Petőcz András
Harminc perccel a háború előtt
(Regényrészlet)
Peut-être à cause des ombres sur son visage,
il avait l’air de rire.
( Camus)
A laktanya épp az iskola mellett van.
Július van, ilyenkor nincs iskola. Amélie-vel a laktanya előtt a kerítésnél sétálunk, nézzük a katonákat.
Nincsenek már ismerősök.
Yurij, a kopasz katona is eltűnt, nem tudjuk, hova, be se jött anyámhoz elköszönni.
Ivanról, vagyis Johnnyról, a magas katonáról sem tudunk egy ideje.
Az új katonák nem kedvesek, nem barátkoznak, nem is foglalkoznak velünk.
Látják, hogy Amélie-vel ott vagyunk a laktanya kerítésénél, de nem érdekli őket, levegőnek néznek minket.
Amélie integet az egyiknek, de az nem reagál.
Kinyílik annak az őrszobának az ajtaja, ahol az első napok egyikén voltam. Nagy, kövér, géppisztolyos őr lép ki, egyenesen felénk tart.
Megáll előttünk, egészen közel, csak a kovácsoltvas kerítés választ el minket.
Mond valamit idegen nyelven.
Hangosan, idegesen mondja, amit mond.
Nem érjük.
Az idegen nyelv dallamos, lágy, olyan, mintha énekelne az a katona.
De ez az énekszó ijesztő is. Érezzük benne a fenyegetést.
A katona gesztikulálni kezd. Mutatja, hogy menjünk onnan.
Amélie nem érti, vagy nem akarja érteni. Kapaszkodik a kerítésbe, úgy hintázik.
A katona a géppisztolya végével Amélie kapaszkodó jobb kezére csap.
Amélie arca eltorzul a váratlan fájdalomtól. Elengedi a kerítést, hátraesik.
Feje a földön koppan. Látom, hogy a szemfehérje kifordul, aztán lecsukódik a szeme. Olyan, mintha aludna. Békés és mozdulatlan.
Az idegen katona odébb megy.
Nem néz ránk, nem foglalkozik velünk.
Amélie mellett térdelek, sírok. Próbálom élesztgetni, rángatom a kezét, beszélek hozzá, azt magyarázom neki, hogy jöjjön, menjünk innen. Közben az arcomon végigfolynak a könnycseppjeim.
Amélie váratlanul nyitja ki a szemét, és rám néz. Úgy néz rám, mint aki nem emlékszik semmire.
Hajnalban az anyám ébreszt. Ideges. Sír.
Azt mondja az anyám:
– Az éjjel valakik felgyújtották a főtéren a vegyesboltot. A főtéren lángokban állnak az autók, kint van a katonaság. Gyere gyorsan, lemegyünk a plébánia pincéjébe. Itt nem vagyunk biztonságban.
Anyám néhány ruhadarabot szed össze, én közben kiszaladok a kapuba, a főtérről idáig világít a tűz.
Az utcában katonai teherautók mennek egymás után, a teherautók platóján katonák ülnek. Nem néznek rám, maguk elé merednek üres tekintettel.
A szomszédban Amélie nagymamája is kint áll a kapuban, mellén keresztbe font kézzel áll, nézi a katonákat.
Egyszerre csak néhány csuklyás fiú rohan felénk, a katonák kiabálnak nekik a teherautókról, de azok csak futnak felénk, vagyis a plébánia felé.
Az egyiknek egy pillanatra látom a tekintetét.
Épp abban a pillanatban, amikor elhajítja a lángoló benzinespalackját.
A palack a templom ablakába csapódik, repülnek szerteszét az üvegcserepek.
Szaladok az ajtóhoz. Már a plébános és anyám is ott van.
A palack éppen az oltárra zuhant, ott robbant fel.
Anyám hozza a vödröt. Kapkodva kezdünk hozzá a templom oltásához.
Az utcáról dörrenések hallatszanak.
– Lőnek – mondja a plébános. – Ez már géppisztoly – teszi hozzá. – Megismerem a hangját.
Folyik az izzadság az arcán. Ahogy nekem is. Most látom csak, hogy az anyám homloka véres.
Talán eltalálta egy üvegcserép.
Amélie azt mondja, hogy sokan meghaltak éjjel, amikor az idegenek rátámadtak az idegen katonákra.
