Belcampo

 

Bejegyzés egy orvos naplójából

 

A dolgozószobámban ültem, és épp az öngyilkosságról mint szexuális devianciáról szóló munkámmal foglalatoskodtam, amikor a cselédlány jelentette, hogy valaki vár rám az ajtónál. Nem merte őt beengedni, hisz már olyan késő volt.

Előrementem hát én magam, és a várakozó férfiban régi barátomra ismertem, akivel annak idején sok kellemes dolgot átéltünk, viszont már vagy egy éve nem is láttuk egymást. Most pedig ott térdelt a járdán, és felmosolygott rám. Kezet ráztunk, majd így szóltam: – Kerülj beljebb, és hagyd el a gyermeteg tréfát, én már komolyabb ember lettem ennél.

Erre így felelt: – Nem tudom abbahagyni – és azzal megfordult. Csak ekkor vettem észre, hogy minden végtagja hiányzott.

Meg kellett kapaszkodnom a falban, nehogy összeessek. Durva álomként hatott rám ez az egész.

De hisz épp most fogtam kezet vele, villant át az agyamon, és ettől újra magamhoz tértem. Valóban, egy tagja még megvolt, egy utolsó kar ott csüngött magányosan a szétzilált törzsön.

Barátom észrevette megrendülésem, és feszélyezetten kérdezte: – Azért bemehetnék? Bocsásd meg a… kinézetem. – Bólintottam. Gyorsan végighaladt a folyosón, mint valami gyermekjáték, melyet még nem tettek tönkre teljesen.

Olyan furcsa érzéssel zártam kulcsra az ajtót, mintha valójában meg sem tettem volna. Mire beértem a dolgozószobámba, ő már felmászott egy fotelbe, amit régebbről ismert. Nagy nehezen megkínáltam szivarral, de csak ismét rám mosolygott, majd így szólt: – Ne félj tőlem, én még a régi vagyok.

Egy ideig meg sem szólaltunk, aztán végül belekezdett a történetébe.

Egészen egyszerű módon tettem meg a felfedezést arról, amit még senki sem tud.

Így történt az eset.

– Minden reggel fát vágtam, hogy befűtsek a kályhába és a tűzhelybe. Kicsit kényelmetlen ugyan, de hát a gyújtós drága dolog, és faszénből sincs sok. Körülbelül egy éve, hogy aprítás közben levágtam a bal mutatóujjam. Gyorsan bekötöztem a kezem, mert erősen vérzett; az ujjam meg ott feküdt a fadarabok között, és rám mutatott, mintha szememre vetné az ügyetlenségem. Először hozzá sem mertem nyúlni, de idővel megembereltem magam, és megfogtam.

Nem mozdult.

Mit kezdhettem volna vele? Tartsam meg? Vagy ássam el? Hajítsam ki az ablakon? Vagy adjam a macskának? Fogalmam sem volt, és ma sem tudom, hogyan jutottam arra az elhatározásra, amit végül megcselekedtem.

Bármi is volt ez, intuíció vagy isteni sugallat, a felaprított fával befűtöttem a tűzhelyet, és a serpenyőben kisütöttem az ujjam egy kis vajon. Mire megettem, megtörtént a felfedezés; a felfedezés, hogy nincs ahhoz hasonló élvezet a Földön, mint megenni a saját húsod.

Minden élvezetet kipróbáltam már, ami ember számára csak lehetséges, de ez ezerszeresen túltesz mindenen. Aki még sosem próbálta, nem tudhatja, mi az élet igazán. Új, ismeretlen nyelvre lenne szükség, hogy nagyjából megfogalmazhassam, milyen érzés. Először úgy érzed, mintha egy csodálatos szivárvány lenne a gyomrodban, aztán szép lassan szétterjed a gyönyör, és örömben tobzódó karnevál bontakozik ki a tested minden szegletében.

