Albert
Gábor
Paradoxonok
nélkül
(Olvasónaplómból)
(A sík egyik dimenziója)
A véletlen újra kezembe nyomta Hermann Hesse Narziss
és Goldmundját. Szokásom szerint megjegyzéseimet nem külön papírlapra, hanem
a kötet végén tisztán maradt oldalakra jegyeztem fel. Szokásommal ellentétben
még az elolvasás dátumát is feljegyeztem: 1977. június 12. Írtam is a kötetről,
jobban mondva beszéltem róla a
A Nárziss és Goldmund hibáinak forrása a
(túlzott?) lényegre törekvés. Az anyai és az apai freudista szembeállítása
túlságosan éles, és túlságosan, mondhatnám, nyersen freudista. Ahogy Goldmund
halálos ítéletét követően Nárziss (János apát) és Goldmund hazafelé lovagolva a
művészetről, a vagy-vagy-ról beszélgetnek, az nem több megdialogizált esszénél.
És mint ilyen, nyersen didaktikus.
Hermann Hesse a lényegre koncentrál, és azt jeleníti
meg. A többire csak utal. Mintha a modern irodalomban fordítva volna: a lényeg
rejtett, csak utalni lehet rá. A látható lényegtelent, a közvetlenül
érzékelhetőt viszont mániákusan részletezi.
Hesse csak síkban ábrázol –, lehetne vádolni.
Csakhogy ennek a síknak egyik dimenziója az igazság.
A misztikusok nem gondolkodók.
Hesse a veszendő ifjúság igézetében élt és alkotott.
(Európa contra Amerika)
Megnéztem Henry James Egy hölgy arcképe
filmváltozatát. Annak idején, amikor a regényt rádióra adaptáltam pusztán
egyéni sorstragédiát láttam benne. Most viszont történelmi paradigmaként
értelmeztem. Izabella a modern, amerikai életforma, életszemlélet
megtestesítője. Nem kötelezi el magát, meg akarja ismerni a világot, a
liberalizmus szellemében az önérvényesítést, az önmaga megvalósítását tartja
legfontosabbnak. Makulátlan tiszta alakjában az európai, mondhatnám, hogy
szellemében konzervatív eszme szembesül az amerikai életszemlélettel. Izabella
saját csapdájába esik, az eredmény totális csőd. Mai olvasatomban Henry James
regénye több ennél: egyértelműen az amerikanizmus, az amerikai eszmerendszer,
életstílus súlyosan elmarasztaló kritikája. Azé az eszmerendszeré, amely
nemhogy elérhető célokat kínálna, és védelmet nyújtana, hanem ellenkezőleg
tanácstalanná és kiszolgáltatottá teszi az egyént (és természetesen a nagyobb
közösségeket is). A cinizmus áldozatai
ezek közül kerülnek ki.
A regény befejezetlen. Nem tudjuk, mi lesz, hogy
alakul – alakulhat – Izabella további sorsa. Ez a befejezetlen befejezés
ismételten csak Henry James írói, művészi lelkiismeretességét dicséri.
Valószínűleg sejtelme sem volt arról, hogy regényében prófétai előrelátással az
amerikanizmus egyre nyilvánvalóbb egyetemes erkölcsi csődjét vetítette elénk.
Azt viszont érezte és tudta, hogy ezt a sorstragédiát nem lehet holmi
limonádéval vagy szirupos bölcselkedéssel feloldani.
(Fullánkját vesztett paradoxonok)
Az első élmény – úgy látszik – eltörölhetetlen.
Számomra G. K. Chesterton örök időkre (természetesen a saját örökkévalóságomra
gondolok) megmarad A szamár szerzőjének, ahogy még annak idején Szerb
Antal felülmúlhatatlan Száz Versében oly nevezetes “állatversek” között
olvastam, mint W. Blake tigrise, Rupert Brook csodálatos halai vagy Alfred de
Vigny játszó farkasai. Hiába olvastam tőle a Jámbor Brown atyáról vagy Aquinoi
Szent Tamásról, számomra G. K. Chesterton a titkát őrző négylábú megidézője
maradt. A szamár annak az embernek önvallomása, akit a látszat, a természeti
adottságok, a kényszerű szerep eltakar, holott ezeken túl, ezek mélyén egy
csodálatos nap emléke élteti, a nagy titok ad életének értelmet, amikor hangok
lebegtek füle körül és pálmák hevertek lába alatt.
