Földesdy Gabriella
Babits Mihály „Tavaszi szél”
című versének elemzése
Tavasz van, vagy tavasz se még,
ez a nap olyan fiatal,
mint kislány arcán a mosoly:
szöveg nélküli könnyű dal,
mely maga se tudja talán
hogy a témája szerelem,
csak a világba mosolyog
gyanutlan, csalva, szűzien.
Ez a friss nap se tudja még
hogy a földben zavart csinál
amely nem lesz se szelidebb,
se tisztább a tavalyinál;
sötét csírák kéjeiről
semmit se sejt; csak mosolyog
s édesen ömlik mint a must
mely bor lesz majd s égetni fog.
Égetni, részegíteni…
És úgy sugárzik ez a nap,
mint egy új eszme, csupa fény
míg nyájasan erőre kap.
Csupa fény, ígéret, jövő,
olyan mint egy szebb, új világ
tárt kapujának sugara,
mely felé úgy tolong a vágy,
mint fényszomjas gyerekcsapat,
vagy mint lesükből a sötét
csírák tolulva fény felé
nyomják a vad fű késhegyét,
míg nemsokára proletár
zászlóit emeli a gyom,
mindent elöntve, mint király
csarnokát a forradalom,
ha elzengett az olvadás
vad ágyúharca, s a tömeg
győz; a virágok fölveszik
vérvörös jelvényeiket;
a jégparkett földúlva rég,
a padló csupa sár, latyak…
Hol a szelid és tiszta láng?
Tüzes diktátor lesz a nap.
Szentségtörőn s illetlenül
sáros csizmában egy paraszt
staféta futkos a nagy ég
kék templomívei alatt.
Csizmáját szárogatja és
hetykén fütyülve mond rekedt
szókkal tüsszögtetőn igaz
s félőssen betyár híreket.
A Tavaszi szél című Babits-vers szinte észrevétlenül lapul az 1933-ban megjelent Versenyt az esztendőkkel! című kötet utolsó költeményei között. A kötet átlapozásakor átfutunk a jelentéktelenül hangzó cím fölött, de még első elolvasása után is inkább taszít, elriaszt a tavaszhoz asszociált furcsa tárgyi környezet, mintsem hogy késztetne bennünket egy mélyebb elemzésre. Jobban megnézve azonban ezt a hat – első pillantásra érthetetlen, vagy legalábbis idegennek tűnő – versszakot, kiderül, hogy Babits egyik rettegett jövőképével van dolgunk, itt rejti el a költő a lehetséges társadalmi változástól való félelmének okait félig szimbolikus, félig nyílt utalásokban.
Jóllehet, a költemény nagyrészt távolságtartó és személytelen, a költői én egyszer sem lép be a versbe, tematikájában és végeredményében a Vers a csirkeház mellől gondolatmenetéhez kapcsolódik. Mindkettő egy álló természeti képpel indul, majd hamarosan felfelé ível, de nem tud itt maradni, s gyors emelkedés után visszazuhan a mélybe. Babits egyik jellegzetes versépítkező módszere ez.
A költemény metrikailag szabályos, minden versszak nyolcsoros, négyütemű, jambikus lejtésű, ereszkedő verssorokból áll. Minden sor nyolc szótagos, egyetlen kilógó szótag sincs. A rímek is szabályosan helyezkednek el: minden versszakban a 2. és 4. sor, valamint a 6. és 8. sor rímel, az első két szakaszban ezek még tiszta rímek, a harmadiktól azonban már asszonáncok többnyire. A rímképlet alól kivétel a 4. szakasz, ahol az említetteken kívül még az 5. és 7. sor is rímel, ennek jelentőségére később térek ki.
A hat versszak tartalmilag és formailag is három jól körülhatárolható egységre bontható:
I./ az l. és a 2. versszak együtt. Az 1. versszak frappáns hasonlatára („a nap olyan fiatal, / mint kislány arcán a mosoly”) épített természeti kép tulajdonképpen egy kibontott teljes metafora, amelynek szerves folytatása a 2. versszak, amikor nyomatékosan utal az eddig elhangzott jelenség folytatására („ez a nap” – „ez a friss nap”). Mindkét szakasz külön kép, lezárt egység lezárt gondolatmenettel. Nyugodt, kiegyensúlyozott hangulat jellemzi mindkettőt.