Gondolom, el tudod képzelni, hogy ezután már egy pillanatig sem volt nyugovásom. Ott mászkáltam négy ízletes végtaggal, amiket gond nélkül tudnék nélkülözni, míg belülről elemésztett a lázas éhség saját húsom iránt. Persze nem becsültem alá az értéküket, pontosan tudtam, hogy lábak nélkül nem fogok tudni járni, hogy mindenki megijed majd tőlem, még a legjobb barátaim is, sőt nem is fognak emberszámba venni, és csak valami különös, hátborzongató állatnak néznek majd. Tisztában voltam azzal is, hogy így soha nem juthatok nőhöz, és mégis, mégis meghoztam ezt az áldozatot. Ne gondold, hogy megőrültem vagy hülye vagyok; ezt senki nem érti, és senki sem meri kipróbálni, hisz ekkora áldozat nem is létezik, a saját feleségedért vagy gyermekedért sem tennéd meg, csakis azért, hogy úgy élhess, ahogy eddig soha senki előtted nem élt, és ezután sem fog soha.

Eleinte óvatos voltam, mindig csak egy kis darabot, épp egy étkezésre elegendőt fogyasztottam el, de olyan gyorsan, amennyire csak lehet, mert amint hozzáfogsz, minden fájdalmad elpárolog. Viszont ahogy egyre torzabbá vált a testem, úgy nőtt bennem a közöny, és egyszer valódi lakomát csaptam az egész jobb lábamból. Épp a születésnapomon.

Aztán elkezdtem takarékoskodni, amint feltűnt, mennyire fogy a készlet. Szinte mindent kipróbáltam. Próbálkoztam mesterségesen elefántkórt előidézni magamon, megkíséreltem vadhúst telepíteni a testem több részén, sikertelenül. Persze túl szép az egész, hogy hosszú ideig tartson. Ez lehet hát a vége. Mit kezdek majd magammal, ha nemsokára mindenem elfogy? Folyamatosan csak eszeveszetten sajnálkoznék, hogy miért nincs egy műfejem, amivel megehetném az igazit.

Az egyetlen dolog, ami most még az élethez köt, ő itt – ezzel a maradék karjára mutatott –, egyedül viszont nem tudom eltávolítani. Ezért jöttem hozzád.

Hosszas vonakodás után végül nem tagadtam meg tőle az orvosi kezelést.

 

1937

 

Elődök

 

Senki sem állíthatja, hogy tízezer év múlva ugyanaz lesz a dolgok állása a Földön, mint most, és nincs az az ember, akit ne kínozna a kíváncsiság, mit is zár el olyan kíméletlenül előlünk saját halálunk. Épp ezért leljük benne örömünket, ha olyan területekre vethetünk egy-egy pillantást, amelyeket még nem művelt meg a valóság.

 

Ha az ember bolygók nyüzsgő hadára szegezi a tekintetét, és teljesen átadja magát a legcsodálatosabb színekben csillogó, legfelemelőbb hangokon lágyan ringatózó és legkülönfélébb lényekkel benépesített milliónyi égitest igéző bűvöletének, könnyen megeshet, hogy a nézelődőt hirtelen egy kis, összegömbölyödött sünhöz hasonló bolygó közeledése zavarja meg. Ez csodás színek helyett hamuszürke rétegbe burkolózik, napos és árnyékos oldalán egyaránt sötét van, és felemelő hangok helyett állandó, fülsüketítő robaj kíséri.

Ez a mi Földünk. A sün tüskéi valójában gyárak megszámlálhatatlan mennyiségű kéménye, a szürke réteg a füst, amit ezek okádnak magukból, a robaj pedig kalapácsok szüntelen zakatolása és kürtök sivító zaja. Szűnni nem akaró, mindent beterítő, erőteljes zúgás veszi körül, s mindezt mégis alig hallják meg, akik a bolygó felszínén vannak: az emberek. De hát hogy is lehetséges ez?

