Koppány
Zsolt
Aki ecsettel szublimálta Budapestet
Szabó
György: Mácsai
Amikor az ember fiatalon megpróbálja bekebelezni az egyetemes
festészet történetét, fölkeresi a Szépművészeti Múzeumot. Úgy jár oda, mintha
haza. Ottragad. Albumokat kezd vásárolni. Fillérenként összerakja a pénzt, hogy
birtokolhassa azokat, akik képeikkel beleégették magukat a szívébe.
A történet vége: a jóllakottság. Trecentótól a novocentóig minden.
Akkoriban, a hetvenes évek közepén olcsó szovjet árukat lehetett vásárolni, jó
minőségű bakelitlemezeket a legnagyobb szerzőktől, a legnagyobb előadók
interpretálásában. Rácsodálkozni Rahmanyinovra. Sztravinszkij. És ahogy
játsszák. Richter és Horowitz. És könyvek. A Corvina fúziójaként a hatalmas
kötet. Nyugat-európai művészet az Ermitázsban. Abszolút színhelyesség,
gyönyörű tipográfia, és ami a legfontosabb, minden magyarázat – magyarul. Csak
akkor akadt meg a szem, amikor rálapoztam Guttusóra. Rocco és fia, 1960-ból. És
az ember falta a filmeket. Viscontit, Fellinit, Pasolinit. Neorealizmus.
Mégis, olyan fura volt ez a kép. Ma már Chaim Soutine vertikális
hullámzása idéződik föl, de akkor olyan idegen volt. Kék öltönyben a férfi – aki
mellesleg egy calabriai kőműves volt mint modell –,
karján gyerekkel. Nyakkendőben! Miféle modernista szerepcsere ez? Madonna, aki
férfi. És miért is ne? József nem tarthatta ölében a gyermek Jézust? Csak senki
nem ábrázolta így. Anatémába rohanni? Ezt csak a huszadik század festői
engedhették meg maguknak. „Renato Guttusónak megvan a bátorsága ahhoz, hogy
olyannak lássa a világot, amilyen az valójában” – írta róla Paul Éluard.
Valóban. Ezt látjuk mi is, akik nem vagyunk festők. De a valóságot látjuk-e,
vagy a realitást? A reáliák mélyén rejlik a valóság, vagy a rilkei
mondat az igaz, hogy a realitásoktól sohasem ismerjük meg a valóságot.
Éluard-ban vajon megfogalmazódott ez a kérdés, amikor idézett mondatát 1946-ban
lejegyezte?
A Körmendi Galéria missziót teljesít. Sorban jelenteti
meg elegáns albumjait, hogy megismerhessük a kortárs művészetet, így Mácsai
Istvánét is, melyet 2002-ben adtak ki. Prohászka László a számomra addig
ismeretlen Dabóczi Mihály szobrászművészetéről írott kitűnő monográfiájáról volt
szerencsém írni. De Mácsai István
festészete még nagyobb reveláció. Mert régi önmagammal kellett
találkoznom, mint egy randevún. A nyolcvanas évek elején tértem be egy
bemutatóterembe, ahol fura képek függtek a falon. Túl Guttusón, fotókat
láttam. Oda is léptem, hogy megérintsem: fölnagyított színes fényképeket
állítanak ki?, de nem. Olajképek voltak ezek, rajtuk
mindaz, amit az utcán úgy általában látni lehetett akkortájt. Trabantokat, villamost, szemetet. Akkor még nem
ismertem az új festészet olyan fogalmait, mint a hiperrealizmus, a
fotónaturalizmus, vagy éppen a fotórealizmus. Valahogy nem ütött szíven ez
a festészet, mint egykoron a Szépművészetiben látott óriások; hazatérve
inkább bámultam a repedezett falon a gondosan bekeretezett budapesti Műemléki
Térképet, amelyen valósághűséggel rajzolódtak ki a kanyargós utcák, s nem úgy,
ahogyan az igazi térképeken, ahol is a főbb útvonalak vastagabb csíkkal
tekerednek, mint a mellékutcák. És nem tudtam, hogy ez a fantasztikus
térkép, ez a rajzolt „légifelvétel” – Mácsai István műve! Akinek szűkebb
