Koppány Zsolt

 

Aki ecsettel szublimálta Budapestet

 

Szabó György: Mácsai

 

Amikor az ember fiatalon megpróbálja bekebelezni az egyetemes festészet történetét, fölkeresi a Szépművészeti Múzeumot. Úgy jár oda, mintha haza. Ottragad. Albumokat kezd vásárolni. Fillérenként összerakja a pénzt, hogy birtokolhassa azokat, akik képeikkel be­leégették magukat a szívébe. A történet vége: a jóllakottság. Trecentótól a novocentóig minden. Akkoriban, a hetvenes évek közepén olcsó szovjet árukat lehetett vásárolni, jó minőségű bakelitlemeze­ket a legnagyobb szerzőktől, a legnagyobb előadók interpretálásában. Rácsodálkozni Rahmanyinovra. Sztravinszkij. És ahogy játsszák. Richter és Horowitz. És könyvek. A Corvina fúziójaként a hatalmas kötet. Nyu­gat-európai művészet az Ermitázsban. Abszolút színhelyesség, gyönyörű tipográfia, és ami a legfontosabb, minden magyarázat – magyarul. Csak akkor akadt meg a szem, amikor rálapoztam Guttusóra. Rocco és fia, 1960-ból. És az ember falta a filmeket. Viscontit, Fellinit, Pasoli­nit. Neorealizmus. Mégis, olyan fura volt ez a kép. Ma már Chaim Soutine vertikális hullámzása idéződik föl, de akkor olyan idegen volt. Kék öltönyben a férfi – aki mellesleg egy calabriai kőműves volt mint modell –, karján gyerekkel. Nyakkendőben! Miféle modernista szerepcsere ez? Madonna, aki férfi. És miért is ne? József nem tarthatta ölében a gyermek Jézust? Csak senki nem ábrázolta így. Anatémába ro­hanni? Ezt csak a huszadik század festői engedhették meg maguknak. „Re­nato Guttusónak megvan a bátorsága ahhoz, hogy olyannak lássa a vilá­got, amilyen az valójában” – írta róla Paul Éluard. Valóban. Ezt látjuk mi is, akik nem vagyunk festők. De a valóságot látjuk-e, vagy a rea­litást? A reáliák mélyén rejlik a valóság, vagy a rilkei mondat az igaz, hogy a realitásoktól sohasem ismerjük meg a valóságot. Éluard-ban vajon megfogalmazódott ez a kérdés, amikor idézett mondatát 1946-ban lejegyezte?