Mikor megláttam és kézbe vettem Önéletrajzának
kötetét (Szent István Társulat, 2002), ennek a lírai versnek és vallomásnak
prózai feloldását és kifejtését vártam. A nagy titok kulcsát kerestem.
*
Annak ellenére, hogy ez a múlt század harmincas
éveiben írt könyv igen tanulságos, várakozásom nem tudta kielégíteni. Hiába
filozofikus, olykor túlzottan is annak látszik, “mélysége” azonban felületi
(értsd: nem nyúl a felület alá). Nem fogalmilag, hanem az érzelmek síkján. Nem
tud a logika, a szellemesség koordinátái közül kimozdulni. Itt viszont otthon
érzi magát. Épp ezzel az otthonossággal van bajom. Fejtegetéseiben mindig
érezni vélem a Fleet Street szagát. Pedig igen tanulságos, ahogy például a
parlamenti bizottságok munkájáról ír, egyáltalán a pártpolitikáról.
Egyik helyen szinte káprázik a szemem, mikor a
következőket olvasom: “Soha nem értettem, hogy az új diplomácia miért mondott
le erről az ősi nemzeti névről (t.i. a Bohémia elnevezésről A.G.), ami még azon
dolgok közé tartozott, amelyek nem vesztek el Mohácsnál, azonban mindkét
esetben úgy tűnik, hogy a legjobb dolgok nem a vereség során vesznek el, hanem
éppen a győzelem által.” (Angolul: …which was among the thing that were not
lost on Mohacs Field…)
Vajon honnan hallhatott Mohács mezejéről? Maga a
fordító is tanácstalan, a lábjegyzetben sem tudja megmagyarázni, hogyan
kerülhetett Chesterton tolla alá ez a magyar történelemben gyökeredző szólás.
*
Chesterton magyar Önéletrajzának a költészet az
egyik kárvallottja. S ebben elsősorban a kiadó a ludas.
Tudjuk, minden vers lefordíthatatlan. Az idegen
nyelv hófehér drapériáján az eredeti versnek csak árnyjátéka jelenik meg. A
mozdulat mása lehet tökéletes, a színek és árnyalatok valódi játékát azonban
csak sejthetjük. Ez a sejtelmes árnyjáték olykor még a teljesség illúzióját is
keltheti.
Mindezt régen is tudták, s hogy kikerüljék a csapdát
a tizenkilencedik század akadémiai kiadványaiban például, a magyarra fordított
munkákban legtöbbször eredeti nyelven idézték a verseket, és hogy valami mankót
mégiscsak adjanak a csak magyarul olvasóknak, lábjegyzetben közölték a szöveg
prózai fordítását. Ezt láthatjuk például a H. Taine Csiky Gergely fordításában közreadott
ötkötetes Angol irodalomtörténetében.
Az Önéletrajz versbetéteit első ránézésre még
műfordításnak is gondolhatnánk. Holott a fordító egy-egy téveteg rímkísérlettől
eltekintve csupán a versszerűség látszatát igyekszik kelteni azzal, hogy
(olykor “sikerületlen”) nyersfordítását az eredetit utánozva rövid sorokra
tördeli. Az egyik döcögős versnél azonban gyanút fogtam, s nem restelltem az
amúgy is kezem ügyében lévő első kiadású Autobiography megfelelő oldalát
fellapozni, s megnéztem Miss Coleridge idézett
versét. A vers angolul így hangzik:
We were young, we were merry, we were very very wise
And the doors stood open at our feast;
When there passed us a woman with the west in her
eyes
And a man with his back to the east.
A magyar kiadásban ez olvasható:
Fiatalok voltunk, házasok, és nagyon-nagyon bölcsek,
Ajtóink nyitva álltak ünnepeinken;
Egy asszony haladt tova, szemében a Nyugat,
Meg egy férfi, háttal Keletnek.
Hogy semmi kétségünk ne legyen, Chesterton
kommentálja, hogy úgy mondjam, hitelesíti a vers igazát, mondván: “Ami
bennünket illett, kétségtelenül fiatalok és házasok voltunk (There is no doubt
so far as we were concerned, that we were young and we were merry; …), de azt
néha azóta is kétlem, hogy nagyon-nagyon bölcsek lettünk volna.”
A szegény fordító, ahogy láthatjuk, a merry (=
vidám) szót elnézte és összetévesztette a married (= házas) szóval, s ha
egyszer már beletévedt ebbe az utcába, a könyv szerkesztése során senki sem
akadt ember (kontrollszerkesztő?), aki útba igazította volna.
