Kasznár Attila
Az egyeduralomról – a dantei világkép a középkor és a renaissance között
Dante Alighieri kimagasló eszmeisége csaknem hétszáz év távlatából is, szinte észrevétlenül át- és átlengi a modern ember mindennapjait. Kijelenthetjük ezt akkor, ha tudjuk, hogy a közfelfogással szemben Dante nemcsak egy kiváló, sőt világraszóló irodalmár volt, hanem egy olyan gondolkodó, aki államelméleti fejtegetésével – hiányosságai ellenére is – magasan megelőzte korának elfogadott, berögzült nézeteit, sőt bizonyos értelemben a mai, a globalizmus melletti és -ellenes harctól megosztott világpolitikai álláspontokat is. Legkiforrottabb prózai alkotásában, Az egyeduralomban, amely egyben politikai nézeteinek a tükre, nemcsak csatlakozik a kor kiemelkedő, a középkori elmaradottságból a reneszánszba és a humanizmusba kivezető gondolkodóinak álláspontjához a hatalomgyakorlás kérdésében, hanem felvázol egy, a véleménye szerint az emberiség legjobb létét szolgáló társadalmi berendezkedést, ez pedig az egységes irányítás és szabályozás alatt álló világ. Elképzelései sokszor hiányosak, sőt a cél elérésére a gyakorlati útmutatást, elképzelést mellőzi, és állításának igazolására megelégszik a bibliai idézetekkel.
Dante a pártharcoktól megosztott közép-itáliai városban, Firenzében született 1265 májusában. Családja még III. Konrádtól kapta a nemességét, s jelentős címeket és hivatalokat töltött be, ám az idők során elszegényedett. A városi kisnemesség és kisiparosság érdekeit képviselő guelf-párthoz tartozott, amely szöges ellentétben állott a császár által támogatott, a városi feudális nemességet tömörítő ghibellinekkel. Dante önmaga, a családi múlt elemzésekor őseit a ghibellinek jelentős ellenfeleiként aposztrofálja, de ezt bizonyíték nem támasztja alá.
Bár a költő családja szerény körülmények között folytatta életét, Alighiero di Bellincione d’Alighiero mégis megteremtette a feltételeket az ifjú Dante számára a nemesemberhez méltó életre s az igényeinek megfelelő tanulmányok folytatására. Iskoláira nincsenek pontos adatok, a régebbi feltételezések szerint egy ferences rendi kolostorban folytatott tanulmányokat, ám az újabb kutatások arra utalnak, hogy esetleg Bolognában tanult retorikát, sőt bizonyos adatok alapján nagy bizonysággal arra lehet következtetni, hogy a középkori „édes új stílus” legkiválóbb költőjével, Guido Cavalcantival együtt a korabeli Firenze legkiemelkedőbb politikai retorikusánál, Brunetto Latininál tanulta a szónoklattant.
Önnön hajlamainak engedve sajátítja el kora ifjúkorában a verselés szabályait, ennek eredményeként hamarosan a város ismert trubadúrjaival került kapcsolatba. Guido Cavalcantival kötött szoros barátsága mindkettejüket rádöbbenti arra, hogy számukra a művészet nem „afféle sallang”[1], hanem igazi hivatás. A klasszikus műveltséghez való szoros kötődése is ebben az életszakaszában kezd kialakulni, leginkább a latin költők vonzották. Különösképpen Vergiliusra tekint nagy megbecsüléssel és szeretettel. Ezen érzelmének önmaga ad hangot főművében, az Isteni Színjátékban:
„Mesterem, mintaképem vagy te nékem,
te vagy csupán, kitől örökbe kaptam
a zengzetes szót, mely ma büszkeségem.”[2]
A tehetség és a klasszikusok követése hamarosan megszerezte Danténak a költői hírnevet.
Egy életen át meghatározó élményt adott lelkének a firenzei nemes hölggyel, bizonyos Beatricéval való ismeretsége és be nem teljesedett vonzalma. A leány 1290-ben bekövetkezett halála után, az akkor huszonöt éves Dante nyughatatlan lelke hamarosan újabb, mindent elsöprő szerelemre ébred, mégpedig a filozófia iránt. Ciceró, Arisztotelész és Boëthius alkotásai új távlatokat teremtenek világszemléletében. Tudásszomjának kielégítését nagyban segítette, hogy az ebben az időben egyre szaporodó szerzetesrendek sorra nyitották meg az egyetemeket és egyéb iskolákat a nagyközönség számára is, ilyetén módon elérhetővé téve a szélesebb rétegek számára is az addigi kizárólagos és elvitathatatlan egyházi monopóliumot: a tudást. Feltételezhető, hogy Dante itt ismerkedett meg a politikai filozófia azon nézeteivel, amelyeket aztán élete végéig híven képviselt, s amelyeket kiemelkedő alkotásában, Az egyeduralomban összegzett.
