Szigeti Lajos
Budavári séta
Havas, kormos évszak után
az enyhülés mindent restaurál,
fagy gallyazta lombok rései
mutogatják a város nevezetességeit
s mellvédről, védőbástya szikláról
visszaverődik a napsugár-nyílzápor,
ronthat ostromágyú, gurulhat lövedék,
a múlt önmagában vereség.
Föltárul a kincses reneszánsz temető,
koronázó templom alatt, a Vérmezőn
karóba húzott, lenyakazott árnyékok
– dicsőség, nagyság rég volt –
szélrohammal a Gellért-hegy felől
a tornyos Tabán a Dunán jönne föl,
nézd viharjelző rezgőnyárfák
villámhárító levél-fonákját,
madarak légikikötőit,
virágkelyhek illat-füstölőit,
egy ördögtrilla-szitakötő – bohóc kelep –
vadrózsának csapja a szelet,
táncol a csörgősipkás csipkebokor,
nád bugás címere bomol
s akár egy kódexmásoló remeklése,
iniciálé a jegyzetfüzetbe préselt
számmisztikus margaréta,
feloldott zárójel a város karéja.
Bölcsőtől a bölcsességig
hosszú az út, mint ama égi.
Harang-mellét döngeti a szív –
délidőt dobban – mióta is? –
üzen a múlt a feledékeny mának:
csak a szakadék széléig hátrálhatsz,
nemzeti szín, ha nem lobog, kifakul,
tudjunk álmodni, szólni – magyarul.