Kertai Barbara
Fesztivál a szoknyás férfiak földjén
Óramű pontossággal idén is beköszöntött augusztus hava, és a fesztiválozók, komédiások és színházrajongók hada megindult Edinburgh felé, hogy ismét kivegye részét a világ legnagyobb művészeti fesztiváljából. A hatvanadik születésnapját ünneplő Fringe a második világháború után alapított Edinburghi Nemzetközi Fesztivál mellékrendezvényeként indult. Miután a már akkor nagy presztízsű fesztivál szigorúan megszabta a fellépési kritériumokat, sok fellépni vágyó társulat hiába próbálkozott a rendezvény zsűrijénél. Ezért inkább saját kezdeményezésbe kezdtek, és megszületett a szigorúan megkötés nélküli, profiknak, amatőröknek és diákoknak egyaránt otthont adó Fringe. Azóta a Fringe nagyobb eseménnyé nőtte ki magát, mint az eredeti, a hivatalos fesztivál. A helyszínek száma évről évre nő: nincs a skót fővárosban egyetlen kocsma, iskola, templom vagy hátsó udvar sem, ami kihasználatlanul maradna az augusztusi hetekben. A világ minden tájáról árad ilyenkor a világot jelentő deszkák után vágyakozó táncos, énekes vagy színész. Idén több mint 16 000 előadóművész gyűlt össze, hogy a majdnem háromszáz helyszínen előadják produkciójukat. Igaz, néhány gyanútlan amerikai gimnázium szinte biztosan nem sejtette, hogy improvizált színpadjuk akár Musselborough-ban, a szomszéd városkában is lehet, ahova kizárt, hogy az átlagos néző elzarándokoljon. Mindenesetre ha a publikum minden egyes előadást meg akart volna nézni, kerek öt évébe, tizenegy hónapjába és tizenhat napjába tellett volna.
A fesztivál ideje alatt az egész városközpont átalakul. Komoly gótikus épületek vörös szalagot kötnek, a parkba beköltözik a Moszkvai Nagycirkusz, és az egyetem terén feltűnik egy hatalmas, felfújható, lábait az égnek dobó lila tehén: egy sörsátorral összekötött fedett színpad. A Vár alatti hatalmas katonai parádéra, a Tattoo-ra hat-hét hónappal korábban elfogy az utolsó jegy is, annak ellenére, hogy az egykori dicsőséges brit birodalom minden tájáról érkező skót dudás hadtestek egy hónapon át minden áldott este fújják indulóikat az összegyűlt két-háromezer fős közönség előtt.
A Tattoo-n, a Nemzetközi Fesztiválon és a Fringe-en kívül a Könyv-, a Jazz- és a Filmfesztivál gazdagítja a kulturális hetek palettáját, bár az utóbbi években több apró fesztivál is kirügyezett ezek árnyékában. Idén másodszorra rendezi meg a skót parlament a Politika Fesztiválját, mely az új parlament épületébe szervezett egyhetes eseménysorozat. Neves skót politikusok és még ismertebb, határozott közéleti meggyőződéssel rendelkező hírességek szólalnak fel (mint például Vanessa Redgrave vagy Sean Connery), máskor pedig a skót politikai pártok rendeznek nyilvános vitát egy téma körül. Ezenfelül foglalkozásokat szerveznek fiatalok és gyerekek számára, hogy ismerjék és szeressék meg az ország demokratikus berendezkedését. Az idén debütáló Festival of Spirituality, avagy a Lelki mélység Fesztiválja egy templomépületben gyűjti össze a vallási és közéleti témákat megvitató ismert szakembereket. Az ehhez hasonló friss kezdeményezésekkel együtt idén összesen tizenegy fesztivál zajlik egymással egyidejűleg a skót fővárosban.
Mondhatni az egész fesztivál kezdetét jelzi a Fringe-parádé az eseménysorozat első hétvégéjén. Az Újváros főutcája, a Princes Street a felvonulók színes kavalkádjának útvonala, míg több mint százezer érdeklődő áll nekik élő kordont az utca hosszában. A bangkoki fiú-nőkből álló társulat vagy a Frankenstein barátai társaság régi ismerősökként tűntek fel a lassan haladó, díszes konvojban. Soha nem látott vendégekként üdvözölhettük azonban az idén először idelátogató magyar társulatokat is. Mondani sem kell, hogy a Fringe, földrajzi fekvéséből adódóan, sajnos nem bővölködik magyar előadókban. Ezért volt különleges, hogy idén két budapesti produkció is kikerült a Fringe fesztiválra. Kálloy Molnár Péter színművész a Böszörményi Gyula (Gergő és az álomketrec) kisregényéből készült, Kucó című monodrámájával érkezett, míg a magyar és angol színészekből álló budapesti Scallabouche társulat egy kétnyelvű színdarabot, a My Chair – Your Self-et (Az én székem, te magad) adta elő. Legrejtélyesebb azonban a Budapest kíséret magyar címet viselő, de egy fia magyar embert vagy utalást sem tartalmazó dráma volt. Azon kívül, hogy a főhős egy (nem) Budapest felé tartó vonaton ült, más biztosat nem lehetett tudni, még a szereplők kilétét sem. A magyar néző jó hazai híján egyedül a „kíséret” szóval vigasztalódhatott, melyet a magyar nyelvet egyértelműen nem ismerő főszereplők állandóan hangoztattak. A szövegkörnyezetből ítélve a „kíséret” mindössze a vonaton összesodródó idegen utazók társaság utáni vágyának volt hivatott formát adni.
Magyar fellépők a komoly, hivatalos fesztivál programját is gazdagították. Schiff András Usher Hall-beli fellépéséről azt írta a kritika, hogy a zongoraművész „dünnyögő basszusával és szédítő tarantellájával gyönyörűen eltalálta Beethoven játékos humorérzékét”, amikor az Esz Szonátát (Op 31, No 3) játszotta. Ötből négy csillagot ítélt a legnagyobb skót napilap a Fisher Iván által vezényelt Budapesti Fesztiválzenekarnak, akik Sztravinszkijt, illetve Bartók harmadik zongorakoncertóját adták elő, kirobbanó sikerrel. Mind Schiff, mind a Fesztiválzenekar egyébként visszatérő vendégek skót kulturális rendezvényeken.
Míg a Nemzetközi Fesztivál fellépőit annyira nem kötik az anyagi megfontolások, rengeteg Fringe-produkció minimális díszlettel, háttércsapattal és szereplővel rendelkezik. Nem ritkák ezért a redukált feldolgozások, az egyfős komikus darabok és a monodrámák. Az utóbbi kategóriába tartozott például a magyar Kucó vagy a neves Guy Masterson által rendezett Állatfarm. Ebben egyetlen színész adta elő Orwell utópiaellenes, felnőtteknek szóló meséjét, minden díszlet vagy különleges effektus nélkül. Mégis, annak ellenére, hogy tucatnyi állatszereplő bőrébe bújt, olyan zseniális megérzéssel volt képes kifejezni azok személyiségét, hogy a néző rögtön tudta, most melyik állat szól éppen. Volt fődisznó, aki az aktualizálás prédájául esett és kénytelen volt Tony Blair hangján és stílusában megszólalni, bár a rendező Margaret Thatchert sem felejtette ki politikai felhangú darabjában.
