Kertai Barbara

Nincstelenek

Bangladesi beszámoló

Hosszú hetekbe tellett, mire végre útra keltünk. Jones ötlete volt, hogy kísérjem el, mondván, hogy Dhaka, mint minden főváros, a fény és a nyomor egyvelege, és hogy az igazi Banglades a szmogon és a szüntelen tülkölésen túl fekszik.

Jones újságíró volt, és az ország legelmaradottabb részébe indult anyagot gyűjteni a mikrohitelről szóló cikkéhez. Lelkes híve volt ennek az új, forradalmi ötletnek, mely az élni vágyó ösztönös kreativitására és a magántőkébe vetett hitre építve szolgáltatott apró, 500-1000 forintnyi kölcsönt azoknak, akiknek az ebből vásárolt használt talicska vagy felnevelendő naposcsibe a megélhetés egyetlen módját jelentette. Én meg, a kotnyeles turista, látni akartam, kit hív egy tornabérletnyi havi jussból élő bengáli férfi szegénynek.

Csak aztán valahogy mindig közbejött valami.

– Ma nem indulunk – nézett fel Jones az íróasztal mögül. Jones különben a keresztneve volt, és „dzsones”-nek kellett ejteni. Gondolom, anyukájának egykor megtetszett valami nyugati regényhős neve.

– De hát miért nem?

Bosszús voltam, csalódott és nyakig sáros. Az irodába jövet beakadt a szárim széle a riksa kerekébe, és az úgy lerántott egy szempillantás alatt, hogy a riksahajtó is csupán a sarkon vette észre, hogy könnyebb lett a biciklije.

Jones vállat vont.

– Ma már késő van. Majd megyünk szerdán.

Késő? De hát hol van még az este? Hány órába telhet százötven kilométert megtenni?

Öt és fél. Ennyit számoltam a végén. Az egysávos országúton egymás irányába robogó, tülkölve öklelni vágyó teherautók, a billegő, egész mezőnyi termést egyensúlyozó kerékpárok, a mélán ballagó, csontos fenekű tehenek, sőt az időközönként száradni kiterített dohánylevelek és magok úgy ellepték a betonutat, hogy sofőrünk dodzsembajnokot megszégyenítő tehetsége ellenére is negyvenre, ha felugrott a sebességmutatónk.

Banánültetvények és rizsmezők mellett „száguldott” autónk. Lungi-szoknyájukat az övükbe tűrő parasztok térdig a vízben állva egyelték a fűzöld hajtásokat. Bambuszkunyhók tövében csupasz kis Mauglik kergetőztek. Fejükön vizeskorsót egyensúlyozó asszonyok vonultak csoportosan az országút mentén. Élet mindenütt. A majd’ hat óra alatt egyetlen fényképet sem tudtam volna készíteni az üres tájról. Banglades a világ egyik legsűrűbben lakott országa, és tényleg ki lehetne tenni a táblát, hogy megtelt.

Kompon keltünk át a hatalmas Gangeszen. Híd ugyanis nincs, csak messze északon. Bangladesben a kormány hidat nem épít, mert drága, de minden buszt és taxit leváltott környezetkímélő, földgázzal működő modellre. Időnként az az érzésem, hogy az országot egy mesebeli félkegyelmű király uralja, aki buzgón próbál jót tenni, de mindig mellényúl. Igaz, sokkal egyszerűbb egyetlen tollvonással betiltani a műanyag zacskók használatát környezetszennyezés címén, mint befedni az országszerte illatozó, nyitott szennyvízcsatornákat.

A kompon megrohantak minket a mozgóárusok. Puffasztott rizs és chillipaprikával beszórt zöldmangó-szeletek, cukros lében úszó túrógombócok és negyvenfokos kánikulában melengetett édes üdítőitalok közül válogathatott a folyón átkelni vágyó. Legalábbis a férfinép.

