Filip Tamás

Villámcsődület

Zuhog. Ilyenkor ellepnek terveim,

sok múlt idő tér be sáros cipőben.

Valaha én adtam kulcsot nekik –

zárat kellett volna cserélnem.

Mintha beavatottként jönnének

tiltott kiállításra, álnéven firkálgatnak

a vendégkönyvbe, fecsegnek,

akárha ott se lennék, kajánul

fölemlegetve minden ígéretet, amit

valaha kicsikartak belőlem.

Már annyiszor sikerült kitessékelnem

őket, de most nem tudom, mi lesz.

Ha szerencsém van: kisüt a nap, és

egy darabig tervek nélkül élhetek.

Végszomj

Önkívületi üzemmódba

váltok, mint egy bróker, ha

körmére ég a tőzsdezárás, az utolsó

perceket nyújtom, csak még egy faxot,

csak még egy mutatványt, és íme,

a bársonyzsebekben lelassulnak az aranyórák,

az élet készregény, de tényleg, és most

nem is magamról beszélek, én azt

keresem, aki rám hasonlít,

én az ellenpélda lennék,

de íme ez se jó,

hát titkolom, és közben látom,

életre kelnek tévedéseim,

nincs okom kételkedni bennük,

harcmodorom mostantól belenyugvás,

fölbiztatom a moderátort, legyen szigorú

hozzám, és mindig meg fogom

köszönni, ha egy-egy napra

kitilt a saját életemből.