Bognár Antal

Fejfa apámnak

Részlet a LEGOREGÉNY-ből

(APÁM BÚCSÚLÁTOGATÁSA.) Három nappal a halála előtt apám meglátogatott álmomban. Bár ez készületlenül ért, valamiképpen megéreztem, hogy búcsúzni jött el. Nem szólt semmit, csak válltájon megfogta a karomat. A testi érintés ugyanolyan szokatlan volt tőle, mint a beszéd lett volna, ez adta a helyzet rendkívüliségét. Nem nézett rám, hanem fejét kissé oldalra billentve valahova maga elé meredt, és szemérmes, bocsánatkérő, kissé elveszett és hitetlenkedő mosoly bujkált a szája szögletében. Az egész csak eddig tartott. Utólag tudom, hogy értésemre akarta adni, elmenni készül; az álmon másnap csupán futólag tűnődtem el, egy kis meghatottsággal szívemben; hiszen annyi elfoglaltság ostromolja, tartja pergőtűz alatt az embert, annyi nyomasztó gond zúdul rá, különösen ha űzötten keresi honát.

Később elmondták – soha nem gyanítottam volna –, hogy az utolsó időben könyveimet forgatva külön megjelölte bennük azokat a részeket, ahol a halállal foglalkozom. Ez meglepett. Megindított a különös gesztus: hogy nem mástól, titokban tőlem, a fiától tanulja a távozást.

A bizalomnak kevés ilyen jelét mutatta életében irántam, inkább a lelkiismeret-furdalásét, amit én is érzek. Elkövettem én is, amit ő: életet adva elfogadtam az elfogadhatatlan világot. Majdnem olyan mentegetőzve tévelygek benne, mint ahogy ő tette nyolcvanhárom éven át.

Az asztalhoz ült hajnalban, rátámaszkodott; nem mondta volna, de biztosan rosszullét környékezte. És egyszer csak, talán hirtelen fel akart kelni, hanyatt vágódott székestül, koppant a feje a kövön. Alig tudták felfektetni az ágyra. De amikor kijött érte a mentő, nem akart kórházba menni. Csak másodszorra egyezett bele nagy nehezen, hogy bevigyék. A hordágyat a teraszra állították. Visszanyúlt, megfogta az ajtófélfát. „Bácsi, engedje el!” – kérlelte fölé hajolva az ápolónővér. „Ha már meg kell halni, legalább hadd búcsúzom el a háztól…”

(MEGKÍSÉRTÉSEM TÖRTÉNETE.) És egyszerre ott volt a ház. Ot volt a ház fala, kicsi kis gyermek voltam, ott támaszkodtam a házunk falánál, az udvaron.

A zsedniki malom teteje Szabadka felől látszik az E–5-ös nemzetközi út kanyarulatából a lapos ég alatt. Három vagy négy nyárfa áll előtte, jegenyenyár. Vele átellenben az aprócska oldalház, melyben világra jöttem. Fönn, a fal irdatlan magasában ott volt a padlásajtó. Tövében egy gerenda vége állt ki a falból karhossznyira, arra volt támasztva a padláslétra, szárával végig a fal mellett. Kéklett az ég, szeles idő volt, a deszkakerítés fölött onnan lentről a jegenyéknek talán csak a lengedező hegye látszott. (Mint itt, Budapesten, az erkélyablakomból a bazilika aranykeresztje, s osztott keretben, oldalnézetből, az erszényét lengetve glóbuszunkon lépő Hermész, a szárnyas lábú, aki egyébként alvilági kalauza is a magamfajta halandóknak. )

