Baranyi Ferenc

Mit csinál a költészet?

– tette fel a kérdést Györe Imre a hetvenes évek elején. Majd imigyen kezd merengeni a felvetett problémán:

Azon tűnődik éppen,

hogy fiú vagy lány volt-e annak idején,

amikor még volt valami?

Nos, a helyzet azóta jócskán súlyosbodott. Egyre lehangoltabban forgatom a különféle irodalmi orgánumokat, bizony, igen-igen kevés olyan verset találok bennük, amely képes cinkostársául szegődni a lelkem jobbik felének. El is ment a kedvem a folyóiratok legtöbbjétől.

A temérdek hókuszpókusz és szélhámosság sivatagában ott zöldell fel olykor egy-egy oázis, ahol a legkevésbé számítana rá az ember. Nemrég egy Kormányos Gábor nevű bajai bútorrestaurátor küldte el nekem Szegények kenyere című verseskötetét. Rengeteg magánkiadású könyvet kapok, a legtöbbjük dilettáns munka, a szónak korántsem az eredeti, hanem a jelenlegi (pejoratív) értelmében. Bajban vagyok velük: kidobni nem illik könyvet, továbbadni sem, ha belső címlapján névre szóló dedikáció virít. Kormányos kötetét is a rám erőszakolt opusoknak kijáró kedvetlenséggel vettem kézbe – aztán növekvő érdeklődésseI olvastam. Kevés ocsú között egyre több tiszta magra leltem. Póztalan, emberi fogyasztásra alkalmas líra az övé, nemes indulatai, keresetlen, ugyanakkor roppant eredeti képei azon nyomban leszereltek. Mint mindig, most is az előszót olvastam el utoljára, amelyet – nem kis meglepetésemre – Lator László írt. És „visszaigazolta” első benyomásaimat. Miután beszámolt arról, hogy a néki küldött vaskos kéziratot mily nagy bosszúsággal olvasta eleinte, ezt írja: „Már a paksaméta felén is túl jártam, s akkor egyszerre csak elkezdtem odafigyelni. Ezekben az írásokban valami megváltozott. Mintha szerzőjük váratlanul ráébredt volna valamire, amit korábban nem tudott. Ki tudja, mi hozta a fordulatot: belső érzelmi fejlődés, a kifejezés gyakorlása, olvasás, baráti tanács vagy a költészet isteneinek kegyelme? Sorra jöttek az ígéretes versek, ha nem is hibátlanok.”

S ami nekem a legfontosabb: Kormányos Gábor nem csupán az irodalom egyik műfajának tekinti a költészetet, hanem a küzdőtér egy darabjának is. Magyarán: mer közszolgálati költő lenni a posztmodern tobzódása idején. Tudja, hogy a költő nálunk nem csupán versíró embert jelentett a századok során. Itt így intézkedett a történelem.

Személyesen még nem is ismerem őt. De már a barátaim között tartom számon. Íme, egy rövid verse, Halott vagy – ez a címe.

Halott vagy sehol semmi jel

Se fent se lent se kint se bent

Már fekszel moccanatlanul

Szemed azúrkék tér üres

Hozott a hajnali vonat

Fekete szélfodros hajad

Hever az asztal üvegén

Szobámban megvakult a fény

Halott vagy semmi semmi jel

Kint hajnalt bont az éji ég

Leveti sötét öltönyét

Váltó csikog fütty trombita

Huhog a torpanó vonat

Tódul a koptató tömeg

Ajtóm nem zörgeti kezed

Halott vagy sehol semmi jel.

A másik oázis még váratlanabbul zöldellt fel a sivatagban. Egy roppant hangulatos étteremben, fenn a Normafánál, a számla rendezésekor imigyen szólt a főpincér, aki történetesen tetszetős fehérszemély volt:

– Ha tudtam volna, hogy betér hozzánk, szóltam volna az anyósomnak, aki régi híve az ön költészetének. Biztosan feljött volna ide, a Svábhegy tetejére, csak azért, hogy lássa magát.

Zavartan habogtam valamit, aztán kinyögtem, hogy legközelebb hol és mikor lesz olyan koncert, amelyen én konferálok, ha van ideje, jöjjön el oda.

Eljött. Első látásra megállapíthattam, hogy nemzedékem egyik képviselőjét tisztelhetem benne. Nett, jól öltözött, vonzó idős hölgy volt, tartása és modora a „tegnapi asszonyokat” idézte, akikről Vas Pista emlékezetes verset írt. Hadd idézzek belőle:

Milyen vesztőhely várt titeket, miféle új gyalázatú tűz?

Miféle titkos kapcsolat az, mely minket összefűz?

Nekem testvérem mind, aki titeket szeretett,

Ti bátor, tegnapi asszonyok, mind, aki veletek

Akart új életbe kezdeni, nem ahogy adatott:

Ahogy ti tudtátok élni a szépet, ti tegnapi asszonyok.

Csak értetek volt szép a kalandos, kurta átmenet,

Mert szebben éltünk, mi tegnapiak, mint ahogy lehetett.

Néhány szót váltottunk csupán. Búcsúzáskor egy dossziét nyomott a kezembe. Ja, ez is olyan irodalombarát, aki nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy maga is tollat ragadjon – gondoltam, kicsit csalódottan. Hazaérve aztán megkövettem magamban szépen. Gonddal megmunkált, érett verseket tartalmazott a dosszié, némelyikük rímes reagálás volt egyik-másik kötetemre. A Változó szelek megjelenésekor például, 1972-ben, ezt írta Dr. Erdős Albertné (mert – mint kiderült – ez a neve):

Kínból, korlátot nem tűrő örömből,

lázadásból és vágyból szőtt szavak

köntösében a Költő magát adva:

fedetlenül, mezítelen marad.

Áldott legyen e vállalt meztelenség,

mely meghökkent s útunkon megállít,

mert helyettünk is leveszi magáról

képmutató énünk álruháit.

S az önámitás csipkés jelmezéhez

ragaszkodó civilizált szégyen

megsemmisül az önmagát kitáró

őszinteség tisztítótüzében.

Köszönet minden titkot-valló szóért,

a Költőnek, ki hamis hang helyett

úgy vállalja a közös ember-sorsot,

hogy magát megosztva lesz teljesebb.

A rámenősség leginkább a dilettánsokra jellemző. Dr. Erdős Albertné – Tilda – szerénysége azt is jelzi, hogy őrá a szó eredeti, nemes értelmében illik a minősítés: dilettarsi – ez a célja. A maga gyönyörűségére írni a verseket. Évtizedeken át dolgozott a fióknak, sosem igényelte, hogy „látva lássák”.

Pedig ihletett sorai sokak számára jelenthetnének segítséget a létezésben. Fel kellene fedezni őt, még nem késő: alig van túl a hetvenen. Mint ahogy e sorok írója: BARANYI FERENC is.