Különösen népszerű téma volt az idei fesztiválon a vallás. Számtalan komikus keresett Jézusban ihletet, követvén azoknak a muzulmán brit showmaneknek a példáját, akik az elmúlt pár évben előszeretettel építették attrakciójukat személyes küzdelmük köré a tudatlan, többnyire hipokrata, mégis buzgón toleráns társadalommal szemben. (Példaképük nyugodtan lehet a nehezen feledhető komikus, Ahmed Ahmed, aki elmondása szerint mindig három hónappal korábban kiér a repülőtérre, hogy időben becsekkolhasson, mivel hozzávetőlegesen huszonhét nemzetközileg körözött személy szerepel ezen név alatt az FBI feketelistáján.) Már a címekből is látni, hogy mára bővült a vallásos hátterek köre: ...According to Jesus (Jézus szerint), Knocking on Heaven’s Door (A mennyek kapuján kopogtatván), You Don’t Go to Hell for Eating Elephants (Elefántevésért még nem jutsz a pokolra) vagy A British Guide to World Religions (Világvallások brit kalauza) csak néhány példa a sok közül. A Jesus: The Guantanamo Years (Jézus: A guantanamói évek) narancssárga börtönegyenruhába és töviskoronába öltözött főhőse elmondása szerint az Isten fia visszajött egy kicsit a földre helyrehozni mindazt, amit véleménye szerint a vallási vezetők nagyon félreértettek. Igen ám, de amint a repülőtérre ért, hogy Palesztinából Amerikába utazzon, megbukott a biztonsági vizsgálaton: az amerikai határőrök nehezményezték, hogy ez a munka és poggyász nélküli szakállas arab, aki állítása szerint Istentől kapott feladatát végzi, hajlandó lenne az életét adni testvéreiért. Így Jézus Krisztus, a feltámadott Úr egy pár hétig a guantanamói börtönben időzött. Amikor aztán megunta, átsétált az óceán vizén a világ egyetlen országába, ahol a terroristák nyugodtan meghúzhatják magukat, és ahol senkinek nem tűnik fel, hogy narancsszínű kezeslábast visel: Észak-Írországba. A God’s Pottery (Isten cserépedényei) néven futó amerikai duó radikálisan másfajta humort képviselt. Képzeljük magunk elé a leglelkesebb, ragyogó mosolyú ifjú amerikai misszionáriust, aki a Deák téren valaha is meg akart minket téríteni, duplázzuk meg őt, és máris megkaptuk Gideon Lamb (Bárány Gideon) és Jeremiah Smallchild (Aprógyermek Jeremiás) figuráját. Akusztikus gitárt és csörgőt szorongatnak, szürreálisan merev, arcukra ragasztott vigyorral bámulnak, és együgyű dalocskákat énekelnek a legjobb jóindulattal, amik szerintük megóvják a tiniket a ragadozó világ bűneitől – ilyen például a klasszikus „The pants come off when the ring goes on” (A bugyi akkor csusszan, amikor az ujjon gyűrű villan) című.
Mégis, miért olyan felkapott téma Isten és a természetfeletti? A mai nemzetközi helyzet vallási érzékenysége új húrokat pendít meg mindenkiben, nemcsak az előadóművészekben. Az identitás, a vallási közösséggel való azonosulás kérdése igenis időszerű gondolat. Ezen felül azonban Nagy-Britanniában fontos belpolitikai vonzata is van. Kerek egy éven át tárgyalta a parlament a kormány által szorgalmazott úgynevezett Vallásos Felbujtás Elleni Törvényt, mely megtiltotta és börtönbüntetéssel sújtotta volna azokat, akik gúnyt űznek egy vallásból, illetve akik vallási alapon megaláznak, felbujtanak vagy üldöznek másokat. A törvénytervezet viszont botor módon nem tett különbséget terrorista toborzóbeszéd és Mr. Bean között. Érthető módon a művészek, mögöttük az ország túlnyomó többségével, hevesen tiltakoztak a törvénytervezet ellen, mely súlyosan sértette volna gondolati és véleménynyilvánítási szabadságukat. Hogy rebellió vezette-e őket, vagy ellenkezőleg, annak bizonygatása, hogy lám, lehet a vallás humoreszkek alapja, nem tudott. Tény, hogy a szokottnál sokkal nagyobb arányban készült vallási témájú kabaré, vígjáték és színdarab. Mielőtt azonban pálcát törünk a semmit nem tisztelő mai fiatalság fölött, illik leszögezni, hogy ha a világ egy focimeccs lenne, a fent említett előadók túlnyomó része Isten csapatában játszana. Ez nem meglepő, mondják ők, hiszen véleményük szerint akkor tud az ember jó szatírát írni, akkor képes mentes maradni az olcsó poénoktól, ha bensőségesen érti, amit kritizál.
A helyzet szellemét tökéletesen tükrözi az edinburghi fesztiválok legújabbika, a Lelki mélység és Béke Fesztiválja. Ez a háromhetes rendezvénysorozat, melyet a vallások közti párbeszédet szorgalmazó skót civil szervezetek szerveztek, előadások, szemináriumok és koncertek segítségével próbálta a témával való foglalkozásra ösztönözni a népet. Felszólalt a vallási üldözések ellen harcoló Amnesty International, anglikánus és muzulmán vezetők vitáztak arról, hogy képes-e több vallás együtt létezni a modern nyugati államban, sőt, még arról is szó esett, hogy miért beszélnek annyit a vallásról a fesztiválon.
A Fringe egy másik tulajdonsága, hogy egyre több Londonban fellépő hollywoodi színész ruccan át a skót fesztiválra egy rövidebb szezon erejéig. Két évvel ezelőtt Christian Slater a Száll a kakukk fészkére című darabban játszott telt ház előtt, míg az idén Tim Robbins készített forgatókönyvet Embedded (Beépített írnok) címmel az Irak elleni amerikai támadásról, valamint az amerikai haditudósítók információmegvonásáról. A jegyeladások számából ítélve az idei Fringe egyik leglátogatottabb produkciója a My Name is Rachel Corrie (Nevem Rachel Corrie). Rachel Corrie, egy húszéves amerikai aktivista pár évvel ezelőtt halt meg, miután egy palesztin otthonokat elpusztítani induló buldózer könyörtelenül halálra gázolta. Az igaz történeten alapuló és a diáklány naplóbejegyzéseit felhasználó monodrámát a hollywoodi színész, Alan Rickman rendezte. Egy nagy sikerű londoni sorozatot követően érkezett a produkció a Fringe-re.
A politikai erőszak, a terrorizmus és az Irak elleni háború továbbra is népszerű téma. Nemcsak az új, eredeti dráma, de klasszikusok feldolgozása is sok esetben érezhetően politikai irányt vett. Talán nem véletlen, hogy az év Shakespeare-sikere a Nemzetközi Fesztiválon a Troilus és Cressida volt. Shakespeare-nek ez a tragédiája ellentmond a műfajnak, amikor az egyik szereplő kifejezésével élve, gyávákkal és szajhákkal népesíti be a színpadot. Ebben a tragédiában nincsenek igaz hősök, csak nagyon is életszerű emberi reakciók, melyek minden esetben pusztításban végződnek. Kétségtelen, hogy a Troilus és Cressida az angol költő legcinikusabb és leginkább nihilista műve. Ezért is fontos ezt a mai nemzetközi politikai helyzetet oly tisztán lefestő művet ma a világ elé tárni, vonta le a tanulságot cikkében több fesztiválkritikus.