pátriája az úgynevezett Újlipótváros. Nem tudom, hogy ő tudta-e: a valamikori
Lipótváros a Deák Ferenc utca–Bajcsy-Zsilinszky út–Váci út–Dráva utca és a Duna
határolta terület. Ma meg? A Szent István körút túloldalán, észak felé, ott
van minden utcatáblán, hogy Újlipótváros. Noha ugyanaz a jellegzetes
budapesti eklekticizmus. Hát nem. Az Újlipót a Pozsonyi út–Szent István park
térsége. Az ún. Horthy-házak modernitása. Mácsai, akárcsak minden valamirevaló
művész – mindent tudott. Azt viszont csak remélhette, bár hitehagyottan, hogy a
Rudas László utcából újra a Podmaniczky bárók utcája lesz. Hogy
„földarabolódik” Lenin, és újra lesz Erzsébet és Teréz körút. Rajk, Sallai,
Fürst is a jellemzően amnéziás emlékezés homályába vesznek. Zsigereiben
érezhette, csak a föltámadás pillanatát nem lett volna képes meghatározni,
ahogyan egyikünk sem. Nem ártana ezt a térképet újra kiadni, mai utcanevekkel.
Mert szép. És ami szép – igaz. Ha úgy szép, mint Kosztolányinál: „Jaj, minden
oly szép, még a csunya is, / a fájdalom, a koldus gúnya is, / jaj, hadd mutassam
e kis templomot, / mely déli tűzben csöndesen lobog. / Imádkozó lány, száján
néma sóhaj, / mint mélyen-alvó, ferde szemgolyóval, / vakok meresztik égre
szemüket, / Isten felé fülel egy agg süket.” Mácsainál ilyen a szépség. Az
igazság. Kimondani a kimondhatatlant. A magyar festészet egyik
legszebb koloritjával. Szabó György minden igényt
kielégítő portrét rajzol úgy, hogy Mácsaitól is idéz, s igy szintetizál. Saját
szövege normál betűkből áll, míg a művész mondatai kurziváltak. „Semmi sem
kerüli el a figyelmét. A szerkezet után a színek analízise jön, s
megannyi más, hogy végkövetkeztetésében eljusson ahhoz az összegzéshez, mely
saját ars poeticáját is rejti.” Mácsai tehát így összegez: „Hiszen a csoda titka az, hogy »együtt hat szín és a vonal«, a
folt és a rajz, ábrázolás és absztrakció, boncoló elemzés és nagyvonalú
összefoglalás. Meleg, emberi érzelmek és szigorúan absztraháló kompozíció –
egyszerre, együtt a képen. Pillanatfelvétel és örök igazságok egyszerre.
Botanikai ábra, mesekönyv, időjárás-jelentés, divattörténet, zoológia – és mégis
festészet: szín, vonal, tónusok, valőrök gyönyöre. Mindez: együtt. Ez hiányzik a
mi korunk művészetéből” – írja, s letűnt, nagy korok festészetéhez tér vissza,
amikor folytatja: „ezért zarándokolunk ezekhez a képekhez évről évre a
fájdalmas kérdéssel: miért is nem lehet ma így festeni? Miért nem lehetséges ma
univerzális festészet?” Lehetséges, mert csak rá kell pillantanunk
Infánsnő című elbűvölő festményére. Díszes kapualj. És hiába a
stilizáltan vakolathiányos hátsó traktus a kanyarodó cselédlépcsővel, az egész
megemelkedik, elhagyja mai, budapesti terünket és összeolvad a barokkosan
dús ruházatú nőalakkal, s így az egész kép szürrealizálva szublimál. Hogy
mégis itt járunk, ma, csak a finom női kéz alatt ágaskodó zöld kuka jelzi,
oldalán a 17-es szám hanyagul odafestve; mindkét számjegyből csorog alá a fehér
festék párhuzamos csíkokban, mint vágott sebből a vér. Mácsai szublimációi
József Attilára rímelnek. „Csönd, – lomhán szinte lábrakap / s mászik a súroló
kefe; / fölötte egy kis faldarab / azon tűnődik, hulljon-e.” Mácsai
István József
Attila „metagenetikai rokona”. Szürrealizmusában is.
