Székács Zoltán

festőművész

Egy festő számára mi lehet több, mint a szellem örökös nyughatatlanságából, állandó bizonytalanságából fakadó ikonikus kaland, melynek általában örök vesztese maga a festő, aki rendkívül egyszerű, szerény eszközökkel próbál felépíteni egy új képi világot, ugyanakkor annak sajátságos létezéséről ő maga is nagyon keveset tud. Ezzel nincs egyedül, a szellem világában tevékenykedő kevesek inkább vállalják a kitaszítottság és értetlenség érzését, mint hogy felhagyjanak szent elhatározásukkal, nevezetesen azzal, hogy az ismeretlenség hívásának engedve, látszólag irracionális tettekre ragadtassák magukat.

Rögtön felrémlik előttünk a középkori alkimisták zord ábrázata, akik, amikor nem az anyagok átváltoztathatóságával voltak elfoglalva, leginkább az ember és a természet különös viszonyával foglalkoztak, annak az eshetőségét latolgatták, hogy képesek lennének-e megváltoztatni a teremtés mítoszában rejtőző elemi rendet, melynek következményeképpen korlátlan hatalomra tennének szert.

Székács Zoltán nem alkimista, tudtommal még nem próbált aranyat csinálni, s mint egy férfitestben megbúvó Média, eddig még nem végzett varázslásokat a vad természet lágy ölén, s nem indult el az Argonautákkal, hogy megkaparintsa magának az aranygyapjút.

Székács Zoltán csupán a festészet nagy kalandjának részese, aki szívós kitartással próbál nyomába szegődni valami megfoghatatlan szellemi vonzásnak, hogy annak erőterébe ütközve, újabb és újabb inspirációkat szerezve megkomponálja a maga ikonjait, melyeknek immanens mezőiben felragyognak az aranyszemcsék, annak bizonyságául, hogy az alkotó energiák hihetetlen erőket préselnek egy képbe, ismeretlen teléreket tárnak fel a rétegekben, a festő által megmunkált struktúrában.

A székácsi visszautalások az informel sajátos felfogásához kapcsolódnak, a képi struktúrák felépítésének szerkezeti, komponálási trendjének egyéni interpretálásához vezetnek. A képmezők kemény és lágy pasztózussága, texturáltsága, visszafogott kolorítása, applikálási sajátosságai mind azt a képzetet keltik a nézőben, amelyre a Jung-féle kollektív emlékezet és történelemszemlélet figyelmeztet bennünket, hogy tudnillik nehezen tudunk megszabadulni a fragmentált tudat azon toposzaitól, melyek az emberi lélek legmélyebb rétegeiben meghúzódva folyton a felszínre törekszenek, hogy aztán elemi erővel determinálják az emberi tudatot.

Aurum nostrum non est aurum vulgi. Azaz a mi aranyunk nem a tömegek aranya – egyébként ez volt az alkimisták jelmondata –, vagyis Székács Zoltán világosan értésünkre adja, hogy ő olyan művész, aki képes egyidejűleg létezni a spirituális szférákban és annak földi dimenzióiban is, meg tudja teremteni a szellem és az anyag – itt természetesen a festészeti matériára gondolok – látszólag triviális összhangját, szintézisbe tudja hozni az égit a földivel, a teremtettet az emberi kéz produktumával.

Ugyanakkor a művész állandó kutatási lázban éli mindennapjait, mint egy megszállott archeológus, a történelem előtti korok archetipizálható vizuális jeleit, lenyomatait, aranyló rétegeit kutatja. A prehisztorikus idők süket csendjében véli felfedezni az újrafogalmazható természeti és kultikus fosszíliákat, a művészet eszközei által domesztikálható letűnt emberi, állati, növényi és megkövült töredékeket. Székács Zoltán képtotemjeiben ott ragyog az obszidián és a kvarckristály, a lándzsa hegyén megcsillanó bronzba és aranyba diffundált napfénytöredék. Az altamirai vadászok által festett nagyszabású barlangképek okkereit, vöröseit és feketéit beemeli a manifeszt kompozíciókba.

A festő által újra rá kell lelnünk az elveszett aranykorra, amikor még egyensúlyban volt ember és természet, a növényi és állati létből kiemelkedő sajátságos lény civilizatorikus egységet tudott teremteni az őt körülvevő bonyolult világban. Székács vizuális jelekké fragmentált töredékei, kódolatlan jelrendszerei egy elveszett ősi kultúra halvány visszfényében mutatják nekünk azt az utat, melyre újra érdemes lenne rálelnünk, hogy újra megtisztulhassunk a ránk rakodott kulturális szennyeződés fojtogató terhétől.

A homo sapiens, sapiens, az értelmes ember ma már egy végső kihívás előtt áll: a Nyugat egyre sötétülő alkonyában, a széteső civilizatorikus káoszban, a széthulló kontinentális rendszerekben az ember-művész vagy megtalálja a kollektív mítosz által sugalmazott új harmóniát, vagy végzetébe rohanva megsemmisíti önmagát.

Aurum nostrum non est aurum vulgi. Nem a tömegek aranyát kell megtalálni, hiszen egy durva, tisztán materiális drillben a létezés egyenlő a lealacsonyodással. Éppen ellenkezőleg: olyan szellemi mezőket kell megnyitni az emberek előtt, ahol újra felfedezhetik az elveszettnek hitt örök vezérlő elvet, a lélek felszabadultságából fakadó aranyló szeretet.

Nos, ebben segít nekünk Székács Zoltán művészete és humánuma.

Sárkány István