat, figyelmeztetve az újságírónőt, nehogy blamálja magát. Elmondták, hogy ezt az áldokumentumfilmet Egyed László festőművész ötletéből és forgatókönyvéből készítették, e sorok írója, Popper Péter pszichológus közreműködésével, aki segített a figurát hitelessé tenni. Fésűs György soha nem élt. Csendgép soha nem volt. (Dr. Popper Péter: Fantáziadús élményeink, Ideál Magazin, 2009. április 28.)

1950-ben, az akkor induló Science-Fantasy magazin második, téli számában egy novella jelent meg Silence Please címmel. A szerző, egy bizonyos Charles Willis, London sajtónegyedébe, a Fleet Street egyik keskeny mellékutcájába, a törzshelyére kalauzolja el az olvasót. A Fehér Agyarba (White Hart) újságírók, írók, szerkesztők, egyetemi tanárok és közönséges léhűtők térnek be egy-két korsóra. Itt, a szomszédos házakban működő, hatalmas újságnyomó gépektől állandóan rázkódó ivóban meséli el az egyik vendég, Harry Purvis professzor egy laborasszisztens szomorú történetét. Rupert Fenton kiváló gyakorlati szakember volt, mindenkinek a maga eszkábálta fortélyos készülékeket mutogatta, de elméleti tudása kívánnivalókat hagyott maga után. Az egyetem műkedvelő zenei társulata éppen egy új operát mutatott be. A librettó igazán ígéretes volt: a szenvedélyes postamester kisasszonynak, a mogorva vadőrnek és a földbirtokos fiának végzetes szerelmi háromszöge Doddering Sloughleigh falucskában 1860 körül. Amikor az előadás elkezdődött, Fenton bekapcsolta a berendezést. Az első hangok még tisztán hallatszottak, aztán semmi: a koncertteremre a csend nehéz, fojtogató takarója terült. A közönség értetlenül érzékelte, hogy valami szokatlan történt. Ám a díva csak később ébredt rá, hogy valójában csak tátog. A színfalak mögé menekült, csaknem magára rántva a díszletet, a késő viktoriánus falu főterét. Kitört a pánik. A hallgatóság egymást taposva tülekedett a szűk kijárat felé, a feltaláló pedig a lincseléstől tartva elbújt valahová. Fenton csak később óvakodott elő búvóhelyéről, amikor a terem már teljesen kiürült. Megpróbálta kikapcsolni a készüléket, de az felrobbant. A szerencsétlen feltaláló ugyan otthagyta a fogát, de a kifürkészhetetlen gondviselésnek köszönhetően másnak egy haja szála sem görbült.

A választott hazájában, Srí Lankán (korábbi nevén: Ceylon) 2008-ban elhunyt, világhírű Arthur C. Clarke-nak – ő rejtőzött ugyanis a Charles Willis írói álnév mögött – azonban ez az elképzelése is valóra vált. Manapság a mindennapi élet számos területén – légi és közúti közlekedés, harcászat, munkavédelem, szórakoztató elektronika stb. – használnak hangkioltó berendezéseket. Teljes és korlátlan hangkioltás persze nem létezik, hacsak nem a tudományos-fantasztikus regényekben vagy a katonai stratégák vágyálmaiban. Olykor még a szavahihetőbb szaksajtó is beszámol a csendgép (silence machine) küszöbön álló felfedezéséről. Számos ilyen írás van. Egyik-másik feltaláló vagy makacs kontár nevét ideig-óráig a szárnyára kapja a hírnév. A járatlannak nehéz eldöntenie, higgyen-e nekik. Legutóbb Selwyn Wright egyetemi tanárról (University of Huddersfield, Yorkshire) cikkeztek sokat, 2002 márciusában még a New Scientist is foglalkozott vele.

*

Arthur C. Clarke két változatban írta meg a novellát. Bár vannak közös vonásaik – a település neve, az operaelőadás, a szerelmi háromszög –, alig hasonlítanak egymásra. Az első változat a Tales from the “White Hart” címmel jelent meg kötetbe gyűjtve (Ballantine Books, New York, 1957), a második, gyengébb változat Göncz Árpád fordításában – Csöndet kérek! – magyarul is olvasható A csillagűzött szerető (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1972) című válogatáskötetben.