A tudás monopóliuma volt az egyházi hatalom egyik fő letéteménye. A Nyugatrómai Birodalom bukásának következtében megszűnt az európai kulturális és társadalmi stabilitás, „elsüllyedt az antik városi kultúra, s a szellem világa a kolostorok homályába száműzetett”.[3] Kontinensünk az anarchiába süllyedt, a „sötét középkor” vette kezdetét, amelyben az egyszerű emberek állandó létbizonytalanságban próbálták tengetni a szinte állandósuló éhínség és járványok következtében igencsak rövidre szabott életüket, s a hatalomért egymással versengő nagyurak folyamatos terror alatt tartották őket. Ebben a kegyetlen világban biztos pontot nem találhatott senki, ezért könnyen megérthető, hogy az emberek a szélsőséges társadalmi viszonyok előli egyetlen menekülési útja a hit volt. Csakhogy a szélsőséges világ és az ezáltal gerjesztett radikális érzelmek a nép hitét is a vallásos rajongásig fokozták, amelynek következtében gyakorivá váltak a vallási hisztériák. Az egyre szűkösebb lehetőségeket felkínáló élettérben az egyetlen szocializáló tényező a keresztény egyház maradt, amely képes volt alkalmazkodni az egykori birodalom népeinek pogány hagyományaihoz és azok meghatározó részét átemelte saját rítusai közé. Viszont a kialakult állapotokhoz kénytelen volt alkalmazkodni a világi hatalom, s rákényszerült arra, hogy hatalma jogosságának alátámasztására felhasználja az egyetlen érvényben lévő hagyományt, amely nem más volt, mint a keresztény egyház teológiája. Az újonnan kialakuló feudális rendszer megformálásában óriási szerepet játszott, hogy a társadalom alapvetően meghatározó tevékenysége a mezőgazdaság volt, amely viszont nem nélkülözhette az erőteljes katonai védelmet. A védelmet nyújtó kiváltságos katonáskodó elit viszont rákényszerült kiváltságos jogának bizonyításához a keresztény egyház támogatására, s cserében hozzásegítette az egyházat a széles társadalmi rétegek akár erőszakos térítésére. Miután a politikai hatalmat az egyház támasztotta alá, s az írástudás egyedüli birtoklásával a rendszer „hivatali” pozíciói is egyházi kézbe kerültek, így ez hamarosan „a középkori politikai gondolkodás fokozódó klerikalizálódását”[4] eredményezte. A világi hatalomból való egyre jelentősebb részvétel az egyházon belül jelentős ellenzék megszületéséhez vezetett, az elit viszont hamarosan tapasztalva, hogy a világi hatalom igencsak forgandó, ellenben az egyház egységes szervezeti erőt képes felmutatni, erőteljes „uralmi aspirációval”[5] lépett fel.
A XIII. és XIV. század fordulóján a pápai intézmény világi hatalomra törekvése a Firenzében hatalmon lévő guelf-pártot is két részre szakította. A fehér guelfek a pápai állam, s VIII. Bonifác pápa a város fölötti uralom megszerzésére irányuló tervei ellen kívántak fellépni, míg a fekete guelfek a pápaság feltétlen híveiként, minden körülmények között támogatták az „egyház uralkodójának” a német-római császárral szembeni törekvéseit. Dante a városi társadalmat kettészelő, feneketlen szakadékká mélyülő ellentétek hatására kénytelen volt valamelyik oldal mellett állást foglalni, mivel semlegesnek maradni már nem lehetett. Választott, és „ahhoz a párthoz csatlakozott, mely emberibbnek, előzékenyebbnek, toleránsabbnak látszott, ha szűkebb keblűnek és kevésbé széles látókörűnek is”.[6] A fehér guelf-párt aktív tagjává, a városi tanács képviselőjévé, majd a város priorjává vált, és minden erejével ellenszegült VIII. Bonifác terveinek, hogy megmentse városát az „Egyház borzasztó uralmának”[7] eljövetelétől. A politikai életben való kimagasló részvétele okán, gyengekezű pártjának bukása után, 1302. január 27-én Sienában érte utol a hír, hogy száműzetésre ítélték, többek között a pápával való szembenállás bűntette miatt. Ettől az időponttól kezdve Dante, aki eddig is a világi hatalmat támogatta az egyházival szemben, a pápai hatalmi törekvések legádázabb ellenfelévé vált.
Száműzetésének első éveiben tudatosulnak benne a gondolatok, hogy „a világból hiányzott az igazság és béke”[8], a törvényeknek, meglétük ellenére sem lehetett érvényt szerezni, sőt, nem is volt senki azok között, akiknek módjukban állott volna érvényre juttatni, olyan, akinek érdeke fűződött volna annak megtételéhez. Mindenhol az erőszak honolt, a kapzsiság és irigység uralta a társadalmakat, bármerre is fordult Európában, mindenhol olyanokkal találkozott, akikben önmaga szerencsétlenségének megtestesülését látta, olyan emberekkel, akiket a szülővárosuk elűzött, mindenhol pártok viszálya, zsarnokok uralma és elnyomása uralkodott, s a békés egymás mellett élésnek, a nyugodt, jóra törő kormányzásnak még nyoma sem akadt. S ekkor megfogalmazódott benne, hogy a probléma oka egy legfelsőbb uralkodó, a monarcha hiánya, „aki egységbe foglalná a különféle széthúzó szándékokat, aki határt szabna a hatalmaskodók kapzsiságának”.[9] Tudatosult benne, hogy „az általános béke csak egy nagy, egységes császári birodalom megteremtésétől várható”.[10] Talán nemcsak a nacionalizmustól, hanem a történelem alapos tanulmányozásától is vezéreltetve talál el ahhoz az eszméhez, hogy a nagy, „világ-császárság” megvalósítására a Német-római Császárság a megfelelő intézmény, amelyet a Római Birodalom jogutódjának tekintett, s ennek a valaha volt monarchia „felújításának utópisztikus gondolatában olyan lehetőséget vél felfedezni, amely kimentheti az emberiséget a kilátástalan jelenből, morálisan és politikailag is, és egy ragyogó fejlődést biztosíthat számára”.[11] Ugyanakkor megbizonyosodott arról, hogy a császári hatalom az Istentől ered, így tehát a világi és egyházi hatalom egymástól teljesen független intézmény, s az emberi lét jobbra fordításának legfőbb kerékkötőjét abban az intézményben kell keresni, amelynek alapvető, isteni megbízatása a keresztény hívőknek a legjobb élet és az örök üdvözülés felé való vezetése lett volna. Csakhogy ebben az intézményben nagyrészt a gonosz emberek kerültek vezető pozícióba, akik a két, az Isten rendelte hatalom viszályából kiemelkedő hasznot húztak, s többet foglalkoztak a világi hatalom keresésével, mint eredeti feladatukkal. Ez az intézmény pedig nem más, mint a római Szentszék. A fenti gondolatok, részletekben már fellelhetőek a Vendégség és az A nép nyelvén való ékesszólásról című filozófiai elmélkedésekben, és végül Az egyeduralom című alkotásban központosulva jelennek meg.