– Ne egyél, ne igyál – figyelmeztetett Jones még az indulás előtt –, mert nem lesz vécé-alkalmatosság.

– Hat órán keresztül? De hát hogy mennek a bengáli asszonyok?

Jones vállat vont. Ezen szemmel láthatóan még nem gondolkozott el.

– Nem mennek. Nem illik. – A lépten-nyomon az út mentén guggoló férfiak láttán bezzeg senki nem botránkozott meg.

Alkonyodott, mire megérkeztünk Meherpurba. Meherpur elvileg a megye legjelentősebb városa – gyakorlatilag egy darab útkereszteződésből áll. A kocsi ablakából figyeltem a kaotikus sürgés-forgást. Ez bizony nem a főváros! Kizárólag bangla betűs feliratok, boltok helyett bádogbódék, drótokról lógó, az esti fényt biztosító kerozinlámpák látványa fogadott. Ez az ország legszegényebb szöglete. Ráadásul az indiai határtól egy köpésre esik, vagyis burjánzik itt a drog- és az emberkereskedelem.

Ahogy a dugóban araszoltunk, a mellettünk elhaladók hasonló kíváncsisággal kukkantottak befelé. Csupa férfi. Hullámzott az utca hosszán a rengeteg fekete fej tengere. A járdán, a pultok mögött, a teásbódék előtt ülve mindenütt férfinép. Hohó! Ott, ni, megvillant egy tengerkék, aranyszegélyű szári: két nő vonult egy elfüggönyözött riksában. Mintha anya lenne a lányával: a fiatalabbik arca elé húzta a szárija sarkát, miközben az idősebbik utasította az izzadt hátú riksást, hogy álljon meg és hozzon ki nekik valamit az egyik boltból. Bankót nyomott a kezébe, az meg már szedte is a lábát és egy széles papírdobozzal tért vissza. Talán édesség? Vagy ruhadarab a szabótól? Hátracsavarodottan néztem őket, míg bele nem vesztek a tömegbe. Bevásárlás bangladesi módon, riksából. Gyalogolni ugyanis, főleg nőnek, nem illik. A tisztességes bangladesi nő, ha nagy ritkán el akar jutni valahova (mert miért nem marad otthon?), nem mehet gyalog, biciklin, motoron vagy egyedül a buszon. Autók nincsenek vidéken. Ha jobban belegondolok, a rendelkezésemre álló opciók ki is merülnek a riksázásban, férfi gondnokom oldalán, vagy a motorozásban, újfent férfiból álló védelmezőm derekába csimpaszkodva. Itt, falun, még szigorúan betartják a purdát: a nőnek otthon a helye. S aki megszegi a szabályokat, az szabad préda.

– Ezért olyan veszélyes serdülő parasztlányoknak hosszú kilométereket gyalogolni az iskoláig – magyarázta Jones.

Nyomós érv az írástudatlanságra. Mert mit is mondhatnék annak a nyomorban élő szegény asszonynak, aki inkább gyorsan kiházasítja tizenkét-tizenhárom éves lányát? Eszembe jutott, amikor bengáli ismerőseimmel egyszer a prostitúcióról beszélgettünk. „Mégis, miből lehet felismerni az utcalányt?”, kérdeztem. „Abból, hogy egyedül megy az utcán”, felelték.

A telepen már izgatottan vártak. Nem mindennap érkeznek ily messze földről látogatók. Felsorakoztak a bejáratnál, és kitereltek két kislányt a kapuhoz, akik táncoltak és egy tálból virágszirmot szórtak a lábunk elé. Ezt követően nyomban az asztalhoz tessékeltek, ami roskadozott a hegynyi rizstől, a mindenféle currytől és a roston sült haltól. No meg a minden fogáshoz kijáró, híg lencselevestől. Vajon mennyire logikus, hogy egy olyan országban, ahol a király is kézzel eszik, pergő rizs és lencseleves a mindennapi étek?

Míg én meglehetősen eredménytelenül a tányéromban pancsoltam, Jones összedugta a fejét a gazdával.