II./ a 3–4. és 5. versszak. Itt kezdődik a költemény felfelé ívelése, az eddig higgadt, csendes állókép megindul, és lázas látomássá válik, ami csak az ötödik versszak végén zárul le. A szakaszok nem zárt gondolategységek, nem ponttal, hanem vesszővel kapcsolódnak egymáshoz, így egyetlen gondolatmenetről van szó. Ez a három nyugtalan versszak egy hatalmas lendületből áll, keretén belül zajlik le a hirtelen felemelkedés és a visszazuhanás is. Ez a mozgalmas, zilált, sodró lendületű középrész rejti a költemény csúcspontját és egyben súlypontját is (5. versszak). Lüktetnek a sorok az indulattól annak ellenére, hogy a költői én nincs jelen közvetlenül, a dolgok rajta kívül történnek, ám a szenvedélyes hang árulkodik, a sommás kifejezésekben ott a nyílt véleményalkotás.
III./ a 6., záró szakasz tartozik ide. Lezáró rész, teljesen elszakad az előző folyamattól, mert a középrész fellendülő és lezuhanó ívének (a társadalmi változásnak) következményét, eredményét mutatja meg egyetlen szakaszban. Szakít az eddigi teljes személytelenséggel, itt egy konkrét személy (egy paraszt) áll a középpontban, az ő cselekedetei mondják el a költő véleményét a metaforákba rejtett fontos társadalmi eseményekről mint forradalom, népi hatalom, osztályharc, felkelés, stb. A sommás ítélet a versszak lírai (sőt már cselekvő) hősének magatartásában van elrejtve, annál inkább hordozza az egyértelmű bírálatot. Figyelemre méltó, hogy a versszak hangvételéből itt már hiányzik az indulat, egy tárgyilagos helyzetkép áll előttünk, amelyben a költő nem lázad a fennálló rend ellen, hanem belenyugszik. Az ábrázolás ironikus volta és a versszak hangtani felépítése azonban érezteti a fölényt, a kritikai élt.
Mielőtt sorra vennénk egyenként a szakaszokat, néhány mondat erejéig időzzünk el a vers címénél. A Tavaszi szél verscímként nem feltételez mögöttes tartalmat, pláne nem súlyos társadalmi mondanivalót. Leginkább természetleíró vagy az évszaknak az emberi életkort asszociáló jelentését hordozó voltára gondolunk elsősorban. Való igaz, hogy a tavasz hordozza a megújulást, az újjászületést, a kezdetet is, a szél pedig a vihart, a hideget, az arculcsapást is felidézheti bennünk. Szószerkezetként használva – tavaszi szél – a vers címeként csak utólag értjük meg a mögöttes tartalmat: egy mindent elsöprő társadalmi fordulatról és annak következményeiről van szó. Épp azért lep meg bennünket a vers, mert a cím alapján nem gondoltunk politikus tartalomra, ideológiai állásfoglalásra, inkább egy ártatlan természeti jelenségre. A verset megértve utólag kerül a helyére a cím helyi értelme.
Az 1. versszak gondtalan természeti képe három igére épül (van, tudja, mosolyog). A tavasz-kép már a harmadik sorban hasonlatra vált, mely a szakasz végéig tart. Tartalmilag ez a kezdő versszak oly elfogulatlan, természetimádó jellegű, hogy itt még nem feltételezhető mögöttes tartalom, áthallás, szimbolikus értelem. A versszak gondtalanságát illusztrálják a vidám jelzők is: fiatal, könnyű, gyanútlan.
Hasonló szerepet töltenek be az itt szereplő névszók: tavasz, mosoly (ezek alanyként állnak itt), a szerelem kifejezés pedig egy tárgyi mellékmondat részeként.
