Czigány György
Révfalu álom
Gyalog. Oda és vissza az elemi iskolába, be a városba. Apám kísér. Ő nagy, én gyerek-gallérba burkolózom. Mintha postások volnánk. Jól kilépünk, ne fázzunk. Mondogatja is gyakran kedvenc versét, s huszadszor is a felfedezés örömével: Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában.
Most is fúj a szél, de nem táncol a tányér a borbélyműhely előtt… Talán már elhagytam Biczó úr fodrászboltját, nem látom a régi, sárga cégért. Sehol a „Jó szív” temetkezési bolt díszes kirakata, nincsenek kinn az aranyozott betűkkel dicsekvő diófa koporsók. Túljutottam a temetőn is. Meglep, hogy amire várok, ilyen hirtelenül van itt: a hosszú Bácsai út rohamosan fogy, feldarabolva már minden messzeség. Pedig alig érintem a gázpedált, a Ford kocsi halad halkan, vitorlás hajóként.
Oda-vissza gyalog, esetleg biciklin. Autóbusszal csak ritkán, ritkán is jár, de ünnepi alkalmakkor mégis ülhetek elöl a műszerfalra s az útra is látva: benzinillatú izgalomban, a bőrülés tükör-fényébe sikló tenyérrel. Az ujjbegyek kalandja ez, már kamaszkori, amikor a gyümölcs szemérmetlen szeplőit, a sárgabarack súlyát-melegét sejtve alászállt fényeket tapinthattak az illat áhítatában, s a pelyhes héj simogató gyönyörében szinte eleven testhez értek. Mint az utcai nyomókút kikopott karja, annak is ilyen gyöngéden igazodik hajlata az ember tenyere alá. Villanyunk volt, vizet innen a kukoricatábla mellől, a szemközti járdaszélről hordtunk. Csörömpölnek az üres vödrök, azután telvén, csobogássá szelídül a hang. Apa megfeszült testtel, óvatosan, karjait kicsit szétfeszítve viszi a friss ivóvizet. Hiába szeretném megnézni a dél égő tündöklését a kukorica levelein! A tengeri-erdőben nem lehet elbújni már. Finom kis sorompó állja utunkat, leolvassa a rendszámot a kamerája: az autóparkoló tér elnyelte a kukoricaföldet.
Mit csinál, mérnök úr?! – szóltak a szomszédok fejcsóválva, amikor apám túl rövidre vágta a gyümölcsfák ágait. Nem is volt elég barack, amit a piacra vihettünk volna, csak néhány szem, azok viszont kisebb dinnyének látszottak. És a Rábcán lerakott varsáival se boldogult sokkal jobban. Lovat szeretett volna, megpróbálkozni bútorszállítással, éveken át készült Somogyba lóért. Megmosolyogtató kísérletei közé tartozott az aranymosás Ásványráró partjain. Maradt a nyugdíj. És anyám alkalmi varrodája. Nővére egy zsidó üzletember felesége lett Csehországban. Oberleutensdorfból ide járt, családjuk nyaralni, s ha jöttek, tele volt a bőröndjük használt holmikkal. Ezek értékes kelmék – mondogatta Ánni néni. Valami finom selyemből anyám cserkészinget varrt nekem, aranysújtások is kerültek rá. Az avatáson ebben jelentem meg, hiszen nem volt pénzünk megvenni a hivatalos egyenruhát. Amikor tanáraim s a gyerekek megláttak ebben, mind nevettek. Azután meg a hallgatás volt hosszú és különös. Bérmálásra szép ruhát kaptam. Apor Vilmos püspök erősített meg a Szentlélekkel, s nem tudtuk akkor, hogy nemsokára a palota pincelejárójánál lövik gyomron. Ott, ahol most a boldoggá avatott vértanú szobra áll. Bérmaapám jómódú gazda volt, talán tisztviselő, a harmadik szomszédban. Misszálét kaptam tőle, ma is használom, bár jezsuita barátom, Szabó Feri azt mondja, ez már nem érvényes… Tudok erre én gyerekkori refrént: Haladjon ön is a korral, süssön Váncza sütőporral… De még jobb a budapesti: Rádiója néma, serceg? – megjavítja még ma Herczeg… Azaz, mindenre van megoldás, a teológusok is tudják. Szegény bérma-apám mégse talált rá egyre se: amikor kiderült, hogy szeretője van, nem viselte el a botrányt, kiment a kertbe s a körtefa alatt fejbe lőtte magát a vadászpuskájával.
