Sípszó
mindenfelől: síp, síp, szerte
síp! –
parkőrök sietnek a kertbe
- Mesdames et
Messieurs! – csattogó szavak.
Rég
hazamentek a pónilovak:
kicsinyek
álmában topogva
hordják
szőrükön még e mogorva
estében is a
délelőtt fényeit!
Nem leltük
Medici Máriát se itt,
nincs
bábszínház, nem víg a medence sem.
Előbb még
udvarhölgy állt szembe velem,
vívó-póz
lassú filmje, pantomim egyedül:
keze
tárgyként most merül
a naplemente
tengerébe; oda
hátrál lugas
és palota,
kővé vált
szeretők, pázsitra meredt szemek:
meditálnak,
én kuncogok. Egészségesebb
látni, hogy
itt napozik az Oktogon-tó,
vanília és
porcukor szagot ontó
virág-ország.
Csapzott kisasszonyok lóbálnak
teniszütőt,
pedig már vége a bálnak:
egy temető szürkesége
hull rám,
csak a
kerítés dárda vasainak csúcsán
cseng arany
még, alkonyatból való.
Nincs mobil
markomban, mégis talán „haló” –
rám szól az
Úr, és Erika, hogy úgy van!
Ez gyönyörű
itt, mondja szomorúan.
Jön a kavics
közön üres kézzel,
szemében a
szökőkút telifröccsent éggel
és lusta
elefánt is, egy pálmafa vele.
Arcát lesem,
mintha nem tudnám kedvel-e?
Mesdames et
Messieurs! Hát kézen fogva:
síp, síp!
Akár a Szent Mihály útról szólna
szava:
léptünk mentén virágárok.
Kifelé a
párok
tűnődve
haladnak.
Mi is, mi is:
vége a napnak.