*
Az Önéletrajzot olvasva szelíd unalom
környékez. Érdektelen és gyermeteg, ahogy Chesterton egyetlen alkalmat sem
mulaszt el, hogy finoman el ne verje a port a protestantizmuson. A
katolicizmushoz a gyónás vonzotta, mintha valódi bűnbocsánatot csak a gyónás
útján lehetne elérni. Erről így ír: “A bűnbocsánat szentsége új életet ad, és
az ember kiengesztelődik valamennyi létezővel, de nem úgy, ahogy azt az
optimisták, a hedonisták és a boldogság pogány prédikátorai hirdetik. Az ajándéknak
ára van, és ez a gyónáshoz van kötve.” Néhány lappal később: “…a rossz főként a
képzeletben jelentkezik, csupán a gyónásnak azon felfogásával döfhettem le,
amely véget vet a magánynak és a titkolózásnak. Csupán egyetlen olyan vallást
találtam, amely el mer kísérni önmagam mélységeibe.”
Moralizálása súlytalan, s olykor valóban meglepő
állításainak, az úgynevezett Chestertoni paradoxonoknak nemcsak fullánkjuk
mérge szelídült, de mintha az idők múlásával hitelük árfolyama is csökkent
volna. A meghökkentésen túl gyakran semmi sem indokolja, köti össze vagy
választja el a szellemes gondolatszikrákat. (Vagy talán ez is a fordításon
múlnék?) A bosszúság és az unalom például hogy talál egymásra? Az utolsó fejezetben ugyanis ez üti meg a
szemem: “Az ember nem öregedhet meg bosszúság nélkül, én azonban a nélkül
öregedtem meg, hogy unatkoztam volna. A létezés számomra még mindig valami
idegenből érkező dolog, és én, mint a világ idegen látogatója, szívélyesen
üdvözlöm.”
Legszellemesebb sziporkázásában újra a Fleet Street
szellemét vélem felfedezni, s ebben ő maga is megerősít. Vagy az “igazságot” is
paradoxonnak szánta volna? Alig hihetem. A következőt írja ugyanis: ”Ha
írásaimat csupán anekdoták füzéreinek tekintjük, többé-kevésbé frissnek és
személyesnek tűnnek számomra, ha viszont regénynek tekintjük őket, nem csupán
nem olyan jók, mintha valódi regényíró írta volna őket, de még annyira sem,
mintha én írtam volna őket úgy, hogy valóban megpróbáltam volna igazi
regényíróvá válni. A számos, még nyomorúságosabb indok között, amelyek miatt
képtelen voltam regényíróvá lenni, ott rejlik az a tény, hogy mindig is
újságíró voltam, és feltehetőleg az is maradok.” Később pedig: “Vagy azért nem
tudtam regényíróvá lenni, mert jobban szeretem azt látni, hogy az eszmék és felfogások,
hogy úgy mondjam, pőrén birkóznak meg egymással, mint hogy férfinak és nőnek
öltöznek egy jelmezbálon. Ám azért tudtam újságíróvá lenni, mert megrögzött
vitatkozó voltam.”
Ezek a sorok gyónásnak is beillenek. A nagy titok kulcsát hiába kerestem.
(Kiűzetés a paradicsomból)
Szegény Nüsszai Szent Gergely 376 körül keletkezett
traktátusát olvasom a szüzesség dicséretéről. Szegénynek lehet nevezni és
tekinteni nemcsak naivitása, hanem sorsa miatt is. Hogy a nagy testvér, Szent
Baszileiosz árnyékában mindig volt és maradt benne némi bizonytalansággal páros
tisztelet, az szinte természetes, és azt az önismeretből táplálkozó szerénység
számlájára kell írnunk. Ezen túl azonban egész életében egy olyan igát kellett
cipelnie, amely arra kényszerítette, hogy olykor vizet prédikáljon, és bort
igyon.