Hova megyünk? Hát Hugodpusztára, mondja apám. Vasárnaponként oda kirándulunk,
a Rábca-parti szivattyútelepre, Poleczky
úrékhoz. Akkor még külön ülésem volt a bicikli vázán, s félálomban hallottam a
töltésről az ártéri erdő szorongató és mégis otthonos
szélfutamait, a fák hatalmas kardalát. A szivattyútelep gyárkéménye
alatt botladoztunk a salakban, a Rábcához vezető kis patak alagútjában
fürdeni is lehetett, visszhangzott a szó, a csobbanás, s voltak
vízililiomok is. Meg kazánok odafönn: apám ezeket nézegette, végül is hasonlók
tervezése volt a szakmája. Már a légitámadások korát éltük, de itt béke volt.
Csak Almásfüzitőt verették, úgy hallottuk. A magasból azonban nem ökörnyál
úszott el a levegőben, hanem ezüst-csillanású sztaniolszalagok. A radarok
megzavarása végett – magyarázta Poleczky úr. Anyám az
újszülött kismalacok életét igyekezett megmenteni: elpusztult az anyakoca, hát
a kicsiket itatta tejjel, cumisüvegből. A szomszéd tanyáról idetévedt egy
lány, már épp meguntuk a szederfa dézsmálását, s kéklő szájjal a töltés
oldalában ültünk csak, a folyóval együtt hallgatózva. Messzi a
varjúkrákogás. Fürödtünk is? Mert mesélem a lánynak, hogy a győri uszodában,
a Cziráky-obeliszk betonhajlataiban jól lehet
heverni, melegedni, s onnan a szigetről a folyók találkozását meg a
révfalui hidat lehet látni. Lelkesedtem, a kislány csak megvonta a vállát:
a mozduló, a napban fölsütő lapocka-élek elrejtett madárszárnyfélék,
amikor nevetni kezd.
Mi van most Hugodpusztán? Lehet,
hogy rosszul is mondom, gyerekkori elhallás vészelte át az évtizedeket, mert
valójában Hugotpusztáról van szó. Van róla műhold-térkép,
s tudható, hogy például Sydney innen
Bicikli. Ezen a néven hordozza a kerékpár ámulni való köznapiságát. Ezért templomi béke elhagyatott heverése a parti töltés tövében a Vargakőnél. Ránk csörrenti láncát a poros ösvényen, szerényen kattog, szuszog is zárkózott nyugalomban. Mindeközben napfény-trillákat, szentségtartó ragyogást perdít meg küllőivel. Átvágunk az abdai réten, felnyíló sorompóra várunk. Rúdján és rácsain a piros szín a fehérrel váltakozik, vibráló gémeskút. A közelgő dübörgésre figyelünk fél lábbal a földön, fél testtel a megdőlt biciklin, lusta hintázgatásban. Katángkóró kéklik mindenütt a mezőn, s még nem sejthetjük Radnóti Miklós keresztútját. Börcs parasztházai vetik ránk szemüket s rántják le rögtön árnyékukat rólunk, pillanatokat pörget meg zsonglőrként az elkapott tekintet: vadsóskalevelet, cseréptetőt, két ház közé futó réten marhacsordákat. A bicikli elveszett. Tegnap tűnt el, tegnapelőtt, hatvan-hetven éve. Lesem, mint pilóta lányom egykori otthonunk ablakait a Vérmezőnél: mikor nyílnak meg végre?! – Nem értem – mondja Ildikó – kik bitorolják ezt a házat, s mikor mehetünk oda vissza? Már nem lehet sok hátra. – Talán – szól újra – fogom a biciklit, a régi pirosat, amelyikkel jól nekimentem a fűzfának, nyakamba veszem a macskát és kibiciklizem az időből.