– Holnap kimotorozunk riportot készíteni – fordult felém. Én buzgón bólogattam, és betömtem a számba egy darab kenyeret, amit tízperces áldozatos munka során sikerült letörnöm egyedül a jobb kezemet használva. – Három éve dolgoznak ezekben a falvakban. Korábban nagy gondot okozott a magas gyermekhalálozási arány: a gyerekeket nem oltatták be, orvos nem volt, az ivóvíz pedig tífusszal, arzénnal fertőzött. A programban részt vevő asszonyok hetente összejárnak továbbképzésre, ahol az ábécétől kezdve a higiéniáig, mindenről hallanak. Az itteniek rizstermelő parasztok. Korábban, ha jött a szárazság vagy az ár, utána egy fél évig éheztek. Most a hitelnek köszönhetően az asszonyok is dolgozhatnak otthonukban. Szőhetnek, varrhatnak, állatokat tarthatnak.

Másnap reggel csukott szemmel és kifehéredett ujjakkal kapaszkodtam Jonesba, amint motorháton cikáztunk a bőgő teherautók közt célunk felé. Az asszonyokat felkészítették jöttünkre: az egyszerű vályogházak közti tisztáson, leterített nádszőnyegre kuporodva vártak. Félkörben ültek két üres szék előtt. Persze, ránk vártak a székek. Vajon honnan szedték össze őket? A kunyhókba bekukkantva úgy tűnt, hogy egy-egy lócán, platform-ágyon kívül egyéb bútoruk nem volt. Helyet foglaltunk a kiemelő ülőalkalmatosságokon. Úgy éreztem, mintha uralkodni ülnék le egybegyűlt alattvalóim előtt. Az idegen férfi láttára az asszonyok az arcuk elé húzták tarkabarka szárijuk csücskét. Néhányan csecsemőt dajkáltak az ölükben. Ahogy helyet foglaltunk, közelebb húzódtak a házak mögül leselkedő, mezítlábas emberkölykök is. Kíváncsiak voltak, mit keresnek itt ezek az idegenek.

Jones azt akarta tudni, kinek hogyan változott meg az élete. Nem éheznek, iskolába járnak a gyerekek, jöttek a félénk egyenválaszok. De mégis, maguk hárman például mire költötték a hitelt? Megeredt az asszonyok nyelve, kuncogva, egymás szavába vágva mesélték, hogy a hitelbe kapott ezer taka előtt életében még csak nem is érintett egyikük se pénzt. Izgultak is, nem is tudták, hova rejtsék a nagy vagyont. No meg hogy rettegtek, hogy esetleg rosszul fektetik be! És aztán mehetnek a folyónak, mert ennyi pénzt ők ugyan vissza nem tudnak fizetni. „És aztán mi történt?” Hát, arra gondoltak, hogy vannak jómódú népek is a környező falvakban – a boltos, a szabó, a kerékpárszerelő –, akik minden áruért a városba kell menjenek. De ha ők belefognának egy pékségbe, hozzájuk jönne mind friss lepényért, édességért. A gond csak az volt, hogy egyikük sem értett a tortasütéshez. Sebaj, felszedelőzködtek, és begyalogoltak biz’ ők a városba, és addig ólálkodtak a pékbolt körül, lesték, kóstolgatták a portékát, míg el nem tanulták a recepteket. És most, kacagtak az asszonyok, kövér kacsákat tartanak a haszonból, és naponta háromszor eszik a család.

Néztem a viseltes, ezerszínű szárijukat, a kötélen lógó néhány öltözet váltóruhát, a porban kapargáló vézna tyúkokat, és arra gondoltam, hogy ezek az asszonyok gazdagnak érzik magukat.

Na, és ők mit szeretnének tudni rólam? Felbátorodtak az asszonyok, repkedtek a kérdések.

– Honnan jött?

– Férjnél van?

– Hány gyereke van?

