Koppány Zsolt

Fej a pohárban,
avagy önarckép a váza mögött

Fehér László: Művek, 1975–2007.

A címben jelzett Fej a pohárban Csáth Géza kötetcíme 1997-ből: a Magvető Könyvkiadó gondozásában az író naplóját és leveleit adta közre Dér Zoltán és Szajbély Mihály. A párhuzam az író és a festő között csak a látványban kulminálódik. Fehér László képe, a hiperrealista Önarckép váza mögött című hatalmas vászna első látásra olyan, mintha fejét belegyömöszölte volna egy pohárba-vázába. Az egész Fehér László-i oeuvre horizontalitásában inkább a derű, az irónia-önirónia a domináns, de vertikalitásában ott lüktet a csáthi tragédia szorongássávja. Fehér egyébként nem tartozik a tipikus magyar önpusztító művészek közé, ami nem föltétlenül az ő döntése. Lehet genetikai predesztináció éppúgy, mint az Isten választása.

Az életmű legjavát láthatta a nagyközönség is 2007. június 22-e és szeptember l6-a között a Művészetek Palotájában Budapesten, azon belül is a Ludwig Múzeum–Kortárs Művészeti Múzeum hatalmas tereiben. Mert ott érzékelhető igazán ennek a nagy festőnek képméretbéli hangsúlyhordozása. És a keretnélküliség. Nehéz volna elképzelni a Fehér-műveket mondjuk ökörszemes aranykeretben látni. Valahogy így, csupaszon vonzzák a tekintetet. Néha az az érzésünk támad, hogy óriásira fölnagyított fotókat látunk, aztán közel érve a képekhez, alig akarunk hinni a szemünknek: festmények. Fekete-fehérjei is fotórealisták, de becsapósak, mert e két színnek szinte valamennyi, alig érzékelhető árnyalatával dolgozik.

Az Élet és Irodalom című hetilapban így írt 2007. június 29-én a kritikus, Somhegyi Zoltán: „A most kiállított Aluljáró I. című képe (1975) például remekmű. A kép egy aluljáró lépcsőjén le-fel igyekvőkről készült összegyűrt, megtépett fotó felnagyítása és átalakítása olajfestménnyé. Amellett, hogy érdekes játékot játszik a médiumok (fotó és festmény) között, az aluljáró nyomasztó hangulatát remekül viszi át a képre, maga a megfestés is bravúros.” A kritikus az 1997-es Kapualjban című alkotást érzi még remekműnek. Itt megáll az olvasó. Visszamereng a múltba. És rá kell jönnie, hogy a velünk egy levegőt szívó kortárs művésznél nagy merészség kimondani, hogy remekművet alkotott. Vajon József Attila Ódájára mondta-e akkori kortárs, hogy remekmű? Nem. Az egyetlen Kosztolányi kivételével még százados jelentőségét sem ismerték föl. Juhász Gyula értő szelleme jó helyen kutakodott, mikor a kezdő költő bekopogtatott hozzá. Pilinszky szintén úgy illeszkedett az Újhold-körbe, hogy tudták róla: remek költő. De azt, hogy bármely műve remekmű lenne? Nem mondta-írta ki-le senki. Manapság viszont divatszó lett. Nagy, vastag regények. Valamennyi remekmű. Olvasatlanul is. Úgyhogy vigyázni kell. De ez még festő esetében, ahol abszolút a szubjektum, fölerősödik. Somhegyi Zoltán neki is esik Fehérnek, amikor úgy ítéli meg, hogy semmi újat nem mond. De mit mondott erre a már-már elfeledett zeneszerző, Sugár Rezső, aki utólag megítélendő, alkotott remekművet? „A túlzott, mindenáron való újat keresés minden művészet rákfenéje – nemcsak nálunk, hanem szerte a világon. Pedig sokkal fontosabb szépet és jót adni. No persze nehezebb is.” Ezért aztán e sorok írója nem használja a remekmű szót. Azt viszont fölvállalja, hogy Fehér László korszakainak legszebb, legfestőibb darabjait kiemelje a többi közül. Ha egy-egy nagy költőnek maximum nyolc-tíz költői „remekműve” van, akkor a festő korszakaiból, jó, ha kettő-három. Ez viszont bőségesen elegendő, hogy Fehér Lászlót már most jelentős magyar festőnek nevezzük. Nemcsak azért, mert művei közül nem egy képe a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona, vagy mert külföldi gyűjtők körében is keresettek óriásképei – általában két és fél méterszer egy-másfél méter –, és még csak azért sem, mert ő a ritka kivétel, akinek képe szerepelt már a világ egyik legnagyobb aukciós házának árverésén. Egyszerűen a kvalitás miatt. Sztárművész? Az. Is.