Révfalu izgalom, valamiféle
tehetetlen szeretet lapul a szomszéd ház tűzfalán pityergő vakolat s a levert
faldarabok helyén nyílt térkép-ábrák látványában. Emlék-töredék után kapkod a
lélek, félek, hogy Anya, Apa után elveszítek mindent. Féltem első Erikámat,
középső fiunkat, Zolit: ami velük, ami velünk, történt álomnál is tünékenyebb.
Miért viszik el a halottak emlékezésünk képességét is magukkal, hova özönlik a
temérdek pillanat, micsoda irgalmatlan árvíz sodorja el, amiért éltünk, élünk?
Ezt már második Erikámnak mondom, de csak a kezemet fogja, bölcs felnőttként
nem is válaszol. Bárcsak hozzá jártam volna középiskolai latinórára, ő jó
tanár, a kedvéért talán elindultam volna országos tanulmányi versenyen is
Ciceróval. Helyette fejest ugrottam tavaly, nyolcvanegy évesen tengerparti
napozóterasz kövéről a mély vízbe Losinjnál: fejest a
kamaszkorba, a mindenkori ifjúság jelenébe. Révfaluban és a tengerparton
keverjük az idő szólamait, illetve többszólamú, eredeti rendjébe szerkesztjük a
régen voltat, azt is, ami történt, s azt is, ami csak képzelendő,
ami lesz vagy lehetne – ezek együtt szólalnak meg méltón és igazságosan: ez az
összhangba zárt fúgák dolga, az idő-fúgáé is, hogy helyreállítsa a szétzüllött
valóságdarabokat, életre keltse az eszmélet kövületeit, az álmok visszafojtott
félelmeit és gyönyörét. Mert a látszólag jól érthető dolgok is a lét páráinak
homályában élnek, folyton változó arculatot, tartalmat hordozva. Nincsen
véglegesen meghatározható képe e győri külvárosnak se: látványát egy-egy sokrétű
pillanat emlékeiben tartjuk meg, titokként, ahogy a magunk múltját is.
Megfejthetetlenek maradnak csöndjeink, szorongásaink, izgalmaink. Így érthetetlenek
az elmesélhetőnek, logikusnak tetsző történetek, a regényekéi, egyszerre
jelentenek biztos evidenciát, s ezt meghaladva, éppúgy örök ismeretlent.
A titok homályában csak a színről színre látás vágya maradandó.
Nemrég fedeztem föl, hogy a valaha olvasott s mostanában végigélt regények, novellák történeteit megfilmesíti a képzelet: én minden történetet ide díszletezek be Révfaluba, a győri utcácskák közé. A Tejfölös közben csaptak össze a szolgák, s én nem Veronában, de Győrben nem kevesebb hitellel bárkinek megmutatom Júlia erkélyét. Hiába láttam Rómában a Virágok terét Giordano Bruno szobrával, az egykori győri piac sarkából, a Széchenyi térről már nem helyezhetem át oda a máglyát. Itt égették meg a nolai filozófust, ahol a lőcsei fehér asszonyt is lefejezték… Csehov Unalmas történetének öreg és beteg professzorát is ide képzelem, a gimnázium épületébe, mely így lehet harkovi szálloda: Sztyepanovics bámulja a lavórt, fáradt mellkasa mélységeibe rejti, hogy szerelmes egy léha kis színésznőbe, aki épp utazni készül, akkor hát nem lesz itt a temetésén…
Miféle szorongás ez, hogy
minden, minden ide hátrál, szűkölve szinte, a gyerekkor piacára?! Erről forgattunk filmet Győrben régen, a hetvenedik
születésnapomra, Gergő volt az operatőr, persze Zoli a rendező (haláláig még
tíz év van hátra), s lánya, a tizenhárom éves Zsófi a riporter.
