Albert Gábor

„Mi nem hazudhatunk magunknak”

(A hatvan éve agyonhallgatott Zárt tárgyalás megjelenése ürügyén)

Már többször beszéltem és írtam Kodolányi Jánosról, elsősorban éppen a Zárt tárgyalásról, s minden alkalommal úgy éreztem, meg kell említenem egy sajnálatos körülményt. Mégpedig azt, hogy az íróval, Kodolányi Jánossal sosem találkoztam, személyesen nem ismertem. Holott erre sok-sok apró momentum szinte predestinált, hisz magam is az Ormánságból jöttem, kisgyermekkoromban Vajszló szomszédságában, az Árpád-kori kicsinyke faluban, Sámodon éltem, családom Kodolányi-olvasó volt. Mégis csak szellemi találkozásokról számolhatok be. Ezek közül viszont egyik legjelentősebb, mondhatnám sorsalakító és sorsigazoló találkozásom a Zárt tárgyaláshoz fűződik.

Mielőtt azonban a most megjelent nagyszerű kötetről szólnék, bevezetésként két olyan Kodolányi-mondatot mutatok fel, emelek ki ebből a majd négyszáz oldalas gyűjteményből, amely szinte mottója lehetne magának a kötetnek is. Két mondat, amely egyszerre hitvallás, ars poetica és önjellemzés.

„Én már eljutottam odáig – írta Kodolányi 1927-ben –, hogy mindent ki merek mondani, mert a nemzetemet szeretem.”

A másik mondat ennél is keményebb. (És csak így zárójelben, emlékeztetőül: Kodolányi a kötetbe válogatott írások nagyobb hányadát még a második világháború befejezése előtt vetette papírra.)

„Minden igazi írásműnek végrendeletnek kell lennie, utolsó szónak, az egyetlennek, amit az ember az elkerülhetetlen halál előtt kimond.”

Ilyen „végrendeletek” gyűjteménye a Zárt tárgyalás címet viselő kötet. Kodolányi nemcsak regényeit, hanem publicisztikáját, tanulmányait is ezzel az igénnyel írta, s nekünk ehhez illő komolysággal kell olvasnunk minden sorát. Esetlegességgel alig-alig találkozunk, nyíltan beszél, hisz már mindent el mer mondani, mert minden mondatának aranyfedezete maga a szeretet. Az igazság és a nemzet szeretete. A közösség szeretete.

A Szent István Társulat kiadásában megjelent kötet anyaga két nagy tömbre oszlik: a tanulmányok és vitairatok, valamint az ettől jól elkülöníthető megemlékezések tömbjére. A kettő között foglal helyet a műfajilag is különálló, címadó írás, a Zárt tárgyalás. Ezen a címen 1943-ban is megjelent egy Kodolányi-kötet, s az abban közzétett, jobb szó híján pamfletnek vagy filozófiai regénynek is nevezhető remekmű azóta ott aludta Csipkerózsika-álmát. Talán mondanom sem kell, hogy az agyonhallgatásnak, a hatvanéves tetszhalálnak nem esztétika, hanem politikai, jobban mondva ideológiai oka volt.

A kötetben – ahogy már utaltam rá – ez az egyetlen olyan mű, amely szorosabb értelemben szépirodalomnak, divatos szóval fictionnek tekinthető. Annak idején, mikor a háború befejezését követően véletlenül kezembe került, én magam is annak olvastam.

De maradjunk még egy pillanatra a hatvan évig kiátkozott Zárt tárgyalás keletkezésének évében, a világháborús 1943-ban.

1943 januárjában indul meg a voronyezsi fronton az a szovjet offenzíva, amely a 2. magyar hadsereg felmorzsolásához vezet. Az emberveszteség 150 000 fő.

Február 2-án a 6. német hadsereg Sztálingrádnál leteszi a fegyvert.

Júliusban az angol-amerikai csapatok partra szállnak Szicíliában, s néhány napra rá letartóztatják Mussolinit.

1943 augusztusában tartják azt a híres szárszói konferenciát, amelyet Kodolányi nyit meg, s Németh László itt mondja el annyit támadott prófétai második szárszói beszédét.