Az eddig feltárt források nem adnak biztos időpontot a mű keletkezésének időpontjára nézve. A legújabb kiadásnak – Kossuth Kiadó, 2003. – utószava az újabb kori szakirodalomra és arra hivatkozik, hogy a pápai és a császári hatalom itáliai uralmi csatározása 1317–1318-ban érte el csúcspontját, s ennek alapján a mű végleges formájának kialakulását 1318-ra, 1319-re vagy 1320-ra teszi. Bayer József A politikai gondolkodás története című művében egyértelműen 1310-et[12] jelöli meg a mű keletkezési dátumaként. A legautentikusabb meghatározónak látszik Michele Barbi, a híres olasz irodalomtörténész, a modern Dante-kutatás megalapozója. Barbi nem tud és – a rendelkezésre álló dokumentumok alapján – nem is akar pontos dátumot adni a mű keletkezésére. Biztosnak látszik az, hogy Az egyeduralom nem keletkezhetett Dante firenzei évei alatt, amint az a gondolat is elvethető, hogy a pápai udvarnál folytatott jogi vitái idején alkotta. Egyes feltételezések szerint a mű egy része korábbi időkben született, míg egy másik része később, VII. Henrik halálát követően keletkezhetett. Ez a koncepció viszont eleve hibásnak tűnik, mivel a mű szerkezeti egysége s gondolati kohéziója kizárttá teszi, a több részletben történt íródást. Minden kutató megegyezik viszont abban a tényben, hogy Az egyeduralom a Vendégség című mű után keletkezett, amely viszont az 1300-as évek legelején íródott. Ami a Vendégségben csak gondolat, az tökéletesen kifejlődött és kifejtett tételként jelenik meg Az egyeduralomban, míg azon tételek, amelyeket a szerző tapasztalatai és a politikai alakulások nem igazoltak, már fel sem tűnnek, vagy csak hosszú igazolási procedúra után kerülnek említésre. Legvalószínűbb születési időpontként a VII. Henrik itáliai hadjáratát követő éveket datálhatjuk. Ezt látszik megerősíteni a hadjárat eredménye is, amelynek következtében megerősödtek a politikai ellentétek és bizonytalanná váltak azok a tervek, amelyek a száműzött költőt szülővárosába visszavezethették volna.
Az értekezés nyelve – bár Dante a középkori szokással ellentétben műveit anyanyelvén, vagyis olaszul írta – a tudományos tárgy, a határokon átívelő mondanivaló és az erőteljes skolasztikus hagyományok eredményeként a latin.
A mű három részre oszlik, amelyeket Dante első, második és harmadik könyvként aposztrofál. Az első azt kívánja bizonyítani, hogy a világi jólét alapja egy világi egyeduralom. A másodikban a szerző amellett kíván érvelni, hogy a római nép jogosan töltötte be a világi egyeduralkodói pozíciót. A harmadik rész tárgya pedig a római egyeduralkodó hatalmának közvetlen isteni eredete, amely így nem függhet az isteni helytartó, vagyis a pápa akaratától.
Az első könyv XVI fejezetből áll. A legelső fejezetében Dante követve a kor elvárásait és a hagyományokat, rögzíti és felhívja az olvasó figyelmét arra a tényre, hogy erejét meghaladó nehézségű munkába kezd, ezzel mintegy mentséget is keresve az esetleges tévedésekért. Mindazonáltal leszögezi, hogy a kiemelkedő képességű embereknek kötelességük a gyengébb adottságokkal rendelkezők képzése, s ez okból kívánja megírni művét, nehogy talentumának eltitkolásával vádolhassák.
Rögtön az első fejezetben leírtak számos bírálatra adtak okot. Dante azt állítja, hogy: „…a világi egyeduralom kérdése igencsak hasznos, de ugyancsak elburkolt, s még senki sem próbálta kifejteni…”.[13] A bírálóknak vagy az egyetértőknek van igazuk? Aquinói Szent Tamás, a skolasztika beteljesedését nyújtó Summa Theologiae című alkotásában, magától értetődőnek tekintette az állam függetlenségét az egyházzal szemben. Ez merőben új gondolat volt. Ugyanakkor le kell szögezni, hogy megközelítésében, mint „keresztény teológus számára az értékhierarchia csúcsán mégis csak az üdvösséget garantáló egyház áll”.[14] Ezzel szemben Dante a két hatalmat nemcsak egymástól eredendően függetlenként, hanem teljesen azonos hierarchiaszinten állóként is kezeli, ezt pedig a filozófiatörténetben először ő mondta ki.