Ha már Shakespeare-nél tartunk, természetesen nincs fesztivál tucatnyi Rómeó és Júlia, Hamlet és Szentivánéji álom nélkül. Idén a Macbethek alakíthattak volna kosárlabdacsapatot: A Macbeth conspiracy (A Macbeth-összeesküvés) című színdarab a hetvenes évekre helyezte át a történetet, ahol a monológokból sajtónyilatkozatok, udvarnokokból korrupt politikusok, a két kutakodó diáktársból pedig oknyomozó riporter lett. A Young Macbeth (Ifjú Macbeth) ugyancsak egy kortárs adaptáció, ahol középiskolás tinédzserek küzdenek meg a véres tőrök és a mozgó erdők mai megfelelőinek problémájával. Egyéb feldolgozásokban Macbeth visszatér a halálból (Macbeth re-arisen / A feltámadott Macbeth), esetleg Frank Sinatra-dalokat búg (Macbeth: That Old Black Magic / Macbeth: Ó, az a feketemágia), de volt, ahol csupán a vérben bővelkedő speciális effektusok vagy a fénybeállítás volt új és egyedi. A leginkább megerőltető Macbeth kétségtelenül a Macbeth: Frantic Redhead’s Walking Play (Macbeth: a Pánikoló Vörös Sétáló Drámája) volt, ahol a nagyérdemű együtt kutyagolt a színészekkel Edinburgh középkori városközpontján át, keresztül és kasul, hogy megtudja, ki ölt meg kicsodát, és mit érdemel ezért.
A produkciók sokszínűségét tükrözték maguk a helyszínek is, melyek a szokásos „négy fal és tető” megoldáson túlmenően néha egy temetőben, néha egy várromban, de uszodában és egy felfújható gumivárban is helyet találtak. Ez utóbbi volt a helyszíne az év legeredetibb Shakespeare-ének: Hamlet, dán királyfi több értelemben véve is végigbukdácsolta a szerepét a Bouncy Castle Hamletben (Gumivár Hamlet). No de kit érdekel, hogy Hamlet a második felvonásban leáll, mert tovább nem tanulta meg a darabot, vagy hogy a társulat egy része amatőr szinten sem színész, ha egyszer ilyen zseniális a színpad. Különben is, melyik az a színész(nő), aki egy felfújható gumivárban egyensúlyozva hibátlanul és lelket megrázón tudna morfondírozni az élet értelmén?
Könyvfesztivál-krónika Edinburghból,
az első UNESCO irodalmi városból
Mióta 2004-ben az UNESCO, a világon elsőként, kinevezte a skót fővárost irodalmi városnak, az évente megrendezésre kerülő Nemzetközi Könyvfesztivál egyre több érdeklődőt vonz nyaranta Edinburghba. A csaknem háromhetes rendezvényre több ezren látogattak el, hogy előadásokat hallgassanak, kedvenc íróikkal találkozzanak, illetve hogy válogassanak a könyvújdonságok között. Több mint kétszáz szerző mutatta be idén legújabb művét az összegyűlt publikum előtt, többek között olyan nagyságok, mint Nagy-Britannia egyik legfelkapottabb regényírója, Alexander McCall Smith, vagy az irodalmi Nobel-díjas Seamus Heaney. Kereken harmincöt nemzet képviseltette magát és mutatta be országuk szépirodalmát, intellektuális életét. Irántól az Egyesült Államokig, Izraeltől Indiáig, az előadások és a beszélgetések elősegítették a nemzetek és nyelvek közti párbeszédet.
A fesztivál tematikus felosztásával a világ vezető eszméit, illetve gondolkodóit gyűjti össze, legyen bár szó a terrorizmus eredetéről, a mai multikulturális világ fenntarthatóságáról, az éghajlatváltozásról vagy a klónozás etikájáról.
Az idei meglepetés-vendég az egykori amerikai alelnök, Al Gore volt, aki a nyáron debütáló természetvédelmi témájú filmjét reklámozta az Egyesült Királyságban. A Zavaró igazság (The Inconvenient Truth) című dokumentumfilm a globális felmelegedés problémáját és annak következményeit tárja a nézők elé. Gore a könyvfesztiválon politikai jövendőmondásba is bocsátkozott, amikor kijelentette, hogy a tények előtt még maga Bush elnök is két éven belül meg fog hajolni.
Francis Fukuyama, a világ egyik legismertebb társadalomtudósa ugyancsak a könyvfesztivál meghívott vendégeként látogatott el Skóciába. Az amerikai tudós hírnevét valójában annak a tíz évvel ezelőtti optimista nézetének köszönheti, hogy a berlini fal leomlásával véget ért az ideológiai alapon való háborúskodás, és hogy ettől a ponttól kezdve diadalmaskodni fog a liberális demokrácia irányelve a világon. Mint azt látjuk, ez nemcsak hogy nem következett be, de azt tapasztalhatjuk, hogy a legmélyebben gyökerező ideológiák, a világvallások újra a felszínre törtek, és akkora mértékben szabják meg a nemzetközi politika menetét, mint soha korábban. Fukuyama új művét ezért izgatott találgatás és várakozás előzte meg. Miután egyértelműnek tűnt, hogy az akadémikus tézise megbukott, mindenki lélegzetvisszafojtva várta, mit mond. Előadásában hangot adott pesszimizmusának, melyre nem is annyira a liberális demokrácia korlátozott reformáló hatása adott okot, hanem sokkal inkább az Egyesült Államok unilaterális, mások érdekét figyelembe nem vevő, erőszakos politikai magatartása. Korábbi radikális víziójával ellentétben, Fukuyama most mindössze arról van meggyőződve, hogy katonai erőszakkal nem lehet államokat demokratizálni.
Idén két Nobel-díjas szerző lépett fel a könyvfesztiválon. Seamus Heaney ír költő legújabb verseskötetét jött bemutatni, míg Harold Pinter pont ellenkezőleg, azt a sokkoló bejelentést készítette elő, hogy nem fog több színdarabot írni. Pinter döntését azzal magyarázta, hogy „mindent kiírt már magából”, és élesen kritizálta az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság iraki politikáját.
Az Edinburghi Nemzetközi Könyvfesztivál fennállása huszonhárom évében mindegyre támogatja a klasszikus és kortárs szépirodalmat, valamint a brit kulturális életet. Igazgatója, Catherine Lockerbie szavaival élve, a Könyvfesztivál „utánozhatatlan lehetőséget biztosít a szabad eszmecserére”.
Az esőhöz való megfelelő hozzáállás –
Alexander McCall Smith bemutatása
Az ünnepelt skót író, az edinburghi egyetem orvosietika-professzora és Botswana fogadott fia végzetes betegségben szenved. Saját bevallása szerint már korábban észrevette magán a novellis serialis jeleit, de csak idén diagnosztizálták a gyógyíthatatlan kórral, mondta megtört hangon az Edinburgh Nemzetközi Könyvfesztiválon, miközben bőszen dübörgött az eső a nagysátor ponyvatetején. A megszeppent, hitetlenkedő egybegyűltek számára bizonyítékkal is szolgált állapotára nézve: egyszerre négy regénysorozaton dolgozik mániákusan!