A Körmendi Galéria missziót teljesít. Sorban jelenteti meg elegáns albumjait, hogy megismerhessük a kortárs művészetet, így Mácsai Istvánét is, melyet 2002-ben adtak ki. Prohászka László a számomra addig ismeretlen Dabóczi Mihály szobrászművészetéről írott kitűnő monográfiájáról volt szerencsém írni. De Mácsai István festészete még nagyobb reveláció. Mert régi önmagammal kellett találkoznom, mint egy randevún. A nyolcvanas évek elején tértem be egy bemutató­terembe, ahol fura képek függtek a falon. Túl Guttusón, fotókat láttam. Oda is léptem, hogy megérintsem: fölnagyított színes fényképeket állítanak ki?, de nem. Olajképek voltak ezek, rajtuk mindaz, amit az ut­cán úgy általában látni lehetett akkortájt. Trabantokat, villamost, szemetet. Akkor még nem ismertem az új festészet olyan fogalmait, mint a hiperrealizmus, a fotónaturalizmus, vagy éppen a fotórealiz­mus. Valahogy nem ütött szíven ez a festészet, mint egykoron a Szép­művészetiben látott óriások; hazatérve inkább bámultam a repedezett falon a gondosan bekeretezett budapesti Műemléki Térképet, amelyen valósághűséggel rajzolódtak ki a kanyargós utcák, s nem úgy, ahogyan az igazi térképeken, ahol is a főbb útvonalak vastagabb csíkkal teke­rednek, mint a mellékutcák. És nem tudtam, hogy ez a fantasztikus térkép, ez a rajzolt „légifelvétel” – Mácsai István műve! Akinek szűkebb pátriája az úgynevezett Újlipótváros. Nem tudom, hogy ő tudta-e: a valamikori Lipótváros a Deák Ferenc utca–Bajcsy-Zsilinszky út–Váci út–Dráva utca és a Duna határolta terület. Ma meg? A Szent István körút túloldalán, észak felé, ott van minden utcatáblán, hogy Újlipót­város. Noha ugyanaz a jellegzetes budapesti eklekticizmus. Hát nem. Az Újlipót a Pozsonyi út–Szent István park térsége. Az ún. Horthy-házak modernitása. Mácsai, akárcsak minden valamirevaló művész – mindent tudott. Azt viszont csak remélhette, bár hitehagyottan, hogy a Rudas László utcából újra a Podmaniczky bárók utcája lesz. Hogy „földaraboló­dik” Lenin, és újra lesz Erzsébet és Teréz körút. Rajk, Sallai, Fürst is a jellemzően amnéziás emlékezés homályába vesznek. Zsigereiben érezhette, csak a föltámadás pillanatát nem lett volna képes megha­tározni, ahogyan egyikünk sem. Nem ártana ezt a térképet újra kiadni, mai utcanevekkel. Mert szép. És ami szép – igaz. Ha úgy szép, mint Kosztolányinál: „Jaj, minden oly szép, még a csunya is, / a fájdalom, a koldus gúnya is, / jaj, hadd mutassam e kis templomot, / mely déli tűzben csöndesen lobog. / Imádkozó lány, száján néma sóhaj, / mint mé­lyen-alvó, ferde szemgolyóval, / vakok meresztik égre szemüket, / Isten felé fülel egy agg süket.” Mácsainál ilyen a szépség. Az igazság. Ki­mondani a kimondhatatlant. A magyar festészet egyik legszebb koloritjával. Szabó György minden igényt kielégítő portrét rajzol úgy, hogy Mácsaitól is idéz, s igy szintetizál. Saját szövege normál betűkből áll, míg a művész mondatai kurziváltak. „Semmi sem kerüli el a fi­gyelmét. A szerkezet után a színek analízise jön, s megannyi más, hogy végkövetkeztetésében eljusson ahhoz az összegzéshez, mely saját ars poeticáját is rejti.” Mácsai tehát így összegez: „Hiszen a csoda titka az, hogy »együtt hat szín és a vonal«, a folt és a rajz, áb­rázolás és absztrakció, boncoló elemzés és nagyvonalú összefoglalás. Meleg, emberi érzelmek és szigorúan absztraháló kompozíció – egyszerre, együtt a képen. Pillanatfelvétel és örök igazságok egyszerre. Botanikai ábra, mesekönyv, időjárás-jelentés, divattörténet, zoológia – és mégis festészet: szín, vonal, tónusok, valőrök gyönyöre. Mindez: együtt. Ez hiányzik a mi korunk művészetéből” – írja, s letűnt, nagy korok festészetéhez tér vissza, amikor folytatja: „ezért zarándokolunk ezek­hez a képekhez évről évre a fájdalmas kérdéssel: miért is nem lehet ma így festeni? Miért nem lehetséges ma univerzális festészet?” Lehetsé­ges, mert csak rá kell pillantanunk Infánsnő című elbűvölő festményére. Díszes kapualj. És hiába a stilizáltan vakolathiányos hátsó traktus a kanyarodó cselédlépcsővel, az egész megemelkedik, elhagyja mai, buda­pesti terünket és összeolvad a barokkosan dús ruházatú nőalakkal, s így az egész kép szürrealizálva szublimál. Hogy mégis itt járunk, ma, csak a finom női kéz alatt ágaskodó zöld kuka jelzi, oldalán a 17-es szám hanyagul odafestve; mindkét számjegyből csorog alá a fehér festék párhuzamos csíkokban, mint vágott sebből a vér. Mácsai szublimációi József Attilára rímelnek. „Csönd, – lomhán szinte lábrakap / s mászik a súroló kefe; / fölötte egy kis faldarab / azon tűnődik, hulljon-e.” Mácsai István József Attila „metagenetikai rokona”. Szürrealizmusá­ban is. Hatalmas hím oroszlán sétál a gangon. Az oroszlán, 1961-ból. Legemblematikusabb képén – Háború, 1961, olaj, farostlemez, 70×105 cm – a szétbombázott szobában a lezuhant falióra méretével azonos vöröses macska lép óvatosan a Révai Nagylexikon 12., Kontur–Lovas kötetére. Jobb szemére láthatólag – vak. Az egyetlen élet a képen. Családi fo­tók, levelek közt. A háttérben szürke, hegyes homlokzatromok. Mintha a New York-i World Trade Center állva maradt geometriáját előlegezte volna meg a művész. Negyven évvel korábban!