Meg kellett ismételnem, hogy nincs férjem – gondolom, azt hitték, elértették, amit mondtam. De hát hogyhogy? Azon kaptam Jonest, hogy bonyolult magyarázatokat fabrikál az asszonyoknak, hogy miként is maradtam én férj nélkül. Azok meg együttérzően bólogattak. Méregbe gurultam.

– Mondd, hogy én inkább egyedül maradok, mint hogy rosszul házasodjam!

Tudtam, hogy országszerte mekkora gond a házastársak közti tettlegesség. A napilapokban rendszeres hír, hogy ez vagy az megfojtotta a feleségét vagy savat öntött a lányára, mert azt meggyalázták. Jones egy „ezt majd megbeszéljük” pillantást vetett rám. Igaz, ha a hajadonság betegség lenne, Bangladesben hamar kigyógyulnék. Össze se tudnám számolni, hány házassági ajánlatot kaptam az ittlétem során. No persze egy olyan kultúrában, ahol a férjezetlenségre ugyanazzal a sápítozó segítőkészséggel reagálnak, mintha tüske ment volna a talpamba, ez nem is csoda. Nem keseredtem el, azután sem, hogy egy én-korombeli nő kihozta karján az unokáját bemutatni.

Másnap vasárnap volt pénteken, gyönyörű szép tavaszi nap. Sétálni mentem a rizsföldek mentén. Bámultam a bölénnyel szántó parasztot, a folyóban mosó asszonyokat, ők meg engem. A töltésen visszafelé már egy csapatnyi zajongó gyerek kísért. Nevettek, mutogattak, egymást lökdösték a fényképezőgépem lencséje elé. Egy mangófa árnyékában megfordultam és leguggoltam.

– Gyere csak, szeretnéd látni a képedet?

Visszahőköltek, messziről nyújtogatták csak a nyakukat. Milyen jó ötlet a digitális kamera, rögtön felvillan rajta a rögzített kép. Egyszerre az egyik fiúcska elhatározhatta, hogy mégsem harapok – a következő pillanatban pedig szinte ledöntöttek a lábamról. Bújtak, tolongtak, visongva nevettek. Egy gyönyörű, nyolc év körüli kislány megragadta a csuklómat. Elrántottam a fényképezőgépet, nehogy összemaszatolja, de neki az én kezem kellett. Most már a többiek is a csuklómat vizsgálták. Mit látsz rajta? Nem értettem, míg a kislány szégyenlős mosollyal be nem nyálazta az ujját és elkezdte dörzsölni a karom. A kis tudósa, le akarta vakarni róla a fehéret!

– Hát te meg…? No de mindegy! – legyintett Jones, amikor visszaértem. Körötte papírfecnik halmaza: látszott, jó anyagot gyűjtött reggel az önkormányzati tisztviselőtől, vagy kitől. Leültem mellé és kezdtem lecsupaszítani egy banánt. Kifigyeltem, hogy a picik az édesek. Ki hitte volna, hogy ennyiféle banán létezik! A minap olyat kaptam, aminek magjai voltak – köpködtem is rendesen.

Jones közben mikrohiteles statisztikákat sorolt nekem.

– Szép, szép – mondtam –, de mi van, ha valaki nem tudja visszafizetni? Vagy ha kap is hitelt, de nem képes haszonszerző tevékenységet teremteni belőle?

Jones úgy nézett rám, mint aki most ébredt rá, hogy én képes vagyok önálló gondolatra.

– El sem hinnéd, hány ilyen ember létezik.

– Naná – mondtam –, otthon se mindenki Bill Gates.

– Hogy ki? – Nagyot nevetett a viccen. – Nem, én a társadalmi rendszer visszafogó erejét vizsgálom. Banglades ugye muzulmán ország, vagyis nők csakis családi keretben végezhetnek munkát. De mi van azzal az asszonnyal, aki özvegy, vagy akit elhagyott a férje? Ugyanakkor a legalacsonyabb hindu kasztok itt is érinthetetlenek – márpedig minek vennél fel kölcsönt, ha el se tudod költeni, mert be se léphetsz egy boltba?