Hatalmas hím oroszlán sétál a gangon. Az oroszlán, 1961-ból.
Legemblematikusabb képén – Háború, 1961, olaj, farostlemez, 70×105 cm – a
szétbombázott szobában a lezuhant falióra méretével azonos vöröses macska lép
óvatosan a Révai Nagylexikon 12., Kontur–Lovas
kötetére. Jobb szemére láthatólag – vak. Az egyetlen élet a képen. Családi
fotók, levelek közt. A háttérben szürke, hegyes homlokzatromok. Mintha
a New York-i World Trade Center állva maradt geometriáját előlegezte volna meg a
művész. Negyven évvel korábban!
A magány is József Attilával rokonítja. A zseniális
Pesti halál 1978-ból a csomagolópapírral letakart női holttest végleges
magányát ábrázolja, a test eltűnését a világból. Pedig a corpus valódi, még
ott van, látjuk mindannyian, de ő, aki fekszik, nincs többé.
Deszakralizációban ott dereng az Isten. Ami megmaradt, míg szét nem
hordják, ki nem hajítják, ha vannak rokonok egyáltalán, az a hastájon nyugvó
kézitáska. Annak tartalma. Hogy létezett, élt egy asszony. Hasonlóan
szívszorító Az ajtó 1977-ből. Ahogy áll magában, kerete fogságában.
A modern táj szemetes síkjában. Talán a Pesti halál asszonya
pont ezen az ajtón lép át az isteni dimenzióba…
Magányosan kéklik A roncs, 1977-ből. Márkája immár
meghatározhatatlan. Az ég csíkja a háttérben kifakult rózsaszín, alatta
hegyvonulat kékes csíkja didereg, még közelebb művelt szántóföld barnája, és
zöld, zöld mindenütt, gazosan magyar, a senkiföldje, benne az autó kasznija,
kibelezve, néhol már belemart a rozsda. A tárgy magánya. A holttest mint biológiai-kémiai szennyezés, ha otthagyják a
járdán. A roncsból kiszabadult szervetlen kémia a talajvízig hatol és öl.
Mindkét test majd valahol újrahasznosul. Az egyikből a lélek szállt el, a
másikból az erő. És a magány egyik stációja lehet akár a Coca-Cola című
hiperrealista kép is, 1995-ből. Mácsai úgy naturalizál, hogy a szemét is
megnemesedik, és mély magányba süpped. A járdaszegély itt nem a megszokott
budapesti csiszolt gránit, hanem a szegényesebb, rusztikusra faragott-darabolt
hasábokból rendeződik. A képen a fuga is tiszta, és az összegyűrt
kólásdoboz árvasága piroslik. Madártoll, csikkek, elszáradt falevelek
szimbiózisa. Nem ilyen a járdaszegély és az úttest találkozása a mai Budapesten.