A 2. versszak mozgalmasabb, az igék száma nyolcra emelkedik, az 1. versszak mozdulatlan „nap” kifejezése itt már cselekszik (zavart csinál, sejt, mosolyog, ömlik), és csak ezután, a 6. sorban vált át a megszemélyesítés-sorozat teljes metaforává: a megérett must bor lesz, amely égetni fog. Érezhető már a szöveg mögöttes tartalma, egyértelmű, hogy nemcsak a mustról és a borról van szó, hanem másról is, érezzük a látens, szimbolikus értelmet. A nap nemcsak a földet érleli, itt készülődik, forrong valami, a must borrá válása egy társadalmi (?) evolúciós folyamat, amelynek még nem látszik a következménye. Az evolúció – úgy tűnik – rossz irányba halad, a kétely előrevetíti árnyékát (zavart csinál; nem lesz se szelidebb, se tisztább; sötét csirák; égetni fog). A felszíni csend és a mélybeni erők sötét jövőt jósolnak. A formai elemek még a nyugalmat sugallják, a jelzők közül csak egy árulkodó (sötét), a többi vidám (friss, szelídebb, tisztább). Az alliterációk is a változatlanságot érzékeltetik (semmit se sejt; mint a must mely). A „nap” közvetlenül kapja a friss jelzőt.
A 3. versszak elszakad az eddigi természeti képtől, világosan beszél két metafora segítségével: a nap itt az új eszme és a szebb, új világ képe. A folytonosság itt is megvan az első két szakasszal (ez a nap), de már nyíltan tombol, tobzódik az optimizmusban. Kétkedést csak az első sor támaszt: Égetni, részegíteni…, mindkét főnévi igenév enyhén pejoratív tartalmú, pusztító jelenségeket asszociálunk hozzájuk.
Az égéshez egyfelől az elhamvadást, megsemmisülést, másfelől a szó átvitt értelmű jelentését (megégeti magát), a részegséghez pedig az öntudatlanságot, mámort, a káros szenvedélyt társítjuk. Mindezt fokozza az, hogy a két ige infinitivusban (főnévi igenévként) van jelen a versben, amely személytelenséget, távolságtartást jelöl (nem tudjuk, ki cselekszik). A főnévi igenevek után álló három pont pedig sokat sejtető bizonytalanságot, beláthatatlan következményeket. Így az első sor elidegenítő volta fékezi a szakasz egyébként meglévő lobogását, vagyis a versszakban felsejlő új világ már születésekor is csak fenntartásokkal fogadható el (ti. a költő számára). A jelzők ezt a fékezést leszámítva a bizakodás, remény felé mutatnak (új, szebb, csupa, új, tárt).
A 4. versszak metaforái már komplex költői képet alkotnak, nem különíthetők el egymástól. A fény felé igyekvő fűszálak harca a tömegek felkelése: revolúció. A költemény felfelé ívelése itt tetőzik. Az eddig csak utalásokban megjelenő fogalom fehéren-feketén megjelenik a szövegben: kitört a forradalom, népfelkelés. A költői vélemény pedig a szakasz felépítésében rejlik. A forradalom szó csak az utolsó sorban jelenik meg, előtte szinte minden sorban úgymond visszaveszi vagy leértékeli a szó esetleges pozitív, előrevivő, haladó stb. jelentését egy kiábrándító jelzővel vagy egy negatív tartalmú hozzárendelt fogalommal . A „sötét csirák” szószerkezet visszatér a 2. versszakból, „vad fü késhegyét”, „proletár zászlóit emeli a gyom” metaforák pontosan a visszavonásra, valaminek a rossz színben való feltüntetésére szolgálnak (ti. a forradalom).
A versszakból eltűnik a „nap” szó, amely eddig kulcsszóként volt jelen. Mindössze két ige található benne, az összes versszak közül itt a legkevesebb (nyomják, emeli), ez is fokozza a feszültséget, káoszt. Legtöbbet azonban a rímek mondanak.
Már korábban jeleztem, hogy a 4. versszakban három rímpár található, míg az összes többiben csak két rímpár: sötét – késhegyét; proletár – király; gyom – forradalom (!) Sötét erőket vetít a költő elénk ezekkel a rímekkel. Mindhárom rímpár hordoz valamiféle fenyegetést: az első gyilkos indulatot, a második egy végletes ellentétet, a harmadik egy megsemmisítő képzettársítást hordoz. Amikor egy versben a gyomra a forradalom szó rímel, ott erős kiábrándulásról lehet csak szó. Ez az egy rímpár (gyom – forradalom) elég lenne a súlyos ítélet érzékeltetésére.