– Vannak itt is érinthetetlenek?

– De még mennyire. Mit szólsz egy kis motorozáshoz?

Repestem az örömtől. Berregtünk a földutakon a rizsmezők mentén. Sáros kis tavacskákban félpucér halászok merítgették hatalmas hálójukat. Az út szélén látszólag hazátlan kecskék szortírozták az ehető szemetet az ehetetlentől. Egyenruhás kisiskolások vonultak csapatosan, könyveiket szorongatva. A motor hátáról harmonikus kaleidoszkópnak tűnt a táj.

Bambuszerdőbe, nádból szőtt kunyhók közé kanyarodtunk. A házak között kosarat fontak az asszonyok hosszú bambuszszálakból, amiket a férfiak nyestek keskenyre. Kíváncsian néztek fel közeledtünkre.

– Látod? Kosárfonó hinduk – kiabálta Jones hátrafordulva.

A házsor mögött, a rizsmezők előtt sáros-mocsaras sáv húzódott, rajta düledező viskókkal. Egyetlen csontos kecskét és egy sok mindenről árulkodó disznót láttunk kipányvázva. Itt is kiszaladtak elénk a gyerekek.

– Tessék, ők az érinthetetlenek.

Egy fiatal lány épp vizet merített a zavaros, vízililiommal fedett tavacskából.

– Ez az ivóvizük?

– És a latrinájuk is. Bár azt nekik is tudniuk kell, hogy jobb a folyóból vizet húzni.

– És ők is a rizsmezőkből élnek?

– Esetleg az, amelyiket napszámosnak felveszik. Földet nem birtokolhatnak. Itt is csak megtűrik őket: gondolom, másnak nem kellett ez a ingoványos talaj.

Pörgött is a motorunk kereke. Jones előremutatott.

– Az ott már a program egyik települése. Menjünk vissza arrafelé!

Még nem zártam le az érinthetetlen-témát, de rábólintottam.

A rizsmezőkön túli faluban már egy-egy hullámpalából épült szerkezet is megvillant: látszott, „jómódú” emberek közt járunk. Még egy sor bolt is állt a főút mentén: egy vegyesbolt, egy szabó és egy telefonáló hely. Valóban nem kell itt ötletért a szomszédba menni: a telefonáló viskók zsenialitása abban rejlik, hogy vonalas telefon vidéken nincs. A mobilhálózat elég jól kiépült, viszont nem sokan engedhetik meg maguknak az előfizetést. A telefonárus kezdőtőkéjéből vesz egy mobilkészüléket, és mintha nyilvános telefon lenne, percdíjat számol.

Még mindig ezen mosolyogtam, amikor majdnem elütöttünk egy platós triciklit. Két ember kísérte, és egy hatalmas, régimódi gramofon nyikorgott a tetején.

– Ez meg micsoda? – kiabáltam Jones fülébe.

– Ez? Zeneárus.

– Tessék?

Lehúzódtunk a következő kereszteződésnél.

– Gyere, igyunk meg egy teát! – invitált Jones, miután beazonosította a helyi „teázót”. Egyszerű bádogbódé volt, lócával. – Zeneárus. Itt, falun, nemigen van az embereknek rádiójuk, egyéb zeneforrásról nem is szólva. Fogja tehát a zeneárus ezt a vén gramofont és feltételezhetően pár hanglemezt, és faluról falura házal vele. És ha valakinek kedve szottyan meghallgatnia a kedvenc nótáját, fizet pár fillért.

– Zseniális!

Biciklit toló, oldaltáskás férfi állt meg mellettünk. Felismertem: érkezésünkkor ő is a telepen volt. Jones szívélyesen fogadta és rendelt neki is egy pohár forró, már-már elviselhetetlenül cukros teát. Kezdtek körénk gyűlni az emberek (hiába, a bőröm színe kielégíthetetlen mértékű szenzációnak bizonyult itt is), mikor Jones ragyogva felém fordult.

