Egy korszak
Visszaemlékszel egy titokzatos
hangsúlyra: valaki váratlanul
rákérdezett a buszon, hogy a diákok
mit szólnak a lengyel szükségállapothoz,
és tudod róla, hogy civilben őrnagy.
Émelyegsz tőle, nyúlós, nemsokára
meghal. Akkoriban már másképp
gondolkozol, de nem tudod még, hogy
operatív lakásokban mindennap
sárguló kartonokba fojtják a dohszagot.
Zavartan félbehagyott mondatok
törmeléke zár el minden kijáratot.
Egy korszak, tele szerelmekkel és
szigorlatokkal, nyálkás varázsszavakat
kensz
minden dolgozatra, Aranykentet
csak a pult alól adnak, füstje
mámorítóan szabad – akár a vers,
amit tovább már nem halaszthatsz.
Hajnali
hívás
Álmomban telefonálsz, nagyot
zökken a szívem, mégsem tudok
örülni: húsz éve nem vagyok
egyedül. Elhadarod ki vagy, és
azonnal rátérsz, ami miatt –
én mégis visszakérdezek, talán
csak a nevedet akartam még
egyszer hallani, mert nehéz volt
elhinni, hogy te hívsz, legtitkosabb
álom-számomon. És az is jó, hogy
képtelen vagyok követni, miről
beszélsz, csak a hangod úszik bennem, s
mindenből csak annyit fogok fel, hogy
átjár valami súlyos szenvedély,
amelynek tárgyát nem ismerem.
Én, mi
Még a felszínen vagyok, iszom
a sziklákat mállasztó esőt, görbülnek
tőle a csontjaim, de legalább sikerült
kívül maradnom a drog-logisztikán.
Nézegetem a galambokat,
a csikkszedők alázatos mozdulatait,
és olykor megkérdezem magamtól:
Azért a szendvicsember néha
jóllakik?
Itt a legszebb arc is himlőhelyes,
és karmokat növeszt a legszebb kéz is,
a lábujjak között nyüszít a viszketés,
dől a szájak szeméttelep-szaga.
Egy őrült darabban játszom,
névtelen túszdrámaíró írja, folytatásos,
a süllyesztő benne a legfontosabb, meg
sebektől váladékozó néma város.