Elviselhetetlenül mocskosabb. Mácsainál még a szemét is
szublimálódik. A mély magány csúcspontja ebben a festészetben a
közönséges konyhai falikút szifonjához kikötött baromfi. A csirke
1960-ból lehajtja ugyan a fejét, de buta állat lévén nem érzi, nem tudja, hogy a
jobb lábára kötözött fekete madzag azért nem engedi őt többé futkározni,
csipegetni, mert rövid időn belül elvágják a nyakát. Talán épp egy kilakkozott
körmű, porcelántiszta női kéz. Még kevéske vérét is megsüthetik! Anyámnál láttam
ezt a végtelen magárahagyottságot. Ezt a siralomházat, az akkori Sziget, későbbi
Radnóti utcában a fürdőszoba testesítette meg. Ott volt kikötve a csirke, az
állókád vécéhez legközelebb eső lábához. Hogy ki volt az ítélet-végrehajtó,
sohasem tudtam meg. Bár a nagymama állandóan hangoztatta, hogy igazi
háziasszonynak az ilyesmi meg sem kottyan. Anyám úrinő volt, mégis szeretett
volna igazi asszonynak, anyának is látszani. Kosztolányi is fölrémlik a
messzi múltból. Az Édes Anna. A cselédlány, aki mindent vállalt. „Csak
egyet nem tudott vállalni, a csirkék megölését. Ilyenkor Etelért szaladt
föl, lehívta, hogy ő hajtsa végre a konyha e mindennapos, izgalmas
gyilkosságát. Az öreg cseléd kedélyesen fölnyalábolta a kiszemelt
áldozatokat, a vízvezeték kiöntőjéhez, s ott egy ügyes mozdulattal kitekerte a
nyakukat, és elmetszette a nagy konyhakéssel, úgyhogy a vér felfröccsent a
könyökéig, és sokszor az arcát is bemocskolta. Anna elfordult. Vizyné sem
bírta végignézni. Elismerte, hogy szükséges, de mindig kérdezgette Etelt, hogy
tud ilyesmit megcsinálni. Az kacagva mondta, hogy aminek meg kell lenni, annak
meg kell lenni.”
Mácsainál éppígy megtörténnek a dolgok. Barátja, legnagyobb
élő karikaturistánk, Kaján Tibor a festőt rajzolja meg
mint csirkét, lába kikötve, a spárga vége fölfelé szalad, és a Vendégkönyv 1978
vastag kötetének lapjai tartják fogva. A szemüveges, kopaszodó Mácsai
nem búslakodik a rajzon, mert előtte festőállvány, karjai helyett szárnyak
nőttek, de jobb szárnyának vége ecsetet tart. Mindhalálig. Pedig sorsa, mint
mindannyiunké. Jó esetben nem húzza meg semmiféle Etel torkunkon a kést.
Fiáról, Mácsai Pál színművészről olyan képet festett
1983-ban, hogy szebb tartással és tekintettel talán maga Szmoktunovszkij sem
rendelkezett. 1973-ban festett Jani című képén másik fia ül
féloldalt egy széken, a fotórealizmus halálos pontosságával finom kezekkel klarinétot tart. Zenetörténész
és hangszer-restaurátor lett belőle.
Pesti utca, 1961-ből. Fotórealizmusa itt is stilizált.
Az utca túlságosan tiszta, ami nem az utcaseprőnek köszönhető, aki a bal oldalon a legszélső alak. Valaki telefonál, három fiatal
beszélget, két falusi asszony takarókba csavarva egymással szemben. Minden mozog
és mégis áll. De nem beállítottan! Kortársa, a másik nagy és immáron halhatatlan
Csernus Tibor – együtt láthatóak az albumban egy fényképen – Lányok
farmernadrágban az utcán
című képe csupa dinamika, teljesen más, mint Mácsaié, valódi
fotó, ha nem tudnánk, hogy festmény, albumban látva azonnal rábólintanánk, hogy
igen, ez egy színes fénykép, jól „elkapva”. Hozzátéve persze, hogy eszelős
mesterségbeli tudással. Mácsai képe idealizált idillium. (Ma már nem így
festené meg ezt az utcaképet.) A művész képein mindig ott lappang a derű.
Még 1961-ben is, két évvel a nagy amnesztia előtt. Mintegy megelőlegezve,
hogy 1989-ben kikiáltják a harmadik Magyar Köztársaságot. Mácsai is klasszikus.
2005. szeptember 16-án lépett az öröklétbe. Most éppen Kosztolányit dúdolja
halkan. „Rímet reád még! Színt, mely életemre / odafest!” Nem tudom, temetésén
gondolt-e valaki is az utolsó sorra? „Ha meghalok, mondjátok síromnál: /
Budapest.” A város festője volt. Budapesté. Melyen ott ragyog virtuális
ujjnyoma. Képein pedig az Istené.