“Bár nekem is volna valami hasznom ebből az
igyekezetből”, mármint a szüzesség dicséretéből, sóhajt fel mindjárt dolgozata
elején a nüsszai püspök. Majd így folytatja:
“Jelenleg azonban bizonyos módon hiábavaló és
hasztalan számomra a szüzesség javainak ismerete, mint takarmány annak az
ökörnek, amelyet szájkosárral hajtanak ki a szérűre, avagy a szomjazónak a
hegyoldalon lecsurgó víz, amelyet nem tud elérni. Boldogok, akik a jobbat
választották, és a korábban maguknak választott közönséges életformával nem
torlaszolták el az utat, mint mi, akiket szakadék választ el a szüzességgel
való dicsekvéstől, amelyhez már többé nem kelhetünk át, mert egyszer már
belegázoltunk a közönséges életmódba. Mi azért csak mások javainak szemlélői,
és mások boldogságának tanúi vagyunk. Ha netán valami találót mondunk is a
szüzességről, ugyanaz az érzésünk, mint a szakácsoknak és felszolgálóknak, akik
dúsan terített asztalokkal biztosítják az élvezetet másoknak, de semmi részük
nincs az általuk készített finomságokban. Mily szép is volna, ha nem így volna,
és nem elkésett szándékkal ismernénk ezt a jót! Most valóban csak irigyei
vagyunk azoknak, akik túl minden vágyon és kívánságon ezt gyakorolják, akik
elől nincs elzárva ezeknek a javaknak lehetséges élvezete. Mi most olyanok
vagyunk, mint akik a dúsgazdagokban saját szegénységüket fedezik fel, és még
amiatt is, ami az övék, csak még jobban siránkoznak, panaszkodnak, ugyanígy mi
is minél jobban felismerjük a szüzesség gazdagságát, annál inkább szánakozunk
magunkon ezen másik életforma miatt, mert a kiválóbb megismerése révén tudatára
ébredünk annak, hogy milyen, és mennyire szegényes az életünk. Nem csupán
azokról beszélek, amik az erényesen élőknek későbbre vannak fenntartva, hanem
azokról is, amik a jelen élethez tartoznak. Ha valaki alaposan meg akarná
vizsgálni ennek az életformának és a szüzességnek a különbségét, akkora
különbségre bukkanna, amilyen talán csak a földi és a mennyei élet között van.
A dolgok gondos mérlegelése alapján belátható szavaim igazsága.”
Hogy Gergely felesége, Theoszebeia hogyan fogadta
ezt az elmélkedést, nem tudjuk. De neki sem lehetett könnyű hordani a
“közönséges életforma” kettős igáját, amely végső soron az Élet alapja és a
túlélés forrása.
“A paradicsomi élettől való elszakadás végpontja a
házasság”, írja másutt Gergely, s ha ez igaz is, azt sem szabad elfelejtenünk,
hogy a Paradicsomból kiűzettünk.
Nem élhetünk úgy, mintha a kiűzetés nem történt
volna meg.
(Erkölcsi luxuscikk?)
Tunyogi Csapó Gábor, egykori emigráns Vízválasztó
című írását olvasom. Lényege: a parlamentarizmus, a pártdemokrácia
(pártokrácia) játékszabályait félretolva (vértelen) forradalommal kell
megoldani a jelenlegi válságot. Igaza van. A vértelen forradalom adhatna
megoldást. Csakhogy vértelen (vagy bármilyen) forradalom most és itt – a 21.
század első éveiben és Magyarországon) elképzelhetetlen. Bízni benne, várni rá
hiú (és naiv) ábrándozás. A számomra teljesen ismeretlen szerző tételei
egyenként még valószínűsíthetőek, logikai sorba azonban nem állíthatók, az
egyik állítás, jobban mondva feltételezés, kioltja a másikat.
Ennek ellenére végső következtetése helytálló:
“Az emberiség csak akkor élheti túl valamennyire is
szervezett formában a 21. századot, ha úgy rendezzük be a Földet, mint
egyetlen, hatalmas, nagyon szigorú, középkori kolostort, amelyben úgy élünk
együtt valójában kiállhatatlannak tartott, esetleg gyűlölt embertestvéreinkkel,
mintha szeretnénk egymást, belátván azt, hogy a Krisztus szellemében
értelmezett felebaráti szeretet ma már nem erkölcsi luxuscikk, hanem általános
gazdasági, politikai és társadalmi szükségszerűség.”