Ez a versszak a legindulatosabb, legnagyobb tempójú, úgy rohan, hogy már kifulladva ér végcéljához, a – közben már lejáratott – forradalomhoz. Árulkodóan komorak a jelzők (fényszomjas, sötét, vad), a többes szám harmadik személyű igealak (nyomják) a tömeg, szedett-vedett népség stb. jelenlétére utal.
Az 5. versszakban eluralkodik a kiábrándulás, a lendület lefelé ível. Természeti kép és társadalmi mozgás egymásba játszik, ami eddig is jelen volt a végigvitt metaforákban, de itt eszelős módon keveredik, vészjóslóan kombinálódik. A győztes forradalom utáni zűrzavar eggyé válik az eltűnő, sárrá vált hóval, minden csupa sár, latyak. Konkrét helyzetkép, valóság és átvitt értelem, természet, társadalom egyszerre van jelen (olvadás és ágyúharc; virágok és jelvények; jég és padló; láng és diktátor).
Ez a versszak egy általános zűrzavar-képet mutat be a vers eszközeivel. Az eddigi egy, sőt több szakaszra kiterjedő lendület helyett itt sok a megállás, minden sor egy mondat, zaklatott, riportszerű kijelentések sorakoznak – feltehetően egy forradalom utáni felfordulásról. A vers egyetlen kérdése következik: „Hol a szelíd és tiszta láng?” Ez a költő egyetlen kérdése a témáról – mert minden más, amit mond, az kijelentés –, a 3. versszak még aránylag szelíd, tiszta lángját kéri számon itt az 5.-ben. Ez a kérdés azonban önmagához is szól, saját régebbi és mostani idealista hiteit, reformelgondolásait is számon kéri, kétségbe vonja. A költő nem kér a forradalomból, már azért se, mert az nem szelíd és nem tiszta; amit ő szeretne, az vér nélküli, tiszta kézzel végrehajtott változás. Így a kérdésre adott egysoros válasz nem lehet más, mint: „Tüzes diktátor lesz a nap.” Az új világ diktatúrát hozott, szépség, jóság, igazság helyett kemény vasöklöt. Visszatért a „nap” kulcsszó, de elvesztette lágyságát, szelíd sugárzását, a diktatúra szimbóluma lett. Az egész versszak jellege kemény, zord, kiábrándult. A zöngés réshangok (z, v) túlsúlyban vannak (11 db), a v hang uralja a sorokat, idegen, hideg, elutasító hangulatot kelt. A legtöbb l hang is itt fordul elő, de nem lágyítják meg a v-k keménységét, csak a lendület folyamatosságát biztosítják, némi patetikus hangulatot és nosztalgiát sugallnak („Hol a szelíd és tiszta láng?”).
A 6. versszak toldalék, ún. „coda” (zenében függelék v. befejező rész), a költemény véget érhetne az 5. szakasszal, de ezt a ráadást Babits jellegzetes versépítkező módszerének tekinthetjük, mikor egy-két sort vagy versszakot ragaszt verseinek végére, hogy mindig higgadtan, tárgyilagosan tudja befejezni költeményeit. Itt a toldalék minőségi ugrás is: a harcias forradalomkép után a versben záradékként megjelenő paraszt egyenesen groteszk hatású. Minden tette nevetséges. Már maga a „paraszt staféta” kifejezés is ellentmondásos, a sportnyelvből kölcsönzött szó. A gyakorító igékkel (futkos, szárogatja) még nevetségesebbé teszi az alakját. A legtöbb módhatározó itt fordul elő, mind lekezelő, fölényes kicsengésű, a paraszt butaságát, korlátoltságát reprezentálandó (szentségtörőn, illetlenül, hetykén, fütyülve, tüsszögtetőn, félőssen – 2s!). A hatást fokozza a tüsszögtetőn igealak modorossága, és a félőssen forma torz volta is.
A szakaszban tobzódnak a zöngétlen réshangok (sz, s, f, h), a legtöbb itt található (21 db). A sok s, sz hang a hetykeséget, buta önérzetet jelöli. A jelzők a groteszk szituációnak megfelelőek: sáros, nagy, kék, rekedt, igaz, betyár – jelzőként.
A költő számára a legfájdalmasabb, hogy a paraszt (vagy a nép) parlagi voltában, alázat és tudás nélkül veszi majd birtokába a kultúra évezredes értékeit. A tömeg, amely győz vagy győzni fog egy forradalom után, a felhalmozott évezredes értékeket nem tudja majd megbecsülni. A szellemi – és tárgyi – értékek féltése mondat vele nemet a radikális társadalomváltozásra.