Az ezernyi összezsúfolt kéményszár között néhol délceg, üres cső tolakszik előre. Magasan kiemelkedik a többi közül, és büszkén meredez gyára tetején, mint toll a kalapon. Nem csoda, hiszen ezekben a gyárakban csinálják az embert magát; minden nyüzsgő, beszélő és táplálkozó ember itt készül; az egyetlen dolog, amire ezek képtelenek, a halál. A halál fogalma már időtlen idők óta eltűnt a föld színéről. Az emberek ugyan elromlanak, de a hulladékot újrahasznosítják újabb emberek gyártásánál.

Persze jó időbe telt, mire idáig eljutott a dolog, a fejlődéstörténet számos érdekes oldallal szolgál. Az első alkalom hatalmas világszenzáció volt: mesterséges ember! Kizárólag tudósok mehettek a közelébe, és úgy bántak vele, mint fiatal házasok elsőszülött gyermekükkel.

Ha tüsszentett, másnap minden újság főcímben hirdette: a műember tüsszentett; ha korán ébredt, ott állt a jelentés: ma reggel hétkor a műembernek felpattantak a szemei, így tehát egy ideig az egész emberiség kiskedvencként kezelte. De a dolog nem állt meg ennyiben. A kísérlet ismételten sikerrel járt, hamarosan kettős, hármas és többes ikreket hoztak létre, egy egész sornyi embert, mintha csokimikulások lennének egy hosszú polcon. Aztán munkába állították őket. Az emberiség pedig el volt ragadtatva.

És láss csodát, hamarosan kiderült, hogy a rájuk bízott feladatot kitűnően végezték el, sokkal precízebben és szorgalmasabban, mint azt valaha is tette volna egy született ember. Csak úgy záporoztak a megrendelések mindenfelől. Sokakat kirúgtak a munkahelyükről, akik eddig éveken át a lehető legjobban és legmegbízhatóbban végezték a kötelességüket, az elragadtatást pedig felváltotta a félelem és az éhség.

Főleg vallási berkekből érkezett ekkor számos komoly kifogás.

A nagyipar persze védelmébe vette a derék munkásokat, és mire belátták, milyen végzetszerű hatással van ez a régi fajra, már túl késő volt. Az új emberek addigra szervezetbe tömörültek, és saját gyárak voltak birtokukban, ahol tovább sokszorosíthatták magukat. Erre a dühödt harc időszaka következett, hol fegyverrel, hol élelmiszerrel, majd megint csak megvetéssel, addig-addig, hogy a született embereknek kicsúszott a talaj a lábuk alól, minden téren visszaszorították őket a hajthatatlan futószalag-emberek. Egyre csökkent a számuk, egyre gondterhesebb lett a létük, társadalmi szempontból pedig páriákká alacsonyodtak.

Mégis akadtak, akik konokul kitartottak a szaporodás régi módja mellett, és erről nem voltak hajlandóak lemondani, amíg az állam szigorú tiltó és büntető rendelkezéseket nem léptetett életbe, és ezzel véget vetett ennek a primitív és erkölcstelen eljárásnak. Azóta még hírét se hallani.

Mostanra mindez már régóta egy mondavilág részét képezi, és a nyüzsgő millióknak fel sem merül a gondolataiban. Kizárólag megszokásból és a változatosság kedvéért gyártanak még mindig férfi és női példányokat, ha már így alakult, mellékesen pedig megkönnyíti a felismerést. Egyébként az utóbbi időben egy német cég egyenember gyártásával kezdett foglalkozni. Az eredmények meglehetősen jók, és már kész a szabadalom is. Ezek az emberek jóval nagyobb koncentráció kifejtésére képesek, és nagyon lelkiismeretesen dolgoznak, bár kevesebb örömüket lelik benne. Sok bélyeggyűjtő található köztük.