A magány is József Attilával rokonítja. A zseniális Pesti halál 1978-ból a csomagolópapírral letakart női holttest végleges magányát ábrázolja, a test eltűnését a világból. Pedig a corpus valódi, még ott van, látjuk mindannyian, de ő, aki fekszik, nincs többé. Deszakrali­zációban ott dereng az Isten. Ami megmaradt, míg szét nem hordják, ki nem hajítják, ha vannak rokonok egyáltalán, az a hastájon nyugvó kézi­táska. Annak tartalma. Hogy létezett, élt egy asszony. Hasonlóan szív­szorító Az ajtó 1977-ből. Ahogy áll magában, kerete fogságában. A mo­dern táj szemetes síkjában. Talán a Pesti halál asszonya pont ezen az ajtón lép át az isteni dimenzióba…

Magányosan kéklik A roncs, 1977-ből. Márkája immár meghatározhatatlan. Az ég csíkja a háttérben kifakult rózsaszín, alatta hegyvonulat kékes csíkja didereg, még közelebb művelt szántóföld barnája, és zöld, zöld mindenütt, gazosan magyar, a senkiföldje, benne az autó kasznija, kibelezve, néhol már belemart a rozsda. A tárgy magánya. A holttest mint biológiai-kémiai szennyezés, ha otthagyják a járdán. A roncsból kiszabadult szervetlen kémia a talajvízig hatol és öl. Mindkét test majd valahol újrahasznosul. Az egyikből a lélek szállt el, a másikból az erő. És a magány egyik stációja lehet akár a Coca-Cola című hiperrealista kép is, 1995-ből. Mácsai úgy naturalizál, hogy a szemét is megnemesedik, és mély magányba süpped. A járdaszegély itt nem a megszokott budapesti csiszolt gránit, hanem a szegényesebb, rusztikusra faragott-darabolt hasábokból rendeződik. A képen a fuga is tiszta, és az összegyűrt kólásdoboz árvasága piroslik. Madártoll, csikkek, elszáradt falevelek szimbiózisa. Nem ilyen a járdaszegély és az úttest találkozása a mai Budapesten. Elviselhetetlenül mocsko­sabb. Mácsainál még a szemét is szublimálódik. A mély magány csúcs­pontja ebben a festészetben a közönséges konyhai falikút szifonjához kikötött baromfi. A csirke 1960-ból lehajtja ugyan a fejét, de buta állat lévén nem érzi, nem tudja, hogy a jobb lábára kötözött fekete madzag azért nem engedi őt többé futkározni, csipegetni, mert rövid időn belül elvágják a nyakát. Talán épp egy kilakkozott körmű, porcelántiszta női kéz. Még kevéske vérét is megsüthetik! Anyámnál láttam ezt a végtelen magárahagyottságot. Ezt a siralomházat, az akkori Sziget, későbbi Radnóti utcában a fürdőszoba testesítette meg. Ott volt kikötve a csirke, az állókád vécéhez legközelebb eső lábá­hoz. Hogy ki volt az ítélet-végrehajtó, sohasem tudtam meg. Bár a nagy­mama állandóan hangoztatta, hogy igazi háziasszonynak az ilyesmi meg sem kottyan. Anyám úrinő volt, mégis szeretett volna igazi asszony­nak, anyának is látszani. Kosztolányi is fölrémlik a messzi múltból. Az Édes Anna. A cselédlány, aki mindent vállalt. „Csak egyet nem tu­dott vállalni, a csirkék megölését. Ilyenkor Etelért szaladt föl, le­hívta, hogy ő hajtsa végre a konyha e mindennapos, izgalmas gyilkos­ságát. Az öreg cseléd kedélyesen fölnyalábolta a kiszemelt áldozatokat, a vízvezeték kiöntőjéhez, s ott egy ügyes mozdulattal kitekerte a nya­kukat, és elmetszette a nagy konyhakéssel, úgyhogy a vér felfröccsent a könyökéig, és sokszor az arcát is bemocskolta. Anna elfordult. Vizy­né sem bírta végignézni. Elismerte, hogy szükséges, de mindig kérdezgette Etelt, hogy tud ilyesmit megcsinálni. Az kacagva mondta, hogy aminek meg kell lenni, annak meg kell lenni.”