De nem viselkedik. Nincsenek allűrjei. Pedig díjakat nyer a nagyvilágban. A tengeren túl is megmutatkozott. Ha a Kapualjban rendkívüli kép, akkor a szintén 1997-es Folyóparton szintén az. A Nap hidegen dereng, valami megnevezhetetlen kékeszöld ömlik a tájra, a folyó ezüstös csillogásában az üres kikötő előtt két alak közelít egymáshoz, csak a háttal álló gyermek?, lányalak? tarkója és alatta a kapucni üt el színben a derékszögű háromszög átfogójától beljebb húzódó tájdarab tömény feketéjétől. Engelék Casablancában című képe hasonlóan izgalmas, itt több a fény, jobban fölmereng a szemüveges férfi alakja, a vele szemközt álló vékony nő pedig Pilinszkyt idézi, ahogyan keresztbe font karral, jobb lábán súlypontjával: „Támaszkodik bátran a levegőre.”

Fehér László zsidó identitását sem rejti véka alá. Magától értetődő módon ábrázol zsidó férfiakat, pajeszos kisfiút. A héber betűk festményein – gondolhatnánk – úgy jelennek meg, mint Vaszkó Ödönéi vagy Ország Liliéi. De míg az előző kettőnél a betűk valamiféle misztikumot árasztanak, ez leginkább Ország Lilire vonatkozik, addig Fehér realista. Ilyen az Ima, 1992-ből. Kisfiú fehér kontúralakja a padban, fején a dekli. A kép bal fölső sarkában a kerek óra, számlapján a héber betűkkel jelzett számok. Háromnegyed hat lesz nemsokára. És az óra valóban látható. A Rabbiképzőben. Itt is fekete minden, csak a pad kontúrcsíkja, illetve az óra köre kékesszürke, mely számlapjával éppúgy meglepi az óvatlan nézőt, mint Ingmar Bergman A nap vége című filmjének nyitóképeinek egyikén a mutatók nélküli utcai óra. Fehér László egyik legdöbbenetesebb képe ez 1984-es Rekviem. A háttérben szögesdrót kerítés dereng, valami lágerfélére gondolhat az ember, ahol apró, elmosódó figurák hajlonganak, és közéjük zuhan, vagy már az elejétől fogva ott fekszik a hatalmas gólemkép a hátán, vékony lába fölfelé mered. Ez a megkínzott torzalak kékes kontúrfestéssel jelenik meg, semmit sem takar ki a térből. A gettó kapuja volt című festménye pedig boltíveket mutat, s mint egy szellem, mely onnan már sohasem tér vissza, mozdulatlanul ott van, mert az emlékezés örökös foglya: alig látható kontúrvonalakkal nő ül, ölében kisdeddel. A remény, hogy a holokauszt sohasem ismétlődhet meg, ott tündököl Itáliai táj angyallal című festményén 1986-ból. Élénk kékek, halványabb sárgák, mediterrán vidék, melyen átröpül fehér kontúrvonalakkal az angyal, bal kezében – mely előrenyúl – virágcsokor.

Nagyon szerethető a festő koloritban gazdagabb korszaka, amikor megjelennek harsány sárgái, élénk rózsaszínei. A Szobor alatt I., illetve II., a gellérthegyi Szabadság-szobor rendszerváltás után is megmaradt két mellékalakja szürkül a rózsaszín égben. Az elsőnél a lépcső tetején fehér kontúralak ül közömbösen, míg a másikon a bal alsó sarokban cigarettázó, kalapos, picire zsugorodó fekete férfisziluett dideregtetően diszharmonizál a hatalmas szoborral. A Táj II. sárga talaján lány fekszik a hasán, kissé arrébb férfialak áll. A folyó rózsaszínű, a szemközti erdős terület zöldje zölden tükröződik a rózsaszínű vízben. Minden hiperrealizmusával együtt ez a kép átlép a szürrealizmusba, de nem úgy, mint ahogyan megszokhattuk Dalinál, Magritte-nél, Max Ernstnél. Mert itt nem a beállítás furcsasága miatt szürrealizálódik a kép, hanem a színek összeilleszthetetlensége adja meg a nem e világi érzést. Hogy ez történet, mely a vásznon zajlik, de mi, a befogadók nem értünk belőle semmit, hiszen két ember intimitásának végtelen csöndje feszül. A Táj III. és a Tájfotózás esetében is a színek narratívája közli a szándékot. A festő szándékát, mely természetesen lefordíthatatlan, mert a néző-befogadóban szintetizálódik.

Torokszorító kép a Térdelő, 2001-ből. A l60x220 cm-es vászon súlyos feketéjében a jobb szélre szorítva fehér inges, a háttérnél világosabb rövidnadrágos kisfiú térdepel. Kezei hátul, egymásra ejtve. Gyerekkorunk villan. A kukoricán térdepeltetés makarenkói rémképzete. Twist Olivér. Nyilas Misi. És mi, mindnyájan, büntetésben lévők. A kép még nem a pokol, csak valami e világi tisztítótűz, melyben nem biztos, hogy a bűnösök égnek. Ennek ez ütköztetése, összeszikráztása ez a mű.