– Lázadók is meghaltak, meg katonák. A lázadók állítólag el akarták foglalni a laktanyát. A nagymamám azt mondja, hogy a barbárok lázadtak fel az idegen katonák ellen, és hogy egyszer még minket is megtámadnak majd. Azt mondja a nagymamám, hogy ezeket a barbárokat olyanok támogatják pénzzel és fegyverrel, akik nagyon messze vannak innen, de szeretnének idejönni, el akarják foglalni a hazánkat. Meg még azt is mondta a nagymamám, hogy ne menjek iskolába, mert azt is meg fogják majd támadni a barbárok. És azt is mondta a nagymamám, hogy hamarosan nagy háború lesz, sőt, azt is mondta, hogy lehet, hogy már el is kezdődött a nagy háború, csak éppen még nem tudunk róla.
Ülünk Amélie-vel a a házuk előtt a földön, nézzük a katonákat, ahogy jönnek-mennek az utcánkban.
Néhányan közülük bejöttek a plébániára is, beszéltek a plébánossal.
Anyám azt mondja, felmérték a kárt, amit a templomban okoztak a barbárok.
Anyám azt is mondja, hogy ezek a katonák nem olyanok, mint az előzőek voltak, de azért ezekkel is lehet barátkozni.
A zongorista házánál vagyok.
Állok a zongorista háza előtt, a kerítésnél, nézem a nyitott ablakot, várom, hogy megszólaljon az ismert zongoradallam.
Csend van.
Odalépek a kertkapuhoz. Lenyomom a kilincset, lassan kinyitom a kaput.
Nem tudom, miért, de félek.
Az utca végén feltűnik egy személyautó. Gyorsan jön, nagy porfelhő van mögötte.
Akaratlanul is az autót figyelem. Nagyon gyorsan megy el mellettem.
Az autó eleje törött volt, az egyik lámpája hiányzott. Öt idegen férfi ült benne.
Megszámoltam, ahogy elhúzott mellettem.
Az egyik, ezt világosan láttam, géppisztolyt tartott a kezében.
Kicsit várok, aztán odalépek a házajtóhoz.
Hallgatózom az ajtó előtt.
Olyan, mintha mozogna bent valaki. Kopogok a bejárati ajtón, aztán megint hallgatózom.
Nem nyomom le az ajtó kilincsét, nem nyitok be a házba.
Csak várok az ajtó előtt.
Látom, hogy az utca végén idegen katonák tűnnek fel. Három idegen katona, gépfegyverrel.
Kimegyek a kertből, elindulok haza, a plébániára.
Néhány lépés után még egyszer visszanézek a zongorista házára.
Megállok, nézem a nyitott ablakot.
Hallgatom, ahogy a csend árad kifelé, az ablakon keresztül. Olyan, mint amikor valaki valami nagyon szomorú zenét játszik.
Az ablakból árad kifelé az egyhangú szomorúzene.
Megyek az iskolába, szeptember eleje van.
A plébániakert kapuja előtt hat idegen katona, igazoltatják az embereket.
Kilépek a kapun, velem nem foglalkoznak.
Anyámtól azt tanultam, mindig vidámnak kell lenni, akkor nem lehet semmi baj.
Rámosolygok az idegen katonákra, de nem mosolyognak vissza.
Az egyik katona éppen egy fekete ruhával tetőtől talpig letakart idegent kényszerít arra, hogy az arcát megmutassa.
Az idegen vonakodva engedelmeskedik, elemeli arca elől a fekete, rácsszerű szövetet.
Egy világosbarna bőrű fiatal nő ijedt arcát látni egy pillanatra.
Kiváncsian nézem, a tekintete hirtelen az én tekintetembe kapaszkodik.
A katona mond valamit a társának.
Nevetnek.
Akkor még nem tudtam, milyen lehet teljesen letakarva menni az utcán. Ma már tudom. Elbújok a fekete, rácsszerűen szövött anyag mögé, úgy megyek végig az utcán. Erősnek érzem magam, jókedvűnek. Különleges vagyok. Úgy érzem, nem érhet semmi baj.
Az iskola melletti laktanya megváltozott.
A kerítést nem lehet megközelíteni, a katonák betonból készült akadályokat állítottak fel tőle néhány méterre, a betonlapok tetejére homokzsákokat tettek.
A homokzsákok mögött fegyveres katonák állnak.
A homokzsákok közül egy gépfegyver csöve néz ki. A cső éppen a mi utcánk felé néz.
Anyám azt mondja, ez is a megszorítások és a biztonsági intézkedések része. Mármint az, hogy betonból készült akadályokkal óvják a katonák a várost.
Reggelente, ahogy megyek az iskolába, éppen a gépfegyver csövével nézek farkasszemet.
Tudom, hogy a homokzsák mögött a katona engem figyel. Elképzelem, ahogy a fegyver célkeresztjében imbolygok.