Az imént azt állítottam, hogy a nemek különbsége megkönnyíti a felismerést. Ezeknél az embereknél erre egy sajátságos lehetőség adódik. Minden embernek egyéni arcot és alkatot adni lehetetlen, főleg egy valamelyest intenzív termelés mellett. Lehetetlen és emellett nem kívánatos, hiszen a tapasztalat azt mutatja, hogy az arc vagy alkat bármely eltérése más és más következményeket von maga után. Ezért lettek az arcok minden országban hivatalosan rögzítve, melyek eredeti formái a párizsi nemzetközi archivatal mintáin alapulnak. Azt pedig mindenki dicséretes intézménynek tartja, hogy így mindenki felsőbb akaratból kapja az arcát, a gyakorlatban ugyanis ezeknek az arcoknak semmiféle jelentősége nincsen. Ezzel az öt-tíz hivatalos arccal viszont nem lehet kijönni a hétköznapi életben, mivel hatalmas igény alakult ki a felismerésre. Ezért adtak ki egy rendeletet, miszerint mindenki köteles álarcot hordani, amikor embertársai előtt mutatkozik, ezúton lehetővé téve a világ számára az egyes individuumok megkülönböztetését a másiktól. Ez pedig igen helyes cselekedet, mert így legalább mondhatja az ember: szervusz, János vagy üdv, Péter.

Van viszont egy napja az évnek, amikor nem mondhatjuk: szervusz, János vagy üdv, Péter, ez pedig a farsang. Ilyenkor mindenki leveszi az álarcát, és saját arcával, felismerhetetlenül járkál, aztán pedig a bálon, amelyet este járnak, és amelyen az egész nép részt vesz, mindenki olyan dolgokat enged meg magának, amiket csakis egy ismeretlen tehet.

Most is épp ilyen ünnepnap van. A kémények nem füstölnek, a gyártás szünetel, a gépek robajának helyét viszont átveszi a hangszerek hangja, ami a fénnyel elárasztott termeket izgatottságba meríti. Üresek az utcák, bár nem teljesen üresek. Illetve egy utca nem üres. A sötét gyárkémény tövében egy fiú és egy lány gubbaszt. Találkoztak a kihalt utcán, és leültek egymás mellé.

– Miért nem vagy a bálon? – kérdi a fiú.

– Nem mertem odamenni, mert nem tudtam levenni az álarcom – feleli a lány.

A fiú egy rántással meglazítja a lány ruháját a nyakánál, tekintete a lány bal lapockájára fúródik. A lány megijed, és sírni kezd. Erre azt mondja a fiú: – Figyelj, én sem tudtam levenni az álarcom, viszont be mertem menni a bálra, és abban a pillanatban, ahogy beléptem a terembe, körülvettek és rám kiáltottak, hogy vegyem le a maszkot. Azt feleltem, nem tudom levenni, mert nem hordok maszkot. Ezért lerángatták a ruhám, és megvizsgálták a bal lapockám, aztán összevissza lökdöstek, és azt üvöltötték: „A jelzés, hol a gyári jelzésed?” Azt válaszoltam, nincs ilyenem, erre fattyúnak neveztek, kérdezték, nem szégyellem-e magam, és végül kizavartak a bálteremből. Pedig én pontosan tudom, hogy nem egy gyárból származom, hanem anyától.

– Mi az, hogy anya? – kérdezte a lány, könnyei közepette.

– Tudod, az anya is egy gyár, csak egészen másféle. Ő hazaviszi a munkát. Te is anyától származol, látom rajtad. Én először büszke voltam rá, amikor még egész kicsi voltam, de a többiek féltek tőlem miatta, és olyan megvetéssel néztek rám, hogy végül elszöktem az anyámtól. Akkor legalább nyugton hagytak, most meg itt van ez…

A lány is felsóhajtott, majd puha kezével lágyan megérintette a fiú bal lapockáját.

 

Aztán, amikor véget ért az éjszaka, mindketten ó, de boldogok voltak, hogy nem gyárból származnak.

 

1958

 

 

 

 

 

Belcampo (1902–1990)

 

Herman Pieter Schönfeld Wichers írói álneve, melyet E.T.A. Hoffmann Az ördög bájitala című művéből kölcsönzött, ahol a fodrász Pietro Belcampót az irigyei egyszerűen Peter Schönfeldnek nevezik. Természetesen a név tükörfordításáról van szó.