A második fejezetben meghatározza azt a három vizsgálati szempontot, amelyek tekintetében górcső alá kívánja vonni az egyeduralom mibenlétét. Kitér arra a fontos észrevételre, amely napjainkban is megfontolandó lenne a világ igen sok pontján, hiszen megszámlálhatatlanok azon országok, ahol a politikai kultúra parochiális, vagy legfeljebb alattvalói – „az alattvalóknak tudomásuk van egy mindenható politikai centrumról, de eszükbe sem jut, hogy részvételi igénnyel lépjenek fel a politikai döntések meghozatala tekintetében”[15] –, holott Dante már a XIV. század elején kijelenti: „a politikát hatalmunkban áll alakítani.”[16]
Még ebben a fejezetben jut azon megállapításhoz, hogy minden társas létnek van valami célja, így az emberi társadalomnak is van egy távoli nagy célja. A végső elérendőt a harmadik és negyedik fejezetben hozza felszínre. A természetben uralkodó isteni célszerűség idealista tanának, a teleologikának a fő gondolatán keresztül – a saját cselekvés nem a lényeg céljára van, hanem a lényeg van saját tevékenysége céljára[17] – jut el a skolasztika egyik jellegzetes meghatározásához, a potenciális értelemhez. Ez biztosítja a felfogó létet, s ez a felfogó lét az, amely az emberi fajt kiemeli az állatvilág egyedei közül, s ez a potenciális értelem az, amely hozzásegíti az embert ahhoz, hogy megértse az isteni szózatot: béke a földön a jóakaratú embereknek. Vagyis az egyetemes béke az, amelyet az emberi lét legfontosabb céljaként definiál, s ez rokon gondolat Padovai Marsiliusszal, aki szintén a békét tekinti a legfontosabb célnak.
A klasszikus alkotók, Arisztotelész – akit Filozófus néven emleget –, Ciceró és Homérosz az, akiknek az egységes vezetésű egészet alkotó, együttműködő részekről kifejtett gondolatain keresztül vezet az út az ötödik fejezetben a fő magyarázatig, Lukács evangéliumáig, s az abban lejegyzett szentenciához, mely szerint a megosztott ország elpusztul. Vagyis a császárra vagy monarchára igenis szükség van, hiszen a közös cél felé törekvő emberiségnek a világ jólétéhez szüksége van arra, hogy valaki szabályokat szabjon és irányítson.
A következő két fejezetet a részek és az egész viszonyának szenteli. Kijelenti, hogy a rész, vagyis az egyes államok rendje, törvényei olyan mértékben részei az egész, vagyis a nagy emberi cél törvényének, amennyire maga az állam viszonylik ehhez a célhoz. Ebből következik, hogy a legtökéletesebb törvény az egésznek a törvénye, hiszen a részek csak egy részét tudják elérni a tökéletes rendnek. A kor világnézete alapján az egész törvényességét az Isten törvénye biztosítja, s az egész élén egy, az Istentől eredeztetett főhatalomnak kell állnia, amely összefogja az összességet, hogy a részek egysége megadhassa az egész létét.
Dante érvelése sok helyütt felületesnek hathat. Így van ez a nyolcadik fejezetben is, ahol az emberi nem által elérendő legfőbb jónak az isteni törvények által előírt jót jelöli meg, mert az magától az Istentől ered. A szerző korában, a középkorban azonban ez a bizonyítás nem volt hiányos, sőt, amint azt már fentebb írtuk, a társadalmi bizonytalanság következtében kialakult mély, mindent átható vallásosság – amely Dantét is áthatotta – állapotában, egyetlen bizonyítóerőként az isteni akarat, a teológiai tétel szerepelhetett. Még egy rövid példa arra, hogy a teológia lehetett Dante legbiztosabb meggyőző eszköze; a német-római császárt (római király) a világ ura cím illette meg, valóságos jogi helyzete azonban még a legelszántabbak számára is komoly gondot jelent. A római királyt az Alpokon túl a németek választották, viszont csak akkor tekintették tényleges uralkodónak, ha Rómában a pápa kente fel és koronázta meg. Ráadásul hatalmát igazából még azok a német tartományok sem mindig ismerték el, amelyek megválasztották. Mindehhez még hozzáfűzzük azt is, hogy birodalmának fővárosa – Róma – legfeljebb álom maradhatott a számára, amelynek törvényei kizárták őt a város ügyeiből, s legfeljebb vendégként léphetett területére, hacsak fegyveres erőivel meg nem szállta. Ilyen jogi bizonytalanságban, ahol még a „világ ura” sem tudta érvényesíteni a jogait, teljesen értelmetlen lett volna bármilyen észérv használata, csak a mindenek fölötti, isteni törvényre való hivatkozás lehetett meggyőző.
