Bene Zoltán

A forradalom

Egy napon Napbanéző azzal állított haza, hogy a keleti erdőben valakik lakoznak.

Éppen a faluvégi kurta kocsmában üldögéltem és a világ értelmét vitattam meg a törzsvendégekkel – azaz a kocsmatöltelékekkel, a kártyázókkal, a sakkozókkal, valamint a dámajáték rabjaival –, amikor Napbanéző izgatottan betoppant a füstös helyiségbe, s elfúló hangon közölte:

–A keleti erdőben valakik lakoznak!

Ennek hallatán – magától értetődően – az első gondolatunk az volt, hogy haladéktalanul értesítenünk kell a bírót, aki aztán tudós tanácsnokaival megvitatja az ügyet, mielőtt bölcs döntésre jut, mindenki megelégedésére. A második azonban, vélhetően a faluvégi kurta korcsmáros sugalmazására, hogy kerekedjünk föl nyomban, nézzük meg magunk, mi a helyzet. Rövid vita után ezen második ötletet valósítottuk meg, annál is inkább, mert a faluvégi kurta korcsmáros nagyvonalúan fejenként egy-egy ingyen pohár sört ígért be a vállalkozásért. Öten vágtunk neki Napbanéző nyomában. Sebesen haladtunk kitűzött célunk felé, a keleti erdő irányában. Amint elértük az első fákat, menten óvatosabbá váltunk, úgy osontunk az aljnövényzetben, akár a vadászó borz. Nem kellett sokat lopakodnunk, pár lépés után egy tisztás szélére értünk. A tisztáson hét alakot számoltunk össze. Terepszínű ruhát viseltek, mégsem voltak katonák. Sátrakban laktak, ám nem lehettek sem természetjárók, sem cserkészek. Fennhangon szidalmazták a nomád körülményeket és a hemzsegő rovarokat; alpári módon káromkodtak, amiért nem tudnak hűsítő zuhanyt venni a rekkenő hőségben, s még a patak is kiszáradt. Ennyi nekünk elég is volt, körültekintően visszahúzódtunk a keleti erdő szélére, ott tanácstalanul álldogáltunk egy keveset, végül, jobb híján, hazabaktattunk.

Amit láttunk, elmeséltük a faluvégi kurta kocsmában. Mindenki vonogatta a vállát, a faluvégi kurta korcsmáros visszavonta ajánlatát a pohár sörökre.

Amit láttunk, elmeséltük hát a bírói hivatalban.

–Ti is láttátok, nemcsak Napbanéző, akinek folyvást káprázik a szeme? – faggatózott a bíró.

Mindannyian buzgón bólogattunk: láttunk mindent. Hét embert, terepszínű öltözékben, s hallottuk, milyen mocskos a szájuk.

A bíró kopasz feje tetejét vakargatta, s késedelem nélkül egybehívta volna bölcs tanácsnokait, ha – még mielőtt szóra nyithatta volna a száját – ki nem vágódik az ajtó, s be nem lép rajta két terepszínű ruhás férfiú, arcuk elé kötött kendővel. Mellünknek puskát szegeztek, tekintetük marcona volt.

–Talán emeljétek föl a kezeteket – tanácsolta az egyik fegyveres.

Nem láttuk értelmét ellenkezni, fölemeltük szépen a kezünket, s kikerekedett szemmel bámultunk a hívatlan vendégekre.

–Ez egy forradalmi akció – közölte a másik fegyveres. – Ti túszok vagytok, mi forradalmárok.

–Az egész falu túsz – egészítette ki a másik.

–Ti lakoztok a keleti erdőben? – érdeklődött a bíró szépen zengő hangon, hogy megpróbálja megőrizni a méltóságát ama méltatlan helyzetben. (Mi úgy éreztük, sikerült neki.)

Azok ketten nem feleltek. Tereltek kifelé bennünket az épületből. Társaik a bírói hivatal előtti térre gyűjtötték össze a falunk népét. Mindenfelől érkeztek a falunkbéliek, családonként, csoportonként, némelyek fölöltözve, mások csak amúgy klottgatyában, bikiniben, ahogy a kertjüket gyomlálták. A harmonikás tanácsnok a harmonikáját is magával hozta, hátha meglágyíthatja a túszejtők szívét valami édes-bús dallammal, azonban a forradalmárok, annyi időt sem hagyva neki, hogy rázendítsen, durván elvették a hangszerét, a földre hajították, egyikük bő sugárban lepisálta. Jóllehet magam sem vagyok híve a harmonikás tanácsnok hangászkodásának, ez azért még nekem is sok volt.

–Nyilvánvaló, hogy itt nem babra megy a játék – morogta mellettem a nyalka legény, akit az a szerencse ért hajdan, hogy a harmonikás tanácsnok vejévé emelkedett.

