Bratka LÁszlÓ
A fiatalember álmában
második világháborús katona volt, aki társaival egy kopár dombtetőt védett a
laza csatárláncban, a dombra vezető földgerincen pedig sűrű csoportban támadó
ellenséggel szemben. Szökdécselve és a kemény felületű földbordák mögött
meg-meglapulva lőtt rájuk. Az egyiket el is találta. Ezután már csak ketten
szerepeltek az álomképben. Odament a földön fekvő, haldokló sebesülthöz, és
melléje térdelt. Az áldozata az állán őszülő szőrű vén kutyává változott, a
fiatalember térdére fektette a fejét, az élet és halál bódító, mámorító
misztériumának ismeretéről tanúskodó tekintettel a szemébe nézett, hogy
bizalommal és szeretettel átadja neki a tudását.
Ekkor
a fiatalember az este rossz időzítéssel ivott sör miatt zakatoló szívvel,
feszülő hólyaggal felébredt, kiment a valamelyik Nyugat-európai országban lévő
szállodaszobájából, elindult a folyosón, majd lefelé a lépcsőn. A hangtalanul
rohangáló, suhanó személyzet tagjai -- éppen bál folyt a díszteremben --,
telepatikus úton riasztották egymást: "Ni csak, ez a keleti bunkó le akar
menni az utcára, hogy a kapu elé hugyozzon -- és aztán majd úgy megbüntetik a
szállodánkat, hogy talán még tönkre is megy, be kell zárni, és odalesz a munkahelyünk".
Nem tudni, hogy ebben a -- vélt?, valós? -- szándékában megakadályozandó, vagy
csak azért, hogy a közszeméremsértés e tájon ritka csodájának tanúi legyenek,
mind nagyobb tömegben követték szótlanul, hangtalan léptekkel a főlépcsőn
lefelé. A fiatalember leért a kapuhoz, kilépett az utcára…
…kilépett
az utcára, és eltűnt a képből, elvesztettem, véget ért a róla szóló álmom, mert
az este, rossz időzítéssel ivott nyugtató tea miatt zakatoló szívvel, feszülő
hólyaggal felébredtem.
A másik szobában alszik
Borcsa lányom kutyája, Vergilius, amelyet ma hozott haza. Mínusz húsz fokos
fagy van, a vizslaszerű keverék megfagyna az óljában a rövid szőrével, a lányom
párja, Feri viszont nem engedi be a házba, ahol laknak.
Borcsa fél éve szedte fel az utcán a
csont-bőr, a magát már vonszolni is alig képes állatot. Amikor egy kicsit erőre
kapott, elkezdett harapni, nyilván az utcán akkumulálódott sérelmeiből,
fájdalmaiból áramoltatott így vissza valamennyit a világba. Egyszer még a
Ferinek is nekiugrott hátulról, a nyakára ment, de elvétette; egy életre
odalett a barátság és bizalom, és a srác azóta csak az elkerített kutyaól
kerítésén belül tűri meg.
Vergilius mára megszelídült,
a harapási kényszerből annyi maradt, hogy finoman a fogai közé veszi annak a
kezét, aki engedi.
Kóbor kutyák, csövesek, csöves
országok, kóbor milliók haraphatnékjától sűrű a levegő; láthatatlan, de nagyon
is érzékelhető masszaként nehezíti a járást, a lélegzetvételt.
Mínusz húsz fok van,
legalább fél méteres hó esett, és még mindig sűrűn hullik. A hóesés, a friss,
tiszta hólepel -- az életünktől szutykos város nyakába kerített ropogós
borbélykendő --, jelenti a számomra nem éppen szívderítő szociális él-ményeknél
mélyebb átéléseim egyikét. Csak éppen az a baj, hogy ennyi hótól ránk szakadhat
a roskatag tető, amelyet legalább ötven éve nem javítottak, és a tízlakásos
házunknak nincs és a belátható időn belül nem is lesz pénz a felújítására. Ránk
szakad a tető, nem lesz lakásunk, mehetünk csövesnek, legföljebb az
vigasztalhat bennünket, hogy Vergilius már tapasztalt vezetőként kormányozna
bennünket az alvilágban. Feltéve, hogy nem ütközne ki rajta a kutyavér, és a
még ily kicsi hivatalba jutván is nem érezné úgy, hogy fölibénk kerekedett, és
nyugodtan haraphat bennünket.
Mint
homokóra két félgömbje közti szűkületben a homok, úgy peregnek most bennem a
félelmek. Akár a sívó, száraz sivatagi homok… A sívó, száraz sivatagi homok.
Bizony, jó lenne, ha élet és
halál bódító, mámorító misztériumának ismeretéről tanúskodó tekintettel nézne
most a szemembe egy vén eb, de még jobb lenne, ha egy fölöttem lévő -- és hogy
ennyivel azért adózzak a hagyományoknak: égi
-- valaki térdére fektethetném bizalommal a fejem!