Egy újabb, háromfejezetes (IX, X, XI) egységben azt próbálja Dante felvázolni, hogy az „isteni jó” egyetlenegy módon érhető el, mégpedig, ha egységes kormányzat alatt van a világ. Ebben a részben mondja ki: par in parem non habet imperium, vagyis szabad fordításban: egyenlőknek nincs hatalmuk egymás felett. Ezen elv a középkor egyik legnagyobb hatású eszméje, a szuverenitás tanának alapja, amely az uralkodókat egyenrangúaknak tekinti, s ez az elv volt az, amelynek alapján megkezdődött a nemzetállamok kialakulása. Különös jellegzetesség Dante azon gondolattársítása, hogy a szuverenitás elvével próbálja igazolni az egyeduralkodó legfelsőbb hatalmának jogosságát. Azt állítja ugyanis, hogy mivel a nemzetek uralkodói egyenlő jogokkal bírnak, ezért a közöttük támadt vitákban és viszályokban csak egy fölöttük álló hatalmasság dönthet. További igazolásként hozza fel Arisztotelész Metafizikáját is annak igazolására, hogy „A sok uraság mindig baj. Azért csak egy legyen az úr.”[18]
„Mivel pedig az ember egyéb javai között a legfőbb jó a békés élet”[19] – a fő gondolata a XI–XIII. fejezetnek. Gondolatának igazolására ismét az ókor nagyját, Arisztotelészt hívja meg. A békés élet az az állapot, amikor a világ népessége a legjobban él, a legjobban élés viszont csak a leghatalmasabb igazságosság következtében jöhet létre, hiszen ez biztosítja a békét. Mivel pedig béke csak akkor lehet, ha az igazságosság a legfőbb hatalomból eredően áthatja a részek egymás közötti és belső kapcsolatait, ezért szükség van egy, a legfőbb igazságot, az isteni igazságot birtokló monarchára. A békés élet megléte viszont a legnagyobb szabadság állapotának is okozója, a legnagyobb szabadságot viszont ismét arisztotelészi mű eszmeiségén keresztül közelíti meg. A Politika című értekezést idézi azért, hogy bebizonyítsa, a szabadságban és igazságosságban – amelyet a jó alkotmány biztosít, mivel ennek segítségével a jó ember egyszersmind jó polgár is, míg a rossz alkotmány a jó embert is rossz polgárrá teszi – az emberek önmagukért vannak, hiszen tévedés, hogy az alattvalók volnának az uralkodókért, mint ahogy nem is az ember van a törvény létéért, hanem a törvény van az ember létéért, mégpedig a jobb létéért. A középkor az alattvalókat a végletekig kihasználó társadalmában hihetetlen jelentőségű ez a kijelentés.
A más tulajdonának a megkívánása az, amely a legjobban fenyegetheti az emberiség legjobb létének kialakulását, s a megkívánás csak egyetlen embert nem érhet el, ez pedig a monarcha, aki fölötte áll a kicsinyesség bűnein.
Az első könyv XII. fejezete érinti az egyeduralkodó kormányzásával szembeni azon követelményt, hogy a főbb isteni parancsokat a legjobb lét elérése érdekében a monarchának ki kell terjesztenie az összes népre. A főbb törvények egységesítési szándékát azzal indokolja, hogy véleménye szerint Istennek nem tetsző dolog fölösleges többletmegoldásokat alkalmazni, amikor az adott probléma megoldható egy lépésben is. Mint a legtöbb elemző állítja, Dantét „az egységes Európa-gondolat”[20] első megfogalmazói között kell számon tartani. Dante viszont, már csak mentalitásából adódóan sem állhat meg ilyen „beszűkült” célnál. Főbb életrajzírói, Boccaccio, Giovanni és Filippo Villani egyöntetűen kiemelik tulajdonságai közül „kitűnni vágyását, dicsőségszomját, büszkeségét”[21], valamint itt megemlítendő eszméi melletti tántoríthatatlan elkötelezettsége is, amely ezt a nagy emberszeretőt arra ösztönözte, hogy kövekkel dobálja meg a pártját becsmérlő gyermekeket és asszonyokat. Ezek a tulajdonságok nem hagyták, hogy új világkoncepciója csak Európa földrajzi határaiig terjedjen. Emberi nemről beszél, említi az északi népeket, az egyenlítő alatt élőket és a szkítákat. Dante kiemelkedő műveltségével összeférhetetlen volna, hogy ne tudja: azon népek, amelyeket az egyeduralkodó hatalma alá von, azok élettere jóval Európán kívülre esik. Ő világhatalmat akar, mégpedig annak a császárnak, akit a Római Birodalom jogutódjának tekint, a német-római császárnak, s így nem utolsósorban teret ad önmaga nacionalizmusának, az itáliai népet helyezve a néphierarchia csúcsára, mint az a második könyvből kiderül.
Dante, mint életrajzírói említik, kifejezetten gőgös is volt, s ez a gőg és a saját nézetének helyességében való megingathatatlan hite az első könyv végén, a XV. fejezetben, félelmet keltő, szinte orwelli magasságokba emeli gondolatait. Az egységes, legfőbb cél elérése érdekében, véleménye szerint szükség van egy irányító akaratra, amely „egy olyan akarat, mely az összes többi fölött uralkodik, s valamennyit egy cél felé irányítja”.[22] Ez, az egységes gondolkodásnak, a jó elérése érdekében, akár kényszer útján való megvalósítása messze van a néhány fejezettel föntebbi megállapításától, amely szerint akkor él az emberiség a legjobban, ha a szabadság a legnagyobb. A Dante gondolati kisiklása okozta homályon keresztül mintegy előtűnni látszik egy másik gondolkodó, aki mintegy kétszáz év múlva megírja híres és hírhedt tanács-gyűjteményét, amely tanácsok „nem ismernek semmiféle erkölcsi vagy érzelmi szempontot, csak magát a célt tekintik”[23]. Bár megjegyzendő, hogy Dantét egyértelműen más célok vezérlik, s értékrendje is szöges ellentéte a Machiavelli által az A Fejedelem című alkotásában leírtaknak.
Az első könyv zárlataként kimondja, hogy az első emberpár botlása óta egyszer volt csak mindenütt békesség, mégpedig az isteni Augustus császár uralkodása alatt. Azóta a kapzsiság eluralkodott, s a világbékét szimbolizáló, krisztusi varrás nélküli köntösből folyamatosan szakítanak. Ezek a gondolatok kapocsként, s mintegy átvezetőként is szolgálnak mind a második, mind a harmadik könyvhöz.