Miután portréfestőként keresztülutazta Európát (közel tíz éven át), Amszterdamban egyetemi tanulmányokat végzett, 1939-ben a jogtudományok, 1950-ben az orvostudományok doktora lett. Később iskolaorvosként helyezkedett el Groningenben.

14 évesen kezdett írni, első jelentősebb műveit magánkiadásban jelentette meg, mert a kiadók elutasították.

Belcampo a holland tudományos-fantasztikus irodalom talán egyetlen kiemelkedő alakja.

Elbeszélései mindig könnyen beazonosíthatóan, valósághűen kezdődnek, majd hirtelen bekövetkezik egy meglepő fordulat, amellyel fantasztikus, bizarr, néhol démonian halálos hangnemre vált át. Az átlagos rendkívülivé válik, a szokatlan pedig általánossá lesz. Első művei diákosan humorosak, később filozofikusabb irányba tendálnak.

 

Irodalmi elismerései:

Marianne Philips-díj 1956 (életműdíj)

a Stichting Kunstenaarsverzet 1942–1945 (Írói Ellenállás Alapítvány) díja 1959 (prózai munkáiért)

Hendrik de Vries-díj 1960 (életműdíj)

Tollens-díj 1983 (életműdíj)

 

 

 

 

 

J. M. A. Biesheuvel

 

Velence

 