A bemutatott hangtani példákon kívül Babits még számos finom eszközzel él a tartalmi mondanivalót alátámasztandó. Néhány példa:
– A vers második felében (4-5-6. vsz.) ugrásszerűen megnő a zöngétlen zárhangok (k t p) száma, ezek pattogóvá, keménnyé teszik a hangzást, ez is része a költői bírálatnak, lesújtó véleménynek.
– A 2. versszakban legtöbb a zöngés zárhang (g d b) és a nazális hang (m n). Hatásuk melegséget, bizalmat, együttérzést áraszt, megfelelve a versszak evolúciós, készülődő, várakozással teli jellegének (15 zöngés zárhang, 18 nazális).
– A palatális hangok (ty gy ny j) a 3. versszakban találhatók legnagyobb mértékben (14 db). A sok egytagú szó palatális hangja szinte lökődik előre, bizakodással teli.
– A költemény első felében túltengenek az 1-2 szótagos szavak, amelyek rövidségükben is határozottak, előremutatóak. A 4. szakasztól csökken az egytagú szavak száma, és nő a szótagszám. A 4–6. versszakban a három-, négy- és öttagú szavak száma megnövekszik, ezáltal nehézkesebbé, lustábbá válik a vers.
– A 4. versszakban tíz o hang található, kétszer annyi, mint a többi szakaszban. A versszak komorságát a mély és ugyanakkor zárt o hangok adják.
*
A tavaszt mint évszakot Babits már korábban is felhasználta politikai hangulatábrázolás kifejezésére. Az 1920-as keltezésű Reggel című versében saját maga és az ország kiúttalanságát sírja el:
„A tavasz fénye ma oly sivár.
Miért keljek föl újra? Mi vár?”
„Jöhetsz már, nap, tavasz! – a halott
tag meg sem érzi a napot”
De a természeti kép metaforikusan megjelenik a Magyar költő kilencszáztizenkilencben című Nyugat-cikkben is: „és a tavasz pusztítóbb a télnél” – amikor is a tél a háborút, a tavasz pedig a forradalmakat jelenti.
Babits 1920-as, még 1930-as évekbeli forradalomképe is a Tanácsköztársaság alatt átélt és elszenvedett kudarcokból eredeztethető. Sosem volt képes szembenézni nyíltan mindazzal, ami 1919-ben történt. A forradalmak leverése után saját folyóiratában, a Nyugatban magyarázkodásra kényszerült, sőt továbbment, egyértelműen leszögezte pártoktól és politikától mentes költői mivoltát: „…hát az ostobákhoz álljak, az ordítókhoz és törtetőkhöz, ezekhez a nemzetfoglalókhoz? … Mindenkié vagyok! És senkié! Magamból csinálok pártot magamnak” (Magyar költő kilencszáztizenkilencben). Szereplését azzal szokták elintézni, hogy ebben a vészterhes évben „négyszer váltott frontot”[1]. Ez nem feltétlenül a politikai tisztánlátás hiányát jelenti, inkább egyéni sorsának alakulását magyarázza. Babits a Tanácsköztársaság idején egyetemi tanári kinevezést kapott, annak bukásával elvesztette ezt a címet. De nem egyszerűen kicsinyes önérdekről lehet szó, hanem jól felfogott érdekének tekintette azt a megoldást, hogy politikai kérdésekről nem nyilatkozik, vitába nem megy bele, mert ez nem az ő kompetenciája, sőt mint költő és mint tudós is, megveti a politikát. Véleménye persze volt minden társadalmi megmozdulásról, ezt azonban elrejtette egy-egy versben, esszében. Ennek egyik megnyilvánulása az 1932 végén, vagy 1933 elején keletkezett Tavaszi szél című költemény.
A „tömegek lázadása” mint politikai fordulat, fenyegető veszély a 19. század közepe óta napirenden van filozófiában, irodalomban, napisajtóban. A téma azért volt közismert minden fórumon, mert aki felelős módon szólalt meg e témában, az a kétezer éves keresztény Európa művészetét, kultúrkincseit féltette a „barbár lázadóktól”. Már ennek lehetősége is nagy súllyal nehezedett az értelmiségi közvéleményre, a féltés, a félelem benne volt a levegőben.