Hát, nem babra ment. Noha az sosem derült ki, voltaképpen mire is…

Arra azonban utóbb fény derült, hogy a forradalmárok nem a revolúció erkölcsi tisztaságának eszméjét vallották. Megerőszakoltak három asszonyt és négy lányt, bár a faluvégi kurta korcsmáros szerint az egyik asszony esetében felette kétséges, hogy akárki képes lett volna akkora elvetemültségre, a négy lány vonatkozásában pedig maga az erőszak érthetetlen, hiszen azok mindennemű ráhatás nélkül is nagy-nagy hajlandóságot mutatnak bárki irányában. Idővel azzal is szembesülnünk kellett, hogy a forradalmárok elhajtották az állatainkat, kifosztották a rezes orrú tanácsnok szatócsboltját, s valamelyikük a bírói hivatal fogadószobájának közepére ürítette beleinek bűzös tartalmát. Az orrfacsaró kupacot másnap este az ápolt bajuszú hivatalszolga hólapáttal vitte a hátsó udvarba, ahol gondosan és jó mélyre elásta, utána négy vödör vízzel sikálta föl a fogadószoba padlóját. Még ezek után is napokig volt kénytelen szellőztetni.

A falunk népe egytől egyig ott szorongott a téren. A bíró és a kancsal tanácsnokasszony kérdésekkel ostromolta a forradalmárokat, hátha megtudják, mik a terveik. Nem tudták meg. Egész délután és este ott álltunk egymáshoz préselődve. Mozgásterünk alig maradt, mint valami amőba, hullámoztunk egy helyben. Egy idő után a legtöbben nem bírták visszatartani a vizeletüket, emiatt még ingerültebben lökdöstük egymást. Éjszakára sem engedtek el bennünket, s mikor valamelyikünk megpróbált távozni, puskatussal verték vissza a helyére; ha egy másik szaladni próbált, a lába elé lőttek. Nem közölték velünk, mit akarnak, nem árulták el, mi a bűnünk, ha bűnösnek tartanak. Ahogy öregedett az éjszaka, egyre többet káromkodtak, unták ők is az ácsorgást, a szüntelen figyelmet, belefáradtak abba, hogy résen legyenek. Pitymallatkor már be nem állt a szájuk, csak úgy ömlött belőle a szenny. Mikor aztán felbukkant a Nap korongja a horizonton, fülön ragadták Napbanézőt, egy sorozatot engedtek a fejünk fölé, s elmentek.

Napbanéző dél körül érkezett vissza, kopaszra borotvált fején piros felirattal: Hamarosan elérkezik az új világ! Addigra mi hazatértünk, megvizsgáltuk otthonainkat, átböngésztük az egész települést, megtaláltuk a falunk két félholt rendőrét egy pottyantós budiban, mélyen a húsukba vágó dróttal szorosan egymáshoz kötözve, ráakadtunk néhány gyerekre, akik komódokba, ágyak alá vagy pincékbe rejteztek – de semmiféle nyomot nem leltünk a túszejtő forradalmárokra vonatkozóan. A bíró zsörtölődött, a harmonikás tanácsnok fájdalmas arccal tisztítgatta, javítgatta szeretett hangszerét a háza előtti padon, szeméből kövér könnycseppek gurultak a végtelenbe.

Napok múltak el, rendőrök, titkos szolgák és újságírók lepték el a falunkat, kihallgattak mindannyiunkat, rekonstruáltak, csóválták a fejüket, vakarták a tarkójukat, idegesen birizgálták az egyenruhájuk szélét, ki-kifakadtak, értetlenkedtek, tanácstalankodtak. Legtovább Napbanézőt nyaggatták, ám semmit sem tudtak meg tőle. Végül megengedték, hogy lemossa a fejbőréről a piros betűket, miután több százszor lefényképezték. Rejtély maradt, miféle forradalmárok foglalták el a falunkat, nem kerültek napvilágra a céljaik sem. A hamarosan ránk köszönő új világ természete ugyancsak homályba burkolózott. Végül a titkos szolgák főnöke arra a következtetésre jutott, vagy a rendszert tesztelte a nemzetközi terrorizmus valamely sejtje, vagy az erejét fitogtatta, mutatván, hogy bármikor lemészárolhatnának egy egész falut, ha kedvük szottyanna, nem kell hozzá több hét embernél.

–Hét ember sokkal több, mint egy sejt – hívta föl a figyelmet az ellentmondásra a hájas tanácsnok, akinek a varrodájában kisebb kárt okoztak a forradalmárok, bár soha nem árulta el, mifélét. A titkos szolgák főnöke pökhendi módon leintette a hájas tanácsnokot, ostoba megjegyzést tett a cipészről meg a kaptafáról, sértő szavakat használt, aztán arisztokratikus gőgbe burkolózott, többé nem szólt hozzánk. Néhány óra múlva az embereivel együtt eltakarodott. Másnap reggel követték a rendőrök, este az újságírók. A bíró, arcán mérhetetlen megvetéssel, utánuk köpött egy hegyeset.

–Fene tudja, ezek vagy a forradalom volt a rosszabb… – adott hangot tépelődésének.

–Akár így, akár úgy, az bizonyosnak tűnik, hogy a forradalom és az ellenforradalom is lezárult – jelentette ki valaki. – Mehetünk a dolgunkra.

A faluvégi kurta kocsmában ennek örömére pezsgőt bontottunk, s figyeltük hajnalig, ahogy Napbanéző haja serken…