Az utazás igazán kellemes volt, a gépem a Marco Polo reptéren szállt le. Innen vaporettóval hajtattam be a városba, aztán átszálltam egy gondolába, épp ott, ahol a Canal Grande elkezdődik, a vizén lebegő, legalább húsz utassal telezsúfolt motorcsónak pedig véget ér. A ház, amit kerestem, a város közepén áll, igazából kisebb palotának is nevezhetném. Távoli rokonokat látogattam meg itt; minket ­Biesheuvelnek hívnak, őket Donizettinek. A tizenhatodik században élt két testvér az Alpokban, Heinrich és Thorwald Grümeli; egyikük Itáliába költözött, másikuk Hollandba, hát ennyi a történet röviden. Heinrich Grümeli anyai ági nagyapám egyik dédapja volt. Miközben lavíroztunk előre a gondolával, majd’ kinéztem a szemem, megcsodáltam a piacot, az embereket a házakban, a halárusokat, a turistákat a teraszokon és a víznél. Gyönyörű város, sehol egy autó! A gondolás kikötött, majd így szólt: „Megérkeztünk, uram.” Rám nézett, majd hozzátette: „Kétezer líra lesz.” Fizetés közben hegyezni kezdtem a fülem, mert bizonyos hangokból úgy tűnt, mintha egy kórházhoz vagy valami kínzókamrához érkeztünk volna. Egy idős férfi ordítása és sóhajtozása hallatszott, egy nő pedig folyamatosan sikított, rikácsolt és krákogott. Kiszálltam a vízparti stégre. Tetszetős épület. A stéget tizenhat darab tizenhetedik századi boltív választja el a víztől. Már a gondolából láttam, hogy a ház ötemeletes. Az időjárás gyönyörű volt, az énekesmadarak pedig igazán kitettek magukért, hogy szórakoztassanak. A stégen volt elhelyezve az öt kalitka, amikben a madarak körbeugráltak. Barátságos és vidám hangjuk volt, mégsem tudták elnyomni az öregember és a nő nyöszörgését. Utána kiáltottam a gondolásnak, és megkérdeztem, hogy valóban jó helyre hozott-e. „Famiglia Donizetti! – kiáltotta vissza. – Si!” Egy kis ideig még ácsorogtam a stégen, és elgondolkodtam, vajon körülnézzek-e a városban, vagy inkább forduljak vissza és menjek haza, hisz ez itt egy őrültekháza. Mi a fene történik itt, hogy így kell ordítani meg sikítani? Zavarodottságom a csúcspontra hágott. Végül mégis beléptem a házba. A zajok a pincéből jöttek, úgyhogy lementem a síkos lépcsőn, és egy teremben találtam magam, közepén biliárdasztallal. Ez a helyiség egészen biztosan a vízszint alatt volt, ezért egyáltalán nem látszott, hol érik az asztal lábai a talajt, a padlón ugyanis vagy tíz centiméter magasan állt a víz, én pedig mezítláb voltam. A zöld posztón egy idős férfi feküdt teljesen meztelenül, még egy takaróval vagy lepedővel sem volt betakarva. Hosszú szakálla volt és mélyen ülő szemei. És hatalmas hasa. Ököllel ütötte-verte a mellkasát meg a hasát, és közben nyöszörgött és azt ordibálta: „Kegyelmezz, Istenem! Meghalok. Micsoda fájdalom… rettenetesen fáj a májam, a szívem, a tüdőm, ah!” Aztán rám pillantott, majd átüvöltött az alacsony helyiségen: „Az Istenért! Meghalok, Istenem, micsoda fájdalom, megdöglök, mint egy kutya!” Megint rám nézett, körbe-körbeforgatta a hüvelykujjait, igen, malmozni kezdett az ujjaival, majd odasúgta nekem: „Meghalok, takarodj innét, hagyj békében meghalni!” „Kér valami ételt vagy egy kis bort?” – kérdeztem. „Nem kell semmi – suttogta –, menj csak fel, de mondd, ki vagy te egyáltalán? Te vagy az, Giulio, te vagy az, testvérem? És hogyhogy lejöttél megnézni?” „Már a gondolában hallottam, hogy ordít – feleltem –, azért jöttem ide.” „Menj csak el – utasított –, ahogy a többiek!” Aztán rettenetes siránkozás következett, úgyhogy átmentem egy másik helyiségbe, még mindig mezítláb, ahol egy nő nyilvánvalóan nagy szülési fájdalmak közepette feküdt az ágyban. „Ó, Istenem! – üvöltötte. – Belehalok a fájdalomba, harántfekvéses a gyerek.” A gyerek egyik lába és kis keze már ott kalimpált a nő combjai között. Rá akartam ülni a hasára, hogy segítsek nyomni, de ő dadogva rám szólt: „Menj innen, mit keresel itt egyáltalán!” Felmentem a lépcsőn, míg a ház normális lakás-részébe nem értem. Egy könyvekkel teli teremben két férfit vettem észre, fotelben ülve. Azt hittem, olvasnak, de amint a közelükbe értem, feltűnt, hogy mindkettő alszik. Ráadásul igen mélyen aludtak, fel sem bírtam ébreszteni őket. A szomszédos szobában, a nappaliban pedig anya és lánya ült egymással szemben az asztalnál, fölöttük a falon egy pompás festmény lógott, Firenze látképe a dombokról. Ők is álomba merültek kötögetés közben, nem kopogott a kezükben a tű, a mellkasuk nyugodtan hullámzott fel-alá, mint szép álmok védtelen álmodóinak, ágyukban fekve. Egy mellékszobában egy orvostanhallgatót pillantottam meg, egy csontváz mellett ült, és, a többiekhez hasonlóan, aludt. A könyvszekrényén felfedeztem az összes nagy író műveit, amit a tizenkilencedik század csak termett, legyen az akár orosz, francia, angol vagy olasz földön. A medikus előtti nagy asztalon legalább negyven orvosi témájú kézikönyv hevert. Fel akartam ébreszteni, és emlékeztetni a kötelességére, hiszen a pincében végül is a halálán volt egy idős férfi, fájdalomcsillapító morfium vagy