Szakolczay Lajos

 

A szabadságvágy szimbólumai

 

Szemadám György életmű-albumáról

 

Szemadám György című életmű-album nem szokványos könyv. Elsőbben azért, mert nem csupán a festmények gazdag világáról ad hírt, hanem (írásos, nyomtatott és fotó-dokumentumokkal fűszerezve) az azt kiteljesítő ember – ha szabad így mondani, a civil életét tekintve (is) szabadságharcos – minden fontosabb cselekedetéről. S főképpen azokról a mozzanatokról, amelyek a művészpálya irányultságát meghatározták. S másodsorban azért nem hagyományos, mert a leltározó komolyságot valaminő vagabund drámaiság – a szabadságra törő szellem bakugrásai – járják át.

Szemadám György, a művészeti életben nem is annyira szokatlanul, rendhagyó pályát futott be, hiszen a Képzőművészeti Főiskoláról nincs mesterlevele. Van viszont a mindenfajta tudást az arra érdemesekre árasztó, talán neve sincs egyetemről. Ebben a skolában élet, sors és politika összefonódik, s noha az esztétikum körüli barangolás van a középpontban – mert a delikvens, a csak normálisak szerint bűnös saját maga irányítja a képzés menetét –, a közjó szolgálata legalább olyan fontos.

Lehet, hogy más életművekben erkölcs és esztétikum nagyon is szétválik – a képzőművészeti mondanivalót a gerinc nem (vagy nem nagyon) hitelesíti –, az övében édestestvérek. Aki az első nagy visszhangot kiváltott (csoportos) kiállításával a Fővárosi Állatkert oroszlánbarlangjából indult – sok évtized előtt ide szorult a kommunista ideológia zsdánovi eszméjét elvető avantgárd –, az hogyne látná a társadalom állati eltorzulásának folyamatát. Vagyis azt a barlang-sötétséget, amiben élünk. Az igazi művész viszont mind igazságra fölkent, s nincs fontosabb dolga, mint ezt a bádogüveg-homályt átvilágítani.

Az eszközök az idők során természetesen változtak – a plakát-harsányságú akciók (szabadság-performanszok) helyébe az önmagába néző szépség mint mítoszi-mitológiai valóságfeltárás lépett –, de nem változott meg az a lendületes lelkület, amely minden valódi művészet motorja. Ez a művészeti s ugyanakkor társadalmi éberség, lett légyen bármi a képi mondanivaló, kezdettől fogva a szemadámi művészet sajátja. Észrevették ezt a kritikusok legjózanabbjai is, kiváltképp az eszmei társnak is mondható, haláláig eme érték mellé álló s nem kevésszer népszerűsítő művészettörténész, Mezei Ottó. Ő írta, több mint harminc év előtt, a lényegre tapintva: „nem szégyelljük bevallani, hogy a művészetben ma is az ember vizuális jelekkel kifejezett szellemi magatartása (kiemelés – Sz. L.) érdekel bennünket”.

Ha Mezei az ősidők kezdetén már észrevette az életmű „merészen profanizáló” hangját, s nemkülönben az alkotó „rend és tisztaság utáni vágyát”, hogyne látta volna meg (sejtésnél ezerszer erősebben) egy nemzedék – a ma hatvanasainak – etikai talpra állását is. Sokszor csupán jelzésekben, szimbólumokban jelent meg ez a szabadságvágy (úgy is mint az önmagára eszmélés, a rabbilincset széttörő akarat tudatosítója), ám csak a vak nem láthatta, hogy valójában miről is van szó. Minthogy Szemadám piktor úr az ecseten túl a tollat is jól forgatja (esszéíró, tudományos értelmező – Jelképtár – és szépíró is egyben), fotómontázs-sorozatáról, a Szent Szörnyetegről írott aforisztikus bölcselmeinek egy-egy mondata fölöttébb lerántja a leplet a társadalomról. A főszereplő King-Kong ugyanis „intézményesített neurózis”, vagyis „a tömeggyilkos HATALOM”.

Aki 1976-ban – nem véletlenül kísérték a besúgók (fakszimiléban olvashatók is a jelentések) – ilyen világosan tudott fogalmazni, az – megélve az ütközéseket – százszor jobban látta a kivezető utat a világítás nélküli alagútból, mint félénkebb társai. Az életmű „radikális eklektikájába” – az egymásra hordott szellemi és tárgyi rétegekben még sincs zűrzavar – ez is belefér: a tisztán látás mint ethosz fensége. A műveltségkörből műveltségkörbe, mitológiából mitológiába, a profánból a szakrálisba, s az égi tüneményeket is nézvén (madár – Isten), az emberiesített állatvilágból a Hold-Nap-Csillagok fehér köreibe (Kalevala) hajózó hullámlovas pályáját értelmezvén nyugodtan vethette papírra Sárközi Zoltán, hogy „Szemadám színész, aki egymaga alakítja Godot-t és Estragont”, magyarán az Isten eljövetelét várót és magát a Megváltót, de ez az abszurdon kívül a reneszánsz színpadra is utaló maszk-játék sokkal drámaibb annál – nem Velence Farsangjában vagyunk, hanem Közép-Európa huzatos alagútjában –, mint ahogy azt első pillanatban sejtjük.