(Tolsztoj hallgatása)
Dosztojevszkij özvegyének (Dosztojevszkaja)
emlékiratát olvasom. A kétkötetes, még a háború előtt megjelent könyvet jó pár
évvel ezelőtt vehettem meg, egyes részei fel sem voltak vágva. Dosztojevszkij
eszméiről, irodalmi harcairól, egyáltalán művészetéről vajmi keveset tudtam meg
belőle. Annál többet szörnyű rokonságáról, féltékenységi rohamairól,
adósságairól, s arról, hogy a Dosztojevszkijnél jó húsz évvel fiatalabb nő,
milyen gazdasági manőverekkel próbált menekülni az állandóan fenyegető
gazdasági csőd elől. Végső soron sikerrel. A kétkötetes munka második részében
már szinte kizárólag a Dosztojevszkij hagyaték sorsáról ír. Az Összes Művek
kiadását hogyan készítette elő, hogyan folytatta korábbi könyvkereskedői
tevékenységét. Ez már egy sikeres üzletasszony története, háttérben a zseniális
férj emlékével, amelyet mindenáron meg kell védenie. A második kötet végén, talán
hogy meglegyen az ívszám, anekdotikus történetekkel szórakoztatja az olvasót.
Így kerít sort annak az 1913-ban előkerült Lew Tolsztojnak írt felháborító
Sztahov levél közlésére, amelyben az egykori barát mondhatnám úgy is, hogy még
a keresztvizet is leszedi Dosztojevszkijról. Tolsztoj nem veszi a lapot,
Dosztojevszkaja viszont egyenkint próbálja megcáfolni a nyilvánvalóan
rosszindulatú, bár nem teljesen alaptalan, elsősorban etikai vádakat.
(A
levelet N. N. Sztrahov, Dosztojevszkij egyik első életrajzának szerzője, 1883.
november 28-án írta Tolsztoj grófnak, és a Szovremennij Mir 1913-ban nyomtatásban is megjelentette.). Íme az
elgondolkoztató, meglehetősen hosszú levél.
Röviden akarok Önnek írni, drága Ljov Nikolájevics,
pedig nagyon bő a témám. Nem érzem magam elég jól, és sok időt venne igénybe,
ha részletesen akarnám kifejteni. Valószínűleg megkapta már Dosztojevszkij
Életrajzát. Kérem, legyen olyan kegyes és figyelmes, s mondja el róla a
véleményét. Mert én gyónni szeretnék Önnek. Munka közben állandóan az undor
érzése ellen kellett küzdenem, amely egyre izgatott, s minden igyekezetemmel
sem tudtam leküzdeni. Segítsen rajtam valamiképpen! Dosztojevszkijt sem jó, sem
boldog embernek nem tudom tartani – különben e kettő alapjában véve összefügg
egymással. Gonosz, irigy, kicsapongó jellem volt, s állandó izgalmak közt
töltötte életét, ami szánalmassá s nevetségessé tette volna, ha nem lett volna
olyan rosszmájú és eszes. Mint Rousseau, ő is a legjobb s a legboldogabb
embernek tartotta magát. Életrajzával kapcsolatban megint felelevenednek
lelkemben a jellemvonásai. Svájcban fülem hallatára annyira lehordta a pincért,
hogy az sértve érezte magát, s azt felelte neki: “Hisz én is ember vagyok”. Jól
emlékszem rá, hogy mennyire elámultam, amikor a humanizmus egyik
zászlóvivőjéhez e szavakat intézték, amelyekben egyúttal az a felfogás is
kifejezésre jutott, amit Svájcban az emberi jogokról vallanak. Gyakran voltak
hasonló esetei, mert nem tudta a haragját fékezni. Sokszor szó nélkül tűrtem
kifakadásait, amelyek vénasszonyiasak, hirtelenek és beszámíthatatlanok voltak.
Mégis két ízben mélyen sértő dolgot vágtam a fejéhez. De a sértésekkel szemben
mindig másként viselkedett, mint a közönséges halandó, s az a legcsúnyább, hogy
élvezetet talált bennük, és ocsmányságait sosem bánta meg teljesen. Az
ocsmányságok érdekelték, s ő még büszke volt rájuk. Azt mesélte nekem
Viszkovátov, hogy Dosztojevszkij azzal kérkedett előtte, hogy egy kislányt
bántalmazott a gőzfürdőben, akit a nevelőnője vezetett hozzá. S ne felejtse el,
hogy állati szenvedélyei közepette sem ízlése, sem érzéke nem volt a női
szépség iránt. Ezt a regényeiből is láthatjuk. Azok a hősök, akik leghívebben
tükrözik vissza jellemvonásait, a “Nagyváros homályából” hőse, továbbá
Szvidrigájlov “A bűn és bűnhődésben” és Sztávrogin a “Megmételyezettekben”
(“Ördögök”). A Megmételyezetteknek azt a jelenetét, ahol egy kislány
megrontását írja le, Kátkov nem akarta leközölni. Dosztojevszkij azonban
sokaknak felolvasta!