ópium nélkül, mellette pedig már vajúdott egy fiatal nő. Nem sikerült felébresztenem. Még több lépcsőt másztam meg, és egy szobába érkeztem, ahol három kisfiú egy játék vasutat ült körül. A vonat csak ment körbe-körbe, a sorompók lecsukódtak és felemelkedtek, egy jelzőőr állandóan integetett, ahányszor csak a vonat elhaladt mellette, szóval nagyszerű szerkezet volt az egész. A gyerekek aludtak, bóbiskoltak, és őket sem tudtam felébreszteni. Átmentem tehát egy másik szobába. Ez egy óriási hálószoba volt, a sarokban baldachinos ággyal. Félrehúztam a szúnyoghálót, és egy gyönyörű lányt pillantottam meg. A lányon egy körülbelül húszéves, jóképű fiú feküdt. A lánynak hosszú, barna, hullámos haja volt, a fiúnak pedig nagyon hosszú szempillái és fekete haja. A háta olyan szépen fehérlett, mint egy márványszobor mellkasa. Nyilván szerelmeskedés közben zuhantak álomba. A konyhába érve rátaláltam a szakácsra, amint edényei mellett elszenderült, és már a tűzhelyben sem pislákolt a láng. Ennyi mindenen mentem keresztül, pedig még csak délelőtt tizenegy óra volt! Ezt a házat elvarázsolták. Elindultam a padlás felé, valahol csak újra kell kezdődnie az életnek! Még a padláson is hallatszott a halálhörgés meg az ordítás, egészen a pince mélyéből. A víz vitte a hangot, a pince nyitott ablakain kiszűrődő zaj visszaverődött a szemközti házak falairól. Két hörgés között felharsant a szülő nő rikácsolása: „Nem megy! – kiabálta- – Meghalok a gyerekemmel együtt, Istenem, irgalmazz…” Majd könyörgő hangon kántálni kezdte a Miatyánkot. A vízen pedig gőzhajók és gondolák úsztak el a ház mellett, néha egy-egy turista ujjal mutogatott felé, de más semmi nem történt. Én egy kis tetőablak előtt álltam, végigfürkésztem a padlást, és egy nagy fekete bársonyfüggönyt vettem észre, ami a tetőgerinctől egészen a padlóig ért. Valami festményféle volt felerősítve a bársonydarabra, de a sötétben nem tudtam rögtön kivenni, mit ábrázol. Viszont nagyon is jól láttam a fehér koporsót a földön. Megijedtem. Drága koporsó volt, a teteje márványból, a fán pedig a legdíszesebb rézberakás csillogott. Közvetlenül a koporsó mellett álltam, és észrevettem, hogy az a festmény valójában nem is tájkép, hanem inkább valami írás. Az üveg mögött, a hímzett szöveten a következő szöveg volt olvasható: „Memento mori.” Kihúztam magam, minden bátorságomra szükség volt, hogy felnyissam a koporsó fedelét. Ezt meg is tettem. A koporsóban nem volt holttest, az alján viszont vagy harminc fénykép hevert. Az egyiket a kezembe vettem, egy gondola volt rajta a vízen. Fentről lett lefényképezve. A gondolában egy emberi test feküdt, fehér lepedőbe bugyolálva. Épp most viszik el, vagy ellenkezőleg, most hozták ide. Felfoghatatlan volt az egész, amit itt átéltem. Megnéztem még egy fotót: egy félmeztelen nő áll egy asztal előtt, karjában egy újszülött gyermek. Ezt a képet is visszatettem a koporsóba. Leguggoltam, és azt vettem észre, hogy az összes fénykép a koporsó alján egyforma, körülbelül fele-fele arányban. Vagy egy halott látszik rajtuk, amint egy gondolával elszállítják, vagy egy büszke nő egy gyerekkel a karján. Kivert a víz, és visszacsuktam a koporsó fedelét. Lefutottam a lépcsőn, ki az utcára. Majd’ egy órát mászkáltam a városban, aztán visszaértem a házhoz, épp szemben álltam vele, a csatorna túlpartján. Körülbelül nyolc méter szélesen folyik itt a víz. Egyszer csak egy csónak érkezett, és kikötött a kis hotel konyhájánál, az alvókkal, krákogással, nyögdécseléssel és imádkozással teli ház szomszédságában. „Meghalok! – hallottam megint az öreget. – Ó, micsoda fájdalom!” Erre aztán felharsant a nő hangja is: „Ave Maria, gratia plena… Jézus Krisztus, haránt fekszik a gyerek, micsoda fájdalom!” A férfi, aki az imént kötött ki, nem is törődött a nyöszörgéssel, csak a hotel szakácsát szólította, és néha motyogott neki valamit: „Van két frissen füstölt lazacom Finnországból, méltányos áron, meg bagdadi bő levű narancsom, sőt, van egy fél disznóm is a kontinensről, szárított, sózott hús, szinte ingyen adom…” A férfi érvei közé beékelődtek a haldokló és a vajúdó rettenetes kiáltásai. Visszamentem a városba, és csak este nyolckor próbáltam megint szerencsét a háznál, mikor már egy kicsit sötétedett. Akkorra mindenki ébren volt, és igen barátságos fogadtatásban volt részem. „Hosszú az út Hollandiából idáig – jegyezte meg a nénikém –, nem volt semmi problémád?” Meséltem neki az utazásról, aztán egyszer csak zajokat hallottam a víz felől. Kinéztem az ablakon, és azt vettem észre, hogy egy gondolás fehér lepedőbe bugyolált holttestet fektet a csónakjába. Rögtön el is akart evezni, de a bácsikám leszólt neki. A gondolás zavarodottan nézett felfelé. Bácsikám lefényképezte a csónakot a gondolással meg a lepedőbe csavart halottal. Ekkor nagy örömujjongás harsant fel. „Fiú lett!” – kiáltotta néhány férfi, aztán belépett a szobába egy nő, a nő, akit a pincében láttam. Egy bájos kisbabát tartott a karjaiban. Bácsikám lefényképezte.