Decemberben megkezdődik az 1942-es újvidéki vérengzés főbűnöseinek pere, s a vádlottak – Feketehalmy-Czeydner, Grassy és társai – az igazságszolgáltatás elől a náci Németországba szöknek.

Három hónap múlva pedig – 1944. március 19-én – Magyarország viszonylagos függetlenségének is vége. A német csapatok megszállják Magyarországot.

Ebben a történelmi helyzetben, a vesztett háború, a náci megszállás előrevetett árnyékában írja és fejezi be Kodolányi János 1943. május 20-án a Zárt tárgyalást. A kolozsvári Termés című folyóiratban még abban az évben megjelenik, s egy ugyancsak kolozsvári nyomda vállalkozik a könyv kinyomtatására is. A kézirat azért került Kolozsvárra, mert az ismét Magyarországhoz tartozó Erdélyben elnézőbb a cenzúra.

A most megjelent válogatásban, hasonlóan az első kiadáshoz a Zárt tárgyalás tőszomszédságában olvasható a vele szerves kapcsolatot tartó ikertanulmány, a Márai és a kultúra című vitairat. Ebben Kodolányi, miközben kifejti elméletét a civilizáció és kultúra lényegéről, ízekre szedi Márai „a nemzetnevelés ügyében” írt röpiratát. A Máraival vitázó írás formailag is tanulmány, a Zárt tárgyalás viszont keretes történetbe foglalva mondja el „halálos” igazságait. A mű tartalmát még 1944-ben, az Illyés Gyula szerkesztette Magyar Csillag március 15-én megjelenő kritikájában Veres Péter a következőképpen foglalta össze:

„Az író – érezhetően maga Kodolányi – itt egy furcsa törvényszék előtt áll, amelynek elnöke a liberális polgárság, jobboldali szavazóbírája a nemzetiszocialista, baloldali szavazóbírája a marxista világnézet képviselője. Ez a furcsa bíróság az írót sok vita és szellemi huzavona után, mint a metafizikai világnézet, mint a transzcendens igazságok képviselőjét halálra ítéli.”

Azt már én teszem hozzá, hogy ebben a filozófiai regényben, vagy inkább: négyszemélyes drámában három birodalom, három világnézet harcol az író, az irodalom, a magyar kultúra lelkéért. A szovjet kommunista hatalom, az árja felsőbbrendűséget valló náci birodalom és a nemzettagadó, nemzetközi liberalizmus. A tét maga az élet, a kérdés pedig az, kell-e, szabad-e csatlakoznunk bármilyen vagy bármelyik birodalomhoz? Vagy más dimenziók közt ugyanez a kérdés így hangzik: mi a fontosabb, a kultúra vagy a civilizáció?

A civilizáció nem vesz tudomást a transzcendensről, a kultúra viszont metafizikai fogantatású. A transzcendensben való hit nélkül a kultúra – de végső soron maga a lét is – elképzelhetetlen.

A bírósági tárgyalás hangulatának, légkörének érzékeltetésére egy némileg rövidített részletet idézek.

„Rémülten láttam, hogy baloldalt ülő zubbonyos bírám elkékül a dühtől, a vállszíjas pedig, hátravetvén magát székében, harsányan nevet. Homlokomat verejték lepte el, hátamon hideg futkosott. Úgy láttam, halálomat semmiképpen sem kerülhetem el. Hiszen, ha az egyik bírót meggyőzöm is, a másik annál jobban fenekedik rám! Pedig, ha élni akarok, mind a hármat meg kell győznöm. Elhallgattam, s könyörgő tekintetemet az elnökre szegeztem. Ő felemelte a csengőt és megrázta.

– Csendet kérek, uraim. Vádlott, folytassa védekezését. Szabadon beszélhet, mint már többször mondtam, a személyeskedés korlátain belül.

