Tíz mondat Cziráki Lajosról
Rejtőzködő festő volt, halála utánra hagyta, hogy méltó figyelem illesse meg tüneményes munkásságát. Győrött – ahol élt – kevés barátja volt, de kárpótolta őt Paul Valéry, Csehov, Dante, Avilai Szent Teréz s a Poverello… Vele maradtak mesterei is: Szőnyi István, Giotto, Van Gogh. És az ihlető szorongás, a szorongattatások, az emberi szenvedés. Meg az álom. Az asszociációk finom, mélységesen költői működése a festmények sugallataiban, a bravúros fokon művelt mesterség a forma fegyelmével. Ifjúkorának lapszél-jegyzete szerint: a szavakba szorított szárnyalás mozdulatai talán akkor a legszebbek, ha kötelékeiket hordva szolgálják a gondolatot. Van Gogh színeinek ragyogásában például megszentelődik a legegyszerűbb tájképi motívum is – mondta egyszer Cziráki mester –, s valójában minden tiszta emberi alkotás hordoz magában (emelkedettségre, jóra törő szándéka révén) vallási atmoszférát. Saját világa lélegzik szakrális motívumok nélküli oltárképeiben is: a személyes áhítat szinte zeneként hat bennük – régi nyár, napernyők, csónak, patakok, felsebzett fák, andalgók, távolodók, heverő vértanúk, veszteglő hajók… Minden, amit az álom történése kínál, hiszen Valéry nyomán ő is hitte: szervezett ábrándok közt élünk…
Rába ragyog
(Cziráki Lajosnak)
Mire mond nemet ez a
szinte néma kuncogás,
buborék pattan el a folyó
színén, ahol nem dúdolás,
se töredék dallam, csak afféle
csöndes férfi-mormogás,
szemérmes dünnyögés az,
ahogy a ladik farán
(kátrányillatú deszkaszálon)
súrlódva fordul egyet
az evezőlapát, ahogy
lányos-bokros part közelében
sekély víz suttog józanul és
néha hullám nevetgél, majd
megszeppenve hallgat el, hallgat
mert lerúgva minden árnyék-takarót
hirtelen a fehér, a csillogó szürke
nyújtózik fel és Rába ragyog odafönn is
e lelassult világ szerelmes izgalmában.