Szigeti Lajos

 

                      Budavári séta

 

Havas, kormos évszak után

az enyhülés mindent restaurál,

fagy gallyazta lombok rései

mutogatják a város nevezetességeit

s mellvédről, védőbástya szikláról

visszaverődik a napsugár-nyílzápor,

ronthat ostromágyú, gurulhat lövedék,

a múlt önmagában vereség.

 

Föltárul a kincses reneszánsz temető,

koronázó templom alatt, a Vérmezőn

karóba húzott, lenyakazott árnyékok

– dicsőség, nagyság rég volt –

szélrohammal a Gellért-hegy felől

a tornyos Tabán a Dunán jönne föl,

nézd viharjelző rezgőnyárfák

villámhárító levél-fonákját,

madarak légikikötőit,

virágkelyhek illat-füstölőit,

egy ördögtrilla-szitakötő – bohóc kelep –

vadrózsának csapja a szelet,

táncol a csörgősipkás csipkebokor,

nád bugás címere bomol

s akár egy kódexmásoló remeklése,

iniciálé a jegyzetfüzetbe préselt

számmisztikus margaréta,

feloldott zárójel a város karéja.

 

Bölcsőtől a bölcsességig

hosszú az út, mint ama égi.

Harang-mellét döngeti a szív –

délidőt dobban – mióta is? –

üzen a múlt a feledékeny mának:

csak a szakadék széléig hátrálhatsz,

nemzeti szín, ha nem lobog, kifakul,

tudjunk álmodni, szólni – magyarul.