Meghúzza a ravaszt, és a földre esem: ezt játszom, gondolatban.
Ma nem megyek iskolába, továbbmegyek, a főtér felé.
A főtéren, a művelődési ház előtt egy katonai tank. A téren katonák. Gyakorlatoznak.
Egy parancsnokforma ember folyamatosan ordít valamit idegen nyelven.
Látom, hogy a vezényszóra a katonák a földre vetik magukat, és a géppisztolyuk závárját rángatják, mint akik harcolnak valakikkel.
Civileket nem látni.
Megyek Amélie-hez.
A kapuban a nagymamája fogad.
Azt mondja:
– Új világ kezdődik. A katonáknak végük. Már nagyon félnek.
Kérdezem tőle:
– Mitől félnek?
– Majd meglátod. Most még borzalmas dolgokat csinálnak, és még ennél is borzalmasabb dolgokat fognak csinálni. De végük van hamarosan. Tudom. Biztosan tudom.
Bemegyek a házba Amélie-hez, jobb kezén kötés, még mindig fájnak az ujjai, ahova odaütött az idegen katona.
Kérdezem:
– Láttad? A főtéren mindenütt fegyveresek. Az utcákban is, mindenfelé. Sok-sok idegen katona. A nagymamád azt mondja, félnek. Nem tudom, mitől félnének.
– Tőlünk – mondja Amélie. – Azt mondja a nagymamám, hogy tőlünk. De az is lehet, hogy az idegenektől. A barbároktól. A nagymamám azt mondja, hogy a barbárok nem szeretik a katonákat, és hogy az egyik rosszabb, mint a másik.
Hirtelen feláll, mint aki gyors elhatározásra jutott:
– Gyere, mutatok valamit.
Határozott mozdulatokkal készülődik, szakadt nadrágot vesz fel, éles kést, petróleumlámpát vesz magához, szótlanul, szokatlanul merev arccal.
Megyünk a pincébe.
A patkányokkal már egyáltalán nem törődünk.
Mindkettőnk kezében lámpa van, a fényre a patkányok ijedten menekülnek.
Sok-sok fekete, szürke foltos patkány.
A pincében a szokott úton indulunk el, azon a járaton, ahol a kőrakás is van.
A kőrakáshoz érünk, a nyílás még a múltkorinál is nagyobb, le se kell hajolnunk, úgy megyünk tovább.
Az alagút kiszélesedése után a teremmé bővült szakaszon vagyunk, itt találtuk a múltkor a ládákat.
Akkor nyolc faládát számoltunk össze.
Most sokkal több van.
Sok-sok faláda, akkorák, hogy egy-egy gyerek is elférne bennük.
Amélie odamegy az egyikhez, épp amelyik a legközelebb van hozzánk.
Nyugodtan, magabiztosan megy a ládához.
Kicsit erőlködik, aztán egy hirtelen mozdulattal nyitja fel a láda tetejét.
Közelebb megyek, világítok a lámpával.
A ládában tojás formájú, a tyúktojásnál valamivel nagyobb fémtárgyakat látok, olajos rongyokra helyezve. Sokat, nagyon sokat egymás mellett.
Amélie mondja:
– Tojásgránátok. Így hívják ezeket itt. Elhajítod, ütődésre robban. Egyszerre több embert is képes megölni. Tudom. A nagymamám mondta.
Nézem a gránátokat. Azt gondolom magamban, szépek.
Mondom is:
– Tulajdonképpen szépek.
– Látod ezeket a faládákat? Egészen pontosan 45 ilyen láda van itt, lent a pincében. Megszámoltam. Mindegyikben különböző fegyverek vannak, puskák, robbanószerek, bombák, lőszerek, revolverek, gránátok, géppisztolyok, amit csak akarsz. Valaki, valakik idehordják ezeket. Nem tudom, kik, nem tudom, honnan. De lehet, hogy a nagymamám tudja. Talán ő azt is tudja, hova vezet ez az alagút. És talán mindez a katonák ellen van. Lehet, hogy az idegenek hozták ezeket ide. De az is biztos, hogy a Nagyi őket sem szereti.
Megyünk kifelé a pincéből.
Amélie az egyik ládából egy géppisztolyt vett ki, hozzá egy egész tölténytárat, nekem egy forgópisztoly tetszett meg, olyan, mintha játék lenne.
Kifelé megyünk, jobb kezemben a pisztoly, bal kezemben a lámpa.
A pisztolyba töltényeket tettem.