Ráckevei Anna, Jordán Tamás mondja majd a verseimet. Erre várunk a székesegyház
árnyékában, mélység fölötti mellvértnek dőlve, háttal a Dunának. Víz van
mindenütt, a várfalak tövében is. – Hol van még ilyen Európában?! – kérdezte emelt hangon Borsos Miklós, amikor elhagyva a
Hab Mária-szobrot, bélhúrokat indultunk vásárolni új hegedűjéhez a Jedlik Ányos
utcába. Léptek ritmusa a kockaköveken, Káptalan-domb: lépcsők, szűk átjárók,
közök, tetők, ablakok alattunk és fölöttünk; zárt erkélyek, világnyi kis belső
udvarok, terasz és tér egymásra halmozva olasz módra, valami szemérmesen
szerelmes összefogódzásban. Gergő másik szűrőt tesz fel a kamerára, Zoli a mozgásokat
képzeli el, a hangunk majd hallatszik már, amikor egy milánói vörös falsík
tétlenségéből a beszélgető páros előbukkan. Egy osztrák házaspár lép ki a
templom oldalkapuján, nagyon megörülnek fehér-ezüst derítőernyőnknek, miközben
a hangmérnök már mikrofont tűz virágként a gomblyukunkba: „Figyelem, felvétel!”
Zsófi elég bölcs már, hogy maga találja ki, mivel kezdődjék
beszélgetésünk, nincs lámpaláza, türelmetlenség és nyugalom egyszerre van az
arcán: oldalra sandítok, hogy majd látni-e még a szemében (s főleg,
a kamera rögzíti-e?), amit apja régen megírt róla a Zendülés az idő
ellen könyvében: „a város felé néz, vékony ránc gyűrődik a nyakán,
mint egy éles ceruzavonás, egy fölpúpozott hajfonat gallérján átesve szálakra
bomlik, szőke napfény gyullad a hajszálak végén, szeme völgyéből fölhomorító
sötétbarna szempillája magasabban állva szemöldöke áttetsző szálaiba akadna, szeméből
csak azt a darabot látom, hová a szembogár mögött
átvilágító, oldalról eső fény szokott egy teleholdra emlékeztető foltot
vetíteni” – nos, indulunk, így sétálok unokámmal Győr terein át
kisgyerekkoromba, e helyzet szerint ő már nagyobb nálam, mintha a nővérem
volna, terelget a Napóleon-ház felé, ahol földereng az egykori tánciskola
nyüzsgése, Rahner Emmi vezényszavait hallom,
fordulás, cukorkaillatú lihegések közt kicsi lány, Flóra a párom, pördülünk
párat, s már nincs sehol. Csak suttogni lehetett, csak hallgatni a
gázkamrákról. Itt volt az internátus, itt a Lloyd-palota, de falu a Széchenyi
tér: lovas kocsik forgolódnak körötte nehézkesen és tülekedve, ez a piac.
Legjobb barátom a Rozália-házban lakik, de hol él Szent Rozália? – csak hever
rózsák közt, alszik, talán ő maga a Csipkerózsika. Relief a homlokzaton. Nem
értem, hova lohol apám verejtékezve, megint benéz a Rába-szabályzóhoz, vasárnap
ismét biciklizhetünk Hugodpusztára…
Hát Révfaluban van a kórház is, a kórházkert, ahova naponta járok?! Kinek a halála elé lépkedek itt, ki készül tőlünk elszakadni? Kamaszkor ez, éhes érzékenység, a szerelem lelkiállapota. A proszektúra felőli kapunál sűrűbb a sövény. Egy eldobott buszjegy tegnap még itt vergődött a bozótban, de mára kék lepkém tovarepült, s maradt a régi, a félrehullt banánhéj gondolája. Szikkadt csücskei kunkorodnak díszbe, derek marják, dél égeti. Hever a hajnal páráiban, rozsdásodik, sötétül egyre, de ez a hulladék is testet formáz még, a napozóét, hajlékony, hanyatt dőlt figurát. Egyetlen merevült mozdulatba zsugorodik a kedves banánhéj-hulla: így is élteti dédelgetett dolgaink makacs hasonlatosságát. Mind, ami volt, képzelt világnál bizonytalanabb a kép- és szó-törmelék, a szanált gyerekkor pusztáin. Másodpercek finom szálai kötnek az elmerült utakhoz: minden, ami volt, megelőz, jövőben honol már, s ami nincs, készül, közeledik.