Ébert Tibor

 

Álomőrjáraton

 

összecsukódott utcák

   álomlenyomataiban

a távlatokból kihull

   a derengés

önmagad labirintusa

befalazott titkok

suhanásai egykor

   elsuhantak

meztelen emlék

polipkarjai gémberedve

   kinyúlnak feléd

   tehetetlenül

s vértelenül immár

lépések botorkálások

   nélkül

fehér botos képzetével

vak őrjáratod

 

 

 

Végelgyengülés

 

látszat emlékzsámoly

mint egy ötlet játék

     expedíció /?/

a gyertyák égnek

     körkörösen

kibélelve az áhítatot

megfellebbezhetetlen

önmaga szertartásos kínja

a jóváhagyás

tudatunk lelkiismeretünk

jövendőmondásra ítélkezésre

bár megsuhint a fénytelenség

a fény lecsurog az arcról

semmi megdicsőülés

kimondatik

a jelek nélküli bizonyosság

pedig a dombok tiltakoznak

meg a víz a folyó meg a vár

rojtos szakállú imák

és elgurulnak a lépcsőfokok

a kanálisok szemével

az út billentyű nélküli

hosszú fekete klarinét

a hínárok elindulnak és

megértetve szólítanak

hogy hörögve ismételgetve

kiabálva

akkor akkor ott ott

koppanások papírfal

gyertyák egyenlet látszat

így úgy és itt ott

karcolatként belevájva

első és utolsó láncszem

…felesleges minden /?/

mert kinyúlik az idő

s egyre tágul

lassan széjjelhúzva

az eredőket

mert micsoda osonások

igyekeznek oda

micsoda egymást nem érintő

     tülekedések

a gomolygásban

megszelídíti egymást a

     kapaszkodás

mert árnyéktalanok

     vonulása ez

mert se előtte se utána

mert ez a meg ez a semmi

ez a… számadás

munkál még bennünk

a megfogalmazható

tájkép vallomás gyermek

     dal

a lényegtelen lényeg

egykori lények bizalma /?/

…egy csákó

az asztalon tiltakozással

csak nézem

bámulom bámulom felszeletelt

gondolataim kátyúit átkait

végelgyengülésre