S bár ilyen volt a természete, mégis szerette az édeskés
szentimentalizmust, nemes és fenséges eszmékről ábrándozott, s éppen ez volt
múzsájának és tehetségének tendenciája. Összes regényei alapjukban véve igazoló
iratok. Azt akarják bizonyítani, hogy a nemes vonások minden ocsmánysággal
együtt megférnek az emberben.
Milyen nehezemre esik, hogy nem tudok ezektől a
gondolatoktól szabadulni, és semmi enyhítő körülményt nem találok. Talán
haragszom rá? Irigylem? Rosszat kívánok neki? Szó sincs róla. Sírni szeretnék,
hogy a visszaemlékezés nem vet rá derűs fényt, s csak fájdalmat okoz nekem.
Eszembe jutnak a szavai, hogy azok az emberek, akik
nagyon jól ismernek minket, nem szeretnek bennünket. De néha valami egyéb is
szerepet játszik: gyakran előfordul, hogy ha közelebbről megismerünk valakit,
olyan tulajdonságot fedezünk föl benne, amelyért mindent megbocsátunk neki. Az
igazi jóság megnyilvánulása, a szív melegének egy szikrája, az őszinte bánat
egyetlen pillanata mindent jóvátehet. Ha valami hasonlóra tudnék
visszaemlékezni Dosztojevszkijnál, mindent meg tudnék neki bocsátani, s örömmel
telne meg a szívem. De benne nem volt egyéb, mint hogy a legkiválóbb embernek
hirdesse magát. Csak intellektuális és irodalmi emberiesség volt benne.
Istenem, milyen utálatos!
A valóságban szerencsétlen és rossz ember volt, de a
boldog ember szerepét játszotta, s csakis magamagát szerette. Mivel a saját
tapasztalatomból tudom, hogy magam is milyen utálatos tudok lenni, s képes
vagyok azt az érzést másokban megérteni s megbocsátani, azt hittem, hogy
találok valami mentséget Dosztojevszkij számára. De nem találok, egyet sem
találok!
Ezeket rövid magyarázatként közlöm az Életrajzomhoz.
Dosztojevszkij jellemének ezt az oldalát is följegyezhettem s leírhattam volna.
Sok eset a valóságban egészen más, mint ahogy megírtam, s a könyvem az
igazságnak megfelelőbb is lehetne, de hadd pusztuljon az igazság. Nézzünk
szembe az élettel, mint azt mindig és mindenütt cseleksszük… Még két munkát
küldtem Önnek, amely tetszik nekem, s amely iránt Ön is érdeklődik, mint arról
a látogatásom alkalmával meggyőződhettem. Pressensé könyve nagyszerű, s valóban
talányos munka, Joly munkája pedig a legjobb fordítása Marcus Aureliusnak,
kinek remekművét elragadtatással olvastam.
Mit válaszolt? Mit válaszolhatott erre Tolsztoj?
Pressensé könyvét – írja a Háború és béke szerzője –
én is olvastam. Az egész tudományos értékét lerontja egy hibája. Vannak szép
lovak: ezer rubelt ér egy ló, s egyszeriben valami sajátsága értéktelenné teszi
a szép, erős állatot. Minél tovább élek, annál jobban megértem, hogy azokat az
embereket becsüljem, akiknek nincsenek különös sajátságaik. Azt írja, hogy
kibékült Turgenyevvel. Én is nagyon megszerettem, s csodálatosképpen éppen
azért, mert nincs semmi sajátossága, s tud vezetni. Mert olyan lovak is vannak,
amelyek nem mozdítanak el minket a helyünkről, vagy pedig ledobnak az árokba.
Mind Pressensé mind pedig Dosztojevszkij szertelenségben szenvednek. Az
egyiknek a tudása, a másiknak meg a szíve és az esze hatás nélkül marad.
Turgenyev túl fogja élni Dosztojevszkijt, de nem művészi nagysága miatt, hanem
mert minden különcködéstől mentes.
Tolsztoj meghallgatta a hosszú gyónást, bocsánatot
vagy penitenciát azonban nem adott, nem szabott ki. Sem Sztrahovnak sem
önmagának. Hogy visszatetszéssel vagy örömmel olvasta-e Sztrahov levelét, nem
tudjuk. Bizonyára elgondolkozott.
Százhúsz esztendővel e levél megírása után mi sem
tehetünk mást.