A második könyv a középkor itáliai nacionalizmusának minden igényt kielégítő összefoglalója. Dante egy teljes könyvet szentel annak, hogy bebizonyítsa a római nép egykorvolt világhatalmának tényét és annak jogosságát, valamint azt, hogy minden korabeli uralkodó csak bitorolja a hatalmat, s az nem mást, csak a római népet és így a német-római császárt illeti.
Elmélete jogosságának bizonyítását nagy műgonddal komponálta meg. A legmeggyőzőbb igazolásnál kezd, majd a klasszikus műveltségét segítségül hívva, az ókor nagyjainak kijelentéseit és az azok által lejegyzett, sokszor Istennek tulajdonított csodákat láttatja mint saját igazának alátámasztását. Végső igazolásul egy középkori európai ember számára megkérdőjelezhetetlen érvet hoz fel, Krisztus szavait a keresztfán.
A második fejezet gondolati síkja az isteni eleve elrendelés. A római nép ezen, a Bibliából merített kijelentés alapján jog szerint uralkodott az akkor ismert világ népein, hiszen véghez tudta vinni uralmi törekvéseit, amely nem következhetett volna be, ha Isten nem így akarta volna, hiszen az isteni akarat maga a törvény.
A harmadik fejezetben Vergilius Aeneisét idézve próbálja Arisztotelész és Juvenalis állítását átültetni a római népre, mely állítás szerint, a legnemesebb népet illeti az uralkodás joga a többi felett. Majd ismét a Szentírást hívja segítségül, s arra hivatkozik, hogy akit a céljának elérésében a csodák – Isten akaratának a természet törvényei ellen való megnyilvánulásai – segítenek, az Isten szándékából jut el a célhoz, s mivel a római népet világuralmi törekvéseiben számtalan csodás elem segítette, ebből következően Isten szándéka volt a római népet a népek legnagyobbjává tenni.
Az ötödik fejezetben, jogtörténeti szempontból korához képest újabb kiemelkedő megállapítást tesz, amikor kijelenti Publius Juventiusra hivatkozva, hogy aki áthágja a törvényt, az megrontja, míg aki tiszteletben tartja, az megőrzi az emberi társadalmat. Véleménye szerint, Senecára, Ciceróra, Liviusra és Tulliusra hivatkozva, a római nép az egész emberi társadalom javára élt és tartotta tiszteletben az isteni törvényeket.
A következő három fejezet során elemzi a természetnek és az Istennek az uralkodó nép kiválasztásában alkalmazott látható és láthatatlan módszereit, majd arra a következtetésre jut, hogy az asszírok, az egyiptomiak, a perzsák és Nagy Sándor hiába próbálkoztak elérni a világuralmat, csak a Római Birodalom volt erre képes, s ez csak isteni akarat lehetett.
A továbbiakban a lovagkor azon eszméjével bizonyítja a római uralom jogszerűségét, amely kimondta, hogy amit párbajban nyernek el, azt jogszerűen nyerik el, márpedig Dante szempontjából a rómaiak hódító háborúi párbajnak minősültek.
A jog legbecstelenebb megsértőjeként említi azokat, akik az egyházi pénzeket a saját kicsinyes céljaikra használják, ahelyett hogy a hívők lelkének épülésére fordítanák azt.
A nézeteivel vitába szállóknak az utolsó két fejezetben adja meg a kegyelemdöfést, amikor Krisztus két cselekedetét hozza fel igazának bizonyítására. Elsőként Krisztus születését, aki azért született emberi alakban és éppen akkor és ott, ahol, hogy ő is megszámoltasson a birodalom népeinek összeíratásán, s ezzel is kifejezésére juttassa a világ népeinek, hogy Augustus jogosan rendelte el a népösszeírást, s így jogosan tekinthető a világ urának a római nép és annak uralkodója. A második krisztusi igazolásként pedig a keresztfán mondott utolsó szót – elvégeztetett – idézi, ugyanis ahol elvégeztetett, ott nincs már tennivaló, ahol viszont nincs tennivaló, ott jogos volt a cselekedet. Ebből következően Krisztus, aki az egész emberiséget képviselte, elismerte a római helytartó által kiszabott büntetés jogosságát, márpedig ennek értelmében elismerte, hogy a Római Birodalom az egész emberiség felett joghatósággal rendelkezik.
A harmadik könyv témája egy Dante korában már több évszázad óta folytatott vita egy újabb fejezete. Dante egész életművében a keresztény egyház világi hatalomvállalásának esküdt ellensége volt, amely ellenállása, miután elsősorban ezen nézetei miatt száműzték szülővárosából, csak fokozódott. Mint már fentebb említettük, Dante, Aquinói Szent Tamással ellentétben, nem helyezte az egyházat hierarchikusan a világi hatalom fölé, sőt különállóságukat és egyenlőségüket hangoztatva azon meggyőződésének adott hangot, hogy a két hatalomnak egymást támogatva kellene azon fáradozniuk, hogy megvalósítsák az emberi nem világi és hitbeli boldogulását, ahogy nem fogadta el, hogy a német-római császár hatalma ne közvetlenül Istentől, hanem a pápától eredjen.
Pontról pontra próbálja cáfolni az egyház világi hatalomgyakorlás tekintetében hangoztatott érveit.
Az egyház alapvető hibájaként említi azon beidegződést, hogy az egyház önmagából kíván eredeztetni olyan hagyományokat, amelyek már az egyház létezése előtt is megvoltak, sőt jól működtek.
Elveti a negyedik fejezetben az egyházi elsőbbség azon magyarázatát, amely a Genezisre hivatkozva, a Nap és Hold teremtését magyarázza az egyház és a világi hatalom teremtéseként. Elismeri, hogy a világi hatalom jogosultságát az egyház hagyja jóvá, ám nem ismeri el azt, hogy azért, mert a Hold a Naptól kapja a fényét, ezért a Hold a Naptól is származna, ahogy a császárság sem származhat az egyháztól.
