A hattyúdal halála
A Nagy Hattyúdal elmarad. A jobb rész
nem halt ki még belőlem, ám az élet
pénzbedobással működik, akárcsak
a parkolóórák a járdaszélen.
Érméket hát naponta kell szerezni,
hogy el ne szállíthassa holmi tréler
a két – panelból tákolt – menedéket,
amelyekben asszonyaim vacognak.
Így fest szánalmas önfeláldozásom:
cikkeket préselek pórusaimból,
harmóniákkal ingerlem az éter
örökérvényű disszonanciáját
és kilométert habzsolok ezerszám,
hogy messzi falvakban megaszalódott
vidékiségemet kilóra mérjem
gáláns, tékozló garasoskodóknak,
míg Dante Poklát por lepi a polcon –
levenni sincs időm, nemhogy magyarrá
erőszakolni súlyos tercináit.
Eddig se vártam senkitől se hálát –
mással adós a kedves és a hitves:
azzal, hogy elfogadjon, amilyennek
kifaragtak a fejsze-élességű
évek, gyújtóssá aprítván a lelkem.
Szálkát bőrükbe nem böknék – és mégis
érdességemtől szisszen fel mind a kettő.
Ha majd göcsörtök, gyalulatlanságok
horzsolását simítássá igézik:
értelmet adnak végső éveimnek,
melyek bensőmben gyűrűznek, akár a
tófelszíne, ha sziklát vetsz a vízbe.
Egész medremben megrendülve akkor
szédültre ringatom a hattyú-csordát
s daluk haláláért könnyet se ejtek.