Jó félórát meséltem a család többi tagjáról Hollandiában, majd megkérdeztem, ők hányan vannak itt, Olaszországban. Végül belefogtunk a vacsorába. Az étel fenséges volt, és sok habzóbor meg vadpecsenye került terítékre. Vacsora után a könyvtárba mentünk a bácsikámmal, és elmeséltem neki, miket tapasztaltam, majd megkértem, magyarázza el nekem, mit akart jelenteni ez az egész. „Sokat, nagyon sokat kell még tanulnod – felelte a bácsikám. – Menj csak, feküdj le, fáradt lehetsz. És erről többet ne kérdezősködj… idegenként úgysem értenél belőle semmit!”

 

 

 

J. M. A. Biesheuvel (1939)

 

Íróként 1964-ben debütált a Hollandse Maandbladban, később több fontos orgánumban működött közre publicistaként és szerkesztőként.

A középiskolából eltanácsolták, később sikertelen érettségit tett, majd hajósinasként dolgozott egy komphajón. A katonai szolgálat után jogot hallgatott, de közben vallási krízise miatt pszichiátriai intézetbe került. 1969-ben stewardként dolgozott egy óceánjárón, majd újra ideggyógyintézetbe került. 1970–72 között phD-tanulmányokat végzett könyvtártudomány szakon. 1972-ben jelent meg első novelláskötete, az In de bovenkooi (A kajütben).

Elbeszéléseiben fantáziájával átrajzolja a világot, csodálatos események által. Szereplői hangsúlyozottan alacsony szociális helyzetűek. Visszatérő motívumai: a vallásos ifjúság, tengerész-közeg, feleségének szerepe az életében, pszichiátriai intézetek, valamint az a téveszme, miszerint ő maga Jézus. Maarten Biesheuvel mániákus depressziós.

 

 

Irodalmi elismerései:

Alice van Nahuys-díj 1972 (első elbeszéléskötetéért)

F. Bordewijk-díj 1985 (a Reis door mijn kamer [Utazás a szobámon át] c. kötetért)

1986: Erepenning, Leiden város tiszteletdíja

P.C. Hooft-díj 2007 (életműdíj)

 

 

Török Viktor fordításai