Valóban, a termékeny regényíró rajongói alig győzik olyan gyorsan olvasni Mme Ramotswe vagy Isabel Dalhousie kalandjait, mint ahogy azok megjelennek. És a sorozatoknak csak nem szakad végük! Első nagy sikerű regénysorozata, Az első női detektíviroda, melynek azonos című első kötete 1998-ban meghozta az író számára a világhírnevet, immár a hetedik kötetnél tart. Igaz, magyar fordításban még csak a negyedikig, a Kalahári gépíróiskola férfiak részére (Egmont 2004) kötetéig juthatott el a buzgó olvasó, de talán négy könyv is elég ahhoz, hogy megismerje és megszeresse a bohókás nevű Drága Ramotswét Botswanából, aki atyai örökségét fordította nyomozóirodájának megalapítására. Habár senki, még halott apja sem gondolta, hogy vállalkozása sikerrel jár majd. „Na, és mihez kezdesz majd a pénzzel, kedves lányom? Hentesboltot nyitsz, netalán varrodát?” – érdeklődött halálos ágyán idősebb Ramotswe, majd csillogó szemű leánya válaszára: „Detektívirodát, édesapám!” kiakadt a szeme, és egy döbbent hörrentés kíséretében kilehelte páráját – a bájosan húsos kotnyeleskedő immár hét köteten keresztül oldja meg az afrikai rejtélyeket. Idén áprilisban jelent meg a Blue Shoes and Happiness (Kék cipő és boldogság) a magánnyomozónő legújabb izgalmas eseteiről, és már nyomdában a következő, hiszen McCall Smith összesen tizenegy kötetre kötelezte el magát szerződésében.
Mielőtt bárki úgy vélné, hogy az afrikai krimisorozatban megjelenő Botswana a maga forró, sivatagi szélviharaival csupán vágyott fantáziavilág, esetleg terápia a folyamatosan csurgó csapadék országában élő szerző számára, meséljünk az életéről! Ki gondolná, hogy a makulátlan brit gentleman példaképét nyújtó író, aki sétapálcával és szalmakalapban tett eleget könyvfesztiválbeli meghívásának is, valójában törzsgyökeres afrikai? Afrikában született, ott is nevelkedett. Egyetemi tanulmányai végeztével, 1981-ben vissza is tért oda, és az új botswanai egyetemen fogott bele akadémiai karrierébe. Az ottani életvitelt, a mindennapok apró örömeit ábrázolja könyveiben. McCall Smitht sok kritika éri, hogy teremtett világa túl szép és tökéletes, hogy műveiben nem néz szembe a világot sújtó súlyos problémákkal.
„Mondják, hogy a regényeimben nem történik semmi megrázó”, nyilatkozta a könyvfesztiválon. „De minek történne? Van elég káosz a világban. Ugyanakkor megdöbbent, hogy egyesek szerint utópisztikus történeteket írok. Igenis foglalkozom a fontos kérdésekkel, csak nem szájbarágósan. A botswanai emberek pedig nem szeretnék, ha beteg éhezőkként ábrázolnám őket, s én ezt tiszteletben tartom.”
Ha a krimikben nem is, magánemberként azért foglalkozik az Afrikát nyomorba döntő bajokkal. Pár hónapja például készülő kötete összes bevételét felajánlotta egy zimbabwei kórház számára, az AIDS-betegek kezelésére és a járvány megfékezésére. Márpedig hatvanezer előjegyzett példánnyal a felajánlás már most határtalanul bőkezűnek tűnik. Sorozatának több mint hatmillió eladott példányával a háta mögött McCall Smith megteheti, hogy jótékonykodik. Ismerősei szerint, bár többszörös milliomos, a nyugdíjkorhatárt közelítő szerző életmódja mit sem változott az elmúlt évek alatt. Továbbra is ütött-kopott, szebb napokat is megért autóját szokta vezetni a skót fővárosban, ahol a neves Edinburghi Egyetem jogászprofesszora. Jog, erkölcstan, bioetika lapul McCall Smith tarsolyában, aki nemcsak a brit orvosi folyóirat, a British Medical Journal etikai tanácsának az elnöke, de az UNESCO nemzetközi bioetika-küldöttségének is a tagja volt.
Nem kizárt, hogy egy másik regénysorozatának kicsit ügyefogyott, csökkentetten életrevaló sokdiplomás főhősei önéletrajzi ihletésűek. Professor Dr Moritz-Maria von Igelfeld, a regensburgi egyetem újlatin filológiai intézetének kutatója, nem él unalmas életet. Erre amúgy már a 2 ½ pillars of wisdom (A bölcsesség 2 és ½ oszlopa) gyűjtőnévvel bíró trilógia köteteinek a címei is utalnak: Portuguese irregular verbs (Portugál rendhagyó igék), The finer points of sausage dogs (A tacskók érzékeny pontjai) és az At the villa of reduced circumstances (A korlátozott körülmények villájában). Felesleges több értelmet keresni a címek mögött, mint amennyi megcsillan a doktor-doktorok és köbre emelt professzorok magatartásában. Illusztrációképpen álljon itt az az üdítő kis epizód, amikor Professor Dr Moritz-Maria von Igelfeld és barátai, Dr Prinzel és Professor Dr Detlev Amadeus Unterholzer, aki szerencsétlenségére a neve mellett még egy hatalmas krumpliorral is meg volt áldva, egy zürichi konferencia üres óráiban elhatározták, hogy teniszezéssel ütik el az időt. Még az sem tartotta vissza őket elhatározásuktól, hogy soha életében nem játszott egyikük sem. De az egy főre jutó diplomák száma arra a meglehetősen arrogáns nézetre vezette őket, hogy akkora ördöngösség nem lehet a tenisz, főleg, hogy sikerült beszerezniük egy szabálykönyvet is. Sajnálatos módon azonban, miután egyiküknek sem sikerült egyszer sem átütni a labdát a háló fölött, s mivel a szabálykönyv a pontszerzést ugyan részletezte, ám arra nem tért ki, hogy hogyan hirdethetnének nyertest egy olyan játszmában, ami csupa szervából áll, a professzorok egyhamar kimerülten ütögették a labdát. Végül testületileg eldöntötték, hogy a tenisz ostoba játék, és hogy ők inkább úszni mennének. Még az sem riasztotta őket vissza, hogy egyikük sem tudott úszni. Hiszen volt náluk tankönyv.
A tűzrőlpattant Isabel Dalhousie, annak ellenére, hogy az edinburghi Alkalmazott Erkölcstan Szemlének a szerkesztője volt, korántsem tartozott német kollégái sorába. Ellenkezőleg, korosodó vénlányként, kíváncsi természetével és kitűnő kombinációs képességével inkább afrikai sorstársára, Mme Ramotswéra ütött. A skót Miss Marple, csakúgy mint idősebb és híresebb elődje, nem riadt vissza a stratégikusan időzített teázásoktól és a rejtélyes, őrá aztán végképp nem tartozó bűnügyekbe való orrütögetéstől. Isabelen keresztül az olvasó egy hanyatlóban lévő, régimódi világba nyerhet betekintést: a skót entellektüelréteg középosztálybeli, kifinomult világába. Van Edinburgh déli részén egy kerület, melyet Morningside-nak hívnak, s melynek reputációja, élethangulata leginkább bizonyos hagyományos budai vidékek – a Vár, a Gellérthegy, Pasarét – ottlikos miliőjét idézi. Ez Isabel, de írójának is a világa, aki hírneve ellenére a mai napig megőrizte edinburghi lakhelyét. A sorozatnyitó kötet, a Sunday philosophy club (Vasárnapi klub filozófusoknak) a New York Times szerint a gyógytea és a begyújtott kandalló irodalmi megfelelője. Furcsa, de a regényekből előlépő alakok egyszerre tűnnek régmúlt, Agatha Christie-korabeli szerzeteknek és mindennapi embereknek, akikkel nap mint nap összefuthatunk Morningside kávézóiban, Edinburgh hangversenytermeiben, vagy akár, sőt legfőképpen a Nemzetközi Könyvfesztiválon.