– A legnagyobb tisztelettel összefoglalom tehát, amit mondtam, – folytattam most már egyre növekvő reménytelenséggel. – A technikai civilizációt itt is, ott is, amott is egy racionális emberfajta hordozza. Ez az úgynevezett művelt kultúrember. Az empirikus tudományra, a múlt század társadalomtudományi elveire s a dialektikus materializmusra esküszik. Még ott is, ahol látszólag szembeszáll ezekkel az elvekkel, tehát a Harmadik Birodalomban, vagy az angolszász országokban. Társadalomalakító, államszervező, tömegnevelő rétegünk éppen száz évvel jár a kora mögött. Mert a mi korunk már túljutott mindezen. A lélek már régóta várja ismét a csodát, a transzcendens világ új megismerését, már régen nem hisz a lombikokkal pepecselő, mérlegen méricskélő, a lelket agytekervényekben és idegsejtekben kutató „tudománynak”. Mindezt arra a munkaterületre akarja szorítani, ahova való. Építsen számára vasutakat, hidakat, lakásokat,… de mondjon le arról a szemtelen igényről, hogy filozófiát ad neki. Hogy születésről, halálról, lélekről, tehát kultúráról fecseg neki. A tömegek szomjazzák a technikai civilizáció eredményeit. De ez a civilizáció ne tetszelegjen abban a szerepben, hogy megoldja a lét és a nemlét problémáit is. Mert, ha ezt teszi, Dosztojevszkij »sigalyevi« világát, a sivár zsarnokság elviselhetetlen társadalmát, a törvények, a szabályok és rendeletek szörnyű anarchiáját kényszeríti az emberiségre. A kultúra harmóniája helyébe a hasznosság elvén alapuló anarchiát.

No, ebből a zagyvaságból elég, – jelentette ki az elnök unottan.

Láttam, hogy nemcsak meg nem győztem őket, de utolsó szavaimmal mind a hármójukat lesújtottam, megharagítottam, sőt untattam is.”

Hogyne haragította volna meg, hiszen a tárgyalás, a védekezés során épp azt bizonyította, hogy a nácizmus és a kommunizmus egy tőről fakad, nincs közöttük semmi lényeges különbség, sőt a kultúra és a civilizáció megítélésében a liberalizmussal is egy gyékényen árulnak. Aki pedig ellentmond nekik, azt a legnagyobb egyetértésben halálra ítélik.

A kultúra ugyanis – Kodolányi egyik meghatározása szerint – nem más, mint „a lélek szimbólumteremtő működése”, s ennek semmi köze sincs az istenített technikai civilizációhoz. Vagy még pontosabban: „az emberi lélek a tudattalan létezés és a transzcendens létezés között lévő feszültség szenvedését a transzcendens világ jelképrendszerében (szimbólumaiban) oldja fel. Ez a jelképrendszer a kultúra.” És ez a transzcendensbe vetett hit nélkül elképzelhetetlen.

A Zárt tárgyalás című sorstragédiának az eddig említetteken kívül van még egy szereplője, a börtönőr, aki pár szavas megjegyzéseivel úgy kommentálja magát a tárgyalást, mint a görög tragédiákat a kórus. Most csupán egyetlen megszólalását szeretném idézni. Mikor ugyanis a kötél általi halál kihirdetése után a börtönőr az írót a cellájába kíséri, mielőtt rázárná az ajtót, mellének szegezi a kérdést:

„Aztán mért nem hazudott nekik, maga hülye?”

Az író nem válaszol, csak legyint. De ebben a legyintésben benne van a néhány hónap múlva elhangzó, a nevezetes szárszói konferencián elmondott megnyitó beszéd vezérmotívuma, hogy „mi nem hazudhatunk magunknak”. „De azt sem engedhetjük meg – folytatta Kodolányi –, hogy nekünk hazudjanak. Szemünket éjjel-nappal, jóban-rosszban magunkon és az örökkévalóságon kell tartanunk. Ha nem követelünk magunknak örökkévalóságot, elveszítjük a mát is.”

Mindezt csak azért említem, hogy ezzel is érzékeltessem, a Zárt tárgyalás szervesen beleépül Kodolányi János eszmerendszerébe. Összegező és új utakat nyitó, vagy legalábbis jelző tendenciái miatt a teljes életműben kitüntetett hely illeti meg. Önéletrajzi vonatkozására már az első, Veres Péter tollából származó kritika is utalt. A Zárt tárgyalás azonban nemcsak hitvallás, hanem ugyanakkor önkritika, önkorrekció is. Leszámolás a korábban vallott kommunizmussal. Igénybejelentés, annak a lépésnek az előrejelzése, amelynek gyümölcsei a következő évtizedek nagy regényeiben érnek be. A Zárt tárgyalásban Kodolányi egy egész korszakot zár le, és új perspektívák felé nyit. Az elkövetkezőkben a személyesség helyét az egyetemes foglalja el, figyelme és érdeklődése az egyeditől az általános felé fordul, a magyar történelem világából a mágikus dimenziók közé lép, a mítosz világába. A magyar sorskérdéseket a kultúra egyetemes válságjelenségeibe ágyazottan szemléli.