Az egyik patkány a lépteinkre megzavarodik, ahelyett hogy elszaladna, szembefordul velem és megáll.
Egy méterre vagyok a patkánytól, látom, hogy szimatol, idegesen mozog a pofája.
Felemelem a pisztolyt, meghúzom a ravaszt.
Három erős dörrenés gyors egymásutánban. Amélie sikít.
A patkány hasát érték a lövedékek. Kifordult, véres belekkel fekszik a földön.
A lábai rángatóznak.
Amélie nagymamája nincsen otthon.
Bemegyünk a konyhába, a konyhából egy kis kamra nyílik.
Amélie a kamra padlójához lép, az egyik deszkát felemeli. A deszka alatti résbe teszi a géppisztolyt és a tölténytárat.
Aztán nyújtja a kezét a pisztolyért.
Odaadom. Nézem, ahogy kiveszi a pisztolyból a maradék töltényeket. Keres a konyhában egy nejlonzacskót, és a pisztolyt a töltényekkel együtt beleteszi.
Így adja vissza.
Izgatottan megyek haza a plébániára.
A plébánián a mosókonyhába megyek. Kiveszem azt a téglát, ami mögött ott van az az üreg, ahol az ékszeres zsákocska van.
Van ott még annyi hely, amennyi nekem kell.
Kiveszem a téglát, beteszem a mélyedésbe a nejlonzacskóba helyezett pisztolyt meg a töltényeket.
Visszateszem a téglát.
Várom az anyámat. Éhes vagyok.
Anyám, amióta Yurij, a kopasz katona elment, nagyon ideges.
Mondja is:
– Félek. Nem tudom, mi van velem, de valami rossz fog történni, érzem. El kellene mennünk innen, egy másik városba, mert itt baj lesz. Túl sok az idegen katona, és túl sok az idegen civil. Rajtunk meg majd nem segít senki, meglátod. Mi mindenütt idegenek vagyunk, még akkor is, ha beszéljük az itteniek nyelvét.
Nem tetszik, amit az anyám mond. Már nem akarok továbbutazni.
Csak nézek az anyámra, nem mondok semmit. Nem mondok semmit, mert nem tudok mit mondani.
Hallgatunk.
Az anyám hirtelen ideges lesz, megragadja a karomat, és szinte beleordítja az arcomba:
– Mi van? Nem tudsz mondani semmit? Nem veszed észre? Nem veszed észre, hogy minden egyre rosszabb? Nem félsz?
Csak nézek rá.
Nem mondok semmit.
Kicsit sápadt az anyám. De a szoknya jól áll rajta, és a blúz is jól hangsúlyozza a mellét.
– Valahogy csak elleszünk – mondom neki, hosszan a szemébe nézve.
Aztán elfordítom a tekintetem.
Hirtelen kihúzza magát az anyám, a fejét felemeli. Mint aki nem adja meg magát olyan könnyen.
Az éjjel azt álmodom, hogy ismét a főtéren vagyok, a művelődési ház előtt.
Teljesen egyedül vagyok, nincsenek a főtéren katonák, se tankok, semmi.
Csak madarak vannak.
Döglött madarak.
Fehér és fekete madártetemeket látni, mindenütt. Ott vannak mindenütt a téren.
Fekszenek a porban.
Meleg van. Tűz a nap. Mezítláb vagyok.
Nézem a sok-sok fekete és fehér madarat, a legtöbbnek nyitva a csőre, és nyitva a szeme is.
Néznek bele a semmibe.
Rémülten lépkedek a madártetemek között. Az egyik, kicsit odébb, még mozog.
Verdes a szárnyaival.
Lehajolok hozzá, felemelem. Nincs rajta semmi sérülés.
Csak tartom a kezemben. Meleg van, nagyon. Alig kapok levegőt.
Fehér védőruhába öltözött, gázmaszkba bújt emberek érkeznek egy katonai teherautón. Leugrálnak a teherautó platójáról, és szaladnak felém.
Álmomban tudom, hogy a madarat akarják. El akarják venni tőlem a madaramat. Integetnek, hogy adjam oda nekik.
És kiabálnak is.
Menekülnöm kellene, de nem tudok. Futni szeretnék, de nem tudom megmozdítani a lábamat.
A madár a tenyeremben ijedten verdes a szárnyaival. Képtelen megmozdulni.
Beteg.
Anyámat hívom, hogy segítsen.
Valaki megragadja a vállamat.
Erre ébredek. Arra, hogy az anyám fogja a vállam, és engem szólít.
Azt mondja:
– Ébredj végre, nincs semmi baj. Gyere, kislányom, elmegyünk innen.