Az egyszerre öt regényt író, előadásokat és turnékat tartó, a 44 Scotland Street (Scotland utca 44.) című, a legnagyobb skót napilapban dickensi módon napi dózisokban megjelenő sorozatát komponáló szerző szinte csoda, hogy még el tudja látni egyéb közéleti és szakmai teendőit. Vagy talán az a baja, hogy nem tud nemet mondani? Ezt is felvetette egy pillanatra, mielőtt nagy lelkesedéssel felvezette legújabb terveit: az ősi kelta mítoszok, istenek történeteinek feldolgozását – s itt bemutatta Angust, az Álomistent, aki némi logikai összefüggéssel a fiatalság és a szerelem istene is –, valamint egy Skóciát, s benne a szépirodalom fővárosát bemutató gyűjteményt. Röpködtek az ötletek, kapkodtak a nézőfejek, s a rajongók előre dörzsölték a tenyerüket. Akárhogy is, Skóciában minden lehetséges, már amennyiben az ember, Isabel Dalhousie szavaival élva, megfelelő hozzáállással viseltetik az eső iránt.
Helyem – Helyed: My Chair – Your Self
(Az én székem, te magad)
A modern vándorszínészek alapvető problémája, hogy miként lehetne egy nyelvi megértésre alapozott üzenetet idegen ajkú közönségnek átadni. Mondjuk úgy, hogy az üzenet maga a megértés metanyelvéről szól. Ennek lehetséges megoldásait járja körül a budapesti Scallabouche színtársulat, akik félig angol, félig magyar játékukkal éppoly szokatlan hatást érnek el a pesti, mint az edinburghi közönség előtt. A Merlin színházban egy éve bemutatott My Chair – Your Self (Az én székem, te magad) című dráma lehetővé teszi, hogy a színészek – a magyar Solecki Janka és az angol Alexis Latham – a maguk anyanyelvén szólaltassák meg a darab két szereplőjét.
A My Chair – Your Self tematikailag lazán összefűzött jelenetekből álló, két idegen fokozatos magára és egymásra ébredéséről szóló kísérleti mű. Egy fehér drótkeretben ül egy lány magába roskadva. Ki ő, mi történt vele? De a figyelmet szinte azonnal elvonja a kígyóként elővonagló gondolat, mely éppúgy lehetne a kísértő Férfi, mint a lány tudatalattijából feltörő fájdalom. De egyik sem: ő a szék. „You’re beautiful”, súgja hazugan, majd megpróbálja kivetni magából a lányt.
A töredezett szekvenciában e két szereplő, a Férfi és a Nő egymást kerülgetésének, kihasználásának, megtörésének a tanúi lehetünk. A fehér rács mintegy keretet szab a világuknak, félelmeiknek és bizonytalan bizalmaiknak, miközben a szék, az egyetlen színpadi tárgy marad az egyetlen biztos, konkrét, kézzelfogható valóság. Talán éppen ezért folyik érte a kétségbeesett küzdelem: először két idegen birkózik a vonaton az őt jogosan megillető helyért, majd tolószékes ember zárt világa tárul elénk, ahol a zsarnoki akarat lebénítja az egészséges társat is. Képzelet és valóság váltakozik a szem előtt, s mire a néző beleélné magát e szürreális világba, hirtelen újra szobává és székekben ülő közönséggé válik minden: a szereplő kilép a keretből. „Nem itt kéne lennem”, bámul maga elé a földön ülve, s a nézőben rögtön egzisztencialista rezonanciát vet eme súlyos, mélyenszántó monológ. Aztán kiderül, hogy tényleg. Nem itt kéne lennie: talán a másik oldalon? Elfelejtette. A két szerepéből kirántott színész egyre idegesebben instruálja a másikat. Vagy már egy másik jelenetben járunk?
A néha lázas, néha ledermesztő rémálmot a nyelvi játékosság lazítja fel.
„That’s me”, mutat a székre a Férfi.
„Mi?”
„Yes, me.”
A nyelvi megértés és értetlenség zseniális egyensúlyban tartása lehetővé teszi, hogy a közönség pont annyit és akkor nem ért, mint a keretben a figyelő karakter. Bár ha jobban odafigyelünk, rájövünk, hogy egy-egy dialógusban az elmondottak természetes megismétlése, a spontán visszakérdezés – természetesen a másik szájából másik nyelven – betömi a nyelvi hiányosságokat.
A Scallabouche társulat kétnyelvű előadásainak ötlete egy magyarországi Shakespeare-adaptációban valósult először meg, ahol szereplők szerint oszlott meg az angol és a magyar. Ezt követte az Idegenek című, ugyancsak a pesti Kolibri Színházban sikerre vitt színdarab, mely Magyarországon élő külföldiek sorsát, beilleszkedésük történetét mesélte el – mindegyikük anyanyelvén. A My Chair – Your Self az első olyan darab, ami a nyelvi bravúr mellett ötvözi a hagyományos magyar színházat a Scallabouche társulat által képviselt angol improvizációs színházi hagyományokkal. A közönség bevonása miatt, a nyelvi szabadság és játékosság miatt csupán a koncepció váza kötött – mintha a fehér fémkeret a színészi játéknak is keretet szabna.
– Budapesten más nyelvi összetételben adtuk elő – magyarázta Éry-Kovács András, a darab rendezője a Dunatükörnek. – Ott jobban ki tudtuk használni a magyar nyelv gazdagságát, egy részt pedig teljesen angolul adtunk elő.
Vagyis otthon a két szereplő vegyesen beszél, mintegy átnyúl a másik világába. Pesten, Kapolcson és más magyarországi fesztiválokon, ahol már bemutatkozott a My Chair – Your Self, a közönség kedvezően fogadja a kétnyelvűségből adódó kihívást. S bár a társulat nem tudta, mit várjon a skóciai közönségtől, meglepő módon ugyanazon elemek kaptak pozitív visszajelzést. Egyszerűsége, az emberi természet drámai kifejezése és az érzelmek mesteri váltogatása miatt a My Chair – Your Self négy csillagot kapott a Fringe különböző szemléiben, kritikai publikációban. Márpedig már az is nagy dolog, ha a hatalmas versengésben legalább egy kritikus érdeklődik a darab iránt a négy hét alatt.
– Gyönyörű nyelv a magyar – lelkendezett egy fiatal angol nő a színházból kifelé jövet. – Hat hónapot töltöttem nemrégiben Magyarországon, azért is voltam kíváncsi erre a darabra. Bár a magyar szöveget nem értettem, rá lehetett jönni, miről is van szó.