Cáfolja az egyház azon érvelését is, amely szerint ha Sámuel próféta királlyá tehette, majd letehette a trónról Sault, akkor a pápának is joga van erre, csakhogy, mint Dante mondja, a helytartónak nincs joga az uralkodó teljes autoritásával élni, míg Sámuel nem helytartó, hanem megbízott volt.
Ellenzi azon két állítást is, amelyek Péter apostollal kapcsolatosak (VIII., IX.). A mindent oldhatsz és köthetsz engedély, amit Krisztus adott Péternek, Dante véleménye szerint csak a mennyek kulcsaival kapcsolatos ügyekre, tehát a vallási kérdésekre vonatkozik, mivel Péter a mennyek kulcsainak lett az őre, s ezért világi dolgokba nem is lehetett beleszólása. Ugyanígy nem ért egyet a Biblia két kard történetének azon magyarázatával, hogy azért volt Péternél két kard, mert az egyik a világi, a másik az egyházi hatalmat jelképezte. Dante megközelítésében a két kard a szóbeli és tettbeli cselekedeteket szimbolizálja.
A tizedik fejezetet annak szánja, hogy bebizonyítsa annak az iratnak a jogtalan születési mivoltát, amely alapján az egyház bizonyítja, hogy Constantinus császár, hálája jeléül Szilveszter pápának ajándékozta volna Rómát és a birodalom nyugati felét. Dante kijelenti, hogy egy uralkodónak nincs joga az országát elajándékozni, hiszen az ország nem az ő tulajdona, hanem azt annak felvirágoztatása érdekében kapta. Csak jóval Dante halála után derült fény arra az arcpirító cselekedetre, hogy a katolikus egyház hataloméhes vezetői hosszú időn át egy hamisított levélre hivatkoztak, világi hatalmuknak biztosítására.
Jogtalannak véli azt a hivatkozást is, hogy a katolikus egyház tette császárrá Károly Róbertet, s akkor Károly Róbert utódait is a pápa nevezheti ki. Véleménye szerint ez fordítva is igaz lehetne akkor, mivel Ottó császár meg pápát segített a Vatikán élére.
Cáfolja, hogy a mindent egy közös eredetre való visszavezetés elvének alapján a császári hatalmat az egyháztól eredeztessék. Majd a következő, XIII. fejezetben kimondja, már csak azért sem eredeztethető a német-római császár hatalma a pápától, mivel a császár jogelődjei, a Római Birodalom urai már akkor hatalmuk teljében voltak, amikor az egyház még nem is létezett.
A XIV. és XV. fejezetben előlép azon érveivel, amelyek kimondásához a középkorban nagy bátorságra volt szükség. A Bibliával cáfolja az egyház hatalmi alapját. Kimondja, hogy Isten éppen a világi hatalomtól tiltotta el az egyházat, s ezért nem lehet eredendően hatalma a császár kinevezésére, de azt, az isteni parancs hatására el sem fogadhat sem önmagától, sem a császártól, sem semmilyen néptől. Ellenfeleire való végső csapásként pedig Krisztus szavait idézi: „Az én országom nem e világból való”. Dante kijelenti, ha Krisztus elvetette a világi hatalmat, akkor az ő tanítását követő egyháznak is kötelessége elvetni azt.
A mű utolsó fejezetében végkövetkeztetésként kijelenti, hogy a világi és egyházi hatalomnak el kell válnia egymástól, ám a császárnak atyjának kell tekintenie a pápát, hisz bár a császári feladat a földi béke megteremtése, a földi élet végcélja a Mennyország megnyitása. „Olyan tisztelettel tartozik tehát Caesar Péternek, mint amilyennel az elsőszülött fiúgyermek atyjának tartozik, hogy az atyai kegyelem fényétől megvilágítva hathatósabban ragyogja be a földkerekséget, melynek urává csakis az által tétetett meg, ki minden lelki és e világi dolgok ura és kormányzója.”[24]
Dante eszmeisége, mint mondani szokták, erőteljesen utópisztikus, egy költő ábrándképei. Csakhogy Dante ezen utópisztikus gondolatban, a Monarchia felújításának gondolatában olyan óriási lehetőséget lát, „amely kiemelheti az emberiséget a kilátástalan jelenből morálisan és politikailag is, és egy ragyogó fejlődést biztosíthat számára”.[25]
A dantei gondolkodásmód, ennek a lehetőségnek a felismerésével és kifejezésével elszakad az antik és középkori műveltségtől, s megnyitja az utat a reneszánsz emberközpontúság felé.
Bírálói gyakran állítják felvetéseivel szembe a középkor itáliai törekvéseit és a firenzeiek gyakorlati tevékenységsorozatát, amely az itáliai városok önkormányzatának mindenekfölötti biztosítására törekedett. Elképzelései korának kis, katonailag és politikailag gyenge lábakon álló itáliai városállamaira tekintve azonban mégsem tűnnek olyannyira lehetetlennek. Meglátta, hogy ebből a szinte kilátástalan helyzetből, amikor belháborúk és külső veszélyek fenyegették hazáját, nem lehetséges más kiút, mint egy mindenek fölött álló tekintély kiemelkedése, aki fölötte áll minden világi problémának, pártatlan és mindenekfölötti bírói hatalmat élvez, képes megfékezni a gyűlölködés és a kapzsiság tajtékzó tengerét, s ekképpen egyesíti az ellentétes érdekeket, egy nagy közös cél, a világbéke és Itália felemelkedésének érdekében.