– Mohammad itt épp felmérésre indult. Van egy család, aki szeretne belépni a hitel-programba. Elkísérjük?

Én is lelkesen rábólintottam. Gyalogszerrel folytattuk utunkat. Egy, az országúttól félreeső kunyhó felé tartottunk, az elmaradhatatlan gyerekhad kíséretében. Itt ugyan nem lehet meglepni senkit! Vézna, kapafogú férfi fogadott. Felesége sietve kapkodta le a száradó ruhát a ledöngölt verandáról, miközben szívélyesen invitált, hogy üljünk le. A férfi riksahajtó volt, mesélte. Bizonyítékképp valóban ott virított egy foszlott pányvájú riksa-kerékpár az udvaron. Csakhogy az egészsége most már nem engedi, hogy kerékpárra üljön – és mutatja sárga foltos tenyerét: az arzénmérgezés utolsó stádiumában van. A méreg megtámadta a máját. Ha lenne néhány tyúkjuk, az eladandó tojásokból csak eltengődnének ők kettecskén.

Mohammad hosszan kérdezgette őket, hogy alaposan megértsék, mibe vágják a fejszéjüket. Én az asszonyt figyeltem. A szeméből áradó csüggedés arról árulkodott, hogy neki ugyan oly mindegy, mit ír alá; ha meghal az ura, oda minden.

A férfiak hangosan búcsúzkodtak. Én meghúzódtam a háttérben – még egy hét és bengáli asszonnyá válok. Kíséretünk, a gyerekhad körbevett, és az egyik szomszédos kunyhó felé kezdett terelni. Úgy tűnt, hogy ott lakott az egyik kócos. Visszanéztem Jonesra, aki türelmetlenül pillantott az órájára. A mikrohitel-igazgató felém mutogatva mondott valamit. Jones érdeklődve kapta fel a fejét.

– Megnézzük? – kérdeztem.

– Azt mondja Mohammad, ismeri a szomszédokat – felelte Jones felém tartva. – Egy özvegy lakik ott a lányaival. Elutasították a kölcsönkérelmüket, mert túl szegények.

– Létezik olyan, hogy túl szegény a mikrohitelhez? – kérdeztem meglepődve. Hiszen nem pont az a mikrohitel lényege, hogy megsegíti a legszegényebbeket?

A gyerekek visongva harsogták közeledésünk örömhírét. Egy gyönyörű, sudár lány nézett ki az ajtón csodálkozva, majd díszes társaságunkat megpillantva eltűnt, hogy magára kapjon egy sálat. Mire odaértünk, már terítette is elénk a nádszőnyeget. Tetszett, hogy úgy fogad, mintha régen várt ismerősei lennénk. A lány nyomában egy ötvenes asszony jelent meg az ajtónyílásban, és ott is maradt, a félhomályban.

Jones bemutatott minket, és minden teketória nélkül előhúzta jegyzettömbjét. A gyerekek remegtek az izgalomtól, de a nagylány nyugodtan, méltóságteljesen felelgetett anyja nevében is. Csodáltam a lélekjelenlétét. Úgy ült előttünk, mint egy hercegnő: okosan, kecsesen. Anyját Leilának hívják, az ő neve Rubina. Huszonkét éves, és két kishúga van. Valóban, nemrégiben jelentkeztek a programra, mert az anyja takarításból nem képes ellátni a családot, csak sajnos nem érték el a minimum fedezetet, mosolygott bájosan.

– Mennyi a minimum fedezet? – kérdezte Jones.

Havi ezer taka jövedelem. Háromezer forintnyi juss az ötfős családra.

– Nem keresnek meg ezer takát? – hüledezett Jones. – De hát mennyiből élnek?