Egy másik látogató a darab végén érzékenyült el, bár magukat a szavakat nem, csak a hulló-emelkedő mesemondó hangot értette. Az utolsó jelenetre a folytonos harcok, küzdelmek testileg-lelkileg kifárasztják a főszereplőt. Legyünk bár önálló, magukért kiálló egyének, az ember társas lény. Intimitás, a másban lelt megnyugvás nélkül nem tud talpon maradni. Így ő is összekucorodik a szék óvó ölelésében, és szinte félálomban hallgatja az altató mesét. A történet pedig egy ősi nyelven szólal meg, s kalandkereső hősökről, szenvedésről, fehér lóról szól. „A jéghegyeken túl lakik a hercegnő”, búg a lány hangja, s maguk a szavak sodorják hátukon a hőst, ki elszántan indul képzeletében a királylány keresésére. Át a hegyen, át a befagyott és lépte alatt szilánkossá törő tavon, át a sötét erdőkön. „S ott már várja őt a hercegnő.”
„És te is ott leszel?”, kérdezi a Férfi.
„Nem”, válaszol a másik lágy szomorúsággal. „Én nem a hercegnő vagyok. Én a szék vagyok.”
És a két szereplővel együtt a néző is hallgat, és néma ábrándjukban egy pillanatra a lány a hercegnő.
– Ez az improvizációs színház lényege, hogy a néző szabadon értelmezi, amit lát – mondta Alexis Latham, a My Chair – Your Self férfi szereplője. – Konkrét jelentés helyett mindenki saját élményt kovácsol a látottakból.
Latham már tapasztalt Fringe-járó. A My Chair – Your Self a harmadik darab, amivel felléptek a skót fővárosban. Az első két alkalommal monodrámát hoztak: a Pesten öt évadon át játszott Book of Mant és a John Donne angol költő életéről készített A Scream Withint.
– Amikor hét éve először itt jártam, nagyon élveztem a fesztivált – mondta Éry-Kovács. – Csodálkoztam mindenen: a nyüzsgésen, a rengeteg előadáson, az utcai játékon. Nagyon látványos és szórakoztató volt elsőre.
– Magyarországon ilyesmi nem létezik – fűzte hozzá Solecki Janka. – Az egyetlen kulturális esemény, ami méreteiben megközelíti, az a Sziget.
Bár Budapesten is alakult a Tavaszi Fesztivál mellett egy mellékfesztivál vagy Fringe, ez egyelőre meg sem közelíti a skót rendezvény hírnevét. Latham is azt tapasztalta, hogy még azok az edinburghi szervezők sem hallottak róla, akik a „Fringe fesztiválok szerte a világban” témájú összejövetelt állították össze. Mikor azonban meghallották, hogy Latham részt vett benne, kíváncsian kérdezgették.
– Érdekes élmény volt nekem Budapestről jött ötletekkel ellátni az eredeti fesztivált – mesélte Latham. – Ugyanakkor meglepő volt, hogy a világhírű fesztiválok szervezői egyetlen célként csak azt tudták meghatározni, hogy növekedni akarnak. Ez a jó dolog a Budapesti Fringe-ben: teret ad és bátorítja kitörni azokat, akik még nem ismertek.
Igaz, míg Edinburghban a 2-300 fellépő között az előadások túlnyomó része anélkül zajlik, hogy elismerésben részesülne, addig Budapesten minden előadást elbírálnak, s ha különleges teljesítményt nyújt, díjazzák. 2006-ban pont Alexis Latham nyerte el a legjobb férfi alakítás díját a My Chair – Your Selfben nyújtott szerepéért.
– Az egész fesztivál úgy rendezkedett be, hogy segítse a fellépőket – mondta a Budapesti Fringe-ről Latham. – És ez tényleg így történik: mi nyertünk egy díjat, eljutottunk Kapolcsra, és most itt vagyunk, mert kaptunk hozzá támogatást. Ez fantasztikus.
Emellett, míg a skót fesztiválra a hatalmas érdeklődés miatt négy-ötszörös bérleti díjat kell fizetni, addig a pesti rendezvényekre nem kell fizetni a helyszínért. Az már a sors fintora, hogy a Fringe hatvan éve pontosan azért keletkezett, hogy fórumot biztosítson mindazon művészek számára, akik anyagi vagy bürokratikus okokból nem tudtak a Nemzetközi Fesztiválon fellépni. S míg azt a jellegét megőrizte, hogy mindenkit válogatás nélkül bevesz a programba, mindezt kemény jelentkezési, bérleti és egyéb díjak ellenében teszi. Miután a legtöbb előadó kis kezdőtőkével rendelkezik, az előadások bevételéből szándékozza fizetni edinburghi költségeit. A hatalmas választék miatt azonban az átlagos nézőszám egy előadáson tizenegy fő. Így aztán nem csoda, hogy a színész mindennap kint áll az utcán, hogy megkeresse a napi betevő közönséget.
– Amióta szembesültem azzal, hogy miről szól ez a Fringe, én azóta nem érzem olyan jól magam itt – mondta Éry-Kovács. – Az egyszeri közönség a csillogást látja az utcán, a jókedvű mutatványozást. De én látom, hogy egy kenyérharc ez: hogy legyen este közönség, legyen bevétel.
– Ez azért szomorú, mert nem tud a művész a feladatára összpontosítani – fűzte hozzá Latham. – Nagy a stressz. Különbözik a többi fesztiváltól, amit láttam, ahol az ötletek cseréje, egymás művészi megoldásainak megtekintése a lényeg. Ugyanakkor ez a legnevesebb mind közül. Azért vagyunk itt, hogy jó kritikát kapjunk, hogy máshova is kapjunk meghívást.
– Mindennap szórólapozunk mi is a főutcán – mesélte Solecki. – Ha lehet, felállítjuk a díszletet, vagyis a keretet, én pedig jelmezben középen ülök. Egyszerűnek hangzik, de nehéz feladat – ha valaki nem hiszi, üljön ki a Deák térre egy ketrecben, és próbálja ki. Rájöttem, hogy azért van ez sokszorosan felnagyítva, mert én provokálom az embereket. Semmi mással, csak azzal, hogy nézem őket. Mert ha valaki elmegy egy utcai színház előtt, eldöntheti, hogy megáll-e nézni vagy továbblép, ad-e pénzt vagy nem. De ha valaki egy kitüntetett pozícióban – egy keretben – ül és néz, akkor kénytelen az ember erre reagálni. Zavarba jönnek.
A társulat számos kalandról tudna beszámolni az önreklám alatt történtekről. Volt, aki szobornak nézte a színésznőt, s voltak, akik pénzt akartak adni, hogy mozduljon, hogy mosolyogjon. S volt olyan is, aki a felismerés mosolyával arcán lépett oda hozzájuk, és gratulált az előző este látott előadáshoz. Négy hétig volt a Scallabouche Edinburghban, a fesztivál teljes ideje alatt. A terem, ahol játszottak, azóta visszavedlett egy templomi helyiséggé, s eltűnt az utcákról a több millió látogató is. A társulat pedig visszatért Budapestre, hogy a Merlin Színházban folytassák az évadot.
A My
Chair – Your Self október 4-én, 6-án és 25-én volt látható a Merlin
Színházban.
A
Scallabouche társulat legújabb darabját, a The Story Roomot novembertől
tűzi műsorára a Merlin.