Hiszen a „meditatív jellegű” festészet – „poézis ez, leszűrt költészet” (Mezei Ottó) – a látványnak sem utolsó értelmező meserétegek, szimbólumok, mítoszi jelrácsok mögött valójában az ember világban való szerepére – otthonos otthontalanságára – utal, s a színes (motívumaiban is színes) képzelet-kozmosz mellett fölvonultatja mindazokat az értékeket, amelyek a gondolkodó szellemet a vágyott időtlenségből újra és újra visszarántják a földre. Szemadámnál a Frank János jelezte „dermedt mozdulatlanság” csak arra jó, hogy megfelelő érzésterepet és megnyilvánulási formát találván magának – mert dermedtségében is él – egyszer csak kitörjön.

Belső tüzeit és szenvedélyes lobogását – megint csak Mezeitől kölcsönöztük a szót – ekkor sem titkolja, ám megnyugvóan bölcs szimbólumvilággal adja tudtunkra, hogy „madaras képei – szándéka szerint is – rejtett és talányos önarcképek”. Ezer szépségfaktor mellett mindössze a természeti kozmoszt égi terrénummá emelő Szem szerepére figyelmeztetnék. Egy hosszabb tanulmányt is megérne a vizsgálódás, hogy Szemadám György Anna Margit bábuinak „ördögszemétől” (a félelem szülte szem ott valóságos testrész) miként jutott el a kozmosz titkaival azonosuló „világszemig”, amely a legnagyobb (legérzékibb?) személyességgel is léthelyzeteink pontos tükre, valaminek – az égi szférából idecsöppent csendnek – az átvilágítója.

De átvilágítható-e a megfoghatatlan, a hiedelemvilágokat egybesodró sejtelem? Igen, ha az alkotó „művei a rend és harmónia jegyében fogannak” (Jankovics Marcell – 1980); ha „a művészeti divatokkal való nem törődés jellemzi” őket (Dévényi Iván – 1969); ha fő motívumai, elsőként is a madarak „a természet időtlenségének-örökkévalóságának hordozójaként” értékeltetnek, amelyek „az emberi idő végességére is rámutatnak” (Sulyok Miklós – 1992); ha a művész több minden mellett összhangot teremt „Vermeer titokzatos sfumatója, Friedrich derengő ellenfényei és Korniss szigorú kontúrok közé zárt tiszta színmezői között” (Andrási Gábor – 1997). És akkor még nem említettem a ránk terített artisztikus ponyvát, a szinte vérünkké vált otthonosságot. Azt, amelyről a festőművész gyűjtője és nem egy esetben alkotótársa, Vörösváry Ákos beszél: „Nekem speciel a Szemadám-világ olyan elemi szükségletem, mint a Nap és a csillagok, mint a vizek partja, s ma már ott tartok, hogy jó részem szemadám, hogy szemadámul is látom, érzem a világot.”

Egy tavalyi kiállítás kapcsán Novotny Tihamér a Hermann Hesse-i üveggyöngyjáték rejtélyét boncolgatva eljut a szemadámi művészet építőkockáihoz is: „az európai szecesszió, a szimbolizmus, a szürrealizmus, a dekoratív konstruktivizmus és a távol-keleti művészet stílusjegyei, valamint a magyar népművészet formaelemei” képezik a ház alapját. És – ezt már én mondom – erre tornyosul megannyi varázskör, s nem utolsósorban „a szív mandalája”.

Szemadám György életmű-albuma ezt a folyamatot tükrözi – számtalan életrajzi, művészetfilozófiai, lélektani, politikai, társadalom-lélektani elemmel. A képeknek (festmény-reprodukcióknak és dokumentum-fotóknak), valamint a szövegeknek (önvallomásoknak és tárlatkritikáknak) olyan bőségét tárja elénk, hogy nem csupán egy példázatos életműben gyönyörködhetünk, hanem – paradox – megtapasztalhatjuk a tiszta szellemet minduntalan eltiporni akaró kor – közelmúltunk és jelenünk – összes furcsaságát is. (Méry Ratio, 2007)