A legtalányosabb, legmegrendítőbb a Judit-sorozat. Judit a festő 1990-ben született leánya. Hihetetlen kitárulkozás. Megmutatása a megmutathatatlannak. A gubbasztás depressziója a Judit vörös fotelban. 2006. Tavaly. A fotel karfáján a fiatal lány bal karja, rajta feje felénk fordul, de nem néz a szemünkbe. Fotóhű festmény, a pillanat szülte szituáció szorongató lenyomata. A Judit feltartott kezekkel már idei kép. Ez a legmegrázóbb. Judit föltartott karjain, könyéktől a csuklóig begyógyult vágásnyomok füzére, mely fölülír minden emberi betűt. A szuiciditás egyetemes kalligráfiái súgják-ordítják egy emberi lény még be nem fejezett történetét. A 2004-ből származó nagyvászon is Juditot ábrázolja profilból, félig megvilágítottan, ahogy szemközt ül egy koponyával, mely sötét, de körülötte fényglória gyúl, mely a lányra is vetül. Nyilvánvaló, hogy bűnbánó Magdolnára asszociálunk. Pedig ennek a lánynak még nincsenek bűnei. Isten átsiklik fölöttük. Ha elkövetett valamit, mondjuk gondolatban. A lány az emberi koponyát vizslatja, bármelyikünké lehet ez a dermesztő, túlvilági félarc, a csúnyaságunktól és szépségünktől, okosságunktól és tahóságainktól megszabadult fej. José de Ribera és El Greco Bűnbánó Magdolnái kissé jobbra, félrenéznek, tekintetük a semmibe fürkészve Istent keresi és kér megbocsátást. Ribera érett spanyol barokkja szinte ugyanazt mondja-mutatja, mint El Greco manierista-kora barokk nőalakja. A reneszánsz óriása, Tiziano Magdolnája, furamód mozgalmasabb, mint a másik két mesteré. Itt a figura fölfelé, az égre tekint, szeméből folyik a könny. Ezen a képen érződik igazán, hogy még el sem követjük a bűnt, s Isten máris megbocsát. Fehér László kvázi-Magdolnája, Judit, deszakralizál. És így lesz a festmény mégis Istentől való. Mert a kompozíció fő eleme mégiscsak a koponya, míg a régi mestereknél ez mint egy egyszerű kellék jelenik meg. Fehér ezen a képén az Isten hiányát mutatja föl. Juditban ott van-e az Isten? Vagy éppen meghívja? Lehet, hogy erről szól a kép. De az igazi festmény elemezhetetlen. A befogadáshoz az intuíció tökéletes arzenálja szükségeltetik. Így aztán a magaskultúra valóban csak a keveseknek szól. Ami nem jelenti föltétlenül azt, hogy egy-egy műalkotás befogadásához csak a kiválasztottak érkezhetnek.

Fehér László „metagenetikai” rokonai közül ketten már csak odaátról szólíthatják meg a festőt. De mukkanniuk sem kell. Csernus Tibor és Mácsai István képei már beleégtek a jelenbe. Lakner László még élő szemtanú, aktív mester. De vele sem kell közvetlenül érintkeznie Fehérnek. Átsugároznak a művek egyik farostlemezről, vászonról a másikra. Holt az élőre és megfordítva. Istenhiányban fetrengve vagy földúsulva az Isten által. Fehér László globalista festő. Műveit mindenhol be lehet fogadni. Mitől magyar mégis? Mitől érezzük, hogy így, ahogyan ő fest, csak magyar művész festhet? Második otthona Tác. Itt is alkot. A 2003-as keltezésű Táci házak fekete-fehér képe talán a legszebb fotórealizmus. Három épület a fekete mezőben. Kettő hosszan nyúlik, a harmadik meg köztük, a hátsó házvéggel, keskeny tetőablakaival. A bal oldali ház bal sarkában ablak. A sarok csíkja és az ablak között nőalak kontúrja, a feketében fehér, a vakító fali fehérségben pedig fekete. A ház mögött bokrok sziluettje. A háztetők világosabb feketéi. És hiába a házfalak fehérsége, mégis, nagyon magyar ez a falukép. Móriczi mélységű. Mintha süllyedne. Óhatatlanul megszólalnak fülünkben Bartók Béla: Este a székelyeknél kezdőtaktusai. És rögtön elcsöndesedik minden. Hát így magyar Fehér László.

A művész festőnek még nagyon fiatal. 2007-ben ötvennégy éves.

Életműve tovább tágulhat a vertikalitásban. Horizontja pedig súrolja a végességet.