Kucó Skóciában
Magyar nyelvű előadás is szerepelt idén a hatvanéves Edinburgh Fringe programjában. Kálloy Molnár Péter, a budapesti Thália Színház társulatának tagja (filmszerepek: Üvegtigris, Kútfejek) Böszörményi Gyula Kucó című monodrámáját mutatta be Radó Gyula rendezésében. Az egy hónapig tartó skót kulturális eseménysorozat több mint kétezer produkcióját gazdagító Kucó (angol címén Nooky, Man in the Matchbox) augusztus 13-án és 14-én került a publikum elé az edinburghi királyi vár lábánál, egy műemlék jellegű unitárius templomban. A darab érdekessége, hogy magyarul, de angol feliratozással került a nemzetközi összetételű közönség elé. Írója, Böszörményi Gyula egy értelmi fogyatékos fiatalember szemszögéből mutatja be a hetvenes évek magyar elmegyógyintézeteinek titkos és nyomorúságos világát, ahol hely és törődés híján a mozgássérülteket súlyos értelmi fogyatékosokkal zárták össze. A kisregényből készült monodráma kilenc éven keresztül volt a pesti Komédium Színház műsorára tűzve. A Dunatükörnek Kálloy Molnár Péter mesélt első Fringe fesztiváljáról, a Kucóról és jövőbeli terveiről.
– Először jár az Edinburghi Fringe Fesztiválon, ami a skót főváros augusztusi fesztiválrendezvényei közül a legnagyobb. Évente több millió látogató érkezik a közel tízezer fellépő által előadott körülbelül kétezer produkciót megtekinteni. Milyen hírneve van a fesztiválnak Magyarországon, a szakmán belül?
– Bár Skócia messze van, szerintem azt otthon is tudják az emberek, hogy ez a világon a legnagyobb ilyen jellegű fesztivál. A színházi előadóművészek körében Magyarországon is az álomkategóriába tartozik a Fringe. Nagy megtiszteltetés, ha valaki ide eljut. Emellett a Fringe egy fantasztikus rendezvény, amelyből sokat lehet a szakmabelieknek is tanulni. Ha rajtam múlna, legalább egyszer kiküldenék ide minden színészt, hogy megtapasztalják, hogy lehet ezt alázattal is csinálni. Itt annyi produkció szerepel a programban, hogy hacsak a színészek nem mennek ki hirdetni magukat az utcára, ha nem szórólapoznak, énekelnek, feltűnősködnek a bámészkodó járókelők előtt, akkor alig valaki fog elmenni az előadásukra. Nem azért, mert nem érdekli őket, hanem mert nem is veszik észre, hogy van. Az önreklámozás persze nehéz dolog, de fontos megtanulni, hogy nem szégyen, és hogy sokszor szükséges, hiszen egy ilyen fesztivál részben piaci történet. De itt ezt mindenki jókedvűen teszi, és a legkisebb jelét sem látja az ember egymás lenézésének, márpedig a produkciók háromnegyede amatőr. Persze ezzel sincs semmi baj: itt mindenki megmutathatja magát. A Fringe az egyik legdemokratikusabb kezdeményezés, amit ismerek.
Azonkívül nagyon profin működik, látszik rajta a hatvan év gyakorlata. Akár a PR, akár a katalógus, akár a plakátolási rend vagy a rendőri biztosítás – minden jól ki van találva és nagyszerűen működik. Ezért legszívesebben mindenkit kiküldenék, aki fesztiválszervezéssel, szabadtéri események rendezésével foglalkozik. Sok jó ötletet tanulhatnának.
– Hogyan sikerült
felkerülni a Fringe-előadók sorába? Honnan jött az ötlet, hogy magyar darabot
hozzanak Skóciába?
– Évek óta fontolgatom, hogy megpróbálkozom a Fringe-dzsel, míg végül ez az Albannach Skót Kulturális Egyesület meghívására jöhetett létre az idén. Tagja vagyok ennek a budapesti szervezetnek, elég sokszor felkértek, hogy lépjek fel otthon skót ünnepségeiken: a Wallace-évfordulón vagy a januári Burns-estéken. Sok más támogatóm is volt: az Easyjet biztosította számunkra a repülőjegyeket, a brit turisztikai hivatal pedig átvállalta a publicitást. Rám bízták, hogy melyik darabot hozom ki. Azért esett a választásom Böszörményi Gyula Kucójára, mert a szellemi fogyatékosság nemzetközi téma. Lett volna még egy ötletem, de azt majd lehet, hogy jövőre megcsináljuk.
– Igen eredeti ötlet volt a darabot magyarul, de angolul feliratozva előadni. A nézőközönség soraiban skóciai magyarokon kívül ültek francia, dél-afrikai, lengyel, amerikai látogatók, de helyi lakosok is. Hogyan fogadták az érdekes nyelvi megoldást? Miben különbözött a skóciai előadás a budapestitől?
– Először is, nagyon jólesett, hogy akkora volt az érdeklődés. Az első estén ötven-hatvanan is voltak, ami különösen kiemelkedő, mert egyrészt egy Fringe-előadás, a négyhetes fesztivál előadásaira lebontott statisztika szerint, átlag 11 nézőt vonz, másrészt, miután csupán két előadásunk volt, nem támaszkodhattunk a helyi kritikákra és a szájról szájra terjedő ajánlásra sem, ami pedig a publicitás két legértékesebb forrása. Mivel két egymás utáni napon tűztük programra, egyszerűen nem tudott időben megjelenni kritika ahhoz, hogy az emberek azt olvasván kedvet kapjanak hozzá.
A darabot előadtuk már Bukarestben és Pozsonyban is, de csak magyarul, fordítás nélkül. A feliratozást úgy oldottuk meg, hogy számítógépről kivetítettük a színpad mellé. A helyi szervezőhöz érkező visszajelzések szerint nagyon jól sikerült ez a megoldás; gratulált, hogy lekötötte a nézőket az előadás, annak ellenére, hogy végül is egy szót sem értettek abból, amit mondtam. Felmerült az is, hogy tanuljam meg angolul, amire most nem volt időm, de még egy-két vendégszereplés, és talán megpróbálkozom vele. Végeredményben a magyar akcentus sem okozna gondot, hiszen a főhős magyarul is egy fura, tört nyelven beszél.
A skóciai játék inkább csak körülményeiben különbözött a pestitől. A kellékeket nem tudtuk tökéletesen pótolni, így improvizáltunk. Tamáska kucója például, ahol meghúzza magát, az eredetiben egy kiszuperált hűtő, amiből most kartonpapír doboz lett.
Az itteni helyszín egy gyönyörű, fényben úszó templombelső, faragott fakarzatokkal és hatalmas ablakokkal. Budapesten egy díszletraktárban játszottam, ahova legfeljebb harminc ember, ha befért, és tőlem kartávolságra ült az első sor. Tökéletesen megfelelt a sötét kazánháznak, ahol a történet játszódik. De az ódon, elegáns templom tökéletes helyszíne lehetne a Hamletnek, amit jövőre ki szeretnék hozni. Remélem, hogy ugyanitt, a Szent Márkban tudjuk majd azt is előadni.
– A szóban forgó Hamlet ugye az Ön által rendezett, a Tháliában már megtekinthető produkció Kis Marival, Pikali Gersával, Kiss Gáborral és Besenczy Árpáddal? Miért pont egy Shakespeare-darabot, a mindenki által ismert Hamletet szeretnék Nagy-Britanniában bemutatni?
– Ahogy szétnéztem most a Fringe-en, azt láttam, hogy a nézőket inkább a klasszikus darabok vonzzák. Persze ezekben több a rizikó is, hiszen a legtöbben már ismerik a történetet, így nagyobbat lehet bukni vele, ha a néző úgy megy haza, hogy „minek kellett ezt megcsinálni, így már láttam százszor.” Ellenben ha egy ismert darab újszerű beállítást kap, akkor könnyebben lehet belőle siker a Fringe-en.