A Zárt tárgyalás ilyen értelemben nyilvános vallomástétel is. Közreadásával az eszmei, ideológiai boszorkánykonyhák ajtaját tépte fel Kodolányi, hogy ország-világ láthassa, mit kotyvasztanak ezekben a műhelyekben, mire lehet számítani, s mit szándékszik tenni a halálra ítélt, de újjászületésre képes író. Az eszmei gyökereket, a forrásokat is megnevezi. A filozófus Vatai László neve mellett Várkonyi Nándor műveit kell megemlítenünk, különösen a Szíriát oszlopait, s az Ujszászy Kálmán nevével fémjelzett sárospataki műhelyt. Jelképértékűnek tekinthetjük, hogy a magyarságot majd fél évszázadig a diktatúra jármában tartó Szovjetunió épp a sárospataki kollégium könyvtárát dézsmálta meg.

„Minden igazi írásműnek végrendeletnek kell lennie”, idéztem az imént, s a Zárt tárgyalás szinte ennek a gondolatnak esett áldozatul. A sértett hatalom részéről az elhallgattatás volt a válasz, és így lett ez a miniatűr filozófiai regény a tanulmányíró Kodolányi János hattyúdala. A nyilvánosság előtt a tanulmányíró többet nem szólalhatott meg. Gondolatainak kifejtésére egyetlen fóruma maradt, a magánlevél, a levelezés.

Ez azonban már túlmutat a Zárt tárgyalás címen közreadott gyűjtemény keretein. Annak harmadik részéről, legterjedelmesebb tömbjéről, az emlékiratokról is kell szólni. A testi-lelki jó barátot, a finn Arvi Järventaust megidéző emlékezés mellett a kötet érzelmileg leggazdagabb írása az Egy marok föld című, Móricz Zsigmond emlékének szentelt vallomás. A szentelt jelző nem véletlenül csúszott a „tollamra”, itt, ebben a vonatkozásban a szokványos használatnál többet jelent. Ez az írás ugyanis olykor már-már kultikus jegyeket visel magán. Kodolányi számára Móricz több volt, mint a tisztelt Mester. Még a szeretett Mesternél is többet jelentett. Számára Móricz az egzisztencia kérdése volt, szinte a lét feltétele, ahogy a szülő a lét forrása. Az apját megtagadó, az apát vesztett Kodolányi számára Móricz volt az apapótlék, a fogadott, a mindenható és szeretett apa, az idea, az a szilárd, archimedesi pont, amelyre támaszkodva – minden gyermek úgy érzi – a Földet is ki tudná mozdítani pályájáról. Nem lehet megindultság nélkül olvasni ennek a szeretetnek a történetét. A bevezetésben említett vallomáson – „én már eljutottam odáig, hogy mindent ki merek mondani” –, mint fehér kötésen a vérfolt, úgy sejlik át a fájdalom, mikor a nagy csalódásról kell beszámolnia. Arról, ahogy a pletykák, a rosszindulatú sugdolózások hatására az „apa” elárulja „fiát”, és az Írók Gazdasági Egyesülete, az IGE pénzének elsikkasztásával vádolja. A megalázott, a második apját is vesztett Kodolányi szinte megsemmisül, és nem fogadja el Móricz Zsigmond feléje nyújtott kezét. Ekkor hangzik el a kegyetlen mondat:

„Én veled kezet, Zsiga bátyám, többé az életben nem fogok.”

Fájdalmas, konok, magát is sebző következetességgel soha nem fogadta el a felé nyújtott kezet. Hogy mindez mit jelentett neki?

„Móriczcal való szakításunk óta – írta 1946-ban – eleinte alig, később pedig egyáltalán nem írtam novellákat. Bizonyára nagy törésnek kellett történnie bennem, hogy a drámai tömörítésnek ezt a műfaját teljesen mellőztem mindmáig.”

