Ébert
Tibor
Álomőrjáraton
összecsukódott utcák
álomlenyomataiban
a távlatokból kihull
a derengés
önmagad labirintusa
befalazott titkok
suhanásai egykor
elsuhantak
meztelen emlék
polipkarjai gémberedve
kinyúlnak feléd
tehetetlenül
s vértelenül immár
lépések botorkálások
nélkül
fehér botos képzetével
vak őrjáratod
Végelgyengülés
látszat emlékzsámoly
mint egy ötlet játék
expedíció /?/
a gyertyák égnek
körkörösen
kibélelve az áhítatot
megfellebbezhetetlen
önmaga szertartásos kínja
a jóváhagyás
tudatunk lelkiismeretünk
jövendőmondásra ítélkezésre
bár megsuhint a fénytelenség
a fény lecsurog az arcról
semmi megdicsőülés
kimondatik
a jelek nélküli bizonyosság
pedig a dombok tiltakoznak
meg a víz a folyó meg a vár
rojtos szakállú imák
és elgurulnak a lépcsőfokok
a kanálisok szemével
az út billentyű nélküli
hosszú fekete klarinét
a hínárok elindulnak és
megértetve szólítanak
hogy hörögve ismételgetve
kiabálva
akkor akkor ott ott
koppanások papírfal
gyertyák egyenlet látszat
így úgy és itt ott
karcolatként belevájva
első és utolsó láncszem
…felesleges minden /?/
mert kinyúlik az idő
s egyre tágul
lassan széjjelhúzva
az eredőket
mert micsoda osonások
igyekeznek oda
micsoda egymást nem érintő
tülekedések
a gomolygásban
megszelídíti egymást a
kapaszkodás
mert árnyéktalanok
vonulása ez
mert se előtte se utána
mert ez a meg ez a semmi
ez a… számadás
munkál még bennünk
a megfogalmazható
tájkép vallomás gyermek
dal
a lényegtelen lényeg
egykori lények bizalma /?/
…egy csákó
az asztalon tiltakozással
csak nézem
bámulom bámulom felszeletelt
gondolataim kátyúit átkait
végelgyengülésre