Az újszerűség pedig nem merül ki a nyelvi bravúrban, mármint hogy magyarul adjuk elő, de felirattal. Ebben a Hamletben megtartottuk a shakespeare-i dialógusokat, de új háttértörténetet kerítettünk sok részletnek. Nálam például Polónius csinálja a szellemet: hiszen ha felbujtja Hamletet a gyilkosságra, a lányából királyné lesz. Vagy a király egy fiatalember, annyi idős, mint Hamlet, ami rögtön megváltoztatja a családi dinamikát. A királlyal azt a fajta embert akartam ábrázolni, aki gátlástalanul, mindenáron hatalomra tör: harmincévesen úr lesz, megöli a királyt, elveszi a királynőt, és telhetetlenül minden kell neki. Igyekeztem kortalanná tenni a darabot: továbbra is kardoznak benne, de ugyanakkor például a két sírásó nálam rendőrségi helyszínelő. Körberajzolják a tetemet krétával és kihúzzák a rendőrségi szalagot, mielőtt megérkezik a királyfi. Teljesen modern a felfogása, mégsem maradt ki belőle semmi lényeges.
Minden színész álma Nagy-Britanniában Shakespeare-t játszani. Mivel a Hamletet mindenki ismeri, itt tényleg nem fontos, hogy megtanuljuk angolul, bár a feliratot természetesen elkészítenénk hozzá. Nem várhatjuk el minden nézőtől, hogy pontosan kövesse, miről van szó. A tapasztalatom szerint rengeteg múlik azon, hogy miként jelenik meg egy darab a programkatalógusban. Több mint kétszáz oldalon keresztül sorolják az előadásokat: egy frappáns, két-három soros ismertető, amin megakad az ember szeme, biztosan jobban rábírja a helyieket is, hogy eljöjjenek.
– Ön Budapesten, a
Színművészetin végzett, bár tanult színészetet Angliában is, a Guildfordi
Színitanodában. Nagyon különbözik egymástól a két ország színészképzése?
– A magyar megközelítés sokkal inkább szövegcentrikus, már az olvasópróbára is szövegkönyvet hozunk. Az angolszász módszer ellenben a játékból ered. A londoni iskolában például fel kellett készülnünk a vizsgaelőadásra. Brecht egy nem túl ismert darabját akartuk három héten belül színpadra vinni. El nem tudtam képzelni, hogyan fog ez sikerülni, ugyanis két héten át nem csináltunk semmit, csak improvizáltunk. Mozgólépcsős helyzetgyakorlatokat csináltunk, meg mindent, amit a rendező mondott. Persze ő pontosan tudta, mit csinál. A harmadik héten megkérdezte: hogy is volt az a mozgólépcső? Vegyük elő és húzzuk rá a szöveget! Három nap alatt megcsináltuk a darabot.
Az angol és a
Felmerült már a színházi demokrácia és az önreklámozás is. A Fringe annyira demokratikus, hogy azon felül, hogy kiad egy vastag programkatalógust a bejegyzett előadásokkal, hagyja, hogy mindenki a maga tehetsége szerint verbuváljon közönséget. Beletelik egy félórába is, ha valaki végigmegy a főutcán, annyi szórólapozó előadó akarja rátukmálni a produkcióját. A figyelemfelkeltést pedig a Fringe történelmének elmúlt hatvan éve alatt szinte tökélyre fejlesztették az éhenkórász kinézetű vagy az álmodó szemű előadóművészek.
Mi is jelentős mennyiségű időt töltöttünk az óváros főutcáján. Plakátoltunk, szórólapoztunk, de hát másokhoz képest gyerekcipőben járunk még. Sok jó ötletet kaptunk az idén másoktól, és azt is felmértük, hogy mennyire lehet extrém az ember a közönségverbuválásban. Azt is láttuk, hogy mi lesz jövőre már lejáratott. Az utcán feküdni, emberek útját állni és úgy szórólapot nyújtani például már nem lesz újdonság. Legközelebbre jól meg kell majd mindent szerveznünk, és külön feladat lesz kitalálni, hogy miként hajtsuk végre a promóciós feladatokat. Egy hamletes póló például ingyenes, mozgó reklámfelület lenne, vagyis mindenképp megérné csináltatni párat.
– Az előadásokon kívül remélhetőleg jutott idejük a fesztiválra is. Skócia gyönyörű fővárosa bővelkedik a látványosságokban, és a Felföld is csupán pár órányi autóútra van a belváros forgatagától. Tudják élvezni a skóciai létet?
– Mindennap új csodákat látunk.
Most először látogattam el Edinburghba, és végtelenül élvezem. A tengerparton bérlünk egy lakást, az óvárostól úgy húsz percnyire. Szép, legfelső emeleti, kétszintes lakás. Nem volt olcsó, de így együtt tudtunk maradni. A csapat Radó Gyula rendezővel együtt hat főből áll. Mindent együtt csinálunk: közösen főzünk, reggelizünk, aztán várost nézünk, járunk-kelünk egy kicsit a forgatagban, vásárolgatunk. Ritka, hogy hat ember ilyen jól kijöjjön egymással. Ma például reggeli után besétáltunk a központba, aztán felmentünk a Várba. Eddig még egyikünk sem látta. Megnéztük a koronaékszereket, az egyik toronybemélyedésben kialakított kutyatemetőt, ahova a kaszárnya házőrzőit temették sokáig, no és persze a Margit-kápolnát, amit a skótok magyar származású, szent életű királynőjének szenteltek még a tizenegyedik században.
A fesztiválból eddig viszonylag keveset láttunk, mert eddig el voltunk foglalva az előadással, szerveztünk meg szórólapoztunk. Utcai performanszokat persze többet is láttunk, de most kezdjük összeszedni, hogy mit szeretnénk megnézni. Van pár szabadnapunk most, az előadások után, amit szándékosan iktattunk be, hogy legyen időnk körülnézni. Kíváncsi vagyok egy érdekesnek tűnő Rocky Horror Showra, de a hivatalos nemzetközi fesztivál programján szereplő A három nővér is érdekel, leginkább azért, mert ebben az évadban rendezem ezt a Csehov-darabot a Kamaraszínházban.
Fantasztikus a város is, meg a fesztiváli forgatag is. Egyszerűen lehetetlen leírni az egész hangulatát: az ember csak személyesen tudja mindezt megtapasztalnia. A Fringe Fesztivál olyan, mint egy szép nő, akivel az ember összetalálkozik, és az első pár napban mindent rózsaszínben lát, és csak a jót veszi észre a nőben. A Fringe-et én most rózsaszínben látom. A drágaság és a zsúfoltság ellenére is kisüt az egészből a szabadság, a lehetőség meg a demokrácia. Biztosan vannak, akik kihasználják vagy visszaélnek vele, de ilyen az emberi természet; ez nem a fesztivál hibája. Hogy van-e hibája? Nincsen. A csaj még mindig gyönyörű.
Böszörményi
Gyula Kucó című színdarabját Kálloy Molnár Péter előadásában október
9-én és 19-én láthatták az Új Színházban (a Komédium Színház vendégjátéka).
A
Kálloy Molnár Péter rendezte Csehov: A három nővér a Kamaraszínházban kerül
műsorra. A bemutató 2007. szeptember 23-án lesz.