Halász Imre

 

A nagy bécsi doktor,

Alois Alzheimer

kései szegény kis páciense

 

Vár, vár e rám bízott angyal,

ötéveske, csöpp, gyér hajjal.

 

Aki valah gyárba járt,

neki mind ismerős, barát;

 

ki becsei, ráckevei,

akár édestestvérei,

 

kik hiába tiltakoznak,

mindegyikük két puszit kap.

 

Ellensége is ezernyi.

Azok, kiket Ő nevez ki:

 

„Hülyék mind!” A tévésztárok

lelket tipró boszorkányok!

 

S fügét mutat, nyelvet ölt

a „pofagép doboz” előtt.

 

Kéne gyorsan, ami kint van

a kínai kirakatban:

 

sál, szoknya, blúz – bár van negyven

otthon: polcon, szemetesben,

 

szekrényekben, az ágy alatt ­–

Majd káromkodva elszalad!

 

De már négyéves unokám

újra boldog s táncikál.

 

Ritkán mérges, inkább kényes,

csokira, majd csókra éhes.

 

Mint a kicsi lányok szokták:

megszeretget – öregapját.

 

Segít, söpröget napszámra,

söprűnk dobja a kukába;

 

hogy ne legyen piszkos többet,

kézzel mossa föl a földet,

 

majd ünnepnap, vacsorának,

uborkát szel a cicáknak.

 

Ha kanál kell, villa kéne,

kézzel nyúl a főzelékbe,

 

mint a szőlőt, amit szeret,

szemezgeti a babszemet,

 

s ha már elfogy – evett sokat,

kutyatálból elmosogat.

 

Két cipője fönt az ágon,

ha jön a tél, fánk ne fázzon!

 

Már hároméves! – nő tovább,

s szűkül köré a világ.

 

Lent az udvar, fönt az ég is,

bár mindent gyűjt, ami fénylik.

 

Fölszedve a pocsolyákból

a színes szívószál lángol,

 

mellettük a söröskupak:

arany! – azzá festi a Nap.

 

Drót, szög, faág, törött váza

beköltözik a szobánkba.

 

Addig güzül, pöröl, nevet,

míg fölfakad a gyűlölet,

 

már a fél világ belefér –

­Aztán, mint a falat kenyér,

 

együtt röpdös, száll a széllel.

Indul HAZA! – égre néz fel.

 

Ha nem zárom jól a kaput –

uzsgyi! –, máris világgá fut!

 

Az autókat megdobálja –

A kiscsikót megcsodálja –

 

Már kétéves kis angyalkám!

Addig játszik, hogy bepisál,

 

fotelunk WC-nek nézi,

ráül, dolgát bele végzi.

 

„1” után nem „2” – „sok” van!

Új számtana, nyelvtana van,

 

új igéi, új alanya,

így sugdos: „Latyi patyila!”

 

és hangosan: „nem jó!”, semmi:

kolbász nélkül lecsót enni:

 

„nem jó”, ha lukas a zokni;

„nem jó”, hogyha nem tud lopni

 

ebéd előtt zsömlét, mézet;

„nem jó”, ha épp tévét nézek.

 

Bár lába fáj: szalad, szökik,

ha meleg van: beöltözik,

 

éjjel, mint a holdkórosok

jön-megy, hangtalanul zokog,

 

mikor ébred dúl-fúl, mérges,

Ő a párom. 70 éves.

 

 

(2007. szept. 3.)