„Menj föl a létrán!” – biztatott egy érdes hang a langymeleg szélzúgásból. „Menj föl bátran, ahogy a nagyoktól láttad! Föl tudsz rajta menni, meglátod!” Habozva álltam a falnál, a létra tövében, izgatott mosoly birizgálta az államat. „Mindent megmutatok – súgta fátyolosan az érdes hang a szélből –, hogyha fölértél, onnan fentről mindent látni fogsz!” Készségesen elindultam a deszkafokokon. Egy kicsit megijedtem, mert a hang mindjárt elhallgatott, megszűnt a szélzúgás, elfogta a szelet a fal. De fönn, a létra magasában ide-oda lengett a fák hegye, s már a malom teteje is ott szürkéllett egy picit. És a hang világosan megmondta: „…hogyha fölértél…” Hogyha fölértem, meg fogja mutatni… Kezemet, lábamat ügyesen rakosgatva, szuszogva mentem a létrán följebb, följebb, és valóban, a szél már megcirógatta arcomat; fülemet hegyeztem, hogy mikor hallom meg a hangot a megnevezhetetlen hárfamuzsikában. Már láttam a malom egész zömök épületét, túlnan a házakat és a mezőt, a kerítés fölött az utcát, már láttam sok mindent, mindent láttam, ott volt a közelemben az embernyi padlásajtó… – és letekintve hirtelen megláttam magam alatt, előttem, messze, lenn a szürke föld porát. Görcsösen kapaszkodtam, a falhoz tapadtam, amennyire tudtam, nem volt bátorságom megfordulni, hátranézni, fölnyúlni az ajtóhoz vagy hátrább tenni a lábam, és kiáltani sem mertem, hogy jöjjön valaki, hiszen én…

A hang most másmilyen volt, talán csak egy testetlen árnyékból jött, a deszkakapu túlsó feléről, ott állhatott lenn az az árnyék, s a hangja a réseken át jött. „Látod, nem fontos jónak lenni” – súgta. „Ugye mindig arra biztatnak, hogy jó legyél? Én mást mondok neked. Nem kell jónak lenni, te magad is láthatod.” Féltem ettől a hangtól, ami a kapun át jött, abból az árnyékból, rettenetesen félni kezdtem tőle. És ő bizonyára észrevette, hogy félek. Olyan messziről is perzselt a suttogása: „Megmondom, a jó csak bátorítja a rosszat. Bátorítja a rosszra! Meglátod, így van. Csak arra jó. Nem éri meg jónak lenned!” Megértettem, hogy a hang azt akarja, essem le onnan és zúzzam szét magamat. Arra biztat, hogy ezt tegyem. És nevet, mert kifogott rajtam. Ó, hiszen álmomban tisztán állt előttem, hogy a kicsiny gyermekek mindent tudnak, mindent értenek, amit a felnőtt már nem tud és nem ért, nem akar tudni, érteni! Mert a gyermekek ötven-, hatvan, hetvenévesnek születnek… Kicsiny kis gyermekként, gyermekésszel világosan értettem a sötét árny gonosz gondolatát: „Hiába is törekednél. Nemde el fogod árulni az égieket, ha nem lehetsz jó? Hát nem is szabad jónak lenned! Hátha a jó csak kihívás, és rosszra bátorít! Csak hergelnéd vele a gonoszt, és még rosszabbat tenne…”

Szemem fölpattant – felöltözve feküdtem az ágyon. Még nem lépett tova Hermész; állt fénylőn a kereszt. Nem járt riadalommal az ébredés. Nem felriadás volt, csak tompa nyugalmat hozó átbillenése az álomnak a valóságba. Az álom egyszerűen megszakadt, amikor anyám, szólítani se merve engem, leszedett a létra magasából ott Zsedniken, szemben a malommal, amelynek lapos tetejére, előtte a nyárfákkal, gépies pillantást vetnek a teherautósofőrök és a tovasuhanó autóbuszok utasai a nemzetközi út kanyarjából.

(FÁK ÉS FALAK.) A Freund Vilmos tervei alapján 1895-ben épült ház belső udvarra néző ablakai alatt függőfolyosó, délkeletnek, a jón lizénás, Mars-portrés, bábos korlátos, oldalsó szélfogóin szvasztikadíszes udvari válaszfal az első emeletig ér, így innen, a második emeletről a túlnani, Paulay utcai háznak a belső udvarát és függőfolyosóját eltakarja, a másik háznak csak a belterét körbefogó tetőzete látszik. Azon az udvaron terebélyes fa állt, lombja elért a két belső udvar elválasztó tűzfaláig, fölébe magasodott. Falusi polgárházak udvarát idézte meg zöldjével, amikor ide költöztünk. A fát, szegényt, egyhamar kivágatták. Alpinista módra felszerelkezve mifelőlünk ereszkedtek alá a munkálattal megbízottak a válaszfalon, hogy előbb a nagyobb ágait lenyessék. Gyökerei állítólag túl mélyen behatoltak a válaszfal alá, a valamikori Keringő étterem helyiségeiben berendezkedett, s akkor a belső udvar felé, a magasföldszint alatti részen terjeszkedő Postabank-irodához. A gyökere talán már a téglát, a vasat feszegették, a fal szilárdságát fenyegették…