Miután önmaga, meggyőződésből elfogadta a császár főhatalmát, nem is merült benne fel, hogy más a gondolatot nem képes magáévá tenni. Ezért véli úgy, hogy elég, ha a monarcha kihirdeti az egyetemes, mindenkire vonatkozó törvényt, s azt az egyes uralkodók és városok majd betartják. Tökéletesen elképzelhetetlennek tartja azt, hogy valaki megpróbáljon szembeszállni a monarchával, hiszen az akkor az isteni akarattal, az isteni törvénnyel és igazsággal szállna szembe, mivel elutasítaná a békességet és igazságot, ezáltal pedig Istent, s elfogadná a sátán hatalmát és a zsarnokságot, ahelyett hogy azt a békességet, biztonságot és szabadságot választaná, amelyet egy ilyen tökéletesen berendezett állam biztosít a polgárok számára az előírt korlátok és törvények védelme által; s ezen keresztül magát Istent választaná.
Nem valószínű, hogy Danténak bármilyen konkrét elképzelése is lett volna arról a sarkalatos kérdésről, milyen módon lehetne eszméjét a gyakorlatba átültetni, s megvalósítani a nagy álmot. Az életművét nagy tökéletességgel ismerő Dante-kutatók is figyelmeztetnek, hogy nem szabad sokkal több következtetést levonni művéből, mint amennyit ő maga enged és levon.
Nem fejti ki részletesen a császár pontos viszonyát Itáliával, az egyéb királyságokhoz és a fennálló városállamokhoz, azt sem részletezi, hogy a világuralom roppant gépezete alá tartozó kisebb politikai egységet képviselő egységek, az egészet alkotó részek milyen önkormányzattal rendelkezhetnek. Ugyanígy nem mutat rá, hogy a sok kicsi, függetlenségüket egymástól is féltő, politikailag sokszor teljesen szemben álló itáliai államok egységesítését milyen módon kívánná megvalósítani.
Viszont Dante számára éppen elég az, ha a fő elveket meghatározza, vagyis hogy a császár hatalma által a föld valamennyi területén és uralkodóján egyetemes, központi hatalommal rendelkezik és ezáltal betartatja azon egyetemes törvényeket, amelyek segítenek elérni az igazságot és a legfőbb, az Isten által meghatározott célt: a békét.
Az a tény, hogy a császárt még saját birodalmában sem mindenhol ismerték el, nemhogy kiterjedjen az egész világra, nem igazán korlátozta Dantét abban, hogy higgyen abban, hogy egyszer megvalósul Isten rendelése, a Monarchia.
Elképzelésének jogi alapját, hogy a Német-római Császárság a Római Birodalom jogutódja, általában még azok is elismerték, akik szembehelyezkedtek a császárral magával, ráadásul általánosan elfogadott európai nézet volt, hogy a császár képes kiterjeszteni a hatalmát a tekintélyét el nem ismerő fejedelmek államaira is.
Sajnos, miután a második könyvben Dante belemegy egy nacionalista fejtegetésbe, amely a mű keletkezésének időpontjában egyébként teljesen érthető volt, a harmadik könyvet pedig egy mára már teljességgel idejét múlt nézet kifejtésének szenteli, ami sajnálatos módon az ő életében végzetes következményeket hozott, amelyben egyedül csak a megközelítési mód az, amiben újat alkotott elődjeihez képest, így a mű második két részében már nem éri el azt a szellemi magasságot, amelyről az első könyvben tanúbizonyságot tett. Az abban foglaltak viszont eszmeiségükkel, az egységes Európa megvalósulásának eszméjével, amely mára, hétszáz év múlva lassan kezd körvonalazódni, s egy még ma is utópisztikusnak tűnő, de egyszer talán az egész emberiség békés, boldog életének lehetőségével kecsegtető Világ-unió létrehozásának felvillantásával, ma is égető fontosságú kérdéseket vet fel.
BIBLIOGRÁFIA:
BARBI, Michele: Dante. Gondolat Kiadó, Budapest, 1964
BAYER József: A politikai gondolkodás története. Osiris Kiadó, Budapest, 1998
BAYER József: A politikatudomány alapjai. Napvilág Kiadó, Budapest, 2001
DANTE Alighieri: Az egyeduralom. Kossuth Kiadó, Budapest, 2003
DANTE Alighieri: Isteni színjáték. Talentum Diákkönyvtár
RÓZSA Zoltán: Utópia, invektíva és szatíra Danténél = KARDOS Tibor: Dante a középkor és a renaissance között. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1966
SZERB Antal: A világirodalom története. Magvető Kiadó, Budapest, 1962
[1] Barbi, 9.
[2] Színjáték, 15.
[3] A politikai gondolkodás története, 75.
[4] A politikai gondolkodás története, 77.
[5] A politikai gondolkodás története, 77.
[6] Barbi, 19.
[7] Barbi, 20.
[8] Barbi, 27.
[9] Barbi, 27.
[10] A politikai gondolkodás története, 86.
[11] Rózsa, 180.
[12] A politikai gondolkodás története, 86.
[13] Egyeduralom, 6.
[14] A politikai gondolkodás története, 84.
[15] A politikatudomány alapjai, 398.
[16] Egyeduralom, 7.
[17] Egyeduralom, 9.
[18] Egyeduralom, 18.
[19] Egyeduralom, 22.
[20] A politikai gondolkodás története, 86.
[21] Rózsa, 168.
[22] Egyeduralom, 33.
[23] Szerb Antal, 254.
[24] Egyeduralom, 118.
[25] Rózsa, 180.