Az újkori polgári demokratikus forradalmak meg nem valósult céljai, a kudarcok adtak alkalmat költőknek, filozófusoknak, hogy eleve fenntartással fogadják a forradalmakat. Először Heinénél találkozunk a probléma konkrét megfogalmazásával. Ez az úgynevezett „heinei dilemma”: a forradalom egyrészt elhozza a tömegek felszabadulását, kikényszeríti a demokráciát, másrészt a szabadságukat kivívó népség gyűlölete elsöpri, megsemmisíti mindazt, ami eddig érték, művészi esztétikum létezett. A felszabadult néptömegek ösztönösségük és tudatlanságuk folytán nem tudnak mit kezdeni hirtelen megszerzett szabadságukkal. Kezdetben csak indulataik vannak, s az indulat a kultúra már meglévő tárgyi és szellemi kincsei ellen fordul, rombol, tör-zúz, esetleg csomagolópapírnak használja a könyvek lapjait.
Heine progresszív és dialektikus felfogását bizonyítja, hogy ennek ellenére is igenelte a forradalmat, legyőzte ellenkezését. Petőfiben, Heine kortársában fel sem merült ez a dilemma, a nép mozgalmait egyenesen szentnek tartotta. Adyban már nagyobb volt a félelem a tömegek mozgásától. Szívvel-lélekkel állt ugyan 1905-ben az orosz polgári forradalom mellé, de liberális félelmét nem tudta leküzdeni. Földindulás című publicisztikája nagyszerű példája Ady látens félelmeinek, annak, hogy a megmozdulást ellentmondásosságán keresztül látta. Még fényesebb bizonyíték Ady esetében az, hogy évtizeden át várta a magyar forradalom kitörését, s amikor 1918 őszén kitört az őszirózsás forradalom, mélységes csalódást, elkeseredést érzett – nem ezt várta.
Babitsban is végbemegy egy hasonló folyamat, mint Adyban, csak más szinten. Amikor bátran kijelenthetjük, hogy elutasítja a tömegek lázadását és ami azután következik – versei, cikkei alapján – , akkor ennek látszólag ellentmond a Május huszonhárom Rákospalotán című versének gondolatmenete: a költőt megdöbbenti a vérvörös csütörtök tüntetőinek kegyetlen leverése, elkeseredésében kimondja: „minden mindegy már! (…) jöjjön a forradalom!” A felkiáltás azonban nem meggyőződésből fakad, inkább valami bölcs belátásból, nincs mit tenni, a helyzet megérett.
Amikor 1918-ban a költő úgymond csatlakozik a forradalomhoz, a Nyugatban cikket ír erős kétkedéseiről a felkelést illetően: „Micsoda forradalom ez?... nacionálista? Vagy antinacionálista forradalom, vörös forradalom, szocialista társadalmi? …mindenki a maga szíve szerint látja! És mindegyik mást is vár tőle.”
Babits hiába lesz tagja az írói direktóriumnak 1919-ben, a
„Eszmét neveznek – és a föld bitókkal fölfakad;
népjavát – s a nép uj nyomort lát, újabb szenvedést;
szabadság: ez még csábosabb; de vigyázz ki nem mondd,
mert sulyosabb bilincsbe fogsz botolni majd, bolond!”
Babits 1919 utáni politikai mellőzése, anyagi ellehetetlenítése (nyugdíjmegvonás, egy tanári cím megvonása) a húszas évek alatt fokozatosan megszűnt, illetve rendeződött, amikor kinevezték a Baumgarten-díj kurátorának, majd 1929-ben formálisan is a Nyugat első számú szerkesztője lett (Ignotus nevét levették a címoldalról). A forradalmak és a Tanácsköztársaság alatti – részben – dicstelen szereplés lassan feledésbe merült.
Hogy időnként mégis előbukkan egy-két őszinte vallomás népuralomról, forradalomról, azt bizonyítja az 1932/33 fordulóján írt Tavaszi szél című költemény, és egyben tanúsítja, hogy a költő sok évvel a forradalmi események után sem tudott belenyugodni a népuralom gondolatába, se a saját szereplésének emlékébe. A vers e mélyen átélt probléma költői erejű kifejezése.