Azzal a fával kedvelt régi fákat, ablakkivágatokat is újólag kitépni szándékozott a forgandó sors a pesti aszfalton is vidéki módjára bandukoló, botorkáló szívünkből…

Északnyugatra néztek ablakaink a ráépített negyedik emeletről Újvidéken, az Újtelepen. Oldalt a Duna túlpartjára, a Fruska Gorára lehetett átlátni a szomszéd háztömb mellett; előttünk pedig a katonai gyakorlótér, messzebb az Új temető, fel a Duna–Tisza-csatorna itt a Dunába futó leágazásáig tágas mező, amelynek maradék kopolyáihoz eleinte még visszajártak a gólyák, s imádkozó sáskát vittünk be a kazal mezei virággal. Alattunk a semmiből semmibe tartó Önigazgatás sugárút.

A családi ház a felső Telepen, amelybe több nemzedékre szóló életkedvvel és élettervvel költöztünk, udvari ablakaival, akárcsak a többi errefelé, vagy mint gyermekkorom ablaka Szabadkán, egymásba táruló kertecskékre nézett, előtérben a magam ide ültette diófa, amely 1990 egy ködös őszi hajnalán, november 11-e volt, egyetlen perc alatt elszórta minden levelét, amikor búcsút vettem tőle, hogy adventkor öt hétre a zsennyei kastélyba elhúzódva megörökítsem kisiklatásra szánni sejtett boldog és szomorú történetünket. (Nemsokára majd hadi szajréval megrakott furgonok állnak be éjjelenete a sarki kocsma udvarára, ahol ekkoriban még csak csetniknótákat kornyikáltak; faragott bútorokat, műszaki cikkeket pakolnak le, és amikor egyszer disznókat terelnek le a platóról, hosszan sivalkodik az öt jószág, amelyekkel módszeres, kedvtelve hosszasan elnyújtott lövöldözéssel végeznek az udvarban.)

Az utcai ablakok előtt a virágoskert, benne mandulafámmal, irdatlan élő sövény mögé bújtatva az utca elől. (A knini kaszárnyaablakokon hosszú hónapokon át a Dinara hósüvegét néztem; majd a villámok verdeste pólai világítótornyot a tenger szüntelen csapdosása közben.)

A házunk Andrássy úti oldalán az utca Bajcsy-Zsilinszky úti torkolatára lehet lelátni. A szemközti, kiszögellő saroképület fölött idearanylik a Bazilika keresztje, a ház tetején pedig a hírnök, a szárnyas Merkúr szobra meredez lépésbe dermedve két guggoló sárkányfiókkal. Túloldalt, ott, a földalatti megállójához közel, a sarkon, sok-sok éve, amikor még jóformán csak antikváriumtól antikváriumig tudtam közlekedni Pesten, egyszer valami megbabonázott, a ház falához láncolt; aki ott láthatott, tanúsíthatja. Elindultam és megtorpantam, ide-oda, újra meg újra órahosszat a sárga korlát meg a fal között, el nem tudván dönteni, már izzadtam bele, merre is vegyem utamat a hazautazásomig visszamaradt szűk időben. Valami odapányvázott ahhoz a ponthoz; ma innen az ablakból lelátok rá. Hiába próbáltam elkeseredetten szabadulni. Valami fogva tartott. Ha akkor arra az erőteljes sugallatra feltekintek, megláthattam volna ezt az ablakot: itt fogunk élni majd. Talán zavarodottan, kínomban fel is néztem. Láthatott volna, ha odalép, e ház egy porcelánarcú lakója, a meghasonlott főrangú tiszt özvegye, aki mindig láthatta a rögtönzött műtőasztalt a szalonban, akit rémálma bármikor levonszolhatott a pincelépcsőn…

A telepi kertben én, miután kidöntöttem, kemény munkával a gyökereit is kiszedtem annak a korhadt diófának, amelyet újjal váltottam ki. Emezt, a Paulay utcai fát a szűk belvárosi udvarban nem lehetett eldönteni, tövestül kiszedni. Fölülről darabolták le a tövéig, s a sietős kotrást visszatemették. Mint valami csendes bombatölcsérben, a földben hagyott gyökércsonkok talán évekig sírnak odalenn, téglába, vasba szorulva a válaszfal alatt.