Móricz Gyöngyivel találkozva pedig, aki apja halála után sem bírt szakításukról beszélni, a következőket jegyezte fel:

„Nagyon sajnáltam Gyöngyit, sajnáltam apját, sajnáltam magamat, és sajnáltam barátságunkat, ami olyan hatalmas fénnyel ragyogta be nehéz ifjúságomat, s olyan hirtelen, olyan végzetesen szakadt meg.”

A kibékülés jelképes aktusára mégiscsak sor került. 1942-ben, nem sokkal Móricz Zsigmond halála előtt egy, a Sportcsarnokban rendezett németellenes ünnepi esten mindketten szerepeltek. Kodolányi fájdalmas és felemelő, szenvedélyes szeretettől izzó beszámolója felér egy mindent megbocsátó gyermeki kézszorítással. Ebből idézek egy részletet:

„A roppant helyiséget zsúfolásig megtöltötte a közönség. Szünet után elsőnek én beszéltem. Mikor fölmentem a lépcsőn, s meghajoltam a tömeg előtt, fölzúgott a taps, az éljenzés. Az erős lámpák fényében, a tomboló hangzavarban szinte révülten álltam néhány percig. Majd a hangorkán elült, s akkor éppen magam előtt, az első sorban, megpillantottam Móricz Zsigmondot. Elszorult a szívem. Arca olyan volt, mint mikor Janka halála után találkoztam vele, de még sokkal morbidabb. Színe szürkés, vonásai bágyadtak, petyhüdtek, szép fejét úgy fogta körül lebegő fehér haja, mint ezüst koszorú egy halotti maszkot. Régóta nem láttam őt szemtől szembe, s most, a szinte vakító fényben kísérteties, ijesztő, szívfacsaró és megrendítő volt.

Megértettem, hogy Móricz Zsigmond távozóban van közülünk. Mérhetetlen magány, sivár elhagyatottság, megrendítő üresség vette körül. Mintha sivatagban ült volna, nem egy hatalmas embertömeg kellős közepén. És mintha a világ elmerült volna körülötte. Ez az óriási csarnok, az indulatok kavargása, a tapsvihar olyan messze volt tőle, mint akinek csak a teste ül itt, a lárvája, de a lelke már a semmiben bolyong. Ezt láttam, ezt értettem meg. S tisztelettel meghajoltam előtte.

A közönség feszülten figyelt, s mikor ezt látta, jégverésként harsant meg újra a taps.

Ő meglepetve a szokatlan jelenettől s a fölviharzó tapstól, mélyen bólintva fogadta a köszöntést.

Beszédem után ő következett. Nehézkesen lépdelt föl az emelvény lépcsőin, két fiatalember ugrott nyomban, hogy támogassa. De nem volt rá szükség. Megállt az asztal előtt, s ekkor olyan tomboló taps tört ki, amilyet még sohasem hallottam. Az emberek fölugorva helyükről, lázasan tapsoltak, éljeneztek percekig. Újabb s újabb tapsvihar támadt, nem akart vége szakadni. A lázas örömnek, a féktelen rajongásnak olyan példátlan vihara volt ez, a spontán és szenvedélyes indulatkitörésnek olyan forró gejzírje, amiben elmerült minden program, rendezés, időbeosztás, minden ésszerűség.

Móricz Zsigmond megrendülten állt az emelvényen. Arca kipirult. Szeme a régi éles, zöldes fényben égett. A szeretet zuhataga olyan erővel zúdult rá, hogy csaknem megtántorodott tőle. Mindkét kezével az asztal szélét fogva állt. Fejét lehajtotta.

Végre leülhetett. Ekkor olyan csend lett a csarnokban, hogy a hangya lépéseit is hallani lehetett volna. Sem pisszegés, sem köhécselés, sem duruzsolás nem volt hallható. De halkan, tisztán, csaknem gyermekesen megszólalt a felsőtisza-vidéki nyelv ősi zenéje, ritmus és melódia csodálatos egységben fonódott össze, s a diftongusok alig érezhető, bizserélő lágysága, hajladozása… Móricz Zsigmond beszélt. Olyan szépen, mint akkor, sohasem hallottam beszélni.”

Így békült meg, így hajtott fejet egy nagy író a másik géniusz előtt.

vissza