Mikor hogy. Általában havi hét-nyolcszáz taka.

Jones arcáról lerítt a döbbenet. Látszott, nem teljesen áll össze neki a kép.

Az apjuk nyolc éve elhagyta őket, magyarázta Rubina készségesen. Elvett egy másik nőt feleségül. És Rubinának nincs férje, ki eltartaná őket? Vagy talán még iskolába jár?

Mintha egy pillanatra zavarba jött volna a lány. Nem, nincs férje, és soha nem is járt iskolába. Tudniillik, ő langadi.

Langadi?

Béna, magyarázta Jones. Nyomorék. Rubina segítőkészen mutatott cipőtlen lábfejére. Polio, gyermekbénulás. Ötévesen belázasodott, s soha nem tudott utána lábra állni. Én azért tovább értetlenkedtem. Miért bólogat úgy mindenki, mintha ezzel minden magyarázatra lelt?

– Most mondta – nézett rám Jones bosszúsan. – Nyomorék, nem hallottad?

– Na és?

– Na és mi?

– Hogy jön ez ahhoz, hogy van-e férje, munkája? Hogy járt-e iskolába?

– Most viccelsz? Hogyan járt volna, amikor bicebóca? Ki venné el feleségül?

Rubina figyelte a szóváltásunkat, és amikor látta, hogy elvörösödöm, finoman a karomra tette a kezét.

– Egész gyermekkoromat a házban töltöttem, lived in the house – fordította önmagát angolra. – Legalább sok könyvet el tudtam olvasni – nevetett.

Legszívesebben a képébe vágtam volna a sok öntelt férfinak, hogy a kisujját sem érdemelnék ennek a gyengéd, intelligens, gyönyörű lánynak.

– Különben is, hogy is hagyhatnám magára a kishúgaimat, az édesanyám?

Érdeklődésünk hatására Mohammadnak is visszatért az emlékezete. Buzgón bólogatott, igen, jó lány ez a Rubina, még varrni is megtanult egy kölcsönkért varrógépen! Arra is kérték volna a kölcsönt, hogy saját gépet vehessenek, hogy dolgozhasson.

Összevont szemöldökkel kérdeztem, hogy ha ilyen jól emlékszik, talán közölné, miért utasította el. Csodálkozva vonta meg a vállát. Anyagilag nem volt életképes a terv. Egyetlen rendeléssel tudtak csak előhozakodni: buszülésre kellett volna huzatot varrnia, havi kétszáz takáért. Abból még a részletet sem tudták volna törleszteni! De hát csak lett volna később más! Más? Hogyhogy? Ki adna munkát egy langadinak?

Rubina engem figyelt okos, mosolygó szemeivel.

– Ne aggódj miattunk – mondta banglául. – Megleszünk mi, inshallah. Köszönöm, hogy megtiszteltetek.

A gyerekhad nagy zsivajjal kísért vissza minket a motorig. Rubina az első fordulóig jött csupán; most tűnt csak föl igazán, milyen nehezen húzza a lábát. Szélesen mosolygott és integetett. „Thank you” kiáltotta utánunk, „thank you!”

Hazafelé a motor támlájába kapaszkodtam, nem Jones derekába. A szél az arcomba csapkodta a hajam, és én fuldokoltam az igazságtalanságtól, mely eltemet egy ilyen nagyszerű, fiatal életet. Arra gondoltam, az asztalra kell csapnom, az arcába kell kiabálnom a sok értetlen bolondnak. Hogyan képes ez a lány ezt elfogadni? Felrémlett előttem Rubina tekintete, nyugodt mosolya. Ne aggodalmaskodj, Allah akaratából élünk. És magához ölelte a környezetét: a kacagó, mezítlábas lurkókat, a zsenge rizshajtásokat, a bambuszrúd alatt roskadozó vízhordókat, a végtelen rónaságot, mely őt kitagadta. Nem, itt nem ő az áldozat.

(A szerző fotóival)