(ESTI KÉRDÉS.) Kiért sírhat igazán az ember lelke, hogyha őbenne is nem maga magáért és azokért, akik majd őt fogják elsiratni? Kiért sír, mikor fölveszi magára kéretlen életét?

Mikortól szűnnek meg örökké élni az emberek? Mert hogy örökké éltek egy időben, az bizonyos. Hatalmasak voltak, rettentő hatalmasak, és mindent tőlük kellett kérni, de nagyon-nagyon jók voltak hozzánk, és maguktól is mindent adtak, a gondolatainkat is kitalálták. Gyakorta nem tudtuk megfejteni tetteik rugóit. Haragosak is tudtak lenni; és akadtak köztük elvetemültek, akiktől első látásra úgy megdermedt a szívünk, hogy még elhúzódni sem igen merészeltünk tőlük, nehogy magukra tereljük a figyelmüket, s ártsanak nekünk, csúnyát tegyenek velünk. Talán igaz, talán nem, hogy mi fel fogunk nőni egyszer, és hozzájuk hasonlatosak leszünk, de ez alighanem a kíváncsiságunkat, merészségünket csiklandó szokásos ígérgetés, kedveskedő incselkedés csak, egyszóval távoli, mindig holnap és újra csak holnap beváltható mesebeszéd, aminek sosem jön el igazából az ideje, lényegében minden így lesz, mint most, olyan bizonyosan örökké fog tartani, hogy ennek a gondolata föl se merül bennünk. Ők, az óriások tudták, mi a jó és mi a rossz, mi jó nekünk, és mi nem, vigyáztak ránk, oktondi bocsok voltunk, falánk fiókák, kiscsikók. A félelem csírája az volt, hogy el találunk veszni valahogy, a homályos sejtés, hogy van olyan hely, ahova elbújni félünk, mert talán nem kerülünk elő soha többé. Még nem sajnáltuk mások helyett is magunkat, mert nem tudtuk, hogy vagyunk. Csak féltünk. Féltünk, hogy elvisz bennünket egy gonosz ember. Ijesztgettük is egymást visongva a lúdbőrző örömtől, és futkosott a hátunkon a hideg, mikor a hunyó szólongatására nem válaszolva rejtekhelyünkön ücsörögtünk bújócska közben. Nem voltunk tisztában saját magunk önlétével. Akkor kezdődött minden, esti órán, csillagos égnek boltozata alatt, amikor lényünk énje kibábozódott anabiotikus álmából. Akkor kezdődött minden, a fájdalmas megszületés is. Meghalt talán akkor valaki bennünk? Nem halhat meg, ami örök. Csak egyesült őslényegével. És az én kiszakadt öntudatlansága édenéből, visszavonhatatlanul. Az oktalan vád is ebből sarjad, a megbántottság és becsapottság, hogy ez a nagyok műve, s az ő álnokságukat mutatja, hogy hallgatak róla, és úgy tesznek továbbra is, vagy pedig egy csöpp érzés sincs bennük… Egyszerre fedeztem fel, boldogan, énemet, valahol Szabadkán, a Szand-pálya kerítésénél, s azt, hogy mi vár rá. Megértettem, hogy az emberek, akiket én örökéletűeknek hittem és bizonyosan annak szerettem volna tudni, mind meghalnak egyszer. És e csodálatos ajándékot, énemet úgy kaptam el, hogy nem örökbe jár, al fogom veszíteni, tudjam, összetörik. Ha eljön az óra, le kell tennem róla menthetetlenül. De kicsoda, Istenkém, kicsoda az, aki ebben a felemás jótéteményben részesül? Az legalább, legalább az megmarad végül szentjánosbogara gyanánt a határtalan fényességnek?

Vissza