Mácsainál éppígy megtörténnek a dolgok. Barátja, legnagyobb élő karikaturistánk, Kaján Tibor a festőt rajzolja meg mint csirkét, lába kikötve, a spárga vége fölfelé szalad, és a Vendégkönyv 1978 vastag kötetének lapjai tartják fogva. A szemüveges, kopaszodó Má­csai nem búslakodik a rajzon, mert előtte festőállvány, karjai helyett szárnyak nőttek, de jobb szárnyának vége ecsetet tart. Mindhalálig. Pedig sorsa, mint mindannyiunké. Jó esetben nem húzza meg semmiféle Etel torkunkon a kést.

Fiáról, Mácsai Pál színművészről olyan képet festett 1983-ban, hogy szebb tartással és tekintettel talán maga Szmoktunovszkij sem rendelkezett. 1973-ban festett Jani című képén másik fia ül félol­dalt egy széken, a fotórealizmus halálos pontosságával finom kezekkel klarinétot tart. Zenetörténész és hangszer-restaurátor lett belőle.

Pesti utca, 1961-ből. Fotórealizmusa itt is stilizált. Az utca túlságosan tiszta, ami nem az utcaseprőnek köszönhető, aki a bal oldalon a legszélső alak. Valaki telefonál, három fiatal beszélget, két falusi asszony takarókba csavarva egymással szemben. Minden mozog és mégis áll. De nem beállítottan! Kortársa, a másik nagy és immáron halhatatlan Csernus Tibor – együtt láthatóak az albumban egy fényképen – Lányok farmernadrágban az utcán című képe csupa dinamika, teljesen más, mint Mácsaié, valódi fotó, ha nem tudnánk, hogy festmény, albumban látva azonnal rábólintanánk, hogy igen, ez egy színes fény­kép, jól „elkapva”. Hozzátéve persze, hogy eszelős mesterségbeli tu­dással. Mácsai képe idealizált idillium. (Ma már nem így festené meg ezt az utcaképet.) A művész képein mindig ott lappang a derű. Még 1961­-ben is, két évvel a nagy amnesztia előtt. Mintegy megelőlegezve, hogy 1989-ben kikiáltják a harmadik Magyar Köztársaságot. Mácsai is klasszikus. 2005. szeptember 16-án lépett az öröklétbe. Most éppen Kosztolányit dúdolja halkan. „Rímet reád még! Színt, mely életemre / odafest!” Nem tudom, temetésén gondolt-e valaki is az utolsó sorra? „Ha meghalok, mondjátok síromnál: / Budapest.” A város festője volt. Budapesté. Melyen ott ragyog virtuális ujjnyoma. Képein pedig az Istené.